ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Az elkövetkezendő öt napban Minsun és én nem beszélünk. Amiket napközben a próbákon, interjúkon és fotózásokon művelek, kész vicc. Nevetséges vagyok. A többiek nem értik, mi ütött belém és mondanám, hogy én magam sem értem, de pontosan tudom, mit művelek. Az agyam blokkolva van, az aggodalom és a tehetetlenség ellehetetlenítik a koncentrálást. 

Azon az estén nem készültem fel erre. Ahogy arra sem, hogy ennyire elvonja a figyelmem és megállás nélkül a lányon gondolkozom majd. Reggelente korábban ébredek, hogy felnézzek a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx-re, vajon Minsun elérhető-e. Nem az, reggel egyszer sem. Az estéit viszont ott tölti, órákon keresztül fent van és én egyszer sem tudok beszélni vele. Elképzelem, ahogy levetkőzik másoknak, a hangjával és a mozdulataival segíti őket a kielégüléshez, talán még ő is beszáll és megjátszott orgazmust színlel a sikerért. Keserűség mardos, már csak ezeknek a gondolatától is. 

Nem telik el úgy nap, hogy ne rágódjak. Ráadásul a feszültségem csak fokozódik, mert fogalmam sincs, mi történik vele. 

- Jössz meccset nézni? - kukkant be Hoseok a szobámba. 

- Nem érdekel a baseball - felelem unottan. 

- Hát, jó. Amúgy kosárlabda, nem baseball. Apropó - beljebb jön, az ajtót behajtja maga mögött. - Nem akarsz beszélni arról, hogy miért vagy ilyen fura az elmúlt néhány napban? 

- Igazság szerint nem. 

- De nem Sunhee miatt vagy ennyire magad alatt, ugye? Az a lány...

- Nem ő az oka - hanem egy másik lány, de ezt elhallgatom előle. - Szeretnék pihenni. 

- Rendben van. Tudod, hol találsz, ha mégis beszélgetni szeretnél - bólintok, majd megvárom, míg kimegy a szobából. Örülök, hogy ő érdeklődik és nem Jin. Neki nem lenne ennyi türelme, szereti, ha harmónia van a bandában, amit én most igencsak megtörtem. 

Az egyetlen, akivel én beszélni akarok, az Minsun. Mi több, látni is akarom, hogy megbizonyosodjak róla, jól van-e. Persze, ezt kamerán keresztül lehetetlen rendesen felmérni. Belépek a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx-re, idegesen dobolok az ujjaimmal az asztalon, amíg be nem tölt a Jelenleg aktív lista. Minsun van a legtetején, én pedig hiába kattintok rá, huszonhetedikként kerülök a várólistára. Huszonhat kiéhezett idegen fogja kiverni rá egyszer, ha nem többször és kénytelen vagyok kivárni. 

Hogy feldühít-e ez? Fel, nem kicsit. De nem csak dühöt érzek, hanem félelmet is, mint eddig. Ez a két érzelem állandóan jelen van egy harmadikkal együtt. Aggodalom. Elveszi az étvágyam, nem hagy aludni, nem hagy másra gondolni. Mindezek mellett pedig szépen lassan realizálódik bennem, hogy nem csak érdekel Minsun, hanem tetszik is. Megfogott benne valami, és az, hogy az élete ilyen fordulatot vett, felforgatta az én lelki világomat. A bizalmam iránta kezdi kinőni magát, átalakul mássá és már nem csak azért szeretném látni, mert a jólétéről akarok megbizonyosodni, hanem mert egyszerűen jó látni őt. Hozzá jöttem haza, miután kidobtam a volt barátnőmet, ő izgatott fel, ő tudott megnyugtatni. Egy ismeretlen, sötét múltú lány, akiről fogalmam sincs igazán, hogy kicsoda és mégis olyan, mintha már ezer éve ismerném. Ez most tudatosul bennem, mikor fennáll a veszélye, hogy ma sem látom. Már teljesen egyértelmű, miért ragaszkodom hozzá ennyire. És alig telt el pár hét, mióta először beszéltem vele. 

Ez a felismerés megijeszt. Több szempontból is megnehezíti a gondolkodásom, mert nem látom előre a jövőt. Nem tudhatom, mit hoz neki az élet. Csak azt tudom, hogy rám mi vár hamarosan. Koncertek tömkelege, dedikálások, fotózások, interjúk. Minden, ami egy turnéval járhat. Kevesebb szabadidő, kevesebb energia. Kevesebb lehetőség arra, hogy Minsun-nal beszéljek. 

Az oldal felugró ablakkal jelzi, hogy már csak ketten vannak előttem. Két óra elteltével. 

Bezárom a szobám ajtaját, iszok pár korty vizet és feszülten figyelem a képernyőt, mikor ugrik fel végre a chat szoba. Még további tizenöt percet kell rá várnom. 

Aztán meglátom őt, testét csak egy maga elé tartott fehér póló takarja és a bugyija, amit szerencsére nem vett le. Csak remélni merem, hogy korábban se, de a zaklatott arckifejezéséből ítélve megtette. Mély levegőket vesz, belebújik a pólóba és átöleli felhúzott térdeit mindkét karjával. Mintha próbálná egyben tartani magát. 

- Mondj valamit! - szólalok meg nemsokára, Minsun a fejét rázza. - Bántottak? 

Hosszú percekig várok, hogy beszélni kezdjen. Időt adok neki, mert azt szeretném, ha magától avatna be abba, amibe úgy gondolja, beavathat. Őrlődik, látom rajta, hogy szenved a ki nem mondott szavak súlyától és a saját érzelmi viharától, ami benne tombol. Minsun nem rejtegeti jól az érzelmeit és muszáj ökölbe szorítanom a kezem, mert rögtön a bátyját hibáztatom mindenért. Elvégre ki mást lehetne elő hozni azért, hogy Minsun ilyen meggyötört? 

- Nem akartam ennyire belevonni senkit. Ez az én életem, a mi életünk. De te... - elhallgat, ajkába harap és most nem azért, hogy felizgasson vele. - ...már így is túl sokat tudsz. Meghallgatsz? 

- Igen. 

Beszélni kezd. Évekkel korábbról kezdi, elmeséli a gyerekkorát, a bátyjával való viszonyát és a szüleiről is ejt néhány szót. Megtudom, hogy míg ő a nagy betűs életre készült, addig a bátyja tizenhét évesen drogügyekbe keveredett és azt az utat választotta a megélhetésre. A családja tudta ezt, próbáltak segíteni neki, de a bátyjában nagy ellenszenv volt a saját húga iránt, akit szerinte a családja többre tartott. Elhidegültek, titkolózni kezdtek és ez odáig fajult, hogy se Minsun, se a szüleik nem tudták, mi került az autójuk csomagtartójába. Mikor elmondja, hogy autó balesetet szenvedtek és a szülei a szeme láttára égtek bent a roncsba, nem bírom, muszáj elfordulnom egy pillanatra. Végül kiböki azt is, hogy a drog, ami a csomagtartóban volt, egy nagy díleré, aki adott egy esélyt Minsun bátyjának. Az anyag értékét és annak még a plusz ötven százalékát kell vissza adniuk neki, különben a bátyja halott. Az az ember járt náluk múltkor és intézte el a srácot annyira, hogy Minsun varrta össze a sebeit. Új határidőt szabott meg a törlesztés végének, méghozzá a holnapi napot. 

- Úgy tudja, hogy én meghaltam a balesetben. Ha kiderülne, Minho hazudott neki, akkor engem is megöl, de előtte...

- Nem a te hibád volt a baleset. A másik autó sofőrje okozta, nem tehetsz róla. 

- Tudom. De akkor is megtörtént.

Még mindig a hallottak hatása alatt vagyok. Fel kell állnom, sétálni kezdek faltól falig, még az ablakot is kinyitom, hátha a friss levegőtől előbb magamhoz térek. 

Holnap este az az alak vissza megy hozzájuk, és ha nem látja a pénzét, végez Minsun bátyjával. Ez olyan, mint az egyszeregy. Valamit valamiért. Csakhogy Minsun is ott lesz a házban, meg van rá az esély, hogy a fickó megtalálja. 

- Összeszedtétek a pénzt? - kérdezem, miután vissza ülök a gép elé. 

- Nem tudom. Én nem látok rá a számlára. 

- Engedd meg, hogy segítsek! - ahogy ezt kimondom, Minsun arckifejezése megváltozik.

- Kizárt. Nem ezért mondtam el neked mindezt, mert a pénzedre van szükségem. 

- De szükséged van pénzre, ez tény és való. Ez az egyetlen biztos dolog most, Minsun. Ha megkérnél rá, akkor is szó nélkül megtenném, így viszont csak annyit kell tenned, hogy beleegyezel. 

ᴍɪɴꜱᴜɴ

Az jár a fejemben, hogy ez igenis úgy tűnik, mintha én kihasználnám. Pedig tényleg nem azért mondtam el neki, mi vezetett idáig, mert a pénzét akarom. Jól esett elmondani neki, szerettem volna, ha tudja és semmi hátsó szándék nem volt bennem, ahogy most sincs. Hiába ajánlotta fel, hogy segít. Azzal még jobban belekeverném őt ebbe és azt nem tehetem.

- Nem egyezek bele, Jeongguk - mondom ki. Értetlenül mered rám, amitől még rosszabbul érzem magam. - Neked élned kell az életed, nem folyhatsz bele az enyémbe ennél is jobban. 

- Mi van, ha bele akarok? - erre nem számítottam, rajtam a sor, hogy kérdőn nézzek rá. - Minsun, nekem két millió won nem összeg. Nem megyek csődbe, még a bankszámlámon se látszana meg, ha csak úgy eltűnne róla annyi pénz. A következő percben kétszer annyi landolna rajta. Érted már? 

- Akkor sem lehet. Köszönöm, hogy felajánlottad, de...

- De? Nincs de, a rohadt életbe! Azért ajánlottam fel, mert azt akarom, hogy élj! Mert tudom, hogy ha azt a seggfej bátyádat elveszted, magadat fogod okolni miatta, mert te vezettél a balesetkor. Nem lenne egyszerűbb, ha átutalnám, ti oda adjátok annak a faszkalapnak, a bátyád eltűnik az életedből, te pedig szabad lennél? Mondj egy valamit, ami ennél jobb lenne! 

Könnyek folynak le az arcomon, mert pontosan azt mondta ki, amire vágytam. Legyen vége ennek az egésznek, hadd legyek szabad és ne kelljen arra gondolnom, vajon a bátyám mivel akarja még megkeseríteni az életem. Élni akarok, bepótolni azokat az éveket, amiket a házban töltöttem és megtenni mindazt, amit régen megakartam. 

- Sajnálom - lenyelem a reményt, amivel fél pillanatig eljátszottam. - Nem szabadott volna szóba állnom veled már a legelső alkalommal se. 

- Ne mondd ezt! Ide figyelj, Minsun! - hogy keveredhettünk ide? Mi vezetett odáig, hogy pont neki nyílok meg és ő lesz az, aki miatt mégis túl akarom élni ezt az egészet? Ez képtelenség, nem lehet igaz. - Nem gondolom, hogy ezzel kihasználsz. Egyáltalán nem. Én ajánlottam fel, ha rajtad múlna, kétségbe se vonom, hogy nem kértél volna meg erre. De miért akarsz még tovább szenvedni, ha nem muszáj? Tudod, mi a másik oka, hogy segíteni akarok? Mert ha megteszem, még több időnk lesz megismerni egymást. Mert én azt akarom, hogy megismerhesselek. 

- Elég! - rá akarok nyomni a Kilépésre, de az ujjam nem nyomja le a gombot. Zokogva hajtom le a fejem, mert nem bírom felfogni, hogy annyi keserű, sötét év után ő jelenti számomra a reménysugarat. 

- Valami van köztünk, Minsun. Te is tudod, hogy van, különben most nem tartanánk itt. 

- Ez nem helyes - motyogom, alkarommal takarva arcomat előle. - Közöttünk nem lehet semmi.

- Miért nem? Miért ne lehetne? 

- Mert a te életed olyan, amilyen. Az enyém pedig nem fér össze a tiéddel. Nekem semmim nem lesz, miután elrendezzük ezt a tartozást - már ha sikerül -, és mivel majdnem egész Dél-Korea, meg tulajdonképpen az egész világ látta az arcom, miközben a testemet mutogattam, aligha léphetnék utcára anélkül, hogy felismernének. Még abban sem vagyok biztos, hogy valaki nem rögzítette-e a beszélgetéseket és töltötte fel egy pornó oldalra. Engem megerőszakoltak, nem is egyszer. Elvették tőlem azt, amit másnak adhatnék, megfosztottak attól, ami a legértékesebb és semmim nem marad az ég egy adta világon, ha ennek vége. Nem akarhatsz egy ilyen lányt. Én pedig nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy a nyomorommal nehezítem meg az életed. Különben is... - levegő után kapok, mert eddig még azt sem vettem, csak hadartam, hogy mihamarabb a végére érjek. - ...ha lehetőségem adódik rá, én elmegyek innen. Mi nem fogunk találkozni, Jeongguk. Soha. És ma beszélünk utoljára. 

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Nem akarok hinni a fülemnek. Azt várom, hogy Minsun elnevesse magát és közölje, ez mind csak egy szar poén volt. De nem mondja. Nem is nevet. 

- Nem tűnhetsz el csak úgy - mondom idegesen, közben már nem is foglalkozom a könnyeimmel, amik gyűlnek. - Számítasz, Minsun. Nekem számítasz. 

- Sokkal fontosabb dolgokra kellene koncentrálnod. 

- Te fontos vagy. A fenébe is, minden élet egyaránt fontos. De a tiéd... Kérlek, ne kelljen könyörögnöm. Engedd meg, hogy segítsek! Öt napig nem beszéltünk, és ez az öt nap maga volt a földi pokol. Nem tudtam, mi van veled. Nem tudtam, jól vagy-e, se azt, vajon a bátyád bántott-e. Nekem tudnom kell, hogy minden rendben veled. És ha nem fizettek annak a pasasnak, semmi sem lesz rendben. 

- Igen, ezt én is tudom.

- Minsun...

- Nem, Jeongguk. 

A nevem a szájából most nem hangzik kellemesen. Inkább olyan, mintha egy tőrt forgatna a szívemben. Színtiszta elutasítás. Holott a szemében látom, legszívesebben mindennek az ellenkezőjét tenné és mondaná. 

- Mondd ki, hogy te nem érzed ezt! - nézek a kamerába, Minsun felzokog. - Mondd ki és békén hagylak. Akkor elfogadom. Vagyis nem, de kénytelen leszek. 

- Én is érzem. Hogy ne érezném, mikor olyan dolgokra vettél rá, amikről eddig azt hittem, nem tapasztalhatom meg őket? Mindent érzek, amit te is. Biztonságot, mikor veled beszélek, nyugalmat, mikor a hangodat hallom. Ugyan azt érzem. 

- Akkor nincs miről vitatkoznunk tovább. Engedd meg...

- Nem. Pont emiatt nem tehetem. 

Az asztalra csapok, jobb könyökömmel leverem az üveg ásványvizet, ami kupak hiányában a padlóra ömlik. 

- Nem kell, hogy ez legyen az utolsó alkalom. Te is tudod. 

Erre nem felel. Elnéz a képernyőről, de legalább még nem lépett ki. Itt van velem és közben még sincs. Minsun döntött és bármennyire is erőlködök, nem fogja meggondolni magát. A makacssága az, ami annyira vonzott és most ezt a tulajdonságát utálom mindennél jobban. 

Leírom a telefonszámomat neki, rányomok a Küldésre és megvárom, míg a képernyőre néz. 

- Ezen bármikor elérsz. Bármire van szükséged, ha segíteni tudok, hívj. Ha beszélni szeretnél, vagy...

- Nincs telefonom, mondtam már.

- De később még lehet. 

Próbálok pozitív lenni. Arra gondolni, hogy sikerrel fognak járni, a bátyja eltűnik az életéből és Minsun szabad lesz, minden eddigitől mentes. Csak erre koncentrálok, mert azt hallottam, ha valamire sokat gondol az ember, azt bevonzza. 

Kopogás hangja üti meg a fülem, de nem engem keresnek. Minsun az ajtaja felé néz, bólint, majd vissza fordul felém. 

- Ne menj még! 

- Muszáj. Vigyázz magadra, Jeongguk! - mosolyodik el halványan és ez a mosolya most fáj. - Köszönök mindent - suttogja. Időt sem hagyva, hogy én is elköszönjek, vagy, hogy bármi mást mondjak, még egyszer a kamerába néz és a képernyő elsötétül. 

Eltűnik előlem, szent meggyőződésem szerint örökre. És, hogy mi marad utána? Hiányérzet. Olyan, amit eddig még soha nem éreztem.