ᴍɪɴꜱᴜɴ

Minho nem engedi, hogy mentőt hívjak. A sérülései súlyosak, némelyik sebe túl mély ahhoz, hogy azt orvos nélkül ellássuk. De hajthatatlan és mikor mégis megpróbálok a telefonjáért nyúlni, a maradék erejét összeszedve szorít rá a csuklómra. Másik kezével még mindig az oldalát fogja, fejét elfordítva a padlóra köp. 

- A fürdőszobában van egy elsősegélycsomag. Keress egy tűt is, meg cérnát! - adja ki az utasításait és meg sem merem kérdezni, minek neki tű és cérna. 

Ott hagyom a konyha padlóján, az emeltre megyek és a fürdőszoba szekrényt kezdem átkutatni a doboz után. Elrejtve találom meg, ezer éve ott porosodó öblítős flakonok mögött. Kinyitom, átnézem, van-e benne elég kötszer, majd fertőtlenítőt kezdek keresni. Nem találok semmit. Anélkül indulok vissza Minho-hoz, de a szobám rózsaszínes árnyalata eszembe juttatja, hogy Jeongguk - ha csak meg nem unta a várakozást - még mindig engem vár. 

Gyorsan oda lépek a laptop elé, amint észrevesz, annál is sápadtabb lesz, mint amikor itt hagytam. A szeme ide-oda jár, sérüléseket keres rajtam, de megnyugtatom, hogy nem esett bajom. 

- Most mennem kell, van egy kis dolgom - emelem a kamera elé az elsősegély dobozt. Nem írok, több időt venne el. A hangom még számomra is furcsán cseng. 

- Megvárlak.

- Ne várj meg! Nem tudom, mikor végzek. Jeongguk, nincs okod aggodalomra. 

- Már hogy ne lenne? - akad ki teljesen és azt hiszem, eddig egész jól visszafogta magát. - Minsun, mi történik nálatok? 

- Bárcsak tudnám! - talán itt az ideje, hogy néhány kérdéssel forduljak a drága bátyámhoz. Ilyen sérülésekkel aligha tudna elmenekülni a válaszadás elől. - Nem akartam, hogy ennyire beleláss ebbe. Ez túl sok. 

- Ígérd meg, hogy holnap is fent leszel! Beszéljünk. 

- Nem ígérhetem meg, Jeongguk. 

- Hol a rossebbe vagy, Minsun? - üvölt a konyhából a bátyám. Jeongguk is meghallja, megint kiül az arcára az a kétségbeesés és félelem, ami eltünteti a vidám csillogást a szeméből. 

Igyekszem minden pozitivitásomat belesűríteni a mosolyomba, amit elköszönésnek is szánok, majd egy mozdulattal lehajtom a laptop fedelét és az elsősegélycsomaggal a kezemben lemegyek a konyhába. 

Minho ülő testhelyzetbe tornázta magát, hátát a konyhaszekrénynek veti és azon van, hogy leügyeskedje magáról a pólóját. Vér itatja át az anyagot, megszédülök a látványától. Mellé térdelek, kibontom a dobozt és kiveszek belőle egy vastagabb gézlapot. 

- Nem találtam fertőtlenítőt.

- Ennyi kreativitás sem szorult beléd? Ott a vodka a vitrinben - bök fejével a nappali felé. 

Kiveszem az üveg vodkát - amiből már jócskán hiányzik -, és öntök egy kicsit a gézlapra. Azonnal beszívja, mire Minho sebéhez érinthetném, szinte el is párolog. 

- Te nem figyeltél kémia órán? Butább vagy, mint... - mielőtt befejezhetné, amit mondani akart, egy mozdulattal rálöttyintem a sebére az alkoholt. Minho felkiált, hangosan káromkodik és tudom, ha lenne elég ereje hozzá, most megpofozna. Engem viszont annyira felhúznak a szavai, hogy megered a nyelvem, hála a bennem tomboló adrenalinnak. 

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kioktass. És nem vagyok buta, ezt te is tudod. 

Mindegyik sebét lefertőtlenítem anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetnék az arcára. Mikor a legmélyebbekkel is végzek, felállnék mellőle, de Minho megint a kezem után nyúl és vissza ránt a földre. 

- Sterilizáld a tűt! - megfagy bennem a vér, mert azt akarja, amire az elején gondolni sem mertem.

- Nem fogom összevarrni a sebeidet. Neked orvosra van szükséged. 

- Igen? Persze, hadd vegyenek vért tőlem és derüljön ki, hogy legalább két fajta drog van a szervezetemben, némi alkohollal vegyítve. Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy buta - neveti el magát kényszeredetten. A sérüléseit elnézve, Minho nélkülem semmit sem tudna most tenni. 

Ahogy ott ül a konyha padlóján - arcáról lesüt a fájdalom és a kín, amit igyekszik rejtegetni -, úgy érzem, itt az én időm. Annyi év hallgatás után, még ha nem is ez a legmegfelelőbb pillanat, igenis a sarkamra állhatok. A düh, ami eddig lappangott bennem, bátorrá tesz és a tűvel a kezemben felállok Minho mellől.

- Nem vagyok az. Aki kettőnk közül buta, az te vagy. Nem is, inkább a beteg szót használnám rád.

- Minsun...

- Nézd meg, hová jutottunk! A sebeidet ápolom, arra kérsz, hogy varrjalak össze, úgy beszélsz velem, mint egy utolsó senkiházival, mintha semmilyen rokoni kapcsolat nem lenne közöttünk. Hónapok óta arra kényszerítesz, hogy a testemet mutogassam idegeneknek, azért, mert neked pénz kell. Olyanért büntetsz, amiről nem tehettem és megvonod tőlem a szabadságom. Huszonkét éves vagyok, Minho és be vagyok ide zárva - a végére már üvöltök, a hangom egy pillanatra se remeg meg. - Hagytad, hogy megerőszakoljanak - az utolsó szóra látom, hogy megrándul az arca. - A haverjaid elé dobtál, mint egy darab húst és még volt képed azt mondani nekem, hogy ne essek teherbe. Megerőszakoltak. Többen is, többször is. Ha ennyiszer lefaraghattam ezzel a tartozásomból, mondd, mégis mennyi van még vissza? Mennyit ért meg neked az, hogy a húgodat ájulásig kefélték? Fizettek neked érte? 

- Pofa be és csináld a dolgod! 

- Mert ha nem teszem, mi lesz? Az alkohol csak ideig óráig jó, rendes fertőtlenítő nélkül a sebeid akár már holnapra elfertőződhetnek. Így nem mehetsz ki az utcára, mert nem csak a mentőket, de a zsarukat is rád hívnák azonnal. Válaszolj a kérdéseimre!  - egyre erősebbnek érzem magam és tudom, ha ennek az estének vége, ugyan ott leszek, mint voltam. Nem jutok előrébb ezzel a nagyszájúsággal, csak annyit érek el vele, hogy Minho kegyetlenebb lesz. De most nem érdekel. - Megérte? 

- Neked megérte az a karambol? - kérdezi higgadtan, mélyen a szemembe nézve. - Mondd csak, Minsun, ha már ennyire beszédes kedvedben vagy, milyen érzés volt végig nézni, ahogy a szüleid szénné égnek a tűzben? Semmit sem tettél, hogy megmentsd őket. Miattad haltak meg. 

A tű kiesik a kezemből, a térdeim összekoccannak, de talpon maradok. Számíthattam volna rá, hogy ezzel fog visszavágni. Minho mindig ott üt, ahol a legjobban fáj. 

- Nem miattam haltak meg. És te nem őket sajnálod, hanem azt a legalább tíz kiló anyagot, amit a csomagtartóban rejtegettél. Sose fogadtál szót nekik, pedig ők jót akartak neked. Bármit megtettek volna érted, neked meg az volt a legfontosabb a baleset után is, hogy engem tönkretegyél és a drog miatt aggódj. Elveszítettük a szüleinket, Minho, és te...

Megnémulok, mert az emlékek megtámadnak és kiszorítják a levegőt a tüdőmből. Látom magam előtt a vad tüzet, ami felemészti az autót és a benne szenvedő szüleimet is. Tehetetlenül heverek a hóban, miközben ők próbálnak menekülni, de hiába. A másik autó, ami nekünk jött és leszorított minket az útról, elhajtott. A mi autónk fának ütközött és azonnal kigyullad. Én ki tudtam mászni, ami mindenki szerint óriási csoda, mert a kormánynál ültem. Apa mellettem az anyósülésen, anya hátul. Mégis én jutottam ki élve egyedül. 

- Te voltál a kicsi kincsük. Én nem számítottam nekik, miután megszülettél. A kis tehetséges Minsun így, az okos Minsun úgy... - döbbenten hallgatom, mert eddig ezeket még nem mondta ki. Sosem gondoltam arra, hogy Minho ezért neheztelt volna rám régebben. - A seggedet kinyalták, mikor azt mondtad, hogy a képzőművészetire jelentkezel. Én már akkor dolgoztam, nekem nem volt ilyen lehetőségem.

- Lehetett volna. Ha nem a kábítószereket választod tizenhét évesen, minden esélyed meg lett volna az egyetemre és egy boldog életre. Mert ez nem az. 

- Még az lehet. Csak szedd össze a pénzt és már itt sem vagyok. 

- Miért? Miért olyan átkozottul fontos az a pénz neked? Anélkül is van elég, nem? Drogot árulsz, a dílerek jól keresnek, nincs neked szükséged többre - hányingerem van a tudattól, hogy segítek neki, és még ezután is vissza taszít a képernyő elé. Bár már nem kéne, hogy meglepjen, az egész lényem tiltakozik ellene. - Ha elakarsz menni, akkor menj. Már rég feladtam, hogy mi ketten rendes testvérekként élhessünk.

- Ezt akarod? Erre vágysz? - húzza el a száját és ebből már rájövök, hogy ő nem szeretné ezt. 

Minho tényleg el akar menni. Nélkülem. 

- Fáj, hogy nem élhetünk úgy, de igen. Ezt szeretném. Ugyanakkor meg akarok szabadulni tőled, hogy vissza kaphassam a szabadságom. Szeretlek, Minho. De sosem gondoltam volna, hogy te fogod megkeseríteni az életem. Tönkretetted. 

- Te tetted tönkre magadnak. - mutat az ajtó felé, a korábbi vendégünkre célozva. A hangulat hirtelen még fagyosabbá válik, ahogy Minho újból rám emeli a tekintetét, készülve rá, hogy megadja a kegyelemdöfést, miután előhozta az emlékeimet a balesetről. - Az ő anyaga volt a kocsiban. Az a tíz kiló, mind az övé volt. Rám bízta, hogy vigyem el az egyik ügyfelének, a bevétel húsz százalékát megkaptam volna érte. Erre te fának csapódsz, az autó kigyullad, az anyag és a szüleink benn égnek. Úsznak a milliók, de nem csak az enyémek. 

Beleszédülök az új információkba és a jelentésükbe. Nem akarom elhinni. A konyhapultnak dőlök, úgy nézek Minho-ra, mintha maga lenne az ördög. Mert az is. 

- Te nekem tartozol a baleset miatt, én pedig neki. Ez pedig olyan szép láncolatot alkot, drága hugicám, hogy ami pénzt te megkeresel a vetkőzéseddel, az nála landol. Törlesztünk neki. Együtt. 

- D-de azt mondtad... 

- Van sejtésed róla, miért nem engedtem, hogy találkozz vele? - csak megrázom a fejem, mire Minho arca megint eltorzul, most viszont valami olyantól, amit eddig még nem láttam rajta. - Addig dugott volna, amíg élsz. Sőt, még utána se hagyta volna abba. Tud a balesetről, tudja, hogy te voltál a sofőr és ha megtudja, hogy mégis életben vagy, akkor megöl. Vagy így, vagy úgy. Ha nem a nemi erőszakba halsz bele, hát gondoskodna róla, hogy ne szenvedj sokat. 

A térdeim felmondják a szolgálatot, összerogyok. 

- Egy hetünk van összeszedni a maradék pénzt. Egy kibaszott hetünk, Minsun. 

- Mi lesz, ha nem jön össze? 

- Olyan nincs - horkan fel. 

- De mi lesz, ha...? 

- Meghalok, mi lenne? - mondja lazán, amitől kedvem támad felpofozni. - Ne mondd, hogy nem törődöm veled. Hazudtam miattad neki. Rólad azt hiszi, már a balesetben meghaltál. Neked lesz esélyed elmenekülni előle, Minsun. És ha nem jön össze a pénz, azt is kell tenned. Futnod kell az életedért. 

°°°

Well, well, well...

Ez továbbra sem maffia történet, nyugalom. Kicsit eldurvultak a dolgok és még nincs vége. Kicsit szerettem volna ilyet is belevinni a sztoriba, mert nem írtam ehhez hasonlót korábban. Nekem tetszik, az az igazság. Na, de, vissza térünk ám majd az eredeti felálláshoz is, csak előbb ez a kis dolog lerendeződik. Bízzatok bennem! 

Tegnap este kikerült a Golden Coffee prológusa és egy kis extra bemutató rész is. Illetve üzenőfalra írtam, hogy nem véletlenül tettem közzé mégis. Eredetileg úgy szerettem volna, hogy a Cyber Sex után kezdek bele. Viszont hoztam egy döntést, amiről úgy gondolom, számomra szükséges. A Cyber Sex és a Golden Coffee után nem lesz több történet. Úgy értem, ilyen hosszabb. Ez a kettő az utolsó. Szeretnék majd egy one-shot könyvet, illetve abba lennének fordítások is külföldi íróktól, mert vannak, akiket nagyon tehetséges tartok és ha engedik, lefordítanám nektek a kis "imagine" irományaikat. Nagyon sok időt töltök itt és imádok írni, ám az ötleteim, amik a fejemből kipattannak mostanában, kevesek egy rendes könyvhöz. Ezért one-shot részekben fogom megírni őket, azok mellett pedig fordítanék. Ezek a jövőbeli terveim, amik a wattpad-et illetik és természetesen vannak real life elképzeléseim is, de azokról majd később, a Golden Coffee végén mesélek. 

Legyetek jók! :)