ᴍɪɴꜱᴜɴ

Nem kapcsoltam be a gépem. Éjfél körül jár az idő, síri csend honol az utcán és a házban is. A konyhában ülök, egy bögre teát szorongatok a kezemben, könnyeim már elapadtak, nem jön több. Máskor a bejárati ajtót lesem, mikor Minho nincs itthon, hogy vajon mikor toppan be váratlanul. Eddig féltem tőle, nem akartam őt itthon tudni, most viszont nem érdekel, ha haza jön. Az sem érdekelne, ha nem egyedül érkezne. 

Csak arra tudok gondolni, mi lesz velem. Mert ötletem sincs, találgatok, de egyik lehetőség sem örömteli. Eltompultam, nem rezzenek már össze az ablakot verdeső faágak hangjára, se az ajtónk előtt kaparászó macska nyávogására, ami máskor azt hitette volna velem, hogy Minho közeledik. Jöjjön. Nem érdekel. 

A kihűlt teát a csapba öntöm, lassú léptekkel sétálok fel az emeletre és nem zárom magamra a szobám ajtaját. Minek? Ha bárki be akarna jönni, az bejönne, mert nem ellenkeznék. Nincs értelme. Nem lenne értelme. 

Megállok a szoba közepén, körbenézek. Csak az ágyam van, az éjjeli lámpák, egy asztal, a laptop és egy kisebb szekrény, amiben a ruháim vannak. Ez minden, ami megmaradt nekem régről. Egy kép lóg a falon, évek óta próbálok rájönni, mégis mit ábrázolhat, de nem jártam sikerrel ezidáig. Idegesít. Most felettébb az idegeimre megy, ahogy ott lóg és csak van, a keretre lerakódott már a sok évnyi porréteg és nem tudom, mit ábrázol a kép. Hirtelen lekapom a falról, két kezembe fogom, hogy jobban szemügyre vegyem, aztán a szemközti falhoz hajítom. Az üveg betörik, a falon meglátszik a csattanás nyoma. Szeretnék még valamit eldobni, kiadni a dühöm és tombolni, de nincs más, amivel megtehetném ezt. Meglehet, hogy ez a kép is szemet szúr majd Minho-nak és kérdőre von, csakhogy még ez sem tud érdekelni. 

Pénzt akar? Akkor megkapja. Ha az kell ahhoz - márpedig az kell -, hogy eltűnjön az életemből, hát legyen. Nem akarok több álmatlan éjszakát, bezártságot, vagy erőszakot. Nem akarok. 

Egy mozdulattal ledobom magamról a pólót, a fürdőszobába megyek és előkotorom a régi sminkes táskámat. Találok benne alapozót, amivel elkezdem lefedni a sérüléseimet, hogy a lehető legkevésbé látszódjanak. Kifésülöm a hajam, pirosítóval némi színt viszek az arcomra és mire visszaérek a szobámba, a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx már rózsaszín árnyalatba vonja a falakat, az ágyamat és oda érve engem is. 

Az összetért képkerethez lépek, lehajolok, hogy felvegyem a földről és eltakarítsam, mielőtt belekezdenék abba a munkába, ami évek óta a mindennapjaimat képezi, ám a szemem megakad valamin. Valamin, amit eddig nem vettem észre. Az ágyam alatt van, ott hever a földön, a látványától rögvest megszédülök. Tétován térdelek a földre és nyúlok be érte. 

Még az undor sem elég erős ahhoz, hogy elnyomja a felismerés okozta röpke boldogságom. 

Elfáradok. Súlyosnak érzem a testem, az elmúlt néhány óra tömény stressz és a korábbi elszenvedett bántalmak megteszik a hatásukat, elfekszem a padlón és csak a plafont bámulom. Undorító. Undorító a használt óvszer, ami a kezemben pihen, mégse bírok megmozdulni, hogy kidobjam. Csak lehunyom a szemem, mélyeket lélegzek és várom a pillanatot, mikor végre meg bírok mozdulni. Várok, nem sietek. Időt hagyok a testemnek és a lelkemnek is, hogy magukhoz térjenek. 

- Minden rendben lesz, minden rendben lesz... - ismételgetem újra és újra, mint korábban és csak mantrázom tovább, mert most újra hiszek ezeknek a szavaknak. Még ha az életem egy bizonyos ideig kilátástalan marad. 

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ 

Még hajnali egykor is fent vagyunk, már a második filmet végezzük ki. Mindketten meztelenül heverünk Sunhee ágyában. Ő mellkasomra hajtott fejjel, felhúzott lábakkal csimpaszkodik belém, míg én a haját simogatom és a filmet próbálom élvezni. A fürdőszobában történtek után már másik két meneten vagyunk túl, a testem pihenésre vágyik. 

Ha Sunhee tudná, hogy mind a három alkalommal valaki másra gondoltam, biztosan kiakadna. De nem tudja. És nem is fogja megtudni. Elég, ha én tudom. 

- Jövök mindjárt - kászálódik ki alóla és a fürdő felé veszem az irányt. 

Nem kötött le a film, még az előző se nagyon. Aludni akarok, pihenni, vagy vissza menni a kollégiumba, fellépni a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx-re és megvárni, míg Minsun is belép. Beszélgetni szerettem volna vele, játszani tovább a kis játékunkat, többet megtudni róla és engedni neki, hogy jobban megismerjen. 

A fogmosáshoz készülve kiveszem a tükör melletti szekrényből a fogkrémet, ám valami egyből szemet szúr. Három fogkefe van a tartóban. A fehér az enyém, a piros Sunhee-é, de kié a zöld? Kiveszem a pohárból az utóbbit és hirtelen ötlettől vezérelve kihúzom a fiókot, amiben Sunhee az óvszert tartotta. Nem is egy van benne, hanem legalább hat vagy hét kis csomag. A dobozt a fiók belsejébe süllyesztve találom, a leírás alapján tizenkét darabos. 

Ebből mi egyet használtunk, mert a másik két alkalommal az én táskámból vettem ki a dobozt, amit én hoztam. 

- Jeongguk, mit csinálsz? - hallom Sunhee álmoskás hangját a szobából, de nem felelek neki. 

A szennyes tartó melletti kukához lépek és lekapom a fedelét. Nem találok benne semmit két üres vécé papír gurigán és egy fogkefe csomagoláson kívül. 

- Jeongguk? - Sunhee jelenik meg a fürdőszoba ajtajában. Mellette meglátom a törölközőtartót, amin ott lóg az én barna törölközőm és az ő sárgája. Mellette pedig egy szürke. - Mi a baj?

Ismét válasz nélkül hagyom, csak kikerülöm őt és a konyhába megyek. A mosogató alatti szekrényt nyitom ki, benyúlok a kukáért és hátra lököm a fedelét annak is. Sunhee értetlenül kérdezgeti, mégis mi ütött belém. Beletúrok a kukába, már könyékig járok benne, mikor megtalálom, amire számítottam és közben mégse. Három üres óvszeres fóliát veszek ki a kukából és tartom a fintorgó Sunhee elé. 

- Megmondtam, hogy ne játszadozz velem! - mondom higgadtan és vissza hajítom a fóliákat a szemétkupac tetejére. - Megmondtam, Sunhee. 

- Nem értem, én ezt...

- Pedig nem olyan bonyolult. Olyan egyértelmű, mint az, hogy én kibaszott naiv voltam veled kapcsolatban. Mondd csak, milyen gyakorisággal találkozol azzal az ismerősöddel, akiről a múltkor is beszéltél? - mert most már egészen biztos vagyok benne, hogy ő nem csak egy ismerős volt. 

- Beszéljük meg, Jeongguk, kérlek! - kezd könyörögni, nem is tagadva a nyilvánvalót, bizonyára már neki is leesett, hogy rájöttem.

- Azt próbálom. Az előbb kérdeztem, hogy milyen gyakran...?

- Csak kétszer fordult elő, de...

- Csak kétszer? - hőkölök hátra a szóhasználatától. - Szóval csak kétszer dugattad meg magad vele a hátam mögött, mióta újból összejöttünk? Alig vagyunk együtt egy hete, Sunhee - kiabálok idegesen, mire ő próbál hozzám érni és lenyugtatni, de nem hagyom neki. 

- Hallgass már meg! 

- Nincs kedvem hozzá - mondom a szemébe. - Nem érdekel a magyarázatod. Igazuk volt a többieknek, hiba volt új esélyt adnom neked. Aki egyszer félrelép, az megteszi utána is. 

- Jeongguk, könyörgök...!

Kikerülöm őt, a szobába megyek és elkezdem magamra kapkodni a ruháimat. Sunhee megfogja a táskám, hogy akadályozzon, de csak megrántom a vállam, jelezve, hogy cseppet sem érdekel, ha nála maradnak a cuccaim.

- Tedd az övéi mellé, hogy a következő pasid is tudjon miből válogatni - vágom oda neki, és még mielőtt utolérne, kirontok a lakásból, ott hagyva őt az előszobájában. 

°°°

Hogy milyen érzés, mikor megcsalnak? Kurva szar. Ilyenkor az ember csak válaszokat szeretne a kérdéseire, de közben inkább mégsem akar tudni semmit. 

Őrült módjára vezetek. Egy életem, egy halálom. Az útkereszteződés lámpáinál már javában piros van, de én közel hetvennel rongyolok át a lámpák alatt, satufékre kényszerítve ezzel a bal oldalról jövőket. Annak ellenére, hogy én vagyok a szabálytalan, lehúzom az ablakom és kiordítok nekik, hogy a jó édes anyjukért vannak ilyen későn az utakon, húzzanak inkább haza. Tovább haladok, gyorsítok, míg a sebesség el nem éri a száz kilométer per órát és egy erős kormányzással, a kézifék berántásával becsúszok a következő kanyarba, a hátsó kerekek csikorogva állnak meg. Ketten is rám dudálnak, mire beintek nekik. 

Ignorálom az anyósülésre ejtett telefonom csörgését. Természetesen Sunhee próbál elérni, ki más? 

A gázra taposok, megindulok a kollégium felé és csak az képes megnyugtatni, hogy amint a szobámba érek és belépek a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx-re, Minsun talán ott vár engem. Muszáj beszélnem vele, látnom kell őt. Méghozzá azonnal. 

Öt perc sem telik el, már a parkolóból megyek ki, felsietek az emeletre és figyelmen kívül hagyom a bulit, ami még most is tart, hallhatóan Taehyung szobájában. 

- Hát te? - lép ki a konyhából Jin, kezében két üveg sörrel. - Nem úgy volt, hogy...?

- Nincs kedvem beszélgetni - vágom oda neki és becsapom magam után a szobám ajtaját. 

Na, így nem képzeltem el a hétvégét, az már egyszer biztos. Bekapcsolom a gépet, ledobom magamról a pulóverem és a cipőmet az ágy mellé rúgom. Idegesen túrok a hajamba, mert tényleg nem értem magam. 

Én éreztem, hogy valami nem stimmel. Sőt, bizonytalan is voltam és most mégis kiakadok. Még szép, hogy ki, mert ez a második - vagyis technikailag már a sokadik - alkalom, hogy Sunhee megcsalt. Ha az elhasznált óvszer mennyiséget nézzük, négyszer biztosan és akkor ez még csak az, ami után  újból összejöttünk. 

A belépésre kattintok, rögtön a Jelenleg aktív listára ugrom és egy éles sóhajjal nyugtázom, hogy Minsun elérhető. Kiválasztom őt, lejjebb hajtom a laptop tetejét és csak remélni merem, hogy szóba áll majd velem. Amint megjelenik az arca a képernyőn, elszáll a korábbi aggodalmam. 

Olyan másnak tűnik. Nem tudnám megmondani, hogy miért vagy, hogy mitől más, de valami sugárzik belőle, ami eddig nem. És mosolyog. Minsun a kamerába néz, úgy, mintha látna engem, mintha a szemembe nézne és mosolyog. 

°°°

Remélem most picit szerettek. Ha már később még utálni fogtok. ;)