A hangzavartól zeng a ház, a fejem sajog a fájdalomtól, így kénytelen vagyok félre rakni a jelentéseket, amiket át kell olvasnom. A tévéből valami zene szűrődik ki, viszont öcsém veszekedése a barátaival elnyomja, miközben húgom a konyhába csörömpöl.

  Mindezt tanulás helyett csinálják.

  Katsumi Hayashi vagyok, tizenhét múltam, húgommal és öcsémmel élek egy fedél alatt, és egy jakuza klán ideiglenes vezetője. Igen, jakuza, azaz maffia főnök vagyok. A kérdés, hogy miért csak ideiglenesen és ilyen fiatalon töltöm be ezt a pozíciót, titok marad.

  Viszont szerintem sokkal izgalmasabb az, ami éppenséggel a földszinten zajlik.

It was like a nightmare 
It's painful for me
Because nobody wants to die too fast 
Remember the day of grief
Now it's strange for me 
I could see your face
I could hear your voice 

  Bömböl a zene a tévéből, húgom a konyhában csörömpöl az edényekkel, öcsém osztálytársaival veszekszik, ahelyett, hogy tanulnának. Egy szóval totális káosz, főleg úgy, hogy Yumiko mögött ott ugrál egyik osztálytársa, aki akár a nyers húsra is rávetné magát, hogy felfalja egyben. Yushin-nak és a két srácnak a vita témája az, hogy ki a legdögösebb csaj a Baywatch-ban. Az egyetlen ember, aki zavartalanul körmöli a füzetébe a matekot, az Mikasa.

  Yushin vehetne példát róla Eren-nel és Connie-val karöltve. Ez pedig Yumiko-ra és Sasha-ra is igaz.

  - Mégis mit csináltok? Álljatok neki tanulni, mert--

  A csengő éles hangja vág a szavamba, rákényszerítve, hogy elhallgassak, ám ez egyedül az én figyelmemet ragadja meg.

  - Nee-chan! Beengednéd Levi senpai-t? - Dugja ki a fejét a nappaliból öcsém, miután lehalkította a zenét. A többiek pedig egy sort káromkodnak, egyértelmű téve, hogy nem nagyon kedvelik a fiút.

  - Te vársz vendéget. Engedd be te.

  - Éppen játékban vagyok! Nem tudok kilépni!

  - Akkor sokáig fog kint ácsorogni a srác.

  - Nem akarod kihúzni a gyufát senpai-nál. - Dünnyögi orra alatt Connie, mire felszalad a szemöldököm.

  - Rettentően félek tőle. - Hangom szarkazmussal teli, mielőtt megejtenék egy halk kacajt. Yushin szeme rám siklik, egy másodperc erejéig, mintha csak azt szeretné üzenni, hogy kérlek, ne tegyél semmi meggondolatlant.

  - A kedvenc pizzádat rendeltem, Nee-chan.

  - Azt hiszed kajával megvesztegethetsz? - Húzom hitetlenkedő mosolyra a számat, amire rögtön megkapom a választ:

  - Igen!

  - Túl sok mindenre mondok igent nektek. - Nevetem, ahogy elindulok a bejárati ajtó felé. Öcsém vendégje ismét rádől a csengőre, viszont ez alkalommal sokkal tovább tartja nyomva, az éles, recsegő hang pedig csak ront a fejfájásomon. Idegesen nyomom le a kilincset, majd nyitom ki az ajtót, amit követően a csengő rögtön elhallgat.

  Nem ilyen heves fogtatásra számított.

  Én pedig nem ilyes srácra, aki alig egy centivel magasabb tőlem.

  Rövidre nyírt fekete tincsei között, megbújik acélkék szemei, ismeretlenséget tükröznek, mégis kíváncsian végig fürkésznek. Világos fehér bőrén néhány kósza heg dísztelenkedik, ám aligha veszít emiatt a helyességéből. Dzsekije alatt kirajzolódnak izmai, ebből rögtön arra következtetek, hogy vagy szeret edző terembe járni vagy verekedések során erősödött meg.

  Annak ellenére, hogy akkora, mint egy törpe, nem is olyan csúnya.

  - Mi tartott ilyen sokáig? - Hangja mélyebb, mint amire számítottam, érdes, és pont annyira kedves, mint ahogy vártam.

  - Egy magasabb vendégre vártam. - Mosolygok rá kedvesen, kitárva neki az ajtót. Ha lehet, még mogorvábbá vált arckifejezése, ahogy belép a lakásunkba. 

  - Senpai, de jó, hogy végre megjöttél! - Húgom ragyogó mosollyal üdvözli a fiút, kezében egy félig meggyúrt rizsgolyó, feltehetőleg onigirit készít. Rögtön a jövevény nyakába ugrik, öleléssel üdvözölve a srácot, aki ugyan nem löki el magától, ám nem is viszonozza a kedvességet. Türelmesen, de feszengve várja, hogy kiszabaduljon húgom karjai közül.

  - Mi tartott ilyen sokáig, Levi-san? - Yushin is megjelenik, ő arcáról is levakarhatatlan a vigyor, reakciójuk pedig biztosít arról, hogy egy igazán közel álló barátjukat hívták meg. Ez az idilli pillanat egészen addig tart, amíg Sasha váratlanul meg nem jelenik Yumiko mögött, kapja ki a rizsgolyót a kezéből és nyeli le egészben az onigirinek szánt golyót.

  - Szent isten... - Fehéredik le Eren, karöltve Jean-nel.

  - Sasha, te idióta! - Connie idegesen veregeti a lány hátát, ám akaratlanul is fel-felröhögik. Ő legalább jót szórakozik barátja fuldoklásán.

  - Yumiko, valami ég. - Jegyzem meg mellékesen, ráébresztve testvéremet, hogy őrizetlenül hagyta a tűzhelyet.

  Levi láthatólag úgy szintén hozzászokott már a társaság őrült viselkedéséhez, mert szeme se rebbent Sasha vagy Yumiko végett. Helyette otthon érezve magát, elindul a nappaliba. Magamba nyugtázva a dolgot, megvonom a vállamat, és a konyhába megyek egy üveg vízért. Besétálva a nappaliba, mindenki visszatért a  félbe szakított tevékenységéhez, Levi egy csésze teát kortyolgat a telefonját böngészve, de fogalmam sincs, honnét kaphatott teát.

  - Remélem tanultatok a vizsgákra, mert ha bármelyiketek is hetven százalék alatt teljesít, az egy hónapig biztos, hogy nem fogtok itt játszani és ellopni a napot. - Szólok oda a fiúknak, miközben fejfájáscsillapítót kotorok elő a gyógyszeres szekrényből.

  - Ezt nem gondolhattad komolyan, Katsu-san. - Dermed le Jean. - Nem várhatod el, hogy Connie és Sasha hetven százalék fölött teljesítsenek. Képtelenség. Még Eren számára is sok.

  - Anyád számára sok, lófejű! - Förmed rá Eren, megbántottan.

  - Egy matematikai képletnél, kisül az agyad! Aztán meg sírni kezdesz fölötte, ha nem leszel idegbeteg!

  - Mindjárt te fogsz sírni, ha nem fogod be pofádat, mert az arcodba építem a tankönyvet!

  - Elég lesz, fiúk. - Szólok rájuk, megelőzve, hogy ennél is nagyobb veszekedés legyen. Leülök a kanapéra, megmasszírozom halántékomat, hasogat a fejem. Az lenne a legjobb, ha ledőlnék egy kis időre, ám nem hiszem, hogy a fiúk tanulnának bármit is. - Mivel van gondotok?

  - Semmivel. - Füllent egyszerre a három fiú, mire unottan nézek Mikasa-ra.

  - Matek.

  - Mit nem értetek rajta?

  - Az egészet.

  Oh, anyám...

♡ ♡ ♡

  Kettő kemény, kínkeserves, fejfogós óra után sikerült elérnem, hogy megértsék a matekot és önmaguktól némi agyalás árán meg is bírnak oldani egy feladatot. A fejfájásom valamelyest enyhült, de egy alvás még mindig sokat segítene. Yumiko-ék befejezték a főzést, éppen vacsorához terítenek meg.

  - Ideje lesz mennem. - Szólal meg Levi, talán megérkezése óta először. Szinte a telefon nyomkodás és teázáson kívül semmit sem csinált, mintha nem érezné magát jól. Felvont szemöldökkel pillantok rá, mielőtt hátra dőlnék a kanapén.

  - Nyugodtan maradhatsz vacsira, nem zavarsz senkit sem vele. És ahogy elnéztem, Yumiko anyai-apait beleadott most. - Intek a fejemmel a nyüzsgő ebédlő felé.

  - Azt észre vettem. - Jegyzi meg, majd tekintete a dohányzóasztalra tett onigirire téved. Húgom hozott be kóstolónak valót, amire Connie rögtön rávette magát és majdnem meg is fulladt miatta, mert kicsit túl száraz lett.

  - Curryt készített, az mindig finomra sikerül neki. - Bíztatom, kevés sikerrel.

  - Nehezen hiszem, kölyök.

  Kölyök? Kösz.

  - Ahogy gondolod. - Vonom meg a vállamat, mielőtt pimasz módon folytatnám. - Nem hittem volna, hogy ennyire megijedsz néhány rizsgolyótól. De legalább innét már sejthetem azt is, hogy mennyire vagy bátor...

  - Mire akartál ezzel utalni, kölyök? - Fordul teljesen felém Levi, dühös tekintettel, mire rögtön megrázom a fejemet.

  - Semmire, semmire. Menj nyugodtan haza.

  - Nem megyek. - Feleli, miközben feláll és a konyha felé veszi az irányt, félfüllel pedig épp elcsípem morgását. - Még hogy néhány szaros étel kifog rajtam, hogyne...

  Szórakozottan követem az ebédlőbe, szokásos hangzavar tölti ki a helyiséget, Levi pedig egyáltalán nem bizakodó arckifejezéssel fürkészi az asztalon felsorakoztatott ételeket. Kihúzom a széket Yushin mellett, viszont telefonom megrezzen. Üzenetem jött egy ismeretlen számról. Szemöldök ráncolva nyitom meg, és igyekszem értelmezni a sorokat.

  Pedig azt hittem ma sikerül itthon vacsoráznom. - Fáradtan felsóhajtok, mielőtt Hiroki-san nevét kikeresném, és a hívásgombra nyomnék. Öcsém aggódó tekintettel néz rám, összeborzolom haját, ezzel fejezve ki sajnálatomat, viszont megértően bólint egyet.

  - Katsumi-san. - Köszönt a férfi. - Hova megyünk?

  - Átküldöm a címet. Tíz perc és indulunk. - Rögtön ezután megszakítom a vonalat. Elveszek egy falat húst az egyik felhalmozott tányéról, elnyammogva besétálok a konyhába, ahol Yumiko a gőzölgő curryt zárja le. - Finom lett a kaja, de el kell mennem.

  A lány arca felragyog a dicséret hallatán, viszont mosolya rögtön eltűnik. Szívem összeszorul húgom reakciójától, látszik, hogy extra erőt fektetett a mai napi kajába, azonban tisztába van azzal, hogy muszáj mennem, mert ez a kötelességem.

  - Teszek félre neked egy adagot.

  - Sajnálom.

  - Nem a te hibád. Vigyázz magadra, és siess vissza! - Mosolyog rám, mire kipréselek én is magamból egyet. Hangtalanul hagyom el a konyhát és az ebédlőt, majd sietek fel a szobámba. Ledobom magamról a koszos ruhákat, előhalászok egy blúzt és a hozzá megfelelő nadrág kosztümöt. Felöltözve, magamra fújok egy kis parfümöt, minimális és gyors sminket is felteszek, mielőtt magamhoz véve telefont, lesétálok a földszintre.

  Hiroki-san egy rizsgolyót majszolva áll az ajtóba - feltehetőleg húgom kínálta meg -, rám várva. Ismeri a járást, kiskorunk óta ismer minket, és talán ő az egyedüli a földön, aki gond nélkül megeszi Yumiko onigirijét.

  - Katsumi-san, igazán jól áll ez a ruha. - Bókol, két falat között, amin csak mosolygok.

  - Azért nem kell megfulladni. Már így is volt majdnem egy áldozata a rizsgolyóknak.

  - Teljesen jól vagyok. - Biztosít épségéről. - Mehetünk? 

  Szóra nyitom a számat, viszont megérzem, hogy valaki figyel, mire hátra fordulok. Levi felvont szemöldökkel áll az ajtóban, rá pedig egyáltalán nem számítottam, hogy észreveszi az eltünésemet.

  - Elmenekülsz a gyilkos rizsgolyók elől? - Kérdezi, szája sarkába apró mosoly jelenik meg. A pimaszsága megmosolyogtat, rég nem érzett pillangókat kelt a gyomromban.

  - El. - Bólintok nevetve, ráhagyva a dolgot, megelőzve azt, hogy tovább kérdéseket feltegyen. - Még találkozunk, Levi.

  - Remélem is.

♡ ♡ ♡

  Az éjszaka sötétje elnyeli a várost, miképp a kocsik az elhagyatott negyed utcáin gurulnak. Idegennek tetszik a zaja, szinte sérti az ember fülét a hatalmas, már-már halotti csendben. Az üvegnek döntöm a fejemet, a másik oldalon semmit sem látok lelakott épületeken és néhány beesett arcon kívül, akik az egykor virágzó település romjai között leltek otthonukat.

  - Megérkeztünk, Katsumi-san. - Parkol le az út szélére Hiroki-san, majd leállítja a  motort. - A fiúk előbb megérkeztek, körül is néztek, nem találtak semmi szokatlant.

  - Köszönöm. - A kilincsért nyúlok, hogy kinyissam a kocsi ajtót, viszont a testőröm megelőz. 

  - Akihiko ismét felfordulást okozott. - Emeli ki a felfordulás szót, éreztetve, hogy ismét egy hulla egy takarítása miatt hívott ide. Kedvemet ez meg is pecsételi, bosszankodva szállok ki. Akihiko egy ismert ügyvöd a városba, sőt szerte az országban ismert neves körökben, azonban van egy csúnya szokása - ez pedig nem más, mint a drog. Valahányszor fogyasztott valamiféle tudatmódosítószert, különféle balesetek történ körülötte. Pontosabban azokkal, akik körülötte vannak. Mikor még apám volt a vezető, többször eltakarított a férfi után, aki szavát tartva és tisztában van azzal mennyi mindent tett érte apám, mindig azon volt, hogy viszonozza és szolgálja valahogy.

  Csupán egy probléma van ezzel: továbbra is kéri a segítségünket, viszont nem tekint vezetőnek.

  Ezt pedig  egyáltalán nem vett rám jó fényt.

  Mivel biztosítva van a hely, nem feszengek amiatt, hogy mi várhat az elhagyatott motelban. Az ajtaja nyikorogva, csörömpölve nyitódik, elém tárva a hallban dülöngélő, reszkető férfit. Az embereim kifejezéstelen arccal figyelik falak mellől, míg néhányan az emeleten tevékenykednek. 

  - Végre itt vagy! - Akihiko könnyáztatta arcáról inkább a bosszankodás, mintsem az aggodalom tűnik el, mikor rájön, hogy megérkeztem.

  - Akihiko. - Köszöntöm szenvtelenül. Minden jelenlévő, Akihiko-n kívül, tiszteletemre kihúzza magát, meghajolnak és hangosan köszöntenek. - Mit csináltál? - Kérdezem, ahogy egy plédbe tekert testet hoznak le a srácok az emeletről. - Megint megfojtottad?

  - Csak arra eszméltem fel, hogy az a kurva nem lélegzik! Az egyik pillanatban még semmi baj nem volt, a következőben meg már halott! - Felháborodva magyaráz nekem Akihiko, a kiabálása pedig csak ront a fejfájásomon.

  - Hányadik alkalommal fordul ez elő a héten? Harmadik vagy a negyedik? - Kérdezem, ahogy a poros kanapé felé veszem az irányomat, mire leporolják nekem, hogy ne koszoljam össze a ruhámat. - Mi történt veled?

  - Ne atyáskodjál felettem, Katsumi! Fele annyi idős vagy, mint én, és még iskolai végzettséged sincsen! Ne próbálj meg kioktatni! - Förmed rám, mire élesen a szavába vágok:

  - Akkor miért kérem az én segítségemet?

  - Mert az adósaim vagytok! - Bök rám, arcát pedig őrült, vérszemet kapott vigyor vagy inkább vicsorgás torzítja. A gyomrom pedig felfordul tőle. Az eleve halk beszélgetések elhalnak az emberek között, mindenki Akihiko és én beszélgetésemre figyel. - Apád sosem mesélte el, hogy mennyiszer segítettem neki tisztára mosni a pénzt, amit a drogokkal kerestek, vagy értem el, hogy a rendőrök szemet hunyjanak az ügyeitek felett! Ha én nem lennék, már rég elbukott volna a családotok és a börtönbe rohadnátok!

  - És nélkülünk te is ott lennél mellettünk, Akihiko. - Világítok rá, miközben egy száll cigarettát elő halászok és meggyújtok. - Behajtjuk az adósságainkat, igazán hálásak vagyunk, hogy betartod a szavadat.

  - Te hülye kurva...! - Ez volt az a pillanat, mikor Hiroki-san elkapja a felém nyúló karját és egy mozdulattal eltöri. Üvöltése az egész épületet átzengi, miközben a fájdalomtól összeesik és könnyek csordulnak ki szemeiből. - Mégis... mit képzeltek? - Levegő után kapkodva néz fel rám a porból, a látvány pedig egészen tetszik. 

  - Túl sok problémát okozol, mint hasznot. - Lehamuzom a cigit, ami egy perc alatt már felére égett.

  - Mi? - Akihiko arcából kifut a vér, és kétségbeesés veszi át a harag helyét. - Nem teheted ezt Katsumi...

  - Mégis miért nem? - Döntöm oldalra a fejemet. - Azt hiszed senki más nem tudja megcsinálni helyetted azt, amit? Ne szállj el magadtól, kérlek. - Nyomom el a csikket. - Egészen eddig azért hagytalak életben, mert apám értékes embernek tartott, de ahogy a fejedbe szállt a hatalom, úgy válltá kapzsivá és telhetetlenné. Csak hátráltatsz minket.

  - Nem, nem, nem, nem így van Katsumi! - Kántálja, ám nem foglalkozok mondandójával.

  - Intézzétek el. - Parancsolom embereimnek, akik magyarázat vagy hezitálás nélkül egyszerre mozdulnak, hogy teljesítsék kérésemet. - Vigyél a Sárkány Csillagba, Hiroki-san. - Utasítom sofőrömet, miközben kisétálok a motelból, amelyet könyörgéssel és rémülettel teli sikolyok zengik át.

  Jó ügyvéd volt Akihiko, de átesett a ló túloldalára. Lehet másképp kellett volna megoldanom az ügyet, de aligha tanult volna belőle.