Park Chanyeol pánikba esett. Talán tíz percere, ha magára hagyta a gondjaira bízott lányt. Nem értette, hogy mi történt. Junmyeon szobájába rohant egy pisztolyért, majd amikor végre kezében tartotta az ölésre tervezett tárgyat, azonnal Bomi keresésére indult. Sorba nyitott be a szobákba, miközben remegő kezében szorongatta a fegyvert. Attól félt, hogy valakinek sikerült követnie őket, vagy kitalálni, hogy hova vitték Junmyeon húgát és elvitték. Hogy újra elszakították tőle.

Elvitték mellőlem...

Bomi szülei régi hálójában feküdt a hatalmas franciaágyon. A plafonon lógó, gyönyörű gyémántszerű kövekből kirakott, hatalmas csillárt bámulta, miközben belélegezte a helyiségre oly' jellemző enyhe barack és levendula illatot. Az egyik párnának még mindig olyan illata volt, mint édesapjának.

Arcszesz és trópusi virágok.

Érezte az egzotikus virágokat, az esőt, a vízesést. Látta maga előtt a negyvenes évei elején járó híres üzletembert. Látta édesapját, ahogy benyit a szobába, aktatáskáját a sarokba rakja, zakóját lustán az ágyra dobja felesége mellé, majd az ágyhoz sétál, hogy egy szerelmes csókot nyomjon a nő elegensan ívelő ajkaira. Az ágy lábánál üldögélő fiúra nézett. Egyetlen fia, legidősebb gyermeke egy mackóval és nála egy évvel fiatalabb húgával játszott. Legugolt a két csöpséghez. A lassan hat éves Junmyeon haját összekócolta és kezet rázott vele. A kisfiú sosem szerette, ha édesapja puszikkal bombázta. Állítása szerint Ő már elég nagy volt ahhoz, hogy férfiként kezeljék és átvegye apja helyét a családi vállalkozásban, így legalább több időt tölthetne a Kim család feje a legidősebb gyermekével.

Junmyeon apró keze elveszett apjuk hatalmas kacsójában. Arcára hatalmas mosoly ült ki, ami bearanyozta Mr. Kim napját. Most lányához fordult. A kis Bomi már percek óta csak Őt figyelte. Mindig árgus szemekkel vizslatta a bátyját, de ha felbukkant az apukája másra sem tudott figyelni. Ez sokszor felbosszantotta idősebb testvérét, aki úgy igényelte húga figyelmét, mint egy virág az öntözést. Szüksége volt Bomira. Junmyeon nem tudott volna létezni nélküle.

A fiatal üzletember leült kislányával szembe majd megragadta és az ölébe ültette a törékeny gyermeket. Hatalmas tenyerével és vaskos ujjaival óvatosan simított végig Bomi puha, csokoládébarna haján, apró arcán. A lány csak kacagott, jóízűen, önfeledten. Junmyeon csillogó tekintettel nézte Őket.

- Anya nézd! - ráncigálta meg édesanyja bal lábát, mire a nő felnézett a kezében tartott könyv lapjaiból. Hatalmas mosoly ült ki arcán, ahogy egyetlen lányára és élete szerelmére pillantott.

Bomi szemei könnybe lábadtak, ahogy az első emléke megjelent előtte. Édanyja halvány alakja semmivé lett, ahogy a pici Junmyeoné és a sajátja is. Egyedül édesapja maradt épségben. Ott állt fekete öltönyében, fekete hajában megjelent egy ősz tincs, amit mindig csak jelnek hívott. Ha megjelent egy-egy új szürke szál hajzuhatagában számolni kezdett. Egy hajszál egy év. Ami annyit jelentett, hogy hamarosan fiára és lányára kell bíznia a vállalatot.

Bomi percekig csak bámulta a mosolygós fiatal arcot. Végül felállt az ágyról és a gardróbhoz sétált. A tükörrel díszített ajtót kinyitva elegáns estélyik és öltönyök sokasága tárult íriszei elé. Mindig is szerette édesanyja ruháit, édesapja színes zakóit és nyakkendőit. Bomi egyből tudta, hogy melyik ruhadarab kell neki. Apja sötétkék öltönyéért nyúlt. Óvatosan leakasztotta a vállfáról, majd belebújt. Hiába lett magasabb, az elegáns ruhadarab még mindig legalább két mérettel nagyobb volt, mint a lány ruhái. Apja ismerős illata darabokra törte szívét, amit évekbe telt rendbe hoznia. Kezeit zsebre vágta. Bal kézfejéhez csatlakozó ujjai egy apró dobozt érintettek. A lány tenyerébe zárta majd kihúzta. Apró, vékony ujjait kinyitva megpillantotta a babakék dobozt, átkötve egy fehér szalaggal. Felemelelve a doboz tetejét egy kulcsot pillantott meg. A zárakat nyitó tárgy pici volt, mégis gyönyörű, tetején egy körben ott tündöklött nevének kezdőbetűje. A zakót kicsit elemelte testétől, hogy belenyúlhasson a belsőzsebbe. Ujjai papírral érintkeztek. Megfogta és óvatosan kiszedte. A vajszínű papírborítékon apja gyöngybetűivel állt a lány beceneve, amin egyedül Ő szólította.

Tavaszomnak.

Óvatosan felnyitotta, majd kihúzta belőle a fehér lapot és olvasni kezdett.

"Egyetlen Tavaszom!
Ha ezt a levelet olvasod, már tizennyolc éves vagy. Igazi felnőtt, gyönyörű nő. Sajnálom, hogy nem lehetek veled! Az a tizenhét év, amit melletted tölthettem, életem legszebb esztendői voltak. Védd meg édesanyád, bízz a bátyádban és ne üsd az orrod a dolgaiba! Ez a kulcs a menekülés első lépése. Használd! Arra kérlek, hogy menekülj el, menj Jejura, menj a tőlem kapott házba, kezdj új életet és legyél boldog kislányom! Sajnálok mindent és szeretlek!
- Apa"

Bomi könnyei patakokban folytak végig arcán, hogy aztán a gyönyörű, de mégis férfias kézírással ellátott lapot áztassa el. A lány torkából halk nyüszítés tört fel. Vállai megremegtek a sírástól. Bár a levél tartalma nem jutott el hozzá, mégis fontos volt számára, hisz ez volt édesapja utolsó ajándéka, utolsó levele törékeny lányához. Bomi újra elveszettnek és gyengének érezte magát. A tudat, hogy szülője sosem fogja már Tavasznak hívni, hogy már sosem simít végig arcán, nem üdvözli és nem vacsorázik vele, újra elhatalmasodott rajta. Nehéz kőként pihent vállain. Ritkán megmutatkozó pánikbetegsége most újra rátört. Kiabálni, sikítani kezdett, miközben összegörnyedt és magzatpózban zokogott a padlón édesapja zakójábán, kezében a levelet és a kulcsot szorongatva.

- Apa...

A sikítások a frászt hozták Chanyeolra. Derekán a törülközővel, fegyverrel a kezében indult meg a Kim szülők hálója felé. Lábaival hatalmasakat lépett, szinte futott, közben pedig a törülköző pár millimétert csúszott lefelé. Az ajtóhoz érve mély levegőt vett, majd vállával belökte a fadarabot, aminek hála egy hangos reccsenés kíséretében a fémzár áttörte a kemény fát. Bomi a földön feküdt összegömbölyödve, vállai remegtek a sírástól. A fiú leengedte fegyverét majd az ajtó melletti komódra tette. Junmyeon húgához rohant, hogy karjaiba vegye apró, törékeny, sebzett testét. Nem akarta megfojtani vagy túl erősen tartani, mégis úgy ölelte a lányt, mintha az élete múlna rajta. Hatalmas tenyerével símogatni kezdte selymes, közepbarna haját, hogy megnyugtassa és tudassa vele, hogy nincs egyedül.

Sosem volt és soha nem is lesz. Itt leszek neki. Itt akarok lenni mellette!

- Nincs semmi baj. Itt vagyok, itt vagyok melletted. - mély, férfias hangja megremegett, ahogy megszólalt. - Nem hagylak magadra!

Bomi felnézett a colosra, de a könnyektől semmit sem tudott kivenni a fiúból, sűrűs, vörös haján kívül, ami úgy keretezte arcát, mintha lángok nyaldosták volna. Bomi orra nedves lett, mintha esőcsepp esett volna rá. Pislantott egyet, amitől egy kissé tisztulni kezdett látása. Chanyeol haja vizes volt, arcának mimikája a fájdalmat ábrázolta, csupasz felsőtestéből melegség áradt. Bomi eddig észre sem vette, hogy a fiú milyen izmos. Mellkasa akár egy tábla csokoládé, karján dagadtak az izmok.

- Chanyeol... - hangja erőtlen volt, szinte suttogta a colos nevét. Mindennek ellenére a fiú még így is hallotta a saját nevét. Szemeit a lányra vezette, ujjaival a füle mögé tűrt egy kósza tincset, amit Bomi arcára tapasztottak könnyei.

- Nincs semmi baj! - ismételte, majd jobb karját a lány térdhajlata alá csúsztatta, hogy aztán egy könnyed mozdulattal karjaiba vegye és visszavigye a régi szobájába. Bomi a fiú nyakát ölelte, majd a helyiségbe érve óvatosan letette az ágyra a lányt, aki az oldalára gördült. Chanyeol a fekhely mellé gugolt. Hosszú ujjait Junmyeon húgáéval fűzte össze. Szíve vadul dobogott bordái gyűrűjében.

- Felöltözök és visszajövök hozzád. - megvárta, míg Bomi reagál szavaira, majd megszorította az apró kacsót, ami szinte elveszett az övében. Lassan elengedte a lányt, majd kisétált a szobából ügyelve arra, hogy még véletlenül se csukja be az ajtót maga mögött.

Nem eshet bántódása!

Bomi óvatosan megfordult. A szoba falán tátongó, nyitott bejárat miatt ellátott egészen a vendégszobáig, aminek ajtaja szintén nyitva állt. A magas, vörös hajzuhataggal rendelkező Chanyeol háttal állt a lánynak, így nem láthatta barátja testvérét. A colos épp egy pólót készült felvenni. Gatyája hátuljából revolvere lógott ki, ami megijesztett Bomit. Borzalmas emlékek sorozara futott végig agyában. Tekintete a fegyverről a fiú hátára futott. Vágások, beforradt lőtt sebek, apró, fehér hegek borították testrészét. Mások talán csúnyának gondolták volna, de a Chanyeollal egyidős lány szerint gyönyörűek voltak. Válla széles volt, hajából víz csöpögött bőrére, hogy aztán lustán és élvezettel folyjon végig testén. Bomi nagyot nyelt miközben lehunyta szemét. Pár másodperc után újra kinyitotta pilláit, hogy ismét lássa Chanyeolt, de a fiú már nem volt sehol, így Junmyeon testvére a hátára fordult. A plafont kezdte bámulni. Az apró, foszforeszkáló csillagok nyomai még mindig látszódtak.

Miért húzott magához?
Miért ölelt át?
Mi történik?
Miért ver olyan gyorsan a szívem, ha a közelben van?
Miért aggódtam érte annyira?
Miért fogta meg a kezem?
Tényleg elcsuklott a hangja, vagy csak képzelődtem?

Gondolataiból a magas fiú zökkentette ki. A fehér törülköző már csak emlék volt, amit lecserélt egy pasztell kék pólóra és egy fekete farmernadrágra. Kezében a piros elsősegély doboz pihent. Az ágyhoz sétált és leült a bútor egyik sarkába.

- Kicsit... - hangja elcsuklott. Megköszörülte a torkát miközben felnyitotta a dobozt. - Felülnél? - kérdezte végül. Bomi nem szólt semmit, csak feljebb csúszott az ágyon. Chanyeol nehezen, de közelebb ült a lányhoz. Felnyitotta a doboz tetejét és kivette a fertőtlenítőt plusz egy darab vattát. A fehér anyagra öntött a folyadékból majd Bomi nadrágját kezdte nézni. Az anyag helyeken el volt szakadva, mintha csak egy ollóval vágtak volna bele. A textil hiánya miatt láthatóvá váltak a lány sebei, de a fiú akárhogy is próbált hozzájuk férni, nem tudott. Bomi nadrágja túlságosan is tapadt a testére. Chanyeol nyelt egyet.

- Megtennéd, hogy leveszed ezt egy kicsit? - Bomi furcsán nézett Junmyeon barátjára.

- Hidd el, kicsit sem vagyok rád kíváncsi! - vetette oda a fiú miközben szemeit levette a lányról.

Bunkó...

Bomi kicsatolta farmerét, majd kibújt belőle. Lassan kezdte el összehajtani, hogy szokja a helyzetet. Kicsit sem volt ínyére, hogy testvére egyik barátja előtt feküdjön pólóban és fehérneműben. Ahogy Chanyeol ránézett egyből arcába szökött a vér. A fiú óvatosan ráhelyezte a vattát az egyik sebre, mire Bomi összeszűkítette szemeit. A folyadék iszonyatosan csípte a vágás alatti húst. Bomi tudta, hogy Chanyeol csak azért ér hozzá, mert muszáj lekezelni a sebeit, pedig az igazat megvallva, ezt egyedül is meg tudta volna csinálni.

Mégis jó érzés, hogy foglalkozik velem...

Chanyeol nem mondott semmit, a szobát néma csend lepte el, csak Bomi szisszenése zavarta meg néha-néha a légkört. Furcsán érezte magát a fiú közelében. Olyan volt, mintha ismerné, pedig nem. Mintha vágyna a fiú társaságára.

Pedig ne... Miért nem tudok egyszerűen arra gondolni, hogy "nem, nem vágyom Chanyeol társaságára"?

Egyszerre lett dühös és megkönnyebbült.

Szemeit arcára vezette, hátha ki tud valamit olvasni arcmimikájából, de csalódnia kellett, ugyanis vonásai semmit sem árultak el neki. Csak nézte tovább a vörös hajzuhatagot, a gyönyörű, halványrózsaszín párnákat, a sötét, igéző szemeket, amik gyémántként ragyogtak. Valami ott legbelül megmozdult Bomiban. Késztetést érzett arra, hogy kezével, apró ujjaival megcirógassa Chanyeol bőrét, hogy megérintse az arcának jobb oldalán éktelenkedő sebhelyet. Észre sem vette, hogy testrésze magától mozdul. Csak akkor eszmélt fel, amikor megérezte a fiú selyemhez hasonló, hőfehér bőrének melegét. Chanyeol először ledermedt. Hirtelen gyorsabban kezdett el levegőt venni. Mielőtt megszólalt volna, megköszörülte a torkát.

- Mit csinálsz? - még mindig nem nézett Bomira.

- Nem tudom... - a lány csak suttogott, mintha félne attól, hogy valaki meghallja, holott tisztában volt azzal, hogy kettejükön kívül más nem tartózkodik a lakásban.

Remegni kezdett. Egész teste belerázkódott Chanyeol érintésébe. A fiú ujjaival cirógatni kezdte Bomi puha és apró kézfejét. Olyan volt, mintha villám csapott volna belé.

Vajon Chanyeol is ezt érzi? Ezt a furcsa izgatottságot?

Junmyeon húga arra számított, hogy a colos leveszi kezét az arcáról. Ehelyett azonban magabiztosan megragadta kacsóját és még közelebb ült Bomihoz az ágyon. Végre a lányra nézett. Arcuk vészesen közel került egymáshoz, amitől a lány szíve kihagyott egy ütemet, majd vadul kalapálni kezdett.

- Bomi... - Chanyeol suttogott. Nagyon halkan, mégis érthetően. Ebben az egy névben benne volt minden érzelem. A szerelem apró, kezdetleges szikrája, a boldogság, a fájdalom, a hovatartozás, az otthon melege, a törődés. Bomi mindent érzett, mindent, amit Chanyeol is. Szívük egy ritmusra dobbant, agyuk egy dolgon kattogott, érintésük ugyanolyan lágy volt, osztoztak egymás érzésein. A perc röpke pillanatáig egyé váltak. Egyikőjük sem tudta, hogy mit csinálnak, vagy hogy miért. Valami jelzett elmélyükben, valami, amit sem Junmyeon húga, sem pedig a colos nem tudott megmagyarázni. Pár röpke pillanat múlva már ajkaik játékára, egymás bőrének érintésére figyeltek. Párnáik úgy tapadtak egymáshoz, mint még soha semmi ezelőtt. A lány keze a fiú arcáról a hajához vándorolt, hogy ujjai tincseivel játszadozzanak. Chanyeol mindkét kacsója Bomi arcán pihent, hüvelykujjával lassan, finoman símogatta a puha bőrt. A fiú ajkai selymesek és édesek voltak. Nem volt követelőző, sem erőszakos, csak hagyta Bomi had ízlelgesse párnait. Lassan, gyengéden falták egymás ajkait megfeledkezve a külvilágról.