- Mi a baj? - Junmyeon barna szemeivel fürkészte húga arcát, ami ijedséget sugárzott. A frászt hozta a lányra.

- Semmi. - mogorván válaszolt vissza a feltett kérdésre, ami a fiú számára csak egyet jelentett: még haragszik rám.

- A sebeid... Fájnak még a sebeid? - ideges volt, tarkóját vakargatta. Legszívesebben magához húzta volna Bomit, hogy egyetlen öleléssel rendbe hozza a hibáit, rossz cselekedeteit és begyógyítsa sérüléseit.

Bár ezt ennyivel lehetetlen lenne.

- Egy picit. - felelt röviden. Bominak semmi kedve nem volt beszélgetni a bátyjával, jópofizni meg végképp nem.

- Megnézhetem őket? Lecserélem a kötéseid...

- Nem kell. Sehun és Chanyeol már elintézték. - ezzel már ki is nyitotta az ajtót, majd hatalmas lendülettel becsapta testvére előtt. Junmyeon tudta, hogy hibás és megérdemli azt, ahogy Bomi viselkedik vele, mégis szívét törte össze minden egyes pillanatkor, amikor haragudott rá. Komótosan sétált vissza a nappaliba, hogy folytassa az olvasást, ám amint leült a kényelmes bőrkanapéra és kinyitotta a fekete, keménykötésű könyvet, rá kellett jönnie, hogy sajnos nem tud koncentrálni. Egyszerűen nem tudott a lapon heverő szavakra összpontosítani.

"Sehun és Chanyeol már elintézték!"

Chanyeol, Chanyeol és Chanyeol...

Junmyeont elöntötte a méreg. Kezdett elege lenni abból, hogy barátja mindig Bomi közelében van, hogy mindig miatta kerül bajba.

És persze miattam is.

Bomi óvatosan levetkőzött, szakadt ruháit a fürdőszoba egyik végébe hajította. A tükörhöz fordult, hogy szemügyre vehesse arcát, egész testét. A látvány, ami elé tárult megrémisztette. Haja, akár egy madárfészek, tincsei összeragadtak a kosztol és az izzadságtól, néhány hajszálat bemocskolt a vér, ami kezeiről került rájuk. Arcát por lepte el, néhol látszódtak Chanyeol ujjainak lenyomatai.

Akaratlanul is megtisztított a kosztól.

A lány nyakán véres ujjlenyomatok, véraláfutások pihentek. Észre sem vette, hogy szeméből könnyek gördültek ki, majd folytak végig orcáján. Sosem volt fontos számára a szépség, most mégis elszomorította a kinézete. Gerincén végigfutott a borzongás, ahogy eszébe jutott hogyan is szerezte a testét borító sebeket. Újra érezni kezdte a kés pengéjének fájdalmas tapintását, ahogy felszántja bőrét, a hideg kezeket, ahogy nyaka köré fonódnak, a kacajra, a mosolyra, a fiúra és arra az emberre, akit megölt. Most már zokogott, torkából halk nyüszítés tört fel. Végül ellépett a tökürtől, belépett a zuhanyzókabinba, majd megnyitotta a zuhanyrózsát. Nem állt alá. Eleinte nem. Csak sírdogált és reménykedett abban, hogy a víz elnyomja könnyeinek dallamát.

Miért vagyok ilyen gyenge? Miért történik ez velem?

A kötések, amik a testén éktelenkedő sebeket rejtették, szépen lassan felmondták a szolgálatot és elázva hullottak a zuhanyzótálcába, ezzel felfedve a hosszú, mély vágásokat. Bőre égni, fájni kezdett, amitől még jobban sírt.

Hagyd már abba a bömbölést! Nem vagy már gyerek!

De hiába parancsolt magára, könnyei nem akartak elapadni. A tusfürdőért nyúlt majd egy kis adagnyit a tenyerébe nyomott. Leült a zuhanyzótálcába és óvatosan rákente testére. Az égető érzés szüntelenül uralta minden egyes porcikáját, Ő mégis csak sikálta és sikálta bőrét, hogy végre megszabadulhasson minden rossz tettétől, a fájdalomtól, a kezéhez tapadó vértől és persze Chanyeol csókjától. Annyit piszkálta sebeit, hogy felszakadtak és az átlátszó víz vérével keveredett. Pár másodpercen belül piros folyadékban fürdött. Sikított, zokogott. Kínokat élt át, de nem törődött vele, csak kaparta, dörzsölte egész testét, hogy megszabaduljon mindentől, ami fájdalmat okozott neki.

A hangos sikoltozásra az összes fiú a nappaliba rohant. Junmyeon, Sehun, Chanyeol és Yixing a fürdőszoba ajtaja előtt állt és ököllel verték a fadarabot, míg a többiek aggódva figyelték barátaikat és a helyiség bejáratát.

- Bomi! Bomi engedj be minket! Mi történik? Mit csinálsz? - Sehun alig bírta türtőztetni magát, legszívesebben berúgta volna az ajtót.

Kérdéseire fájdalommal átitatott sikolyok jöttek válaszul.

- Elég ebből! - Chanyeol félrelökte társait, majd berúgta az ajtót. A fürdőből gőz csapódott ki, alig látott valamit, de Bomi körvonalai mindennél élesebben rajzolódtak ki előtte. Az ajtóról lecsúszott köntöst felkapta majd a lányhoz rohant. Ráterítette a puha anyagot, elzárta a vizet és nem érdekelte, hogy mindene elázik, beült mellé a kabinba. Vágytól, fellángoló szeretettől fűtött ölelésbe fogta Bomit. Testével védte mindentől. Junmyeon húga fel se fogta, hogy mi történik, csak szorosan bújt a kidolgozott felsőtesthez, ami alatt a colos szíve vészesen gyors dobogásba kezdett. Úgy kapaszkodott Chanyeolba, mintha az élete múlna rajta, mintha egyetlen egy biztos támasza se lenne rajta kívül. A magas srác simogatni kezdte haját, apró puszikat hintett fejére, szorosan tartotta a törékeny, vérző testet.

Junmyeon idegesen figyelte, ahogy barátja karjaiban tartja szeretett testvérét.

Szereti. Szerelmes Bomiba, pedig megígérte, hogy ez sosem fog megtörténni. És a húgom... Ahogy hozzábújik, ahogy menedéket talál a karjaiban...

Félrelökte a mellette ácsorgó Sehunt, majd kulcsait felkapva kiviharzott a lakásból. Ki akarta szellőztetni a fejét, fel kellett fogni azt, ami Bomi és Chanyeol között kezdett kialakulni.

Sehun kicsit féltékeny volt. Miután hazahozták idősebb barátjuk testvérét Ő foglalkozott vele a legtöbbet. Úgy érezte joga van ahhoz, hogy megvigasztalja Bomit, de ahogy megpillantotta magas barátját és a lányt, ahogy egymás karjaiban találják meg a biztos pontot, kezdte úgy gondolni, ahogy semmi dolga nincs Junmyeon húgával.

Nekem nincs jogom így ölelni, így vigasztalni és óvni.

Végül hátat fordított a filmekbe illő párnak és a konyhába sétált, hogy készítsen egy nyugtató teát Bominak.

Baekhyun megnyugodott, amikor megpillantotta Chanyeolt. Örült, hogy Bomi tud valakibe kapaszkodni. Megveregette aggódó, kínai barátja vállát, majd elsietett a lány szobája felé. Az ajtó mellett heverő táskából kikapott egy fekete fehérnemű szettet, egy egyszerű, baba kék pólót és egy fehér melegítőnadrágot, majd visszafutott a fürdőhöz. Minden egyéb jel nélkül belépett a meleg helyiségbe és letette a csapra a ruhadarabokat. Megszorította Chanyeol karját, majd kiment a fürdőszobából.

- Yixing, keresd meg Junmyeont! Jongdae, Minseok ti menjetek ki a lifthez őrködni, három óra múlva Sehun-nal leváltunk titeket, Kyungsoo és Jongin, ti menjetek le az épület elé az autóba és figyeljétek a bejáratott, később titeket is leváltunk. - a fiúk csak bólintottak és elindultak a kijelölt céljuk felé.

- Ne félj, én itt vagyok melletted! Nyugodj meg, ne sírj, mindent rendbe fogunk hozni, meg fogunk védeni! Meg foglak védeni mindentől és mindenkitől! - a colos olyan halkan suttogott, hogy még Ő sem hallotta rendesen hangját. Olyanokat mondott, amiket sosem akart hangosan. Sosem akarta bevallani, de megfogta a lány. Ha Bomi sírt, nevetett, komor, boldog vagy magabiztos volt, Chanyeol is átérezte és magáévá tette az érzést. Szeretett volna Junmyeon húgához tartozni, vele tölteni az idejét, és ez összezavarta, nagyon is.

Bomi azt se tudta, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen. Csak bújt a fiú mellkasához és sírdogált egésze addig, míg a colos el nem húzódott tőle. Fejét elfordítva nyújtotta át a lánynak a ruháit. Csak most realizálódott benne, hogy testét egy elázott, vékony köntös takarja csak. Arcába szökött a vér, könnyei elapadtak.

- Hogy értitek azt, hogy nem találjátok? - a fekete hajkoronával büszkélkedő fiú üvöltött embereivel, akik nemrég tértek vissza.

- Nincs a lakásán, sem a többi semmirekellőnél. Elnyelte Őket a föld.

- Senkit sem nyel el csak úgy a föld te idióta! Takarodjatok vissza az utcára és keressétek meg Őket! Ha akár egyet is kiszúrtok a rohadékok közül, hozzátok ide és faggassátok ki! Ha kell öljétek meg, az sem érdekel, csak Bomi legyen ebben a kurva házban! Világos? - Junsu emberei csak bólintottak, majd sietősen kisétáltak a hatalmas szobából, ezzel magára hagyva a fiút, aki még mindig csak Bomira tudott gondolni.

Ő az enyém. És ha valaki az én tulajdonom, akkor az itt is van velem, nem pedig kilenc másik fiúval. Mégis mit képzel magáról? Hogy hiheti azt, hogy majd tűrni fogom a kis kicsapongásait! Senki sem csalhatja meg Lee Junsut! Senki!

Üres poharát ismét wiskeyvel töltötte meg, hogy aztán az ablakhoz ülve rágyújtson egy szál cigarettára. Kezei remegtek az idegességtől és az izgatottságtól. Alig várta, hogy Bomi ismét a karjaiban fekhessen. Mindennél jobban vágyott a lány puha, bazsarózsa illatú bőrének tapintására, ajkai érintésére. Megbolondította Junsut a gondolat, hogy hamarosan újra csak az Övé lesz.

Visszakerülsz a jogos tulajdonosodhoz cica!