A fiú bal keze Bomi derekára siklott, mire Ő lecsúszott az ágyon, hogy kényelmesebb testhelyzetbe kerüljenek. A lánynak hála Chanyeol most egyenesen fölötte magasodott és falta ajkait. Egész testében megremegett, ahogy Bomi a nyaka köré fonta vékony karjait. Mégjobban ránehezedett és gyorsabban, erősebben csókolta. Nem tudott betelni vele. Többet és többet akart. Ha tehette volna örökre kóstolgatta volna párnáit. Olyan érzése volt, mintha mindig is erre vágyott volna. Hogy csókolja, karjaiban tartsa a lányt. Mintha Bomi más lenne. Az eddigi nők, akikkel valaha is dolga volt mind ugyanolyanok voltak. Csabítóak, de üresek, egyiket sem ismerte és soha nem is akarta, hogy egyszerű testi érintkezéseken kívül más is legyen közöttük. Nem hiányzott neki a párkapcsolat, hisz egy olyan embernek, mint Ő bele sem férhetett a mindennapjaiba. Szöul egyik alvilagi bandajának a tagja, nem lehet párja, nem érintkezhet senkivel igazán. Csak felületesen és semmitmondóan. Most mégis rátört a vágyakozás. A vágy, hogy érintsen, szeressen valakit, akit ismer. Hogy legyen valaki, akit megvédhet, akivel foglalkozhat, akire szüksége van, aki nem csak egy üres kirakatbábú díszcsomagolásban.

Mintha mindig is rád vártam volna. Mintha te lennél az, akire szükségem van. Te, Kim Bomi! Senki más...

Aztán valami történt. Lelki szemei előtt hirtelen jelent meg Junmyeon, miközben fülében szavai kezdtek csengeni.

" - Te is megígéred? - a régi focicsapat kapitány, Kim Junmyeon elszántan bámulta Chanyeol arcát. Tudni akarta, hogy baratja képes-e ezt megtenni a kedvéért.
- Megígérem, hogy nem kerülök vele kapcsolatba, megígérem, hogy megvédem mindentől! Ismerhetnél már Junmyeon. Mindig azt teszem, amit mondasz."

Megszegtem az ígéretem.

Fájdalmasan szakadt el a lánytól. Szemeit fürkészte, érezte testén, ahogy Junmyeon húgának mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed. Felállt az ágyról és csak bámulta a lihegő Bomit. Mondani akart valamit. Valamit, amivel nem bántja meg, ami nem azt sugalja, hogy ez hiba volt.

Pedig az volt. Hiba volt megcsókolnom, megérintenem. Nem lett volna szabad, nem engedhettem volna meg magamnak.Nem vágyakozhatok valami és valaki iránt, ha tiltott.

Úgy érezte magát, mint egy kisfiú, akinek meg kell magyaráznia, hogy miért kapott rossz jegyet az iskolában. Nem jöttek ki hangok a száján, nem akartak utat törni maguknak a szavak. Csak bámult előre, egyenesen Bomira. Nézte Őt, de nem úgy, mint más férfiak.

Nem úgy, mint Junsu. Én látom is. Látom minden hibáját, minden gyönyörűségét. Én a lelkét látom, nem csak a testét.

Nem bírta tovább nézni a kipirosodott, felduzzadt ajkakat, amik sikítottak Chanyeol érintéséért. Egy szó nélkül sétált ki a szobából. Az ajtót becsukva egyenesen a konyhába rohant, ahol aztán nekidőlt a pultnak.

Mit csináltam?
Hogy engedhettem ezt?
Egyáltalán miért akartam?
Miért gondolom ezeket?
Mi a fene történik velem?

Elméje tajtékzott, akár a tenger, amikor vihar vonul el felette. Nem értette cselekedeteit, vagy hogy hogyan gondolhatta, hogy megteheti ezt Bomival, Junmyeon-nal, magával. Nem értette, hogy miért dobog olyan gyorsan a szíve. Agyának legmélyebb bugyraiból az ajtó zárjának kattanása zökkentette ki. Előkapta fegyverét és egyenesen a bejáratra szegezte.

Yixing nem bírt magával, fel kellett hívnia legfiatalabb barátját. Bosszantotta, hogy nem tud semmit Bomiról, hogy Baekhyun mentette ki, hogy Chanyeol és Sehun gondjaira lett bízva.

Chanyeolra, arra fiúra, aki miatt elvették Junmyeontól. Aki miatt minden a feje tetejére állt. Aki miatt többé már nincs biztonságban.

A sárga kis szörny ott ült vállán és bíztatta, hogy nyomja meg a hívás elindítására használt gombot. Ujjai remegtek a dühtől.

- Sehun! Hogy van? - kertelés nélkül csapott le áldozatára, amikor az felvette a mobilt.

- Neked is szia Yixing!

- Azt kérdeztem, hogy hogy van?! - a kínai fiú dühös volt, elméjét elborították az érzelmek. Nem tudott tisztán gondolkodni.

- Szerinted? Szegény lány tele van vágásokkal! Pocsékul néz ki! - Sehunban is tombolt a düh. Érezni lehetett hangján. Halk matatás zaja ütötte meg az idősebb fiú fülét. Hallotta a kulcsok csörrenését, a zár kattanását és egy pisztoly dörrenését.

- Sehun! - torka szakadtából üvöltött telefonjába. A fiú egy gyors "le kell tennem" mondat után bontotta a vonalat. Yixing ereiben megfagyott a vér. Kezében Bomi cuccaival kirohant a lány szobájából egyenesen a nappaliba, ahol barátai meredtek rá kérdően.

- Azonnal indulnunk kell! Lövést adtak le Sehunra! - Junmyeon arca eltorzolt a hallottaktól. Legjobb barátjával az oldalán rohantak ki a hatalmas lakásból, míg a többiek értetlen arckifejezéssel követték Őket.

Mi a fene történik?

Yixing kettesével vette a lépcsőfokokat, nem akart a lifttel bajlódni, nem volt ideje ilyen dolgokra. Csak rohant, le a lépcsőn, ki az épületből, egyenesen az autóhoz. Beugrott a vezetőülésre és amikor barátai is megtalálták a helyüket, gyújtást adott és rálépett a gázra. Gangnam utcái zsúfolásig tele voltak autókkal, járókelőkkel. Yixing senkivel sem törődött, csak taposott a gázon és a két sáv között ingázva hajtott előre. Minél gyorsabban oda akart érni Junmyeonék régi házához, hogy kimenekítse szerelmét a pokolból.

Sehun épp kínai társával telefonált, amikor belépett a lakásba. Szemei előtt szélsebesen száguldott el a töltény. hogy aztán az ajtóban álljon meg. A fiú lélegzete egy pillanatra elállt majd dühösen fordult barátja felé.

- Haver mit művelsz? - üvöltött a magas fiúra, aki a konyhából lőtt rá.

- Azt hittem, hogy...

- Nem Junsu vagyok te idióta! Az eszeveszett lövöldözés helyett inkább pihenj le! Az agyadra ment az akció és a sok felszabadult adrenalin! - a kezében szorongatott szatyrot ledobta a pultra és turkálni kezdett benne.

- Süket vagy? - fordult barátja felé. A colos csak egy bocsánatkérő pillantást lövelt felé és már el is tűnt a hatalmas lakásban. Sehun fejét csóválva csapta le a márványlapra kacsójában szorongatott tésztát és elindult Bomi szobája felé. Amikor az ajtóhoz ért, bekopogott és meg sem várva a választ benyitott. A lány az ágy alatt kuporgott, egész teste remegett. Sehun odasétált és lefeküdt a puha szőnyegpadlóra.

- Nincs semmi baj, kijöhetsz! - kezét Junmyeon húga felé nyújtotta miközben rámosolygott. Bomi nehezen, de elfogadta a felé nyújtott kacsót. Sehun megszorította ujjait és segített neki kibújni az ágy alól. Derekát átkarolva a bútordarabra fektette.

- Sajnálom, hogy megijedtél! - még mindig mosolygott. Szemeivel a lányt fürkészte. Még csak most vette észre, hogy pólóban és fehérneműben van. Szerette volna eltakarni valamivel, de a lábait borító sebhelyek fogva ejtették tekintetét. Amikor Bomi észrevette, hogy mit néz rajta olyan nagyon a fiatal fiú, mozgolódni kezdett. Kényelmetlenül érezte magát. El akarta takarni sebeit, nem akarta, hogy bárki is lássa.

- Ne érezd magad kényelmetlenül. - szólalt meg a fekete hajú fiú. Szemei megakadtak az ágyról leesett elsősegély dobozon. Sehun szemöldökét felvonva vizslatta egy ideig a tárolót és annak kiborult tartalmát, majd egy vállrándítással inkább lezárta a dolgot. Átsétált az ágy másik oldalára, hogy leguggolhasson és felvegye a szétszórt holmikat. Amikor végzett vele Bomira pillantott.

- Szabad? - ujjával a bútordarabra mutatott, amin a lány feküdt. Junmyeon húga bólintott, mire a fiatal fiú kényelembe helyezte magát. Olyan közel ült, amennyire csak jónak érezte.

Elég messze ahhoz, hogy ne zavarjam a személyes terét, de közel, hogy be tudjam kötözni sebeit.

A kis csomagolásból vattát vett ki, hogy aztán orvosi alkoholt itasson fel a puha anyaggal. A kis pamacsot Bomi combján éktelenkedő legnagyobb vágásra rakta. Ugyan már nem vérzett annyira, mégsem gyógyult be eléggé ahhoz, hogy a felsértett bőr alól ne bújjon elő újabb és újabb vércsepp. Sehun óvatos volt, sokkal óvatosabb, mint Chanyeol. Ennek ellenére Bomi akkor is felszisszent, ahogy a fertőtlenítő sebeivel érintkezett. Junmyeon barátja gyors volt, de alapos. Pár perccel később már mindkét lábán kötések takarták bőrének felszántott részét.

- Máshol is vannak? - kérdezte arcán egy mosollyal. Bomi nem mosolygott vissza rá, inkább csak bólintott.

Nem akar beszélni...

- Hol? - Sehun arca eltorzult, miután meglátta a lány hasát csúfítő sebeket. Iszonyat düh nehezedett a fiúra.

Hogy tudnak bántani egy lányt? Hogy van ehhez merszük?

Legszívesebben ordított és dobálózott volna, de tudta, hogy azzal megijesztené a nála pár évvel idősebb lányt. Végül csak újabb pamacsot vett elő, leöntötte az orvosi alkohollal és folytatta jelenlegi munkáját: Bomi sebeinek ápolását. Körülbelül negyedóra elteltével a földredobott összes, koszos vattát a kukába hajította, a fertőtlenítőt és a gézt visszarakta a piros dobozba, amit aztán az íróasztalra rakott.

- Magadra hagylak egy kicsit, amíg csinálok valami harapnivalót. Biztosan éhes vagy. - töretlenül mosolygott a lányra. Bomi a tegnapi beszélgetésük után nem tudta, hogy mit gondoljon róla, most viszont kezdte megkedvelni a fiatal Oh Sehunt.

- Köszönöm. - saját magát is meglepte erőtlen hangja, így inkább többet nem is mondott. Hagyta, hogy a fekete hajú fiú elhagyja szobáját.

Yixing őrültek módjára állt meg az ismerős, egekbe nyúló épület előtt. Szélsebesen kiszállt barátaival együtt a járműből, gyors lezárta és már rohantak is egyenesen az üvegajtó felé. Mérhetetlen hangzavarral robbantak be az üvegépületbe, még a portás is felébredt rájuk.

- Mr. Kim, uraim! - csodálkozva nézett a díszes társaságra, akik csapzottan érkeztek az aulába. Junmyeon csak bólintott a hetvenes éveit taposó férfi felé, majd a lifthez sietett barátaival. Két csapatra oszlottak. Yixing, Junmyeon, Jongin és Baekhyun a felvonóval indultak el, míg Jongdae, Minseok és Kyungsoo a lépcsőn rohantak fel.

Az áram által működő lift lassan halad felfelé, ami által még feszültebb lett a légkör. A monoton, megszokott zene idegesített mindenkit. Junmyeon ujjaival kopogott az ajtón, Yixing egyik lábáról a másikra állt, míg Baekhyun és Jongin a tárakat ellenőrizték fegyvereikben. Aztán végre szétnyílt a két kemény, fémlap és az ismerős emeleten találták magukat.