Bomi sajgó végtagokkal, kialvatlanul ébredt. A szobát elárasztotta a napfény, a nyitva hagyott ablak miatt élesen hallatszódott be a nyüzsgő nagyváros zaja. Már a délutáni órákat járta az idő, mégis olyan volt, mintha még csak most kezdődött volna a nap. A lány percekig csak hunyorgott, majd a takarót ledobva magáról felállt. Minden egyes testrésze üvöltött a kávéért, fáradt volt, egész végig forgolódott és csak hat körül tudott elaludni egy fájdalomcsillapító után, ami némiképp enyhített a karja miatti kínokon. Most álmosan tekintett a sebre. A kötés szinte érintetlen maradt, csak pár centit csúszott feljebb, a közepén apró vérfolt pihent. A fájdalom enyhe volt.

Belebújt fekete mamuszába, majd a fotelhez lépve a selyem köntösért nyúlt. Felvette és már készen is volt arra, hogy elfogyassza reggeli italát. A szobából kilépve Junmyeont pillantotta meg, ahogy a kanapén aludt. Haja kócos volt, az arcán égtelenkedő sebek csak csúnyábbak lettek, néhány horzsolás körül bőre összehúzódott. Mindig az oldalán aludt el és egész végig úgy is maradt, most viszont a hátán feküdt.

Biztos a válla miatt.

Arcára kiült a fájdalom, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Békésen aludt tovább, mintha semmi sem történt volna hajnalban, mintha Bomi nem tudná az igazságot, mintha nem lenne semmi, amit meg kéne magyaráznia.

Egy ideig még elidőzött bátyán a tekintete, majd a konyhába sétált, ahol Sehun ült egy bögre gőzölgő kávé fölött. A lányt meg sem lepte a fiú jelenléte, hiszen a hajnali órákban egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy hazamehessen. Ahogy ránézett kiderült, hogy még a kiadós alvás sem változtatott külsején. Szinte ugyanolyan pocsékul nézett ki, mint az elhagyatott gyárépületben.

- Jó reggelt. - köszönt neki a lány miközben a szekrény felé sétált, hogy kivegye átlátszó csészéjét, hogy aztán forró koffein bombával töltse meg.

- Igazság szerint már délután kettő van. - ezzel belekortyolt fekete, cukor nélküli kávéjába. Bomi csak ekkor vette észre a csuklóján lévő véraláfutásokat. Csúnyák volt, és ki tudja, hogy mikor fognak eltűnni. Lelki szemei előtt egyből felvillantak az este történései, fejében visszhangzott a pisztolyok dörrenése, a csattanás, ahogy újra töltik a tárat. A cipőjének koppanása az aszfalton, a colos mély hangja, ahogy utasítgatja.

Lövések.
Golyózápor.
Sehun a székhez kötözve.
Chanyeol arca mielőtt elájultam.
Junmyeon keze, ahogy teste mellett lógott.
A golyó, ami pár centire a fejem mellett repült el.

- Jobban vagy? - a lány megugrott, ahogy meghallotta Sehun hangját. Nem nézett Bomira, kezei megremegtek a csészét szorongatva. Fehér bőrétől elütöttek a vörös sebhelyek és a lila foltok, amik arról árulkodtak, hogy tegnap csúnyán elbántak vele. Sajnálta Őt.

- Honnan tudod, hogy megsérültem?

- Pár órája itt volt Chanyeol, visszahozta a kocsidat. Meg hát, mindent elmesélt, és mit ne mondjak, jó nagy ostoba vagy.  - végre a lányra emelte tekintetét. Íriszei olyan barnák voltak, mint a gesztenye. Jobb szeme körül hatalmas monokli terült el. Sehun nézett ki a legrosszabbul a kilenc fiú közül, hála elrablóinak.

Tehát elvitte az autómat... Pompás. Legalább volt benne annyi, hogy vissza is hozza.

- Ostoba? - Bomi inkább magának, mint Sehun-nak szánta a kérdést.

Ha nem megyek oda akkor sosem tudom meg az igazságot a tulajdon bátyámról.

Belekortyolt a kávéjába majd fixírozni kezdte a folyadékot, miközben ide-oda döntögette a csészét.

- Lehet, hogy rossz húzás volt, de legalább nem vagyok sem gyilkos, sem pedig bűnöző.

- Nem ismered a múltunkat, nem tudhatod, hogy mi, vagy ki kényszerített engem és a barátaimat erre az életre, ráadásul nem is ismersz minket, szóval ne ítélj előrehamarkodottan! - az erős napfény miatt Sehun sokkal fiatalabbnak tűnt, így Bomi egy pillanatra meglátta benne a rég elveszett tinit, aki mindig teljes átéléssel játszott a pályán, akiről annyit hallott a bátyjától, akit a lányok annyira szerettek a gimiben. Pár másodpercig azt a Sehunt látta, aki a régi fényképekről mosolygott vissza rá akárhányszor Junmyeon szobájában járt. Olyan ártatlan arca volt, Bomi el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen orcájú fiú hogy keveredhetett rossz társaságba.

- Nem, de a bátyámról sok mindent tudok.

- Azt csak hiszed... - újra kávéjába kortyolt, majd elfintorodott. - Ebből a kávéból úgy hiányzik a cukor, mint Kyungsooból a kedvesség.

Bomi értetlenül nézett rá miközben egy laza mozdulattal odalökte neki a cukortartót.

Azt csak hiszem?

A fiú bólintott, ami nála annyit jelentett, hogy köszöni a segítséget, majd egyetlen, jól megpakolt kávéskanállal rakott a cukorból a fekete folyadékba.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte a lány.

- Idővel mindent megtudsz majd, ha Junmyeon is úgy akarja.

Bomi tudta, hogy hiába kérdezne bármit is, Sehun semmit sem árulna el neki, úgyhogy csak csöndben megitta a kávéját, majd visszament a szobájába, hogy tiszta ruhát és fehérneműt vehessen magához, majd a fürdőbe sietett. Belenézve a tükörbe semmi változást nem látott, leszámítva a szeme alatti sötét karikákat illetve az arckifejezését, amikor Junmyeonra gondol. Olyankor kiül orcájára a csalódottság. Csalódott a tulajdon bátyjában. Azt hitte, hogy neki hihet  mindenben, hogy a fiú bízik benne annyira, hogy elmondja neki az igazat. De nem, egyszerűen még sem álltak olyan közel egymáshoz. Ő azt a Junmyeont ismeri, aki a gimis focicsapat kapitánya volt és amikor a szükség úgy hozta, át tudta venni szüleik cégét és gondoskodni tudott Bomiról, mint testvér és apa. Jó embernek hitte Őt. Közben pedig egyáltalán nem volt az. Titkolt előle mindent.

Hát így ismer engem? Ilyen embernek? El kellett volna mondania... De vajon... Vajon képes lettem volna arra, hogy tartsam a számat, ha évekkel ezelőtt tárul fel előttem a titka?

Arcát elfordította, nem akart a saját szemébe nézni.

Mit is gondolok? Persze, hogy nem árultam volna el. Ő se tette volna az én helyemben.

A mosdókagylón pihenő kezei engedtek a szorításból, észre sem vette, hogy milyen iszonyatos erővel markolta. Nagyot sóhajtott és vetkőzni kezdett, hogy aztán hosszú percekig csak engedje magára a forró vizet.

Baekhyun Chanyeol-lal sétált a Han folyó partján. A nap hét ágra sütött, az ég tiszta volt, nyoma sem volt nagy, komor felhőknek, és a szél sem fújt. Gyönyörű nap volt, legalább is lett volna, ha nem fájt volna mindenük. A tegnapi történések igazán kimerítették Őket. Igaz, nem sokáig tartott kihozni Sehun-t, de a gyorsaság és a pontosság is energiaigényes az Ő szakmájukban.

Már ha az emberekre való lövöldözés és a folytonos bűncselekmények elkövetése szakmának számít.

Baekhyun bármennyire is volt kimerült, ahogy felnézett hatalmas barátjára, el kellett ismernie, hogy bizony a colos sokkal inkább volt kialvatlan, mint Ő. Szüntelenül csak a folyót nézte, a hajókat, amik turistákat, különféle import cikkeket szállítottak. Nem tudta levenni tekintetét a vízről, amin a Nap fénye lágyan csillant meg.

Chanyeol hol homlokát ráncolgatta, hol a szemöldökét vonogatta, de volt, hogy csak belerúgott egy kavicsba. Feldúltan, hirtelen és hatalmas erővel. Baekhyun már kezdett félni attól, hogy valamelyik kő egyszer felordít fájdalmában, vagy a colos cipője vonyít fel nem tetszését kifejezve.

Valami zavarja. 

- Lefeküdtem a volt barátnőddel! - próba szerencse, talán végül nem csak siket fülekre találnak mondatai. Hamar csalódnia kellett az alacsonyabbiknak, ugyanis Chanyeol egy mindent és egyben semmit kifejező hümmögéssel, illetve egy bólintással letudta barátja próbálkozását.

- De komolyan haver, irtózatosan jó nő, muszáj volt. - Chanyeol rá sem hederített, Baekhyunban pedig egyre gyorsabban ment fel a pumpa.

- Park Chanyeol! - hangja már-már hisztérikus volt. Erőteljesen megragadta barátja karját. A magasabbik végre figyelt rá. Arca semmit sem árult el arról, hogy vajon mit gondol, vagy van-e valami baj. Baekhyunnak egy pillanatra emlékeztetnie kellett magát, hogy barátja mindig ilyen volt. Szarkasztikus, nagy szájú és érzéketlen. Egyetlen egy bökkenő volt csak, méghozzá az, hogy az alacsony fiú mindenkinél jobban ismeri Chanyeolt. Tudja mikor hazudik, mikor van mélyponton, mikor érzi azt, hogy valami nincs rendben, mikor boldog. Egyszerűen mindig tudta, hogy mit érez a másik, és ehhez elég volt egy pillantás. Csak rá kellett néznie és már tudta. Most viszont olyan erős falat épített maga köré, hogy Baekhyun bármennyire is próbálkozott, nem sikerült lebontania.

- Mi van? - a colos először barátja elfehéredett ujjait nézte, ahogy alkarját szorongatta, majd tekintete a fiú arcára téved.

- Hogy-hogy mi van? Te most szórakozol velem? - szarkasztikus pufogás hagyta el apró ajkait. - Legalább húsz perce beszélek hozzád arról, hogy megdöngettem az exed, de te rám se bagózol. Mi történik veled? - legszívesebben ordított volna. Még sosem látta ennyire a gondolataiba temetkezve barátját, és be kellett vallania magának, hogy bizony aggódik érte.

- Az exeimet sosem tudnád megfektetni, a legjobb barátom vagy. - ugyan olyan semmitmondó volt a hanghordozása, mint eddig, de valamiért furcsán csengett minden szava Baekhyun fülében.

- Nem hát, de most nem is ez a lényeg. Mi van veled? Olyan... Nem is tudom, teljesen megfeledkeztél mindenről. Mi a baj? - Baekhyun hangja aggodalommal telt meg.

- Csak eszembe jutott valami. Nincs semmi baj. - Chanyeol egy féloldalas mosolyt küldött barátja felé, mire Ő csak felhúzta a szemöldökét. A colos a folyóra szegezte tekintetét és remélte, hogy legjobb barátja nem kérdez többet. Bízott abban, hogy nem faggatja ki arról, hogy mi, jobban mondva kik kötötték le gondolatait.

- Bomi? - Baekhyun megállt. A másik fiú még megtett pár lépést, majd megfordult, hogy szembe álljon barátjával.

- Mi? - kérdezte ügyelve arra, hogy hangjában ne legyen semmilyen érzelem.

- Bomin gondolkoztál?

- Miért gondolkoznék Junmyeon húgán? - a kérdésre kérdéssel válaszolgatást Baekhyun még szívesen folytatta volna, de ahogy szólásra nyitotta száját eldördült egy fegyver, mire a két fiú a földre vetette magát búvóhely hiányában. Kacagás ütötte meg fülüket, és ahogy felnéztek Taekwoon-t látták, ahogy fekete pisztolyát rájuk szegezi. A fiú a gangnami bűnbandák egyikének a tagja volt. Részese volt a kilenc fiú életének megkeserítésében, és Junmyeon családjának szétesésében.

- A kedvenc madaraim, milyen öröm látni titeket! - Chanyeol és Baekhyun felálltak, hogy szemmagasságba kerüljenek a másik fiúval.

- Mit akarsz? - kérdezte Baekhyun minden jóindulatot félretéve. Nem volt kedve bájcsevejt folytatni egy alattomos emberrel.

- Lássuk csak... - úgy tett, mintha egy hosszú kívánságlistát idézne fel, hogy aztán sorolni kezdjen mindent, amit a magáénak szeretne. - A lányt! - a fegyver, ami a kezében volt, most egyenesen Chanyeol szívével szemezett. Taekwoon ujja határozottan pihent a ravaszon, készen arra, hogy amikor jónak érzi meghúzza és végleg eltegye láb alól a colost. Chanyeolnak félnie kellett volna, de ezerszer fogtak már rá fegyvert és legalább ennyiszer már golyó is fúródott testébe, emellett verték már meg úgy, hogy alig tudott lábra állni, volt a halál markában és tessék, egy pisztoly már meg se koccant neki, bár be kell vallania, hogy mikor minden új volt még, rettegett a gondolattól, hogy fegyvert kell ragadnia, hogy ártatlanokat fog bántani. Félt szülővárosától, az éjszakától, mindentől ami arra emlékeztette, hogy letért a helyes ösvényről. Ám ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre került, elfogadta azt, aki lett belőle, megtanulta, hogy hogyan kell elrejteni a pánikot. Egy valamit jól megjegyzett magának. A rettegés a legveszélyesebb dolog. Ha valaki fél, akkor van gyenge pontja és ha van gyenge pontja akkor könnyű célpont.

- Nem tudjuk, hogy miről beszélsz. - Baekhyun vére felforrt, ahogy szájában érezni kezdte a harc bódító ízét.

- Ennyire ostobák ti sem lehettek! - nevetés hagyta el Taekwoon ajkait, majd újra komoly arccal nézett a fiúkra. - Chanyeol barátnőjére gondolok. A kis barnára, aki beleütötte az orrát a dolgunkba. Channie, Channie, Channie, nem tanították még meg neked, hogy a barátnődet nem szabad bajba sodorni?

Baekhyun próbálta elrejteni érzelmeit. Egy gyors pillantást vetett barátjára, akinek keze ökölbe szorult a teste mellett. Ajkait erősen egymáshoz szorította. Ideges volt. Felzaklatta az, amit Taekwoon mondott.

Mi történik itt?