Sehun korán kelt, hogy időben Chanyeol lakásához érjen, ahol aztán az épület előtt találkozzon Bomival. Motorjával leparkolva nem mondott semmit, csak a lányra mosolygott és felé nyújtotta a sisakot.

- Örülök, hogy el tudtál jönni, van egy-két dolog, amit el kell intéznünk. - mondta Bomi, miközben felvette a sisakot és felpattant a motorra barátja mögé.

- Egy-két dolgot? - kérdezett vissza a fiú. Beindította járművét és a lánnyal mögötte elindult a Kim család régi lakásához. Odaérve egyből főztek egy kávét, majd a vendégszoba felé vették az irányt, hogy kettesben mindent meg tudjanak beszélni. Bomiban már kirajzolódott a terv, ami mellől nem volt hajlandó tágítani, viszont egyedül nem lenne képes véghezvinni. Ezért volt szüksége valakire, aki megérti, mellette áll, fedezi és segít neki mindenben, arról nem is beszélve, hogy ez csak olyan személy lehetett, akiben meg tudott bízni. És bár Sehun ugyan olyan apáskodó néha felette, mint a többiek, mégis Ő volt az egyetlen, aki betölthette ezt a szerepet. Eleinte tiltakozott és próbálta lebeszélni barátnőjét a dologról, de végül beadta a derekát.

- Neked teljesen elment az eszed! Ha Junmyeon ezt megtudja, nem csak az én fejemet veszi, hanem a tiédet is! Gondoltál a kockázatokra is? Utálom ezt mondani, de Junsu egy olyan szemétláda, akit nehezen lehet leverni, még akkor is, ha néha ostoba és ügyetlen.

- Nyilván lesznek olyan mozzanatok, amiket nem láthatunk előre, de még mindig jobb ez, mint vakok módjára próbálkozni! Közülünk én ismerem a legjobban, tudom mit akar és ahhoz, hogy megfizessen mindenért és el tudjuk kapni meg kell lóbálni azt a mézesmadzagot előtte...

- Úgy érted Téged! Felfogtad, hogy azt kéred tőlem, hogy dobjalak a farkasok közé és hagyjalak magadra?! - Sehun beleivott a kihűlt, maradék kávéjába, miközben szemeit egy percre sem vette le Bomiról. Próbált az arcáról olvasni, és az igazat megvallva egész jól ment neki. Az elmúlt másfél hónapban, amióta személyesen is megismerte a lányt és barátok lettek, szinte teljesen kiismerte. Látta szemeiben az elhatározottságot, a megrendíthetetlenséget, de tudta, hogy ez az álcájának része. Belül őrlődik azért, ami édesapjával történt, azért, hogy a szerette haláláért felelős férfi karjaiba vetette magát, azért, amit a bátyja nap mint nap átélt azóta a végzetes este óta, azért, amit most Sehuntól kér és amit testvérével és annak barátaival készül tenni. Talán egy kicsit félt is. Bomi kezei remegtek. A fiatal fiú hirtelen lerakta az asztalra a bögréjét és megragadta barátnője kezét.

- Oké figyelj, segítek, de akkor tényleg mindenbe be kell, hogy avass, érted? Fontos, hogy tudjak mindent és felkészült legyek! Semmit sem titkolhatsz el előlem, még akkor sem, ha rákényszerít a helyzet! Ott leszek neked és tartom a hátad, bármi legyen!

Bomi nagyot sóhajtott és kezeit kezdte nézni. Sehun még mindig fogta őket és ez segített a lánynak abban, hogy kicsit megnyugodjon.

- Rendben! Először is el kell mennünk egy nyilvános fülkéhez, amíg Minseok nem hozza a mobilt. Lehet, hogy megfigyelnek, úgyhogy előbb csak az egyikünknek kell mennie, Te vársz majd rám amíg felhívom Junsut és megkérem arra, hogy találkozzunk. Oda viszont egyedül kell mennem! Úgyhogy ki kell találnunk valamit, hogy tudd pontosan hol is vagyok, hogy ha esetleg úgy adódik ki tudj hozni onnan, viszont nem hiszem, hogy bármi is lenne, Junsu túlságosan is örülni fog nekem ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, de fő az elővigyázatosság. A mai napra ennyi, minden más a találkozó után fog kiderülni.

Sehun bólintott és hátradőlt székében.

- Nemigazán örülök ennek a tervnek, ahogy annak sem, hogy kettős ügynököt kell játszanom...

- Tudom, és hidd el nekem sem ez a legnagyobb vágyam, de jelen pillanatban senkinek sincs jobb ötlete...

Chanyeol mikor felkelt, már hét ágra sütött a nap, Bomi pedig sehol sem volt. Borzalmasan megijedt, hirtelen felpattant és keresni kezdte a lakásban, ám a lány nem volt sehol. Végül visszatért a szobájába, hogy telefonját fel tudja kapni és tárcsázza a számot, ám félúton megállt keze, amikor megpillantotta az éjjeli szerkényen heverő kis cetlit.

"Korán elmentem, hogy Junmyeon ne aggódjon tovább, biztos nem aludt egy percet sem. Van egy kis dolgom, amit muszáj elintéznem. Köszönöm, hogy vigyáztál rám!
Bomi"

Bár nem teljesen, de valamennyire sikerült megnyugodni. A tudat, hogy önszántából hagyta el a colos lakását még mindig jobb volt, mintha elvitték volna. A magas fiú tudta, hogy ezzel az éjszakával a megálmodott tündérmeséje semmivé foszlott és visszatért abba a rút világba, ahova valójában tartozik. Oda, ahol nem lehet Bomival, ahol minden nap veszélyben vannak, ahol minden percben az életük forog kockán. Eddig csak Junsu jelentett Junmyeon húgára veszélyt, most viszont már az idézőjeles legjobb barátnője, Hana is. Borzalmasan érezte magát az elmúlt hetek történései miatt és vissza szerette volna fordítani az időt. A tudat, hogy ezt nem teheti meg csak még jobban rontott a hangulatán.

A fiú végül ledobta magát a kanapéra, fejét hátradöntötte és becsukta szemeit.

Bomi szíve vadul dobogott bordái alatt, ahogy felült Sehun mögé a motorra. Karjaival átölelte a fiú testét és úgy beszélt hozzá, amíg a fiatalabb felvette sisakját.

- Remélem jó döntést hoztam...

Sehun sóhajtott egyet. Nem akart a lány felé fordulni, ezért csak fejét mozdította épp annyira, hogy a mellettük lévő magas épületet lássa, de barátnőjét ne.

- Semminek sem vagyok az elrontója, de biztos vagyok abban, hogy ez nem fog jól alakulni... De terv hiányában és annak érdekében, hogy biztos legyek abban, hogy nem történik veled semmi rossz, veled kell tartanom.

- Köszönöm. - Bomi erősebben ölelte Sehun testét. A fiú beindította a motort és elindultak. Minél messzebb akartak kerülni Gangnamtól és az összes olyan helytől, ahol Junmyeon barátai meg szoktak fordulni. Nem akarták, hogy bárki más is tudjon a tervükről egészen addig, amíg nem érzik úgy, hogy ideje bevonni a dolgokba mindenkit. Bomi már így is kezdte úgy érezni, hogy talán mégsem kellett volna a fekete hajú barátjának, Oh Sehunnak elmondani azt, amit kitalált. Hisz így már nem csak a saját életét teszi kockára, hanem a fiúét is.

Egy órás motorút után, Seoultól nem messze álltak meg. Bomi volt az első, aki leszállt a járműről. Egyből kibújt a sisakból. A földet fixírozta. Lábaival a port rugdosta, nem akart Sehun szemeibe nézni.

- Szeretném, ha Junmyeon és Chanyeol lenne az utolsó személy, akiknek elmondod ezt az egészet. Nem szeretném hogy ez alatt az idő alatt végig aggódjanak értem. Tudom, hogy Te is aggódsz, de Ők teljesen máshogy látják a dolgokat, mint Te.

- Oh, hidd el, hogy az enyhe kifejezés, hogy aggódom érted! Már akkor megbántam, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe, amikor meghallottam a tervedet. A legkevésbé sem akarom, hogy ezt tedd, de nincs semmi, amivel meg tudnálak állítani. Úgyhogy nincs más választásom, mint követni, figyelni és melletted állni. Bármi történjen. - Sehun a motor kormányára rakta a sisakját és úgy nézett végre Bomira. - Szeretném, ha a szemembe néznél és nem a földet rugdosnád! Tudom, hogy mi zajlik most le benned, ahogy azt is tudom, hogy miket fogsz átélni kitudja meddig, de szeretném, ha jól az agyadba vésnéd, hogy nem vagy egyedül. Amióta ismerem a bátyádat és belekeveredtünk Junsu világába azon vagyok, hogy minden erőmmel meg tudjalak védeni. Az oroszlán barlangjába készülsz most és bármennyire is akarom, hogy távol tartsd magad az oroszlántól, kézen fogva kísérlek be abba a nyamvadt barlangba. Utálom magam, utálom a terved, utálom ezt az egészet, hogy hazudnom kell majd, de nem fogok neked hátat fordítani. Szeretlek, ahogy Junmyeonékat is. Egy szót sem fogok innentől kezdve szólni, nem foglak lebeszélni, de kérek cserébe valamit. Én legyek az első, akinek szólsz, bármi legyen, nekem szólj először! Mindig mindenről tudni akarok! Sose, egy percre se szakítsd meg velem a kapcsolatot. Érted?

Bomi bólintott, nagy levegőt vett és elindult a telefonfülke felé, hogy tárcsázza Junsu telefonszámát. Térdei remegtek, kezeit ökölbe szorítva tartotta egészen addig, míg a fülkéhez nem ért. Bizonytalanul vette elő zsebéből a cetlit, amire volt barátjának telefonszámát írta fel. Ujjaival ügyetlenül hajtotta szét a papírt, majd pár érmét bedobva a készülékbe tárcsázni kezdte a számot. Amíg kicsengett megköszörülte a torkát. Talán a negyedik, vagy az ötödik csöngés után végre felvették a vonal túlsó felén lévő mobilt. Junsu az ismerős, rekedt hangján szólt bele a telefonba. Bomi még tisztán emlékezett erre a hangra. Karjai libabőrösek lettek, hirtelen rettegni kezdett.

- Lee Junsu. - szólt a telefonba a fiú.

- Junsu-yah, én vagyok az, Bomi. Kim Bomi. - próbált olyan kedvesen beszélni, amennyire csak tudott. Nem akart elbukni, hangja mégis kicsit megremegett.

A lány mögött hirtelen jelent meg barátja. Sehun óvatosan vállára simította kezét és megszorította Bomi bőrét, csak épp annyira, hogy közvetíteni tudja neki, hogy itt van vele és Junsu jelenleg egy ujjal sem tud hozzáérni, nincs mitől félnie. Legszívesebben kikapta volna az idősebb lány kezéből a telefont és lecsapta volna. Nem akarta, hogy újra beszéljen utálatuk tárgyával. Nem akartak, hogy Bomi még több lelki fájdalommal és nehézségekkel birkózzon meg. Épp elég megpróbáltatás érte már, és a java még hátra van.

- Tudom, hogy kicsit váratlan ez a hívás és a múltkori találkozásunk sem alakult valami szépen, de amióta láttalak... - Bomi Sehun felé fordult. Tanácstalanul nézett barátjára, aki csak bólintott, ezzel jelezve, hogy nyugodtan folytassa a telefonbeszélgetést. - Amióta láttalak másra sem tudok gondolni, csak Rád. Tudom, hogy nagyon sok mindenen kell javítanom és meg kell mutatnom, hogy bízhatsz bennem, de szeretnék veled találkozni, és újrakezdeni mindent.

Egy darabig csak hümmögött, bólogatott a lány, Sehun nem is hallotta, hogy Junsu mit mond neki a vonal túlsó feléről, de tudta, hogy a fiú bekapta a csalit és ezzel kezdetét vette Bomi játéka. A játék, amiben leginkább Chanyeol, Sehun, Bomi és Junmyeon fog sérülni. A lány eddigi élete végérvényesen is eltűnt és elkezdődött a hajsza, amiben rengeteg ember válik üldözővé és prédává. Embervadászat. Talán ez lehet a legjobb szó, amit a fiatal fiú használhat az életük ezen szakaszára.

Hosszas, órának tűnő percek után Bomi végül letette a kagylót és egy hatalmas sóhajjal barátja felé fordult egész testével. Ahogy Sehunra emelte tekintetét, a fiatalabb fiú könnyeket vett észre, amik őrült sebességgel folytak le a lány arcáról. Oh Sehun szíve ekkora szakadt meg teljesen. Szoros ölelésbe invitálta a lányt. Nagyon szeretett volna mondani neki valamit, amivel talán pár másodpercre, de meg tudja nyugtatni barátnőjét, de egy hang sem jött ki a torkán, hiába nyitotta szólásra ajkait.

Junmyeon fel-alá járkált a hatalmas nappaliban arra várva, hogy húga végre hazajöjjön. Bár hagyott üzenetet, hogy van egy kis dolga és Sehun ott van vele, mégsem tudott megnyugodni. Junsu és az emberei ott vannak valahol Seoul utcáin és csak arra várnak, hogy megkaparinthassák a lányt, ezzel megkezdve a végső harcot, amiből aztán vesztesekként is térhetnek vissza Junmyeonék. Észre se vette, hogy megint a tarkóját dörzsöli. A férfinek szokása volt ezt csinálni, ha ideges volt. Öntudatlanul hajtja végig mindig ezeket a mozdulatokat, és csak akkor tudja abbahagyni, ha valaki félbeszakítja eszmefuttatását. Jelen esetben ez most az ajtó ismerős pittyegése, majd csapódása volt. Azonnal a bejárat felé pillantott, ahol húga és két barátja, Yixing és a legfiatalabb fiú, Sehun arcát látta meg. Hatalmas kő esett le a szívéről, amiért testvére végre hazament és láthatólag semmi baja. Persze a külső sok mindent takar.

- Végre megjöttél! - hatalmas léptekkel szelte át a közte és a jövevények közötti métereket, hogy aztán karjaiba zárhassa testvérét. Olyan erővel szorította magához Bomit, hogy alig kapott levegőt, amit persze szóvá is tett, majd egy "minden rendben, kár volt aggódnod értem" mondattal kihámozta magát Junmyeon erős karjai közül és Sehunnak intve eltűnt a folyosó végén lévő szobájában. Csak a zár halk kattanása jelezte, hogy nem kívánnak mást a helyiségbe és egy ideig nem szeretnék, ha zavarnák őket.

- Talán Sehunnal is beszélnem kéne... - kezdte a férfi, de a kínai barátja leintette.

- Fölösleges. Inkább örülj, hogy közülünk képes valakiben ennyire megbízni és ilyen közel engedni magához. Szüksége van a barátokra. - Yixing ledobta magát a kanapéra és elfeküdt. Rettenetesen fáradt volt. Olyan ügyeket kellett titokban elintéznie, amikre egyáltalán nem szakosította Junmyeon. Megállás nélkül utazott, telefonált és beszerzett pár dolgot, ezek pedig teljes mértékben elvették minden energiáját. Barátja egy laza mozdulattal lelökte lábait a bútordarabról és mellé ült.

- Talán igazad van.

- Biztos, hogy igazam van. - szemei már csukva voltak, de tudta, hogy amíg Junmyeon beszél képtelen elaludni, és az igazat megvallva bármennyire is vágyott egy nyugodt és pihentető alvásra, nem engedheti meg magának. Így, hogy Bomi sokkal nagyobb veszélynek van kitéve, semmiképpen sem aludhat nyugodtan, főleg nem hosszú órákig.

- Sikerült mindent elintézned? - a kínai fiú csak rábólintott a kérdésre. - Köszönöm! Tényleg sajnálom, hogy a fiúk összes munkáját veled csináltattam meg, de nem akarom, hogy egyenlőre tudjanak a tervemről. Elég, ha Te ismered a kártyáimat.

- Be kéne őket is avatnod! Elvégre egy csapat vagyunk, mindig is azok voltunk és azok is leszünk. Ezen senki sem tud változtatni!

- Tudom, de nem érzem még úgy, hogy eljött az ideje. Előbb Junsunak kell lépnie...

- Nem használhatod csalinak a húgodat! - Yixing akkora hévvel ült fel a kanapén, hogy majdnem sikerült feldöntenie a bútor előtt pihenő dohányzóasztalt.

- Nem is fogom! Én leszek a csali és Junsu nem fogja kihagyni, hogy ne okozzon fájdalmat Bominak. Egy ütőkártya vagyok a számára, amivel el tudja érni, hogy Bomi azt tegye, amit Ő akar...