Már hajnalodott, amikor Yixing és Junmyeon felértek a legfelső emeletre. Az ajtó előtt Jongdae és Minseok alakjába botlottak. Csak megszorította mind a két fiú vállát, majd a lakásba lépve egyenesen Bomi szobájába sietett. Bár nem vágyott kínai barátja társaságára, mégis jól esett neki, hogy követte a bárba és beszélt a fejével.

Yixingnek igaza van. Beszélnem kell Bomival. Megérdemli az igazságot.

Óvatosan nyitotta ki az ajtót, majd alvó húgához sétált. Lassan felmászott az ágyra és Bomi mellé feküdt.

Majd holnap. Most legalább pihen.

Közelebb bújt a lányhoz, karjával átkarolta és egy apró puszit lehelt arcára, pont úgy, mint régen, amikor még kicsik voltak. Órákon át nézte Bomi gyönyörű arcát, a törékeny testet, amit most bekötözött sebek borítottak. Junmyeon szomorú volt. Sosem akarta, hogy szeretett húgának bántódása essen, hogy meg kelljen tudnia mindent, ami miatt darabokra hullott a családjuk, ami miatt meg kellett halnia az édesapjuknak. Kim Junmyeon mindig is erős férfi volt, most mégis kicsordultak a könnyei. Nem tudta elhinni, hogy kudarcot vallott, hogy a számára legfontosabb személy életét sodorta veszélybe. Simogatni kezdte Bomi puha haját, mire testvére mocorogni kezdett, majd hozzábújt.

- Annyira sajnálom Bomi-yah! Sosem akartam, hogy bajod essen. Apa sem. Védelmet kellett volna nyújtanom, de önző módon megelégedtem azzal, amit tettünk, és most mégis ide jutottunk. Miért nem mondtad, hogy Junsuval vagy? Akkor meg tudtalak volna védeni. Elüldözhettem volna, hogy ez sose történjen meg. Nyugodtan kellett volna élned, gondok nélkül. - szorosabban ölelte húgát, amitől felkelt. Álmos szemekkel nézett fel a mellette fekvő fiúra. Még nem pihente ki magát.

- Junmyeon? - kérdezte rekedtes hangon, majd megköszörülte a torkát. Az idősebb csak megcirógatta a fejét, majd bólintott. - Tudni akarok mindent... Hogy mi ez az egész, hogy apa miért akarta, hogy elmeneküljek.

A legidősebb Kim furcsán nézett Bomira.

Elmenekülni?

- Apa... - Bomi hangja elcsuklott, gombóc keletkezett a torkában, a sírás kerülgette. - Apa vett nekem egy házat a tizennyolcadik szülinapomra, írt egy üzenetet is, hogy ne ártsam bele magam a dolgaidba és minél hamarabb menjek el Szöulból... De nem értem. Honnan tudta, hogy benne vagy egy maffia bandában?

Junmyeon hosszú ideig nem válaszolt, csak bámult maga elé, míg Bomi szótlanul várt a válaszra bátyja karjai közt. A Nap már lassan felkelt, reggel hét óra körül járhatott már. A hatalmas égitest a narancssárga és piros színben pompázó sugarai meleg fénnyel árasztották el a szobát, ami évekig üresen állt. A hosszúra nyúlt napok alatt csak a testvérek, a boldog család emlékei és a néha fel-fel bukkanó fiúk keringtek a hatalmas lakásban, most viszont mintha a múlt elevenedett volna meg. A Kim testvérek ott feküdtek az ágyon egymáshoz bújva, mint régen, amikor még alig voltak többek tíz évesnél.

- Talán el kéne mondanom neked mindent... - Junmyeon suttogott. Ettől a pillanattól rettegett mindig. A naptól, amikor mindent el kell mondania Bominak, amikor fájdalmat kell okoznia húgának. Amikor a szépen felépített álomvilágot alapjaiban kell lerombolnia.

Hát eljött ez a nap is. Fel kell tépnem a régi sebeket.

- Nem ártana. - válaszolta Bomi olyan halkan, akárcsak a bátyja.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked Bomi! Már csak te maradtál nekem a családból, és a biztonságod függ ettől!

- A biztonságom már napok óta nem függ semmitől. Belekeveredtem Junmyeon, és bármennyire is fájdalmas az igazság, tudnom kell róla! A családunkról van szó. Rólad van szó! A bátyám vagy és jogom van megtudni, hogy mi folyik itt! - próbálta meggyőzni testvérét, de be kellett vallania, hogy még magát sem tudta.

Junmyeon mély levegőt vett, egy puszit nyomott a lány homlokára és belekezdett. Belekezdett a múltba, ami miatt azzá vált, aki. Ami miatt elvesztették a szüleiket és a boldog családjukat.

- Apa nem autóbalesetben halt meg. Vagyis nem véletlen volt. Szándékosan ölték meg Őt, Baekhyun bátyját és Jongin édesanyját. Olyat láttak, amit nem kellett volna és az életükkel fizettek miatta. Lee Junsu és az apja ölte meg Őket azért, mert rosszkor voltak rossz helyen. A haláluk előtt apa folyamatosan kapta a fenyegető üzeneteket, hogy meg fogunk halni és eltörlik a Föld színéről az egész családot. A céget is el akarták tőlünk venni. Anya is emiatt menekült el. Már nem bírt ebben a házban maradni, félt Szöultól, sőt egész Koreától. Mikor ezeket megtudtam egyből a bosszú jutott eszembe, ahogy Jonginnek és Baekhyunnak is. Emiatt keveredtünk bele a maffiába. Apa sejtette, hogy valahogy rájövök a dolgokra, vagy azt hitte, hogy a rendőrség észrevesz bármi gyanúsat, így inkább mindent elmondott...- Junmyeon nagyot sóhajtott miután befejezte, Bomi pedig sírt. Sőt, zokogott. Nem akart hinni a saját füleinek. Nem akarta elfogadni bátyja történetét, Junsu nevét pedig a szörnyű múltjában hallani olyan volt, mintha sokkolóval rázták volna meg.

Az ember, akit szeretettem... Aki mellett nyugalmat leltem apa halála után... Junsu és az édesapja tette ezt a családommal... Vajon igaz ez? Junmyeon hazudik nekem? Ebben nem hazudna...

Bátyja cirógatni kezdte hátát, de mégsem tudott megnyugodni. Agya folyamatosan kattogott.

- Junsu... - Bomi csak ezt az egy nevet tudta kinyögni, aminek köszönhetően Junmyeon keze ökölbe szorult.

- El kellett volna mondanod, hogy a barátod volt! Egyáltalán miért titkoltad? Megvédhettelek volna!

- Ugye csak hazudsz? Ez az egész nem lehet igaz. Apuék véletlen autóbalesetben haltak meg, Junsu és a családja nem tette volna. Ők jó emberek, sosem láttam jelét annak, hogy bármiféle mocskos ügyletekben lenne a keze. - Bomi egyre csak itatta az egereket, miközben dőltek belőle a szavak. Nem tudta elhinni Junsuról azt, hogy rossz ember lenne. Igaz, hogy kapott tőle furcsa e-maileket, de akkor szakítottak és az igazat megvallva a fiú mindig is agresszívabb volt az átlagnál egy kicsit, de mindig csak a szája volt nagy. Nem bántotta volna. Legalábbis eddig így gondolta.

Sosem lett volna képes rá. Szeretett engem. Ahogy én is szerettem Őt. Az első szerelmem volt. A legelső.

- Bárcsak hazudnék Bomi... Nem tudod elhinni mennyire szeretnék most mindent eltitkolni előled, de ez az igazság! Tudom, hogy fáj, hogy bíztál abban a mocsokban, hogy szeretted...

- Van bizonyítékod? - kérdezte a lány. Szíve vadul kalapált.

Ha van mit felmutatni ellenük...

- Van... - Junmyeon többi mondandóját a lány agya már nem tudta feldolgozni. Meg se hallotta. Csak meredt előre.

Megölették aput tönkretették az életem, szétbarmolták a családunkat! Elárult...

Bomi késő délután kelt csak fel. Kialvatlan, dühös és csalódott volt, emellett pedig úgy érezte, hogy kihasználták, és tulajdonképpen ez igaz is volt.

Csak játszott velem, hogy aztán sikerüljön az apjával szőtt terve.

Még elalvás előtt eldöntötte, hogy nem fogja érdekelni a bátyja ostoba fecsegése arról, hogy mennyire veszélyes helyzet alakult ki körülötte. Már elhatározta, hogy társul Junmyeon barátaival és segít bosszút állni édesapja, Jongin édesanyja és Baekhyun testvére miatt.

Megérdemlik azok a mocskok a halált.

Határozott léptekkel sétált a nappaliba, hogy a colos segítségét kérje, ám a hatalmas helyiségbe érve sehol sem látta a vörös hajzuhatagot, így a konyhába ment, hogy két személynek elegendő koffein bombát gyártson. A kávéfőző tompán zúgott, miközben Bomi halkan, csörömpölés nélkül próbált meg két bögrét kivenni a szekrényből. Miután ez meg lett és a fekete folyadék is lefőtt, elindult a szobába, ahova hajnalban bezárta magát Chanyeol. Kopogás nélkül nyitotta ki résnyire az ajtót. A majdnem százkilencven centi magas fiú a hasán feküdt, így a lány elé tárult csupasz, sebekkel borított háta. Arcával pont Bomi felé nézett. Homlokát ráncolta és lágyan rázta fejét.

Rosszat álmodik.

A lány belépett a szobába és halkan az ágyhoz sétált. A két bögre, amik eddig a kezeiben pihentek, most az éjjeliszekrényen lustálkodtak arra várva, hogy megigyák őket. Bomi az ágy mellett térdelt és nézte Chanyeol arcát. Nem szívesen keltette volna fel, de Sehunt nem látta sehol, bátyjához pedig nem szívesen ment volna ezzel a szívességgel. Apró, törékeny kezeivel óvatosan kezdte el rázni a fiú vállát, mire Chanyeol csak lelökte Bomi kacsóit, majd fejét a másik irányba fordította. A vörös hajzuhatag tulajdonosával egyidős lány nem adta fel, erősebben szorította az izmos testrészt, mire a colos végre kinyitotta pilláit.

- Az embert már aludni sem hagyják? - tört ki magából. Bomi felállt, felvette az éjjeliszekrényről a bögréket majd megköszörülte a torkát.

Ha a szívem továbbra is ilyen tempóban fog verni, akkor hamarosan szükségem lesz egy orvosra. Idióta érzelmek...

- Neked is jó reggelt durci! - szemforgatva felé nyújtotta a fekete bögrét, majd amikor a fiú elvette, tovább beszélt.

- Nem akartam felkelteni Őméltóságát ilyen korai órákban, mellesleg délután négy óra van...

- Mit mondtál? - kérdezett vissza Chanyeol, de Bomi csak egy legyintéssel lerázta a kérdést.

- Szóval nem akartalak felkelteni hétalvó, de szeretném, ha megtanítanád, hogy hogyan kell használni a fegyvereket.

Hosszas csönd állt be, ami egy idő után egyre kínosabb és kínosabb lett. Bomi csak nézte a kávéját, ami langyosra hűlt, míg Chanyeol egyre csak gondolkodott a lány szavain.

- Szó sem lehet róla! Junmyeon kutyákkal tépetne szét, ha megtudná, hogy szándékosan fegyvert adtunk a kezedbe!

- Ki mondta, hogy tudni fog róla? Elég, ha csak te és én tudunk róla!

- Kezded kihúzni a gyufát ezzel a "csak te és én" dologgal... Nem akarok még nagyobb bajt. Úgyhogy köszönöm a kávét, de nem tanítalak meg a fegyverhasználatra! - ezzel már le is lökte Bomit az ágyról. A lány bögréjében lötyögő folyadék a szőnyegen landolt, aminek egyikőjük sem örült, ám Junmyeon húga annyira mérges lett a colosra, hogy nem tudta érdekelni a barna folt. Inkább kitrappolt a szobából, hogy megkeresse Sehunt.

Junsu megint az ablaknál üldögélt és ebédjét majszolta. Kezdett kifogyni a türelemből. Már órák óta várt arra, hogy az emberei visszahozzák barátnőjét, de nemhogy Bomit, de még a maffiatagokat sem látta már egy ideje. Így amikor két kopogás után kitárult a szoba hatalmas, két ajtós bejárata, izgatott lett.

- Szerelmem! - sipította egy vékony női hang.

Meg kellett volna öletnem...

- Mit akarsz? - Junsu inkább levette tekintetét a nőről. Semmi kedve nem volt egy olyan emberrel hemperegni, akihez nem vonzódik.

- Csak gondoltam meglátogatom a vőlegényem. - a hosszú szőke haj hirtelen omlott Junsu elé, ezzel eltakarva szemei elől minden mást.

- Remek! De akkor mit keresel itt? - ellökte a nyaka köré fonódott karokat, majd megpördült kényelmes selyempárnával ellátott székén, hogy a fekete szempárba tudjon nézni. A huszas évei elején járó lány vékony hangon, hisztérikusan kezdett el nevetni, amitől Junsu úgy érezte bármikor megsüketülhet.

- Olyan vicces vagy édesem! - lehelte a fiú párnáira, miközben beleült az ölébe. Csípőjét lassan, előre hátra kezdte el mozgatni, hogy felizgassa a férfit, akibe megszállottan szerelmes volt. - Hozzád jöttem! A szüleink már tervezik az esküvőt!

Junsu a lány derekára szorított, inkább undorból, mint élvezetből. Addig volt csak jó neki, míg meg nem találta Bomit.
- Leszállnál rólam?!

- Ugyan szívem, mind a ketten tudjuk, hogy élvezed. - kuncogott, majd ráharapott Junsu bal fülcimpájára.

Ha így folytatja a végén tényleg ágyba viszem... Legalább a dühömet levezethetem rajta!

Junsu a lány hajába túrt és húzni kezdte tincseit, ezzel utasítva szeretőjét, hogy döntse hátra a nyakát. A fiú szívni és harapdálni kezdte az érzékeny bőrt, ami miatt a szőkeség halk nyögésekbe kezdett. Hamar lekerült mind a kettőjükről a póló. Junsu felemelte a lányt és a hatalmas ágyhoz kezdte vinni, miközben ajkait egy pillanatra sem szakította el a falfehér bőrtől. A lány melleit kényeztette nyelvével.

- Jobb vagyok, mint az a ribanc Bomi, igaz? - kérdezte.

A maffiavezér megállt. Lassan elöntötte a düh, ahogy az alatta mosolygó szőke nőt nézte.

Jól hallottam...?

Időt sem szánt a gondolkozásra, csak emelte a kezét, majd a következő pillanatban már a lány arcán csattant, ezzel vörös tenyérfoltot hagyva a bőrén. Hátranyúlt az övéhez, kirántotta a fegyverét és szeretője fejéhez tartotta.