- A rohadt életbe! - Chanyeol eldobta a fegyverét és miközben szitkokat szórt mindenre és mindenkire, idegesen csapkodta autójának motorháztetejét. Baekhyun szeretett volna mondani neki valamit, de nem tudta, hogy mit. Nem tudta, hogy mi történik barátjával és ez zavarta. Amióta Bomi felbukkant Chanyeol folyamatosan csak utána lohol. Hogy az ígérete miatt, vagy más miatt, azt nem tudja, de egy biztos volt.

Fontos neki Junmyeon húga.

A magas fiú felkapta fegyverét a földröl, majd Bomi elejtett telefonjához szaladt. Felvette és visszasietett legjobb barátjához. Az alacsonyabbik csak nézte a vörös hajzuhataggal rendelkező fiút miközben a mobillal babrált. Be volt törve a képernyője és eleinte úgy tűnt, hogy használhatatlan, de a colosnak sikerült életet lehelnie a készülékbe. Még mindig hívásban volt. Megnyomta a piros gombot a képernyőn ezzel bontva a vonalat. Beült az autóba és úgy kapaszkodott a kormányba, hogy ujjai elfehéredtek. Baekhyun erőt vett magán és beszállt barátja mellé.

- Megjegyezted a rendszámot? - kérdezte Chanyeol. Hangja ingerült volt, látását elhomályosította a düh és Baekhyunnak ez cseppet sem tetszett.

- Nem... - vallotta be aztán. A colos hatalmas erővel ütött a kormányba miközben szitkozódott egy sört. Beindította a motort és gázt adott. A fekete Volvo hatalmas sebességgel gördült végig Gangnam utcáin. Chanyeol legalább négy piros lámpán hajtott át, ami felbosszantotta Baekhyunt. Senkinek sem hiányzott egy autóbaleset, vagy hogy elgázoljon egy járókelőt.

- Hívd fel a többieket hogy azonnal menjenek Junmyeon irodájába, de a főnöknek ne szólj! - a colos hangja sürgető volt és az igazat megvallva Baekhyun is aggódott Bomi miatt. A lány egyáltalán nem volt felkészülve ilyen esetekre.

Biztos halálra van rémülve... Segítenünk kell neki!

Sajnálta Bomit. Az évek alatt valamennyire sikerült megismerni Junmyeon húgát. A legidősebb fiú a kezdetekkor megbízta Őt azzal, hogy nézz át a lány beszélgetéseit, híváslistáját, nézzen utána minden embernek, akivel valaha is kapcsolatba lépett. Még a naplóját is el kellett olvasnia. Bensőséges kapcsolat lett közöttük Bomi tudta nélkül. Szerette a lányt és fontos volt neki a biztonsága.

Már rég nem Junmyeon miatt teszem...

Egyesével tárcsázta a számokat. Mindenkit a legidősebb barátjuk vállalatának szöuli székházához rendelt, ügyelve arra, hogy senkinek se áruljon el részleteket. Fél óra múlva, már mind a nyolc fiú a hatalmas üvegépületben állt Junmyeon előtt.

Bomi még az autóban is küzdött elrablóival, miközben azok próbálták megkötözni, sikertelenül. Arcát könnyek áztatták, térdei és oldala fájt. Könyökét felhorzsolta az autó, amikor bedobták. Haza akart menni, a régi életét akarta. Pár nappal ezelőtt még boldog volt, most pedig a halálfélelem volt az egyetlen dolog, amit érzett. Chanyeolért imádkozott, azért, hogy ott legyen vele és megmentse, mint előző nap.

Hirtelen fájdalmat érzett tarkóján. Az egyik idegen fejbe ütötte a fegyverével, aminek következtében szédülni kezdett. Forgott vele a világ, hányingere támadt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. A maszkos idegen megragadta hátulról, ajkait és orrát egy kendővel takarta le, amitől még inkább szédült. Alig telt el pár másodperc és Bomi úgy érezte, mintha narkotikumot fogyasztott volna. Minden olyan furcsán jutott el hozzá. A hangok, a mozgások, egyszerűen minden. Pillanatok múlva magával ragadta a sötétség. A kloroform hatásos volt.

Kitudja mennyi idő után végül felébredt. Idegen helyen volt. Az egész szoba sötétségbe burkolózott, alig látott valamit. Ablakok nem voltak, vagy ha mégis, azokat biztos letakarták. Egy ágyon feküdt, bal keze a feje fölötti rácshoz volt bilincselve. A fémkarika erősen tartotta csuklóját, amitől iszonyatos fájdalom hasított egész karjába. Szemeit lehunyta az átélt kínok miatt. Amikor újra kinyitotta lélektükreit ismét körülnézett. A helyiségben az ágyon kívül még volt egy hosszú asztal és egy szék, a fekvőalkalmatosság mellett egy kis éjjeliszekrény. A falak szürkére voltak festve, poros volt minden, hideg volt, pedig kint a nyári időszakra jellemző kánikula tombolt. Bomi egész teste beleremegett a hűvös légkörbe. Lámpa gyanánt egy vezeték végéről lógó villamykörte szolgált.

Borzalmasan érezte magát. A sírás kerülgette. Mindennél jobban szerette volna látni a bátyját, a fiú barátait, Chanyeolt. A vörös hajú colos fiút, aki megmentette az életét. Teljesen össze volt zavarodva. Hogy kerülhetett ide? Miért? Kik rabolták el? Mit akarnak tőle? Miért pont Ő?

Tényleg bajba kerültem.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd egy ilyen helyre fog kerülni. A félelem csontjáig hatolt és mardosta mindenét. Az érzés, hogy bajban van, hogy senki sem tudja hol van, hogy nem tudják megmenteni, hogy egyedül van mindennél jobban megrémítette. Könnyei utat törtek és patakokban folytak végig arcán és nyakán. Szipogása halk volt, nem akarta felhívni magára a figyelmet. Percek, órák teltek el így, a sós folyadék lassan orcájára száradt, Bomi pedig két nevet suttogott összetörve, reménytelenül.

Junmyeon... Chanyeol...

Hirtelen vágódott ki a hatalmas és nehéz vasajtó, ami a szívbajt hozta Bomira. Megugrott és az ágy szélére húzódott nekilapulva a rácsoknak, amikhez csuklóját bilincselték. A szobába némi fény jutott, már tisztábban ki tudta venni, hogy mi micsoda és hol van. Egy magas fiú lépte át a küszöböt. Arcán egy sebhely húzódott végig, haja világosbarnára volt festve, szeme ében színű volt, kezében egy pisztoly pihent lustán, mosolygott. Úgy vigyorgott a lányra, mintha valami nagyon nagy örömöt okozna neki. Bomi kétségbeesett. Megrémisztette az ismeretlen ember, úgy érezte, hogy bármelyik percben véget érhet az élete. Nem mert megszólalni, és az igazat megvallva, nem is akart, nem is tudott volna. Gombóc gyűlt torkában, újra könnyekkel teltek meg könnycsatornái. Megtört. Soha nem érezte még magát ennyire gyengének, soha nem rémisztette meg ennyire semmi. Mindig látta a kiutat, tudta, hogy mit kell tennie, most viszont még a gondolatait sem sikerült irányítania.

A fiú lassan indult meg a szoba közepe felé. Amikor odaért meghúzta a villanykörte mellett lógó apró kapcsolót, amitől világosság árasztotta el az egész helyiséget. Visszasétált az ajtóhoz és becsapta. Vas találkozott vassal, és a hang, ami keletkezett egy kicsit sem volt megnyugtató, biztonságos. Bomi egész testében remegni kezdett. Élesen szívta be a levegőt orrán keresztül, fogaival alsó ajkát harapdálta oly' annyira, hogy vér serkent ki belőle. A skarlátvörös folyadék jellegzetes íze betöltötte száját.

- Bomi, ha nem tévedek. - szólalt meg a fiú. Hangja mély volt és furcsán kedvesnek hatott. - A mi kis Chanyeol barátunk szerelme. Milyen édes, a rossz fiúkra buksz, mi? - arcán félmosoly villant. Bomi nem értett semmit. Nem válaszolt a kérdésre. Elhatározta, hogy nem fog semmit sem elárulni magáról, a testvéréről, Junmyeon barátairól, egyáltalán nem fog mondani semmit senkiről és semmiről.

- Elvitte a cica a nyelved? Félsz? - közelebb lépett a lányhoz miközben a fegyverével játszott. Ujja körül pörgette, feldobta és elkapta.

Akkor sem mondok semmit.

- Ha te nem beszélsz, majd Chanyeol fog, már ha még nem ölték meg a barátaim.

Bomi ereiben megfagyott a vér.

Chanyeol? Itt? Megölni?

Lélegzetvétele a kétszeresére gyorsult, könnyei fájdalmasan szerettek volna utat törni maguknak, a kezei remegni kezdtek, szíve elszorult. Mellkasa vészes sebességgel emelkedett és süllyedt. Nem értett semmit. Honnan veszik, hogy Ő és Chanyeol együtt vannak? Hogy tudták elkapni a colost? Utána jött? A segítségére sietett?

Miattam fogják kioltani az életét.

Akarata ellenére jelentek meg lelki szemei előtt a rémképek. Chanyeol vérben úszó holtteste. Lőtt seb a homlokán, a szíve közepén. Az élettelen, üveges sötétbarna szemek, a falfehér, rideg arc, az ajkai, ahogy egyre csak lilulnak elvesztve halvány rózsaszín színét.

- Mit akarsz tudni? - szólalt meg elcsukló hangon. Furcsán csengtek szavai. Minden egyes betű, amit kiejtett, félelemmel átitatott volt. Aggódott Junmyeon barátjáért.

Nem halhat meg miattam!

- Hirtelen beszédes lettél? Ennyire fontos neked az a rohadék? - köpte a szavakat. A kezdetben nyájas hangja most utálattal vegyült. Arca eltorzult a dühtől és a boldogságtól, hogy Bomi végre kinyitotta a száját.

- Mit akarsz tudni? - ismételte meg tisztábban. Próbálta leküzdeni a szívét mardosó érzelmeket.

- Lássuk csak... Minden érdekel, amit Chanyeolról tudsz! - az asztal mellett pihenő széket hatalmas erővel rántotta el helyéről és az ágy lábához rúgta. Odasétált és leült rá, közvetlenül Bomival szemben. Tekintete végigpásztázta a lányt, mintha valami érdekes lenne rajta. A vasrácshoz bilincselt csuklóján állapodtak meg szemei. Oldalra döntötte fejét és úgy nézte percekig a lány bőrét, ami egyre csak lilult és lilult.

- Nem ismerem valami jól. - felelte.

Az idegen felnevetett. Olyan önfeledten és boldogan, ahogy még Bomi soha senkit sem hallott. Férfagyasztó volt.

- A hazugságokkal semmire sem mész. Csak rontasz a helyzeten, főleg a barátodén.

- Nem a barátom! - kezdett ideges lenni. Nem azért, mert egy ágyhoz van bilincselve, a colos pedig élet és halál között lebegett. Nem. Ő azért lett ideges, mert az ismeretlen nem hitt neki. Nem hitte el egyetlen szavát sem, ez pedig zavarta. Nagyon. Hisz Ő nem hazudik, az igazat mondja. Eddig csak a fiú létezéséről, a nevéről és arról tudott, hogy Junmyeon egyik legjobb barátja. Ezen kívül semmi mást. Sem a korát, a kedvenc színét, egyszerűen semmit. Chanyeol üres fogalom volt számára. Most pedig a kezében volt az élete. Ha beszél talán megmentheti, ha hallgat akkor pedig meghal. Egyszerű volt az egész, mint az egyszer egy. Csak szövegelnie és igyekeznie kell, nehogy feldühítse az idegent és végezzen a bátyja barátjával. A vörös hajú srác egyszer már megmentette az életét, most pedig rajta a sor, hogy megmentse az Övét. Nem maradhat adósa.

- Hajlandó vagy az igazat mondani, vagy inkább játszadozzunk egy kicsit? - a széken ülve előrehajolt, mire a fa ülőalkalmatosság kínkeserves recsegésbe kezdett. Bomi úgy érezte, hogy bármelyik percben összeeshet a bútordarab.

- Eddig is az igazat mondtam. - a fiú felnevetett és pisztolyát egyenesen a lányra szegezte. Bomi adrenalin szintje az egekbe szökött. Újra halálközeli élményt kell átélnie. Újra fegyvert fognak rá.

Úgy látszik ez most már mindennapos lesz.

Rettegve várta, hogy vajon most mi fog történni. Szíve torkában dobogott, érezte, ahogy erei lüktetnek, ahogy áramlik bennük a vér. Füle zúgott, egész teste remegett.

Hát ennyi volt...