- Mi történt? - Yixing hangja furcsán csengett a telefonban.  

- Ne kérdezz semmit, csak gyere le és segíts! - Chanyeol ezzel már bontotta is a vonalat. Kinyitotta a kocsi ajtaját és miután megkerülte, nekidőlt. Barátja másodpercek alatt ért le a járműhöz. Arcát friss sebhelyek, horzsolások borították, amelyek közül egy-kettő már be is volt kötözve.

Nyilván Baekhyun volt. Csak neki van ilyen kézügyessége.

Haja arcába lógott, homlokánál pár tincs összeragadt a vértől, ami már kezdett odaszáradni a fiú bőréhez. Fegyvere sehol sem volt.

- Hol van Bomi?

- Az autóban. Kapott egy golyót és elájult idefele. - elrugaszkodott a kocsitól és kinyitotta az anyósülés felöli ajtót. Yixing közelebb lépett az autóhoz. A magasabbik kicsatolta Bomi biztonságiövét majd óvatosan kiemelte.

- És te ezt csak így félvállról veszed? - Yixing felhúzta egyik szemöldökét, majd folytatta. - Tudod jól, hogy az első és legfontosabb feladatunk megvédeni Őt.

- Ha félvállról venném, akkor nem hajtottam volna őrültek módjára. Megígértem Junmyeon-nak, hogy vigyázok a húgára, és én sosem szegem meg az ígéreteimet. - egy percig csak bámulta Bomi arcát, mintha valami nagyon érdekes lenne rajta, majd újra a kínai fiú felé fordult. - A bal karját óvatosan rakd a mellkasára, majd takard be a pulóverével kérlek!

Yixing pontosan azt tette, amire barátja utasította. Olyan óvatosan fogta meg a lány kezét, mintha a legnemesebb porcelánból lenne. Chanyeol egy pillanatra, mintha észrevett volna valamit a fiún, ahogy Bomihoz ért. Mintha...

Elfojtott vágyak lennének?

Alaposan végignézett Yixingen és Bomin.

Talán megszegte a szabályokat?

A colos gyorsan el is hesegette a gondolatot. Yixing sosem szegné meg az ígéretét, ahhoz túlságosan is közel áll Junmyeonhoz. A legidősebb hiába ismerte a többieket gimnázium óta, Ő akkor is a kínai fiúban bízott a legjobban, Yixing állt hozzá a legközelebb.

Miután mindent elintéztek, felmentek Junmyeon és Bomi lakására. Már a nappalira nyíló folyosóról lehetett látni, ahogy a fiúk a tágas helyiségben szétszóródva egymás, vagy saját sebeiket fertőtlenítik, kötözgetik. Chanyeol ment elől, így Bomi egy ideig rejtve maradt a kíváncsi szemek elől. Miután Yixing is megérkezett karjaiban a lánnyal, mindenki ereiben megfagyott a vér. Senki sem tudta, hogy mi történt, miután Ők elhajtottak a gyárépülettől otthagyva Junmyeon húgát és barátjukat, így egyből a legrosszabbra gondoltak. Mindenki félt, hogy valami baj történt, hogy mégsem sikerült megvédeni a lányt.

Meghalt?

Junmyeon arcán egy pillanatra átfutott a gyász és a rémület. Mit sem törődve sebesült vállával, egyből elrugaszkodott a kanapétől és az érkezőkhöz rohant. Legszívesebben átvette volna szeretett húgát Yixingtől és magához szorította volna, hogy aztán soha ne engedje el, de tartott attól, hogy Bomi teste porrá lesz amint megérinti. Egész életében nem félt még úgy, mint mikor ma este otthagyták a másik banda tagjaival, most viszont minden eddiginél nagyobb pánik lett urrá rajta.

- Mit csináltál? Mi történt Bomival? - szinte a falak is megremegtek, ahogy a legidősebb fiú kiabálni kezdett. Meg akarta ragadni Chanyeol pólóját, rángatni és ütlegelni akarta a fiút.

- Junmyeon, ez nem... - Yixing nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis barátja csendre intette, Ő pedig engedelmeskedett. Ez így volt mindig is. A kínai fiú meghúzódott Junmyeon mögött, olyan volt, mintha az árnyéka lenne, és sosem akart kitörni. Egyetlen egyszer sem. Mindig azt tette, amit mondott neki.

- Ha miattad meghalt...

- Eltalálták a karján majd elájult. - Chanyeol kikerülte dühtől tomboló barátját. Yixing követte, hogy aztán óvatosan letegye Bomit az üres kanapéra. A colos az eszméletlen lányhoz lépett, levette róla a pulóvert és megragadta a csipeszt, ami a mögötte lévő dohányzóasztalon volt. Már kezdte volna lefertőtleníteni a sebet, amikor barátja megragadta a vállát és felrángatta a földről. Chanyeol csodálkozva fordította Junmyeon felé arcát, mire az csak intett neki a fejével, hogy menjenek félre. A colos elindult Bomi szobája felé, szorosan mögötte barátja kullogott. Kezei ökölbe szorultak, fortyogott a dühtől, de egyben meg is könnyebbült, hogy testvére legalább él.

- Azt mondtad vigyázol rá! Ez lett volna a dolgod! - annak ellenére, hogy suttogott teli volt a hangja fenyegetéssel, bár a magasabbik egy percre sem érezte azt, hogy rettegnie kéne.

- És élve haza is hoztam, nem?

- Élve, de nem karcolás nélkül. - jelentőségteljesen a kanapén fekvő lányra mutatott. Chanyeol nem tudott nem odanézni. Baekhyun már Bomi mellett térdelt és Jongin-nak sorolta, hogy mi kell neki. A fiatal fiú csak bólogatott, amitől csokoládébarna haja megbillent és szemébe lógott. Sebhelyes ujjaival a tincsek közé nyúlt és finoman hátratessékelte a kósza szálakat. Még egy utolsót bólintott és elsétált a fürdőszoba irányába.

Junmyeon a colos arcát vizslatta, de az olyan érzelemmentes volt, mint egy szoboré. A szeme viszont... A szeme csillogott. Sosem látta még ilyennek az íriszeit. Nagyon sötét, kávé színű lélektükrei egy, talán két árnyalattal világosabbak lett.

Biztos csak a fény miatt. Nem ismerik egymást.

Mindennek ellenére úgy gondolta figyelmeztetnie kell a magas fiút.

- Tarsd be a szabályokat! - ezzel már ott is hagyta barátját. Chanyeol az ajtónak támaszkodott és nézte, ahogy a repülősó segítségével felébresztik Bomit, majd elkezdik kezelni a lőtt sebét. Baekhyun ügyesen bánt mindennel, ami a kezébe került. Igazi tehetség volt.

Orvosnak kéne lennie, nem bűnözőnek.

A lakásban tartózkodó egyetlen lány felkiáltott, ahogy a csipeszt a húsába illesztették. Arcán a kín ezer árnyalata futott végig. A colos elfordította tekintetét. Valahogy nem bírt Bomira nézni. Bűnösnek érezte magát amiatt, hogy megsérült. Nem akarta látni a kínokat amiket miatta él meg, sem pedig a könnyeket, amiket az Ő hibájából hullat. De aztán íriszei visszataláltak Bomihoz.

- Nyugodj meg, mindjárt kész vagy! - Baekhyun mézes-mázas hangon szólt Junmyeon húgához, miközben szíveket megremegtető mosollyal ajándékozta meg. A lány bólintott.

Ha ettől a mosolytól nem szeret Baekhyunba, akkor semmitől sem fog.

Junmyeon szobájából halk, nyüszítés szerű hangok törtek fel. Baekhyun, Chanyeol és a tulaj kivételével mindenki a helyiség felé nézett.

- Valaki nézzen rá Sehunra! - utasította a többieket a kincset érő kezek tulajdonosa. Jongin már indult is a szoba felé, de Chanyeol elrugaszkodott Bomi ajtajától, és négy lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot. Hatalmas tenyerét barátja vállára tette. A fiú ránézett.

- Majd én! - megveregette az alacsonyabbik vállát és távozott.

Bomi hirtelen rájött, hogy ki, pontosabban kik hiányoznak a körülötte sürgő idézőjeles tömegből. Persze Sehunon nem lepődött meg, hisz amikor utoljára látta - és az igazat megvallva először, ha a fényképek nem számítanak - nem volt eszméletnél, legalábbis nem adta jelét az ellenkezőjéről.

Chanyeol pedig ott állt percekkel ezelőtt az ajtajánál. Mint egy bosszúra szomjazó angyal, úgy nézte Őt. Szinte lyukat égetett a testébe, de ennek ellenére nem ment oda hozzá. Nem tudja, hogy miért, de hirtelen dühös és csalódott lett.

De minek? Egy tapló, és amúgy is csak azért segített nekem, mert Junnyeon a barátja.

Legszívesebben odarohant volna a magas fiúhoz és addig ütlegelte volna, amíg el nem fárad. Mérges volt rá.

Junmyeon óvatosan simogatta fejbúbját, mintha olyan törékeny lenne, mint az üveg. Arcán az aggodalom jelei látszottak. Ajka felrepedt, közvetlenül a bal szemöldöke fölött hosszú sebhely égtelenkedett, válla szorosan be volt kötözve, és mintha kicsit sántított is volna.

- Sajnálom... - hangja elcsuklott, Bomi pedig nem tudott mit mondani. Haragudott a testvérére és össze is volt zavarodva. Junmyeon látva a lány arcát, csak egy keserű mosolyra húzta ajkait, már amennyire a rajta pihenő seb engedte. - Ezt te nem értheted. - felelte.

- Mégis mit? Hogy bűnözők vagytok? Hogy fegyvereket tartasz itthon? Hogy a barátaiddal együtt emberekre lövöldöztök heccből? Mikor akartad elmondani, hogy romlott vagy? Sőt, mit hittél? Hogy sosem fogom megtudni? Csak magyarázd el, nem vagyok már tizenéves, megértem a felnőttek dolgait, hisz én is az vagyok! - hirtelen tört elő belőle minden. Olyan volt, mint mikor kinyitnak egy szelepet és csak száll ki belőle a levegő. Egyszerűen nem tudta visszafogni magát. Foghatta volna a sokkra, vagy csak arra, hogy összezavarodott, de akkor hazudna. Az igazság az volt, hogy mérhetetlenül dühös volt és nem értette, hogy abból a fiúból, aki mindig kitűnően tanult, a focicsapat kapitánya volt, majd sikeres üzletember lett, hogy változhatott át testvére egy bandataggá.

Észre se vette, hogy a többiek mind behúzták fülüket, farkukat. Megszeppenve fixírozták lábaikat, vagy a kezükkel babráltak. Chanyeol és Sehun még mindig nem voltak sehol.

Bomi elszégyellte magát. Nem volt rá jellemző az ilyen kirohanás. Általában megtartotta magának az indulatait, hogy aztán a nap végén kifussa magából a Han folyó mentén.

- Bomi... - Junmyeon mindent akart neki mondani, de közben semmit sem. Lesütötte tekintetét. Soha sem akarta, hogy húga tudomást szerezzen a mocskos dolgairól. Sose akart neki csalódást okozni, és most mégis...

- Elmegyek aludni! - jelentette ki a lány, majd a többiekre nézett. - Köszönöm, hogy kihoztatok onnan és hogy lekezeltétek a karomat. - megengedett magának egy mosolyt, majd elindult a szobája felé. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, visszafordult a fiúkhoz. Mind Őt nézte, kivéve Junmyeont. Bátyja csak lehajtott fejjel ült a földön. Bal lábát felhúzta, miközben jobb keze a földön pihent.

- Hol van Chanyeol? Neki is meg szeretném köszönni.

- Hyung szobájában. - Jongin megengedett egy szerény mosolyt, Bomi pedig nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza. Elindult a folyosó felé.

Mibe keveredtem?

A feketére festett ajtó előtt megtorpant. Mit fog most mondani vagy tenni?

Még mielőtt a kilincsért nyúlhatott volna, kitárult az ajtó és Chanyeol magasodott előtte. Eddig észre se vette, hogy a fiú legalább másfél, talán két fejjel magasabb nála. Elálló füleit aranyosnak találta, vörös haja lenyűgözően állt neki, sötét szemei pedig úgy ragyogtak, akár a gyémántok. Jóképűnek találta.

- Én csak... Öhm... - hirtelen azt se tudta, hogy mit mondjon. Talán azt, hogy köszöni amiért megmentette? Vagy azt, hogy már nem is fáj annyira a karja? Vagy hogy mérges, amiért nem volt mellette, amikor a kezéből húzták ki a golyót? Hogy dühös a testvérére?

- Igen? - a fiú felhúzta a szemöldökét és várta a választ.

- Hogy van Sehun?

- Jobban. Fáj mindene és csúnya sebei vannak, de rendbe fog jönni. Csak egy kis pihenés kell neki. - becsukta az ajtót, majd ellépett a lány mellett. Karjuk akaratlanul is összeért. Bomit kirázta a hideg. Olyan érzés volt, mintha statikus elektromosság futott volna végig rajta. Furcsa érzés volt. Chanyeol egy szó nélkül otthagyta volna a lányt, ha az nem szól utána.

- Köszönöm, hogy elhoztál onnan! - hangja egyre halkabb lett. A fiú megfordult és visszasétált hozzá.

- Ne köszönd. Csak azért tettem, mert Junmyeon a barátom. - a választ meg se várta, már tovább is állt, egyedül hagyva Bomit, akinek fájtak a fiú szavai, bár nem tudta, hogy miért.