A liftben csendesen állt Bomi és Sehun egymás mellet. Mindkettejükben ugyan az játszódott le. Féltek. A lány attól, hogy célja elérése érdekében ilyen messzire kellett elmennie - arról nem is beszélve, hogy talán még messzebbre is el kell -, míg a fiatalabb srác attól, hogy elveszíti Bomit és talán valami szörnyűség fog történni vele. 

Ahogy a felvonó megállt és ajtaja kinyílt előttük egyszerre léptek ki rajta. Ha valaki látta volna Őket, biztos azt gondolta volna, hogy egy filmbe vagy könyvbe illő, szuper, elszánt és ádáz duóval van dolguk. Bomi és Sehun jól néztek ki egymás mellett, jó csapat is voltak, de hogy megállíthatatlanok is, azt még senki sem tudta. Az arcukon megjelenő megrendíthetetlenség valójában csak álca ahhoz, hogy átverjék az embereket, egymást, és persze saját magukat is. Viszont azt egyikőjük sem tudta, hogy egymás előtt nem tudják rejtegetni a kétségbeesést. 

Kiérve az utcára Bomi a magas épület előtt álló autójába szállt be, míg Junmyeon barátja felpattant a motorjára. Egyszerre adtak gázt és indultak meg a megbeszélt találkahelyre. Olyan sebesen haladtak előre, ahogy csak tudtak. Egyrészről mert hamar véget akartak vetni a dolgoknak, másrészről pedig azért, mert Bomi hátán a hideg futkosott végig akárhányszor csak arra gondolt, hogy Junsuval kell találkoznia. 

Sehun a Gangnamból kivezető hídnál lelassított és félreállt, hagyta, hogy a lány had menjen előre. Nem akartak lebukni, ezért a fiú várt pár percet, majd visszaült a motorjára és folytatta útját. Incheon felé vették az irányt mind a ketten, de mielőtt kiértek volna a városból, megállt. A fiatalabb fiú útja csak eddig tartott, innentől kezdve minden csak Bomin állt vagy bukott és csak reménykedni tudott abban, hogy nem ők húzzák a rövidebbet. Amint Sehun levette fejéről a sisakot, azonnal a telefonjáért nyúlt, hogy Bomi autójára szerelt nyomkövetőt bekapcsolhassa. Miután ez megtörtént, betért egy kisebb, út melletti bárba, hogy amíg vár elüthesse az időt. Az igazat megvallva, semmi kedve nem volt egyedül ücsörögni és várni. Junmyeon húga után akart menni, hogy száz százalékig megbizonyosodjon afelől, hogy Bominak semmi baja sem esik. 

Bomi még az autóban beállított a telefonján egy automatikus SMS-t, amiben leírta, hogy pontosan hol keresse, mik lehetnek a potenciális helyek, ha esetleg Junsu elviszi valahova. Az üzenetet úgy állította be, hogy csak akkor továbbítsa a telefon Sehunnak, ha az autójától egy kilométerre kerül. Tudta, hogy Junmyeon barátja ebben az esetben mozgósítani fogja a többieket is, így azzal nem bajlódott, hogy nekik is beállítsa ezt az SMS-t. 

Mivel revolverét nem rakhatta zsebre, ezért a cipőjének talpában elrejtett késre tudott csak támaszkodni, illetve az autó lökhárítójára erősített pisztolyra, ha úgy adódna, hogy villámgyorsan szüksége van fegyverre. 

Nagy levegőt vett és újra elindította az autót, hogy tovább folytathassa útját a megbeszélt hely irányába. Már nem volt távol tőle, úgy alig tíz perc volt az út, bár sokkal többnek tűnt számára. Szíve vadul dobogott bordái alatt, gyomra felfordult, ahogy arra gondolt, hogy perceken belül újra látnia kell Junsut. Kezei izzadtak és remegtek, alig tudta tartani a kormányt. Annyira próbált arra összpontosítani, hogy ne látszódjon rajta mennyire ideges, hogy mennyire nem szeretne Junsuval találkozni. 

Ahogy a lány bekanyarodott az üres építkezési telekre egyből két autóval találta szemben magát. Bomi leállította a motort és felmérte a terepet. Körülbelül tíz méterre tőle állt egykori szerelme a műszerfalnak dőlve. Alakja fekete volt, ugyanis a lámpák fénye miatt nem lehetett kivenni az arcát, de még így is tudta, hogy Ő az. Ezeket a körvonalakat bárhol felismerte volna. Junmyeon húga még egy nagy levegőt vett, majd kiszállt az autóból. Ahogy közelebb sétált a sráchoz észrevette, hogy az említett fél mosolyog. Fülig értek az ajkai, és ez Bomit dühítette. Méghozzá oly' annyira, hogy legszívesebben behúzott volna neki, de nem tehette. Türtőztetnie kellett magát, hogy még csak véletlenül se csináljon olyat, ami nem volt a terv része. Nem szeretett volna a szerepén kívül játszani. 

- Meg kell hogy mondjam, igazán megleptél Kim Bomi! 

- Ez volt a célom. Elvégre tudom mennyire szereted a meglepetéseket, Junsu. - a szavakat majdnem köpte, de még időben kapcsolt az agya, hogy aztán olyan nyájasan, olyan szerelmesen próbáljon meg a fiúval beszélni, mint még ezelőtt soha. 

Azt a pár métert, ami elválasztotta ellenségét és Őt, pillanatok alatt, ám remegő lábakkal szelte át. A gyomra kavargott magától a név hallatán, hát még a látványtól. 

Lee Junsu. Gyilkos, egoista, semmirekellő. Egy hulladék. Az emberi faj szennye. Egy féreg.

Ezek voltak az a szavak, amikkel igazán jellemezni tudta egykori párját. Amit iránta érzett, már nagyon régen semmivé lett. A tény, hogy megölette az apját, pedig egyenesen arra ösztönözte Bomit, hogy kerüljön bármibe is, bosszút kell hogy álljon azért, amit a családjával, amit az édesapjával tett. Ettől senki és semmi nem tudta eltántorítani. 

Junsu is tett pár lépést a lány felé. Amikor már csak pár centi volt közöttük, a férfi felemelte bal kezét. Olyan lassan, olyan érzékien simított végig Bomi arcán, mint egész kapcsolatuk alatt soha. A lány érezte, hogy egykori párja mennyire birtokolni akarja Őt, hogy mennyire vágyik arra, hogy újra az Övé legyen. Bomi lehunyta szemeit, amit Junsu talán a szeretet jeleként vett, de igazság szerint Junmyeon húga ezzel akarta leplezni, hogy bármelyik pillanatban ki tudná dobni a taccsot. Ennél undorítóbb dolgot még soha nem érzett. Arról nem is beszélve, hogy sosem gondolta volna, hogy valaha így fog állni valakihez. 

Az elején érzékinek hitt érintés pillanatok alatt változott át erőszakká, ahogy Junsu Bomi tarkójához nyúlt és erősen megragadta a haját, hogy aztán annak segítségével hátra feszítse a lány fejét és maga felé húzza. 

- Azért remélem nem gondoltad, hogy már el is felejtettem a múltkori húzásodat! Nem tudom milyen hátsó szándék hozott téged ide, de a saját érdekedben mondom, hogy jobb lesz, ha gyorsan énekelni kezdesz mielőtt a fejedbe eresztek egy golyót, és tudod, hogy azt nagyon nem szeretném. 

- De a szükség nagy úr, ugye? - kérdezte megvetően Bomi miközben próbálta palástolni, hogy bizony eléggé fáj a férfi érintése. 

- Pontosan. - Junsu ellökte magától a lányt. - Kutassátok át! 

A másik autónál álló két férfi egy szó nélkül, szinte egyszerre lökték el magukat a járműtől, hogy aztán főnökük parancsának eleget téve Bomihoz lépjenek és elkezdjék körbe tapogatni, hogy rejteget-e fegyvert. Miután végeztek csak bólintottak egyet Junsu felé és visszasétáltak az autóhoz. 

- Szóval? Miért is hívtál ide? - kérdezte a férfi. Bomi csak elmosolyodott és oldalra billentette a fejét. 

- Talán hihetetlenül hangzik, de a múltkori találkozásunk után kicsit átértékeltem magamban a dolgokat. Gondolkoztam. - szép lassan elkezdett Junsu felé sétálni a lány. - Jó volt újra látni. 

- Oh kérlek ne álltass! 

- Tudom, hogy nem viselkedtem valami szépen, de nem akartam nagy lázongásokba kezdeni, hisz úgy sejtem mind a ketten tudjuk, hogy milyen tud lenni a bátyám, ha rólam van szó. Nem véletlenül nem mutattalak be neki soha. - Bomi végre odaért Junsuhoz. Öltönyének szélét óvatosan megérintette mind a két kezével és igazgatni kezdte. Még emlékezett arra, hogy a fiú sosem tudott ellenállni annak, ha Bomi az öltözékét igazította. Ez volt az egyik gyengéje. - Nem örült volna, ha kijelentem, hogy inkább veled tartanék. Muszáj volt egy kicsit színészkednem. - az utolsó mondatot már úgy lehelte Junsu ajkaira. Egy hajszál választotta el attól, hogy ne rohanjon el és valami láthatatlan helyen kiadja gyomrának tartalmát. Ennél gyomorforgatóbb élménye még talán sosem volt. 

- Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - Junsu most már Bomi derekát fogta szorosan. Bár körmeit a lány ruhájának anyagán keresztül is képes volt a bőrébe vájni, Bomi tudta, hogy ez nem az az erőszak, nem az az agresszió, amit egy-két perce kimutatott. Ez már csak a birtoklás volt. Enyhe figyelmeztető, hogy innen nincs visszaút és ettől a perctől kezdve újra hozzá tartozik. Bominak pedig be kellett vallani, hogy részben ez igaz is. Az átverés, az árulás része, hogy énjének egyik felét muszáj feláldoznia és odadobnia a vadnak, hogy darabokra marcangolja. Mert Junsu ezt teszi vele. Ízekre szedi, és Bomi csak remélni tudja, hogy azt az énjét fogja felemészteni, ami annyira vágyik az erőszakra és a rosszra. Egy percre sem gondolta volna, hogy létezik egy ilyen Bomi is benne. Egy ilyen lány, aki képes mindenkit átverni, aki szándékosan akar embereket bántani. Olyan lény kezdett el kibontakozni benne, aki farkaséhes és csak egy valamire fáj a foga: a pusztításra. És ebben a játékban csak két végkimenetel van: vagy megöli Junsut, vagy Junsu fogja megölni Őt.