Keserű magányból

Riasztva ráz a szél,

Kietlen határból

Zordan jön a tél.

Halálmadár rikolt,

S zuhan le a mélybe;

Lelkem némán sikolt,

Vágyva néz a fénybe.

Nem ez osztályrészem,

Életem félelem,

Sötétben él lényem,

Istenem nem kérhetem,

De kérni is nehéz,

Kapni tán nem lehet,

Saját szemem lenéz,

S kétkedik bennem.

Hogy bízzak, mondd,

Ha lángforgács éget,

Sötét lángot ont,

S pusztítja a szépet.

Angyalfény hiába

Vakítja a szemem,

Elfeledett poros láda

Vigyázza a hitem.

Zárt ajtók mögött

Csak rettegés az úr,

Elloptad a jövőm..

Elemészt a múlt.

Kínzó árnyék

Reszketve rebben,

Némán vár, míg

Ónfüggöny lebben,

Kék madarat nem lát

Tágra nyílt szemem,

Csak sötét angyal vár

Kietlen szívemen,

Mert zord lett a táj,

Elloptad a fényem,

Hogyan éljek tovább,

Ha elveszed a lényem?

Adj inkább reményt,

És add nekem a lángot,

Csald vissza a fényt,

Mire régóta várok.

Ártás helyett segíts,

Mert nem szégyen a társad,

Fellegekbe repíts,

Mennyben építsd várad!