Tekintve, hogy vasárnap délután költöztem be Jiminhez, túl sok időm nem volt arra, hogy minden egyes négyzet centiméterét felfedezzem a lakásnak. Az idő javarészt így is azzal telt el, hogy berendezkedtem a szobámba, amit egyébként Jimin szépen elő készített nekem. Nem volt egy darab panaszom sem, végig csendben voltam, s örültem, hogy van tető a fejem felett. Ráadásul este nyolc felé már keresztanyám által kapott pénz is a kártyámra került és kaptam mellé üzenetben egy aranyos kis szöveget is.

"Remélem elég lesz a hétre, szólj bátran, ha kell még pluszba! Vigyázz magadra és néha jelentkezz, hogy hogy vagy! Szeretünk!🥰"

Majd' elolvadtam arányossága végett, s jól esett, hogy távolról is így gondoskodott rólam. Igazi tünemény volt, Han bácsival együtt. Hálás lehettem mindenkinek aki hozzá járult ahhoz, hogy anya is rendben legyen és ahhoz is, hogy én is boldoguljak.

Viszont akármennyire is jó volt így az életem -legalábbis előreláthatólag annak tűnt-, eldöntöttem, hogy mindenképpen keresni fogok egy részmunkaidős állást, hisz' nem tehettem meg sem Jiminnel, sem pedig keresztanyáékkal azt, hogy mindig lehúzzam őket pénzzel.

Így jutottam hát oda, hogy vasárnap este írtam egy gyors, de összeszedett önéletrajzot, s hétfő reggel már újult erővel keltem fel, s kezdtem készülődni. Kissé furcsa volt, hogy semmi sem ott tartózkodott ahol én azt megszoktam, s minden más volt a környezetemben, de igyekeztem nem törődni ezekkel az apró dolgokkal, s örülni annak, hogy egyáltalán ezek vannak. Különben lakhatnék valahol az utcán.

-Jó reggelt!-Kopogott kettőt Jimin az ajtómon, s be is engedte magát. Végülis nyitva volt, szabad volt a járás, egyedül azért kopogott, hogy jelezze; itt van.-Tegnap nem volt időm, hogy szóljak és be vallom el is felejtettem..-Kuncogott aranyosan, amitől nekem is mosolyognom kellett.-De mivel festő szakon vagy, így össze dobtam neked egy szobát erre a célra.-Biccentett fejével óvatosan, majd meg is indult, én pedig elnyílt ajkakkal követtem őt.

-Igazán nem lett volna szükséges még egy szobát..-Kezdtem bele, ám ő szinte azonnal félbe is szakított.

-Rád szánni, igen, tudom.-Intett le gyorsan, míg én inkább befogtam. Jimin egy határozott személyiség, úgy látszik amit a fejébe vesz; az úgy is lesz. Végülis ennek vannak jó oldalai is.-Nézz be nyugodtan, addig én még gyorsan össze szedem magam és mehetünk is!-Mosolygott rám kedvesen, míg én egy hálás tekintettel bólintottam egyet, s be is nyitottam a szobába.

Elképedve néztem körbe, a hely úgy nézett ki, mintha már lenne legalább ezer éves -természetesen jó értelemben. Szó szerint olyan volt, mintha használták volna már jóval előttem is a helyet és nem én lennék az első, aki be teszi ide a lábát. Sőt, biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az első, hiszen egy nap alatt lehetetlenség lett volna egy szobát ilyen tökéletesre berendezni ráadásul úgy, hogy minden szükséges kellék benne van.

-Látom tetszik.-Simított vállamra az alacsony fekete hajú, én pedig kissé meg kellett ugorjak, hisz' annyira magával ragadott a hely, hogy észre sem vettem, hogy belépett a szobába. Egyáltalán mennyi idő telt el?

-Volt festő a családban?-Néztem rá, míg ő halványan elmosolyodott, majd bólintott egyet.

-Édesanyám szerette a festészetet, egész életében ezzel foglalkozott. Ennek szentelte mindenét. Engem is sokszor vetített vászonra, gyönyörű munkái voltak, egyszerűen lélegzetelállítóak.-Mosolyogott vadul ahogy róla beszélt, még pupillája is tágabb lett. Azt hiszem még sosem láttam ennyire boldognak annak ellenére, hogy általában mindig vidám. Úgy gondolom most láttam először, hogy őszintén boldog. Szinte ragyogott az egész arca ahogyan édesanyjáról beszélt, a fellegekben tudott volna járni.

Jimin gyönyörű volt abban a pillanatban, s le sem tudtam róla venni a szemeim. Talán akkor tudatosult bennem először, hogy a fekete hajú egy páratlan szépség és számomra igencsak vonzó is. Tagadni sem tudtam volna, hogy mennyire meglódult tőle, érte abban a pillanatban a szívem. Majd' ki szakadt a helyéről a ketyegőm, s ami a legrosszabb volt; le sem bírtam állítani. Még csak egy percre sem. Túlontúl különleges volt, nem tudtam volna szavakba sem foglalni, hogy abban az átkozott percen mégis mit éreztem iránta, mikor rá néztem. Az elmém összezavarodott, a testem majd' feladta a szolgálatot, s abban a pillanatban csak arra tudtam koncentrálni, hogy ő tényleg nem lehet egy valós személy. Túl tökéletes hozzá, hogy az legyen.

-Mi az?-Jimin hangja szakított ki gondolataim sokasága közül, míg én zavarodottan néztem le rá. Azt hiszem látta, hogy teljesen el vesztem egy pillanatra, -vagy akár többre is-, ugyanis nevetve simította meg párszor arcomat hüvelykujjával, miközben oldalra döntötte fejét.-Elkalandoztál szépfiú. Na gyere!-Biccentett, én pedig egy nagy levegőt véve és szívem tempóját próbálva helyre hozni indultam meg utána. Teljesen meg vagyok zavarodva, nem is értem.

Autóval mentünk az iskolába, s bár már ültem mellette az előző nap folyamán, mégis magával ragadott az, hogy mennyire jól állt neki a vezetés és mennyire körültekintő volt. Szinte tökéletesnek tudnám mondani. Egész végig egy kellemes tempót vett fel a járművel, egyáltalán nem sietett, mégis viszonylag gyorsan az iskolához értünk.

-Délután eltudnál vinni a sarki kávézóba? Ígérem gyors kör lenne, csak nem biztos, hogy egyedül vissza találok.-Kérdeztem meg kiszállás előtt, ő pedig bólintott párat.

-Persze, úgy sincs dolgom.-Mosolygott, én pedig megköszönve kiszálltam az autóból.-Holnap délutánra ne tervezz semmit, elvinnélek valahova!-Zárta le a kocsit, majd egy intés után már el is indult az iskola bejárata felé. Páran már vártak rá, s hatalmas vigyorral köszöntötték a kis fekete hajút, aki élvezve a rajongást ölelt végig mindenkit.

-Babapofi! Azt hittem megmurdáltál a hétvége alatt.-Szólalt meg egy hang hátam mögül. Tzuyu állt mögöttem csípőre tett kezekkel, miközben oldalra döntötte fejét, s látszólag valamiféle magyarázatot várt.-Nem írtál.-Jegyezte meg miután nem válaszoltam neki, majd közelebb lépve szorosan megölelgetett, amit természetesen azonnal viszonoztam.-Ez Jimin kocsija?-Simította meg a matt fekete járgányt amivel jöttünk, én pedig bólintottam egyet.

-Ja, az övé.

-Szép kis darab, nem mondom.-Bólintott párat elismerőn, én pedig egyet kellett, hogy értsek vele.

A terembe érve Hyo Seop már várt, s természetesen ő is megjegyezte, hogy nem írtam neki a hétvégén, sőt, még csak a csoportnak sem válaszoltam. Az igazság az, hogy Jiminén kívül semmilyen üzenetet nem néztem meg, ugyanis teljesen lefoglalt a pakolás és anyám is. Időm sem lett volna nézni őket, főleg, hogy este még munka után is kutakodtam. Mondjuk sokra nem mentem vele, de úgy vagyok vele, hogy a kávézó is tökéletesen megteszi, örülök, hogy az is van. És hát ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Nem igaz?

-Sajnálom!-Húztam el számat bánva a dolgokat, ám ő csak mosolyogva megveregette a vállam.

-Ugyan! Sikerült minden amit akartál?-Kíváncsiskodott, én pedig vigyorogva bólintottam egyet.

-Még egy munkát megprobálok intézni magamnak délután és ha az is sikerül, akkor ténylegesen minden meg van. Egyébként Lisa merre van, nem láttam reggel Tzuyu-val.

-Írta a csoportba, hogy ma nem jön. Elkíséri az anyját kontrollra.

A nap további része eseménytelenül telt, egyedül amiatt aggódtam, hogy írtunk egy matematika dolgozatot. Nem erről a tantárgyról vagyok híres, ez köztudott, de azért igyekeztem magamból legalább egy hármast kicsikarni. Hát meglátjuk majd milyen lesz.

Délután sokat kellett várnom Jiminre, s nem tudtam hova tenni a késését, főleg, hogy az üzeneteimre sem válaszolt. Már ott tartottam, hogy elmegyek a francba és megjárom egyedül -hiába tévednék visszafelé el-, ám ekkor kissé lihegve és szaladva rontott ki az iskolából. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán megfenyegette valaki, s onnan menekül, ám mikor elém ért és levegőért kapkodva megállt előttem; összeállt a kép. Jimin nyakán egy enyhén nagy és kissé már lilás folt éktelenkedett, én pedig szám belső felét böködve vizslattam a nyomot. Komolyan ezért késett?

-Ne har-agudj!-Lihegett hevesen, majd felegyenesedve kifújt egy nagy adag levegőt. Annyi szerencséje volt, hogy nem időre kellett menjek.-Elnéztem az időt.

-Mindegy.-Rántottam vállat. Úgy voltam vele, hogy egyáltalán nincs jogom bele szólni a magán életébe és végképp nem reklamálhatok azért, mert késett egy "kicsit''. Elvégre is most én vagyok a vendég, nekem kell alkalmazkodjak hozzá, és hát így is hálás lehetek azért, hogy egyáltalán lakhatok nála. Nem még hogy megjegyzést tegyek arra, hogy mit és miért csinál. Mondjuk azért eléggé prolinak tartom, hogy az iskolában..Szóval igen. Bár az ő dolga.

-Mehetünk?-Indult meg a vezető ülés felé, én pedig kapásból rávagtam volna, hogy már régen mehettünk volna, ám helyette csak bólintottam egyet.

Az út kínos csendben telt el, de szerencsére alig kellett két percet járatni az autót, hiszen a kávézó szinte már röhejesen közel volt az iskolához. Az alacsony fekete azt mondta, hogy meg vár a kocsiban, de megkért, hogy kifelé menet vigyek neki egy jeges kávét. Persze, ezek után még én szolgáljam ki, nem? Tch..

-Sietek.-Szálltam ki, ő pedig egy bólintással jelezte, hogy értette amit mondtam. Beérve az ismerős környék fogadott, s azonnal tudtam, hogy hova kell menjek. Az egyik pultos lányt találtam elkapni, s beszéltem is vele pár szót, miszerint láttam, hogy új dolgozót keresnek, én pedig szeretnék ezzel a lehetőséggel élni. Kedves volt, azt mondta, hogy szünetben elviszi a papírt a főnökének, aki -ha alkalmasnak talál-, már holnap behív egy interjú szerűségre. Bár állítása szerint nagy esélyem van, ugyanis eddig egyetlen ember jelentkezett, az is bunkó volt. Kifelé menet még vettem egy kávét Jiminnek -ha már volt olyan kedves és legalább elhozott, aztán hasza visz-, majd megkönnyebbülten hagytam el a helyet. Ez is meg van, még sincs este.

-Na mi újság szépfiú?-Nézett rám ahogy beszálltam, s azonnal be is indította a motort.

-Jelentkeztem munkára.-Mondtam úgy mintha semmiség lenne, pedig valójában ez számomra igenis nagy dolognak bizonyult. Jimin elképedve nézett rám, de aztán egy aranyos mosoly kíséretében tapsikolt párat.

-Aww, hivatalosan is felnőtt lettél.-Vigyorgott, míg én egy szégyenlős mosoly kíséretében megkértem, hogy inkább induljunk hazafelé. Végülis igaza volt. A felnőtté válásom nem ott kezdődött, hogy betöltöttem azt a bizonyos kort, hanem ott, hogy képes voltam anyámat segítség gyanánt elvonóra küldeni, most pedig a saját lábamra állni -többé kevésbé. Nem mindenkinek ugyan ott kezdődik a nagybetűs élet.

2022.06.19.

Ha tetszett a rész nyomd meg a csillagot, vagy kommentelj, hiszen innen tudom, hogy érdemes-e tovább írnom. Köszönöm, hogy elolvastad!💜

Hibákért elnézést!🥺