- Ne szomorkodj.
Irritáló, hogy a telefon recseg. Én kitartok.
A tömeg hatalmas és nem tudok mit tenni, könnyesen mesél. Francis. Francis Bonnefoy.
- De Alfred... téged szeret. Felfogtad? Én jobban.
- E miatt ne csüggedj, seggfej. Tudod, hogy nem jön be és nem járnék vele, ugye?
Néma csend. A külvilág mégis zajong.
- Arthur.
- Ne sírj. Nem akarom az utolsó pillanatokban is a szomorú arcodat látni.
- Utolsó... pillanatok? Mivan?
- Sokat mosolyogj!
- ARTHUR! Hadobálsz itt össze- vissza mindent. Látni? Véletlen videóhívásban vagyunk?
- Nem.
Francis számtalanszor körbeforog. Azt hiszem, össze van zavarodva.
- Most itt vagy? Merre? Ne szórakozz! Nem vicces...
Nem adja fel a keresést. Meg kell hagyni, kitartó. Megint engem keres elveszett tekintetével. Bűnösnek érzem magam, amiért hagyom, hogy aggódjon, viszont egy szót nem szólók.
Meguntam a játszadozást.
- Mögötted.
Egy szempillantás alatt kiszúr a szürke tömegben.
- Ne gyere ide.
Szabályosan pánik fog el.
- Miért?
- Megkértelek.
Francis nem tágít, tesz egy lépést felém, mire erőteljes fejrázásba kezdek és ellenzem tettét. Még mindig vonalban vagyunk, viszont hang nem jön ki egyikünkből sem.
- Megőrültél? – totálisan uralmába kerítette a félelem és az aggódása már a tetőfokon van.
- Mosolyogj. Kérlek.
- Addig, amíg el nem mondod, NEM!
- Könyörgök. – Szipogni kezd. Nem sír. Remegő kezeim nem igazán óhajtják folytatni ezt.
– Arthur...
Ekkor egy fekete autó parkol közvetlen a közelemben. Egy igen jó vágású, fekete öltönyös férfi száll ki belőle. Mellém sétál. Kezét vállamra teszi, jelzi, itt az idő.
- Nos, szerintem elköszönök.
- Mi a... VÁLASZOLJ!
- Csak egy mosolyra volt szükségem.
- Mit művelsz te idióta!
Végül nem tette. Elindulok szép lassan, lehajtott fejjel. Egy mosolyra sem volt képes! Sikeresen felidegesítettem magam és így... így kéne búcsút vennem? Most utoljára felpillantok rá. Szemeibe bámulok.
- Viszlát.
- Mih...?
Ledöbben. Szóval az utolsó kifejezés, a ledöbbenés.
Beszállok a kocsiba. A telefont kinyomom, elindulunk.
Köszönöm.