Taehyung pov.

Egyszer rég volt egy fiú, aki meg kérdezte tőlem:" Mit látsz, ha bele nézel a tükörbe?" Nem válaszoltam neki, nem tudtam mit mondjak. Féltem beismerni, hogy mi lakozik bennem, hogy milyen ember lettem, hogy mivé váltam. Mert ha tükörbe nézek, én nem magamat látom benne, hanem a bennem lévő sötétséget. 

Lassan kinyitottam a szemeimet és az ablak irányába fordulok. Odakint még csak épp, hogy fel kelt a nap, a sugarai még nem szűrödnek át a fehér függönyön keresztül. Még minden olyan szürke és hideg

Fel ülök az ágyból és leveszem az átizzadt pólómat és helyette felveszek egy másikat. Nyár van, de a szobába, sőt az egész épületben hűvös van, mégis minden egyes reggel izzadtan kelek. Mintha egész este edzetem volna, pedig csak feküdtem mozdulatlanul, akár egy üres héj..

Fel kellek az ágyból és elhagyom a szobát, hogy elindulhassak reggelizni, bár nem vagyok éhes, sőt a gyomrom olyan szintem fel van fordulva, hogy legszívesebben kiadnám magamból a tegnap esti szalámis kenyeret. De meg kell tennem, el kell mennem enni, hogy megkapjam a gyógyszereket, utána pedig elsőnek kell elmenem fürdeni. Már lassan több mint egy hete itt vagyok és rájöttem arra, hogy jobban járok ha nem találkozok senkivel sem a fürdőszobában, főleg úgy nem, hogy tele vagyok nyomva gyógyszerrel. Túlsók ellenséget szereztem ebben a pár napban, túl sokat ahhoz, hogy elbánjak velük, a gyógyszerek pedig ebben nem segítenek. Túlságosan lenyomnak, nem tudok tőlük gondolkozni, úgy mozogni ahogy én akarok. 

El kell viselnem, ha haza akarok jutni. 

Lomhán belépek a sorban, szerencsére nincsenek sokan ilyen kora reggel. Hamar sorra kerülök és elveszem a kis reggelimet, majd leülök hátra egy üres asztalhoz. Csöndben tömöm magamban az ízetlen falatokat, próbálok nem öklendezni közben. Akaratlanul körbe nézek az ebédlőben, keresve valamit, vagy valakit a szemeimmel. Jungkookkal megszakítottam a kapcsolatot, ahogy Jiminnel is. Amióta otthagytam őket a szobában nem kerestem őket, de ők sem keresték a társaságomat, amit nem bánok. Jó így...jó egyedül. 

Kivégeztem a reggelimet és már csak a gyógyszerekre várok amit meg is kapok. Egy nővér szokta kiosztani reggeli, ebéd és vacsorakor. Egy kis vízzel beveszem és elhagyom az étkezőt, hogy  tovább haladjak a napi rendem szerint. Útközben a faliórára nézek és egy kicsit gyorsítok a tempómon. Késésben vagyok, ilyenkor szokott Jungkook is fürdeni, hanem akarok vele találkozni akkor sietnem kell. 

Beérve a fürdőszobába leveszem a ruháimat és hanyagul ledobom a padra, majd besietek az egyik fülkébe és megengedem a meleg vizet. Nem csinálok semmit, csak állok és élvezem a vizet ami a fejemre zúdul, hogy végül végig folyón a testemen. A fejem zsibbad, ahogy a többi végtagjaim is, fáradtnak és gyengének érzem magam....hat a gyógyszer. Lezáróm a vizet és vissza megyek az öltözőbe, nem törölközök meg, úgy ahogy vagyok vizesen veszem vissza a ruháimat, még hajamat sem szárítom meg. Hagyom had csöpögjön belőle a víz, had folyón végig a nyakamon, hogy majd a ruhám magába szívja. 

Az ajtóhoz megyek lassú, határozatlan lépésekben, mikor az kinyílik és bejön rajta Jungkook. Megáll az ajtóban mikor meglát és végignéz rajtam meglepve. Követem a tekintettét, de nem látok magamon semmi különlegeset, ezért vissza nézek rá.

-Mi van? - Kérdezem talán egy kicsit bunkón a keleténél, pedig nem akartam vele ilyen lenni, csak egyszerűen nem akartam vele találkozni, elakartam őt kerülni és most hogy itt áll előttem,csalódott és mérges vagyok. Nem mondanám, hogy nem kedvelem őt, sőt ragaszkodok hozzá, ami megijeszt és arra késztet, hogy meneküljek. 

-Szarul nézel ki. -Elhúzza a szája szélét fintorogva, majd becsukja maga mögött az ajtót. Kicsit sértetten megvonom a vállam és elindulok az ajtó irányába jó kikerülve, de a művelet közben  megbotlok a saját lábaimba és seggre ülök a padon.Lehet igaza van és tényleg nem nézhetek ki valami fényesen. -Maradj itt és várj meg.

Kíváncsian felnézek rá, de ő elveszi a tekintetét rólam és elkezdi levenni magáról a ruháit, ezzel a szemeimet magához vonzva. Még eddig nem néztem meg annyira a testét, pedig már fürödtünk úgy mond együtt, de akkor valamiért nem érdekelt, úgymint jelen pillanatban. A teste izmos és kidolgozott, a bőre hófehér, egyszerűen hibátlannak tűnik és nagyon puhának...mintha hívogatna magához, azt kiáltva: Érints meg!  Erre gondolva akaratlanul is megnyalom a kiszáradt ajkaimat. 

-Sietek. -Hangjára mintha magamhoz térnék és eltűnne a szemem előtt a köd, ami eddig a szemem előtt lebegett. Letaglózva nézem, ahogy eltűnik az ajtó mögött,egyedül hagyva engem és a gondolataimat, amik most örült tempóban keringenek a fejemben. Mióta van hatással rám egy meztelen férfi látványa?

A térdemre támasztom a könyökömet és lehajtom a fejemet, én tényleg kezdek megőrülni, vagy csak a gyógyszerek miatt képzelem azt, hogy tetszik nekem egy fiú? Bár azt meg érteném, hogy már rég volt és nagy a feszültség, hisz itt csak fiúk vannak, de hát én még soha nem voltam lánnyal sem! Nem hiányozhat olyan, ami eddig nem volt, igaz? Vagy nem?

Ahj, haza akarok menni...

Nem kellett sokat várnom rá, alig néhány perc után hallottam, ahogy kinyitja az ajtót és kisétál rajta, a fejemet még mindig lehajtva tartottam, nem akartam ránézni és újra furcsán érezni magam. Behunytam a szemeimet és csak hallgattam, ahogy szó nélkül felveszi a ruháit, ahogy megtörli a haját. Hiába nem látom, mégis furán ver a szívem minden egyes mozdulatvételekor, legszívesebben befognám a füleimet is, csak ne halljak, ne lássak semmit belőle. 

-Így meg fogsz fázni. - Megvonom a vállam, nem érdekel, hogy vizes a hajam, és az sem érdekel, ha talán meg fázok, legalább nem kell kimennem a szobámból nap közben. Már szólásra nyitottam volna az ajkaimat, de egy törülköző, ami a fejemen landolt, megzavart benne és belém folytatta a szót. 

Már idegesen téptem volna le az ártatlan anyagot a fejemről, de megéreztem pár törékeny remegő ujjat a törölközőn keresztül, ami gyengéden masszírozni kezdte a vizes hajam. A testem teljesen lefagyott, a levegő pedig a tüdőmben rekedt a döbbenettől. Én azt hittem, hogy a betegsége az érintés, akkor meg miért ér hozzám így? Bár ha jobban belegondolok nem engem érint, hanem a törölközőt, de ha ő is így gondolja, akkor miért remeg közben a keze? Olyan óvatosan és gyengéden dörgöli a fejem, mintha egy porcelán baba lennék, bár perpillanat úgyis érzem magam a kezei között. Ha továbbra is folytassa ezt, én megőrülök. 

-Elég lesz. - Nyögöm ki nehézkesen és megrázom a fejem, ezzel lesöpörve a kezeit és a törölközőt is a fejemről. Végre felnézek rá és meglátom a piroskás arcát, ami olyan aranyossá teszi, hogy újra megdobban a szívem, nem kisebb frászt hozva rám, még a szívemhez is kapok egy pillanatra, mint aki attól félne, hogy mindjárt szívrohamot kap. 

-Menjünk, mindjárt jönnek a többiek is. - Csak bólogattam és felálltam a padról, követve őt akár egy jó nevelt pincsi, bár ez most nem zavar.

 Egyenesen az udvarra megyünk, én persze rögtön megyek a törzs helyemre, ami legmesszebb van a többi betegtől, egészen a kerítésnél, ahova rögtön le is ülök a fűbe. Jungkook is követi a példámat és ő is leül mellém a fűben, de most nem hagyja meg a tisztes távolságot tőlem, csak annyira ül messzebb, hogyne érjünk össze, de mégis közel legyünk egymáshoz. Furcsállom a helyzetet, de nem szólók semmit,mert hát ő nem tudja, hogy én tudom a betegségét. 

-Hol van Jimin? - Kérdezem, de nem nagyon érdekel a válasz, csak megakartam törni a csendet, ami nem rég ránk telepedett. Ha már úgy alakult, hogy találkoztunk, akkor kiakarom használni az alkalmat ahhoz, hogy jobban megismerjem, többet beszéljek vele. 

-Ritka, mikor kimozdul a szobájából. 

-Miért? 

-Nem hiszem, hogy rád tartózna. - Motyogja kissé flegmán, ami elég rosszul esik, mert eddig olyan aranyos volt, most meg megint ugyan úgy viselkedik, mint első találkozásunkkor. Hideg és távolságtartó, egy gonosz nyuszi. 

-Lehet. 

Újra beáll közénk a csend és csak a madarak kellemes énekét , a fák susogássást lehet hallani, ami a szél gyengéden fújdogálja a leveleit. A többi lakó is csendben élvezi a hűvös szelet, és napsugár erős fényét. Eldőlök a fűben, hogy nézhessem a felhőket, a kék eget, mióta itt vagyok ez a kedvenc elfoglaltságom, és most hogy Jungkook is itt van mellettem valamiért még nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Mintha valami azt suttogná:Nem vagy egyedül...

Lehunyom a szemeimet és magamba szívom a friss levegő illatát, Jungkook illatát...olyan közel ül hozzám, hogy tisztára érzem a belőle áradó tusfürdő illatát. Teljesen elvesztem a bennem lévő békében, de csak egy kis időre mert meghallok valakit közeledni hozzánk. Kíváncsian kinyitom a szemeimet és megpillantom a szőke kerti törpét felettem állni,ahogy le néz rám...valami felé fura csillogást látok bennük.  

-Hali. - Felemeli a kezét és integetni kezd lassan, majd lehuppan a térdére. - Rég hallottam felőled, azt hittem már agyon vertek valahol. - Mondja alig hallhatóan, inkább saját magának mint nekem, de azért válaszolok neki: 

-Örülök, hogy aggódtál értem, de megnyugodhatsz nincs semmi bajom. - Mosolyodok el nem túl hitelesen, de most ez épp megteszi. Felülök és mellettem lévő Kookra nézek, aki furcsán néz a szőkére, mintha nem hinne a saját szemének, hogy most itt ül mellettünk. 

Jimin tekintette a kerítésre esik és halványan elmosolyodik, de ez a mosoly olyan szomorúnak tűnik. Nem értem mi történik...hogy lett ilyen hirtelen ,ilyen nyomott és fagyos hangulat? 

-Szerintetek átlehetne mászni ezt a kerítést? - Jimin kíváncsian ránk néz, de Jungkook nem mond semmit, csak megrázza a fejét. 

-Nem a kerítéssel van a baj, hanem hogy a világ legkihaltabb részén vagyunk. Nagyon messze van innen a város, vagy bármi más. - Végignézek a kerítésen, amit meg is érintek beszéd közben. Én is sokszor gondolkodtam már azon, hogy átmászok rajta és elmenekülök innen, hátra hagyom ezt a szörnyű helyet és hazamegyek...de nem lehet. Kocsival is rengeteg időbe telt idáig eljönni, gyalog lehetetlen lenne haza jutni. 

-Én még a kerítést sem tudnám átmászni. - Morogja jimin amin egy kicsit elmosolyodok, majd a közeli fán esik meg a pillantásom. 

-Miért nem mászunk fel oda? - A fára mutatok, ami nem olyan magas, de nem is kicsi, olyan amin ha leessel, akkor talán csak a nyakad törik ki. Tanulásra tökéletes. 

-Menjünk. - A szőke izgatottan pattan fel a helyéről, de Jungkook inkább olyan lassított felvételként. Azt hiszem nem tetszik neki az ötlet, csak azért jön velünk, hogyne maradjon itt egyedül. 

Odasietünk a fához, mintha csak attól félnénk, hogy valaki más nyúlja le elölünk. Túl mesze van az első ág ,így kicsit hátrébb megyek, majd nekifutásból elrugaszkodok a fa gyökerében  és egy nagy ugrással  elkapom az ágat. Soha nem voltam izmos, se pedig jaj, de erős egy ember,inkább csak a technikámon múltak a harcaim vég kimenetei, vagy a szerencsémen. Nehezen, majdhogynem vért izzadva, de felhúzom magam a vastag ágra. Kényelmesen leülök, majd lenézek a többiekre, akik leeset állal állnak és néznek. Lenézve rájövök, hogy lehet ez nem volt túl jó ötlet, mert tériszonyom van. 

-Na még ma! - Türelmetlenül lekiabálok nekik, hogy haladjanak már. Jimin ijedten nézi az ágat ahol ülök, majd a tekintetét Jungkookra vezeti. 

-Nemérem el! -Kiabálja és ugrándozni kezd az ág alatt. A hülye próbálkozásán elnevetem magam, majd valahogyan hasra tornázom magam az ágon, keresek egy kapaszkodót és lenyújtom neki a kezemet.

-Neki futásból ugorj! Majd én el kaplak. - Bólint és határozott léptekkel megy messzebbre, majd nekifutva ugrik egyet, én pedig alig, de nehezen elkapom a kezét. Azt hittem nehezebb lesz, de ez a srác pihe puha könnyű...,magamat nem húztam fel ilyen könnyen, mint ezt a fiút egy kézzel. Leülünk egymás mellé és integetni kezdünk Kooknak. 

-Ez nem jó ötlet. - Néz fel ránk, nem mondom, hogy ijedten, mert nem látok a szemeibe félelmet. Lehet lássa, hogy szűkös a hely és tart attól, hogy hozzánk ér véletlenül? 

-Gyere már nyuszi. - Kiabálom, miközben nyuszi fület mutatok a fejem fölé. Idegesen fújtat egyet és hátrébb sétál, gondolom hogy neki tudjon szaladni. Ezek szerint ő úgy gondolja, hogy egyedül is képes lesz felmászni a fára. 

-Taehyung gyere, mászunk feljebb. - Suttogja Jimin a fülembe ezt a pár mondatot, de én rögtön értettem a célzást. Tudja a betegségét Kooknak, ezért akar feljebb mászni, nehogy hozzá érjen. Persze, hogy tudja, hisz barátok...barátok.  

Feljebb másztunk, pár szintet, és leültünk egy nagyon magas, remélem erős ágra. Csak előre merek nézni, mert ha most lenézek biztos szörnyethalok. 

-Na sikerült neki? - Kérdezem a törpétől, aki csak bólint egy aprót.

-Nem mennél le hozzá? Nem kell segíteni neki, csak félek, hogy megcsúszik.Biztonságosabb, ha van mellette valaki. 

Majdnem vissza kérdeztem, hogy miért pont én, de gyorsan leeset, hogy ő túl gyenge ahhoz, hogy felhúzza, ha véletlenül leesne Kook.  Hatalmas sóhaj és egy jajgatás hagyja el az ajkaimat, miközben mászok lefele, remegő lábakkal. 

-Mit érzel? Menni fog? - Lassan megállok mellette, szorosan kapaszkodva a fába.

-Miért akartál fára mászni, ha tériszonyos vagy? 

-Mert szomorú volt. - Halkul el a hangom, úgyhogy csak Jungkook hallja meg. Kicsit meglepődött, majd lágyan elmosolyodott, nem vidáman inkább olyan együtt érzően. -Azért jöttem le ide hozzád, félretéve minden félelmemet, mert aggódtam érted. - Mosolyodok el szelíden, kicsit pirultan, zavarba jöttem saját magamtól. Ő csak nézett egy darabig meglepetten, majd csillogó szemekkel elmosolyodott, és lehajtotta a fejét, mintha ő is zavarba jött volna. 

A szívem újra megdobbant, ezzel együtt a gyomrom is megremegett. Furán érzem magam, mikor mosolyogni látom, főleg ha miattam van az a mosoly az arcán. Tovább szerettem volna még gyönyörködni benne, de egy apró halk reccsenés elvonta a figyelmemet róla. Megreccsent alattunk az ág, tudatunkra adva, hogy nem bírja el a súlyunkat. Bepánikolva lenéztem és láttam, hogy elég magason vagyunk ahhoz, hogy hatalmasat zuhanyunk. A testem magától mozdul és megragadom a felettem levő vastagabb ágat, majd mellettem lévő ijedt fiút, aki próbálna elhátrálni, ellökni magától, de a hirtelen rám törő pánikban, olyan görcsösen szorítom a kezét, hogy fájdalmasan felszisszen. Az agyamat annyira eltorzítja a mélyről jövő félelem, hogy alig jut a tudatomig  az, hogy a lábam alól eltűnik a talaj, és a levegőben logók a feketét szorosan magamhoz szorítva. 

-Ne! - Meghallom Jimin hangját, aki ijedten kiált fel, de nem látom mit csinál, nem látok semmit, csak Jungkook ijedt arcát. 

A kezemmel görcsösen, tisztára belevájtam a körmeimet a fába, nem törődve a fájdalommal, ami végig megy az egész karomban, vállamban a gerincemen. Soha nem voltam erős, edzett, amiért most szidom is magam, amiért nem edzettem, mert ha ezt megtettem volna lehet most feltudnám magam húzni és nem lógnék akár egy karácsonyfa dísz. Felnézek a kezemre, ami egyre jobban csúszik és sajog, olyan mintha ezernyi tűt szurkálnának bele. Látom, ahogy Jimin próbál lemászni, minél hamarabb, hogy segíthessen nekünk. 

Vagy inkább, csak Jungkooknak? 

Összeszorítom a szemeimet és jobban megszorítom a feketét, mert érzem nemcsak a kezem csúszik, hanem ő is. A kezeivel egyáltalán nem kapaszkodik bennem, sőt próbál magától eltaszítani, amivel csak azt éri el, hogy himbálózni kezdünk. Elsőnek alig- alig mocorog, majd egyre erősebben, vadabbul rángatózik a kezeim között. Ráakarok kiabálni, hogy hagyja abba, de már túl késő, a kezem megadta magát, ahogy a vállam is. Egy kisebb csattanást hallok a vállamnál, majdcsak azt látom, hogy zuhannunk le. 

A testem magától mozdul és magamhoz szorítóm az ijedt fiút, aki halkan kiált fel, összeszorítva a szemeit, szorosan magához ölelve. Majd jön egy csattanás, egy tompa ütés, ami nem sokkal követ az elviselhetetlen fájdalom. Egy halk kiáltás, de már nem tudom, hogy az enyém, vagy másé, a hallásom tompul, már nem hallok semmit. 

Minden sötétbe borul, a fájdalom eltűnik.  

Remélem tetszett nektek ez a rész is. 😍