Jungkook pov: 

Nem tudom mi történik, mintha csak egy akció filmben lennék. Látok, de nem hallok semmit, a testem mintha nem is az enyém lenne, lefagyott és nem mozdul. Ez a látvány hihetetlen és szörnyű. 

-Hagyd már abba! 

Jimin felugrik mellőlem és megpróbálja leszedni a földön fekvőről Taehyunggot, aki csak félre löki őt.

-Megölöd! - Ordítja és újra ráveti magát a nála nagyobbra. Egy halk csattanás és Jimin a földre kerül...

Idegességemben nyelek egyet, de a szemeimet nem tudom levenni az előttem lévő állatról. Miért esett neki? Miért csinálja ezt? Hogy került ide? A gondolatiból, az ápolok szakítanak ki akik rohanva leszedik a tomboló fiút és a földre szorítják. Elővesznek valamit és finomkodás nélkül beleszúrjak. Egy ideig próbál kiszabadul a fogság alól, de pár perc után már nem mozdul. Elaludt. 

Leszálltak az alvó fiúról és a sebesülthöz siettek. Hallottam, hogy az egyik azt mondta a másiknak, hogy gyorsan hívja a mentőket. Ennyire elbánt volna vele? Közelebb kúszok, hogy jobban lássam a vérző fiút, de hiba volt. A szájából, orrából dőlt a vér, az arca pedig felismerhetetlen volt...Ijedten hátra estem.

Báránybőrbe bújt szörnyeteg...

-Hé, te! - Ijedten az ápolóra néztem, aki mérgesen, sőt megvető szemekkel nézett rám. -Kövess! 

Láttam, ahogy a hátara kapja az ájult szörnyeteget és elindul befelé, én pedig követtem őket, bár nem szívesen. Nem hittem volna, hogy valaha is félni fogok még, bárkitől is. Mióta itt vagyok, megvertek, meg aláztak, de soha nem féltem senkitől sem, mint tőle. Pedig még meg sem vert! Jó mondjuk adott tegnap egy akkora pofont, hogy azt hittem elrepülök, de ezek szerint az csak bemelegítő volt a részéről. 

Beértünk egy folyosóra, ahol még eddig soha nem voltam. Azt hiszem itt vannak a problémás betegek. Bementünk egy szobába és az ápoló lerakta az ágyra Taehyungot, majd felém fordult.

-Na hadd halljam, mit csináltál már megint? 

-Én ugyan semmit. - Mondom védekezően és egyet hátrálok. 

-Tegnap is mikor ez a fiú bevadult, akkor is te voltál ott és most, hogy újra tombolni kezdett, megint te vagy itt. 

-Nem csináltam semmit! Egyszerűen, csak odajött és elkezdte ütni-vágni! - Idegesen összefonom a karjaimat. Miért akarja rám kenni az egészet? Én tehetek róla, hogy bolond?! 

-Hát persze és most hinnem kéne neked? - fáradtan felsóhajt és ránéz Taehyungra, aki még mindig az igazak álmát aludja, majd vissza néz rám. -Jó akkor most el mondom mi lesz. - Odasétál az ajtóhoz . - Itt maradsz míg vissza nem jövök és együtt elmentek a Pszichológushoz. - Ezzel a mondatával kilép az ajtón, majd csak a zár hangját hallom. Bezárt vele. 

-Nem akarok itt maradni!! - Kiabálom és az ajtóhoz megyek, amit rugdosni, ütni kezdem minden erőmből, de sajnos nem megyek vele semmire. Az ajtó túl masszív és erős, pont az ilyen embereknek találták ki mint Tae.

Idegesen sétálgatok a szobában, töprengve mit csináljak ha ez felébred és nekem támad. Elfutni nem tudok, az ablakon kimászni sem, hisz rács van rajta. Tudtam, hogy egyszer meghalok, de nem hittem voltam, hogy ilyen fiatalon. 

Jó, nyugalom nem szabad pánikba esni. Ha úgy nézzük, akkor engem védelmezett, igaz? Erre a gondolatra bukfencezett egyet a gyomrom. Fáj belegondolni, hogy miattam visznek egy fiút a kórházba. Tudom nem kéne sajnálnom, mert egy utolsó rohadék, megszámolni nem tudom hányszor alázott már meg, vagy sértet meg szavakkal....de akkor sem érdemel senki ilyen verést. 

Ránézek a kis fekete báránykára, hogy él-e még, mert még eddig meg sem mozdult. Közelebb megyek hozzá és letérdelek az ágy mellé, a könyökömmel megtámaszkodok a matracon, majd hogy nem belebújok az arcába. Kicsit meg nyugodok, mikor meghallom, hogy vesz levegőt. Jó kiütötték szegényt. Kezdem el hinni azt amit az ápoló mondott...hisz tegnap is miattam szúrták meg, ahogy ma is. 

Megrázom a fejem és mérgesen rácsapok a matracra. Miket beszélek a tegnapi nap az ő hibája volt! Nem engem védett, csak saját magát, magának köszönhet mindent, nem pedig nekem. Morcosan ránézek az alvó fiúra, aki olyan édesen alussza igazak álmát, mintha az előbbi állat nem is ő lett, ha nem valaki más. Tincsei az arcában lógnak, amitől olyan aranyossá válik és ártatlannak. 

Törökülésben leülök a földre, ezzel elengedve az ágyat. A szemeim pedig megragadnak egy táskán, ami az ágy alatt bujkál. Kíváncsian kihúzom onnan és bele pillantok. Nem találok benne semmi izgalmasat, csak ruhákat, kicsit mélyebbre túrok és találok egy levelet. Kiveszem és kibontom, de azért néha felnézek a Taehyungra is, mintha attól félnék lebukok, de tudom hogy úgy sem kell fel még egy darabig. A levélben egy üzenet van, amit az anyukája írt neki. 

"Drága egyetlen fiam.."

"Tudom, hogy haragszol ránk, amiért erre a helyre hoztunk....de ne hidd azt, hogy elhagytunk téged és már nem szeretünk, mert ez nem igaz. Nagyon szeretünk téged és azt akarjuk, hogy meggyógyulj és olyan legyél mint régen. Ezért kérlek gyógyulj meg gyorsan és gyere haza hozzánk. "

"Anyukád és apukád, akik alig várják, hogy újra itt legyél velük. "

Visszateszem a levelet a borítékba és az éjjeliszekrényére teszem, hogyha felébred eltudja olvasni. Mert ezt el kell, hogy olvassa. Tudnia kell, hogy van hely számára odakint....hogy szeretik és várnak rá. Hogy nincs egyedül...

Érzem, ahogy megremegnek a vállaim és a szemeim elhomályosodnak a könnyek miatt. Annyira féltékeny vagyok erre a fiúra...nekem miért nincs egy ilyen hely a számomra? Engem miért nem vár senki odakint?! Lehet apámnak igaza volt? Még mindig emlékszem az utolsó szavaira, mielőtt elhagyott engem. 

 "Soha nem voltál jó semmire sem, csak egy valamire, de már arra sem. "

Nincs hova haza mennem...

Nem tudom mikor aludtam el a matrac szélére hajtva a fejem, török ülésben, de arra ébredtem, hogy valaki a hajamat simogatja. Gyorsan ellököm magam tőle, jó messzire.  Nem az ijedség vagy a meglepődés miatt löktem el magam az ágytól, hisz tudtam ki lehet az "valaki", de nem hagyhattam, hogy meg érintsen...Senkinek sem hagyhatom, hogy hozzám érjen. 

Nem néztem rá, meg sem szólaltam, csak lassan felálltam a földről és neki hátrálva a falnak, neki dőltem. A lábaim fájtak a szörnyű pozíciótól, amiben elaludtam, ahogy a karjaim is zsibbadni kezdtek. 

-Nem akartalak megijeszteni. - Meghallom az álmos mély rekedtes hangját, ami azt jelenti, hogy ő is nem rég ébredt fel. 

-Nem ijedtem meg. - Szúrós szemekkel ránézek, de ahogy ez megteszem el is száll a haragom. A haja kócos, izzadt, az arca nyúzott és látszik a párna nyomata rajta, a szemei pirosak, a ruhái pedig gyűrődtek. Olyan mintha sírt volna nem rég...lehet a hangja is emiatt rekedtes, nem pedig azért mert most kelt? A tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt és megláttam, hogy a levél eltűnt. Elolvasta volna? 

-Akkor jó. - Megdörzsöli a  szemeit, amitől egy pillanatra egy mosakodó cica jut eszembe. - Miért vagy itt? - Töprengtem mit is kéne most mondanom, de valamiért nem tudom összeszedni a gondolataimat. Hogyan kéne neki vázolni azt, hogy bezártak ide, mert azt gondolják, hogy én uszítom más emberekre? 

-Az ápoló azt akarta, hogy vigyázzak rád, míg fel nem ébredsz és míg vissza nem jön...Azt mondta el kell menünk a pszichológushoz.

-Neked miért kell menni? 

-Honnan tudjam? - Motyogtam reménykedve, hogy nem kérdez semmi többet, mert ilyen komás fejjel, nagyon nehéz hazudni. 

-Értem...am izé. -Beletúr a hajába és leveszi rólam a szemeit, helyettem inkább a padlót nézi. - Biztos nem félsz tőlem? - Megrázom a fejem, de nem megyek hozzá közelebb. Mintha megkönnyebbült volna, csillogó szemekkel rám mosolyog. 

A szívem kihagy egy ütemet a mosolya látván...Még soha nem láttam ilyen gyönyörű mosolyt, és még soha nem örült nekem így senki sem...

-Örülök. - Vigyorgott továbbra is és izgatottan gyűrögetni kezdte a takarója huzatát. Olyan aranyos volt, hogy nem bírtam ki, hogyne mosolyogjak én is. Mint egy ártatlan gyerek.

Nem beszéltünk sokat, csak egymást néztük, de azt hiszem nem is kellettek ide szavak, mert anélkül is értettük egymást. Mintha mindig is ismertük volna egymást, már azt sem értettem miért féltem tőle nem rég, hisz most úgy néz ki mint aki egy légynek sem tudna ártani. 

Az ápoló lassan megérkezett és kézen fogva minket, vitt fel az emeletre a kaszáshoz. Idegesen vártam a végítéletem, pedig nem is én voltam bajba hanem ő, de ő még is egész úton, csak vigyorgott magában. Miért ilyen boldog? Lehet a levél miatt? 

- Jól van, elsőnek Taehyung megy be. - Belökte az említettet az ajtón, engem meg addig leültettet a folyóson lévő kanapéra. 

Csöndben vártam, hogy kijöjjön Tae és mehessek be hallgatni az orvos hülyeségeit. Teltek a percek, de még mindig bent volt, hallottam ahogy beszélgetnek, de nem értettem teljesen azt amit mondtak. Az ápoló engem nézett így nem tudtam az ajtóra tapadni, hogy hallgatózzak ezért csak várni tudtam. Félóra múlva végre kijött én pedig felálltam a kényelmes kanapéból. 

-Jó most, te jössz. - Meg indulok az ajtóhoz, de előtte ránézek Taera, aki szintén engem néz mosolyogva. Ezek szerint nem szívták még le teljesen az agyát. Nagy sóhaj kíséretében bementem a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót. 

-Kérlek ülj le Jungkook. - Bólintottam és leültem a vele szembe lévő székben. - Hallottam mi történt, de szeretném hallani a te verziódat is. 

-Nem csináltam semmit, csak rosszkor voltam rossz helyen. 

-Ahogy tegnap is? - Bólintottam határozottan, de ő csak hátra dőlt a székében és mélyen a szemeimbe nézett, amit én gyorsan megszakítottam és inkább az ölembe lévő kezeimet néztem. Ennyit a határozottságomról.  - Tudom, hogy neked nincs semmilyen életcélod, vagy vágyad. Már három éve, hogy itt vagy, de még semmit sem javultál. Fogadni mernék, hogy rosszabb lett a helyzet, igaz? 

-Nem tettem semmit sem, nem kényszeríttetem semmire Taehyungot, ő csinálta ezt saját magának. - Idegesen piszkáltam az ujjam és rágtam a számszélén lévő sebet, amit még Tae okozott. 

-Én most rólad beszélek, nem pedig róla. Nem szeded a gyógyszereidet, igaz? - Megrázom a fejem, hisz nincs miért hazudnom. - Miért nem szeded be őket? 

-Mert nem segítenek, csak lehangolt leszek tőlük és fáradt. Az én betegségemen nem segítenek a gyógyszerek Dr Jin. 

-Tudom mi történt veled otthon, hogy apád mint tett veled és hogy azóta nem tudod elviselni az ahogy megérintenek. Tudom, hogy apád kényszeríttet téged olyanokra amiket nem akartál megtenni.  - Mielőtt tovább folytathatta volna, rácsaptam egy nagyot az asztalra, majd felálltam. 

-Mit tud maga rólam?! Mit tud egyáltalán arról amin végig mentem?! -Kiabálom, miközben fellököm a széket, amin nem rég ültem és az ajtóhoz sétálok. - Hiába olvasta el az aktákat amik rólam szóltak, attól függetlenül nem fogja megérteni azt amit érzek, azt amin átmentem. Igen az apám egy rohadék volt, aki anyám halálakor pokollá tette az életemet, hogy 15 éves koromig bántalmazott és megerőszakolt. - A hangom elhalkult a szemeim pedig újra bekönnyeztek, mindig is fájdalmas volt erről beszélnem. - Nem szeretem mikor megérintenek, mert olyankor ő jut eszembe, eszembe jut mikor ő érintett...Gyógyszerek nem segítenek, még a legjobb drog sem tudná elfelejtetni velem azt amit átéltem, elfelejteni milyen ember is vagyok. 

Megtörlöm a szemeimet ezzel meggátolva a könnyeimnek, hogy lefolyjanak az arcomról. Nem hiszek abba, hogy segítenének a gyógyszerek, de ha segítenének sem szedném őket, hisz nincs hova mennem. Nem kellek senkinek sem, már neki sem kellek. 

 "Soha nem voltál jó semmire sem, csak egy valamire, de már arra sem. "  

-Azt hiszed nem tudom, de igen is tudom min mész keresztül. -Vissza nézek Jinre. - Nem akarsz haza menni és nem motivál semmi. De az a fiú odakint, ő haza akar menni a családjához akik szeretik őt. Ne hátráltasd benne. 

Nem szóltam semmit, csak kiléptem az ajtón és halkan becsuktam azt. Rögtön elém állt Tae és aggódva figyelt. Vajon hallotta? Nincs itt az ápoló, én pedig elég hangosan beszéltem az ajtó közelében. Nem akarom, hogy tudjon róla...

-Mit hallottál? - Zavarodottan megrázta a fejét. 

-Nem hallottam semmit, eddig a fehér ruhás köcsöggel beszéltem, de azt mondta túl sok vagyok és itt hagyott...Egyedül pedig nem találok vissza, ezért gondoltam megvárlak. 

-Gondolom nem ilyen szépen mondta. - Mosolyodok el, ő pedig vigyorogva megvonja a vállait. -Rögtön gondoltam, de tudod igaza van, tényleg sok vagy. - Elindulok a folyóson ő pedig nevetve siet utánam.

Bárcsak olyan lennék mint ő...Erős, furfangos, ártatlan...De biztos neki is megvan a saját keresztje, hisz nem véletlenül küzd dühkitörésektől, biztos neki is van oka rá amiért ilyen lett. Nem véletlenül került ide, ahogy én sem. De neki van oka a gyógyulásra, nem úgy mint nekem. 

Rajtam már nem lehet segíteni, de nem is akarom hogy segítsenek rajtam. Nem akarok meggyógyulni és azt sem akarom, hogy meggyógyítsanak. Csak hagyjanak engem csöndben szenvedni.

Csak ne érjen hozzám senki. 

Remélem tetszett nektek 😊