Taehyung pov.

Táskámba téve az összes ruhámat, fáradtan felsóhajtok, míg kiegyenesedve csípőre teszem kezeimet. Nem hittem volna, hogy ennyi cuccom van, na meg, hogy ilyen fárasztó lesz, majd elpakolni őket. El sem tudom hinni, hogy végre elhagyom az intézetet. Azt hittem örökre itt fogok megrohadni, ezért mikor Jin azt mondta tegnap, hogy pakoljak egy kicsit meglepődtem. Elsőnek azt hittem ugrat, de utána rájöttem komolyan gondolta,így gyorsan bepakoltam, csak párcuccom maradt ki, de most azt is eltettem. 

Mikor Jungkook elment mérhetetlenül szomorú voltam, magányos, pedig itt volt velem Jimin, de a kis szerelmem nélkül semmi sem volt ugyan az. A napjaim unalmasan teltek, egész nap a szobámba kuksoltam, bár nem sokáig, mert Jimin mindig rángatott magával mindenhova. Udvara nem mentünk ki olyan sokszor, mivel nem akartam balhézni Markkal, ezért az egyik foglalkoztatóban voltunk, ahol egy tévé is volt, csak nem ment.  Szomorú is voltam miatta, de mikor Jimin elintézte, hogy bekapcsolják nekünk nagyon boldog lettem. Igaz csak a gyerek csatornát fogta a tévé, így egész nap mesét néztünk, de az is jobb volt mint a semmi. Jint is sokszor meglátogattam, abban a reményében hátha hamarabb ellenged ha lássa, milyen élénken járok hozzá. Elégé meg is kedveltem ez idő alatt, jó volt vele beszélgetni, kiadni magamból a múlt emlékeit. Neki köszönhetően nem balhéztam ebben a párhónapban, persze volt mikor elgurultak a gyógyszereim, de Jiminnek hála mindig letudtam nyugodni. Mindig felemlegette Jungkook-ot, hogy ö nem örülne annak, ha rosszat tennék, ami igaz is. Borzasztóan hiányzik, így minél előbb látni szerettem volna, ezért mindent megtettem, hogy eljöjjön ez a pillanat, végre kijussak innen. 

Elégedetten dobom vállamra táskámat és nézek körül a szürke, kietlen szobában, amiben olyan sok időt töltöttem. Sok szép és rossz emlék köt ide, de most már ideje elhagynom ezt a porfészket. Hátat is fordítok neki és az ajtóhoz megyek, végleg magam mögött hagyva mindent, de az hirtelen kinyílik és Jimin jön be rajta hatalmas mosollyal a képén. Táskáját félre vágja, majd neki futásból nekem szalad, ezért én is eldobom a táskám és széttárom karjaimat. Elém érve közre is zárom karjaimmal, míg ö vihogva teszi ugyanazt. 

-Végre elhúzunk innen! - Elengedve táskájához siet és vissza teszi vállára, majd felém fordulva kinyújtsa kezét. - Menjünk! - Mosolyogva felveszem a táskám, mellé lépve megfogom kacsóját és elhagyom vele a szobám falait.

 Nem tudom, hogyan csinálta, de Jimin is sikeresen elhagyhassa az intézményt. Gondolom az apjának üzenhetett, hogy már jól van, szóval had menjen haza, mert amúgy még nem mehetett volna el. Sokat javult az tény, de még mindig nincs teljesen jól. Voltak olyan napok, mikor elégé lehangolt volt és másfajta gyógyszerekhez nyúlt. Ez után elvettem tőle az összes bogyóját és kidobtam, de előtte leordítottam a fejét és szívére kötöttem, hogy ezt többet ne tegye. Hisztizett és csapkodott, teljesen kifordult önmagából, de mostanában elégé normálisan viselkedik. Reménykedek abban, hogy nem sokára sokkal jobban lesz. 

Follyoson sétálva rengettek emlék jön elő, ami megmosolyogtat, pár elszomorít. Nagyon sok minden történt velem, amikhez kell egy kis idő, míg feldolgozom. Ha újra normális életet akarok élni, akkor nem rágódhatok a múlton, előre kell néznem és elfelejteni mindent. Egyetlenegy célom van , hogy Jungkook-al találkozhassak végre és együtt lehessünk úgy ahogyan azt elterveztük. Ez az egy dolog tartotta bennem a lelket egész idő alatt.

Felmegyünk Jin irodájába, ahova be is kopogunk, izgatottan várva, hogy kilépjen elénk és végre haza mehessünk. Neki kell kikísérnie az épület elé, ahol már biztosan várnak ránk a szülök, vagyis nagyon remélem, hogy már itt vannak és várnak ránk. Az ajtó lassan kinyílik és egy hatalmas mosolyú Jin lép ki rajta, már teljesen felszerelkezve, csomó papírral a kezében, amit gondolom a szülőknek viszi aláíratni. 

-Akkor induljunk, remélem mindent sikerült összepakolnotok. - Elindul előttünk, mik pedig hűségesen kövessük öt a kijut felé. 

-Felét itt hagytam, mivel nem akartam sok cuccot vinni. - Mondja Jimin, miközben szőke tincsei közé túrja ujjait. Mindig is kíváncsi voltam, hogyan nem kopik ki a festék a hajából, hisz már elég régóta itt van, de tegnap láttam, hogy saját fodrásza van még itt is és az csinálja a haját. Nem kell mondanom mennyire ledöbbentem rajta, hisz basszus! Ö most azért van itt mert beteg, vagy mert wellness-ezik? Engem bezzeg, amíg itt voltam agyonütöttek, teli szurkáltak, teletömtek gyógyszerekkel, bezártak, még meg is erőszakoltak! Igaz az elején említette azaz ijesztő orvos, hogy a szüleim mindent megengedtek, de azért ez durva. Ha az agresszióm meg is van oldva, de lelkileg teljesen tönkre tettek...sok idő kell, míg teljesen feltudom dolgozni az itt történteket. 

Kilépve az épületből megcsap a jó eső napsugarai, a tiszta levegő, aminek olyan illata van mint a szabadságnak. Egy pillanatra le is hunyom a szemeimet, míg kiélvezem az egészet, miközben az arcomra hatalmas mosoly ragyog. Végre szabad vagyok! Kinyitva pilláimat körül nézek és örömömre meglátom a szüleim kocsiját, majd nem sokára őket is ahogyan kiszállnak abból. Még soha nem örültem ennyire, hogy láthatom őket, legszívesebb sírva rohannék oda anyuhoz egyhatalmas ölelésre, azt mondogatva neki mennyire is hiányoztak. El is indulok feléjük, de valaki megragadja a karom és megállít a mozdulataimban. 

-Várj egy kicsit. - Szól rám Jimin, miközben maga elé fordít és mosolyogva átkarol. - Hiányozni fogsz baba, de tudom nem sokára úgyis találkozni fogunk. - Elengedve az ölelésből kivesz egy cetlit a zsebéből és a kezembe nyomja. - Ezen vannak az elérhetőségeim, így ha gondolod, majd csörögj rám, mikor hazaérsz. - Bólintva rápillantok a papír darabra és amit elsőnek kiszúrok az a "Busan." 

-Te itt élsz? - Kérdezem rámutatva a papíron lévő városra, amire ö is odanéz, majd határozottan bólint egyet. 

- Igen és ezt tudod mit jelent? - Drámai szünetet hagy, de utána folytassa. - Előbb fogok találkozni Jungkook-al mint te. - Vigyorogva felhúzza egyik szemöldökét, míg büszkén kihúzza magát. - De ne aggódj, majd küldök róla egy képet. - Kacsint felém, de utána jó kedvűen felnevet. 

-Minden féleképpen küld egyet! Látni akarom öt...de nem hiszem, hogy egyhamar eljuttok oda, mivel a szüleim nagyon fognak figyelni. - Sandítok a várakozó őseim felé, majd vissza nézek Jiminre. - Én Daegu-ban élek, onnan pedig nincs messze, de amíg ők őriznek, addig nem tudok sehova menni. Ha találkozol vele mond meg neki, hogy várjon még egy picit. - Bólintva háta mögé néz, ahol meg áll egy gyönyörű és méregdrága mercédesz, amiből kiszáll egy idős, de jó vágású férfi. Látszik rajta milyen pénzes ember, mert valami drága öltönyt visel. Ö lenne Jimin apja? 

-Oké, akkor én most megyek, de minden féleképpen hívj fel! - Szigorúan meglengeti előttem ujját, majd intve odarohan a férfihez és megöleli. Mosolyogva figyelem őket, majd én is oda megyek a szüleimhez és mindkettőt megölelgetem. 

Nem mondanak túl sok mindent, csak boldogan ölelgetnek, mint akit ezer éve nem láttak. Ezek szerint hiányoztam neki...nem mondtak le rólam teljesen. Jin kitölt párpapirat még velük, addig beülök a hátsó ülésre és szusszantva egy nagyot a nagy épületet kezdem nézni. Gyűlölöm ezt a helyet, egyben pedig nagyon szeretem is, mivel itt ismerhettem meg Jimint és Jungkook-ot. Nélkülük biztos bediliztem volna és most nem itt ülnék a kocsiban, arra várva mikor indulunk haza. Sokat köszönhetek nekik, főleg Jungkook-nak, ha ö nem állt volna velem szóba, nem segített volna annyit, akkor már börtönben lennék emberölés miatt. Hatalmas kint éltem át ebben a párhónapban hiánya miatt, majd nem bele is örültem, nem is értem, hogy bírtam ki eddig nélküle, vagy hogyan fogom most kibírni az egészet. Már most rohannék hozzá, de nem tehettem, kell egy kevés idő, míg a szüleim annyira megbíznak bennem, hogy elengedjenek bárhova is. Érte bármit megteszek. 

Az autó lassan elindul, ezért az ablakon kibámulva nézek ki a fejemből, messziről azért halva anyám hangját, ahogyan beszél hozzám, de annyira tele van mindenféle gondolattal fejem, hogy szavai nem jutnak el fülemig. Folyton pörög az agyam, egyszer a diliházon, majd Jungkook-on utána a jövőmön, ami annyira ködösnek tűnik. Mi a francot kezdek én magammal otthon? Mi van, ha újra elgurulnak a gyógyszereim és minden kezdődik előröl? Aggódok és félek...rettegek a elkövetkező napoktól. 

Annyira belevesztem a rengettek gondolat özönben, hogy mire feleszmélek már a házunk előtt parkolunk. Hatalmasakat pislogva szállok ki az autóból, majd közelebb megyek a rég nem látott otthonomra. Semmit sem változót ebben a félévben, még mindig ugyan úgy néz ki, mikor utoljára láttam. Szürke és semmilyen. 

-Gyere beljebb. - Mosolyog rám anyukám, miközben karon ragadva bekísér a házba. Szemeim rögtön körbe pásztázzák a helyet, mindent alaposan megnézve, hátha valami színt láthat ebben a sötét házban. -Menj vegyél egy forró fürdött és öltözz át. - Végig simítja meleg tenyerével karomat, ami jólesik, rég értek már hozzám ilyen gyengéden. 

-Az jól fog esni. - Mosolygok rá én is, bár az enyém elég gyengére sikeredik, biztos a fáradság miatt, de nagyon lehangoltnak érzem magam. Ezektől a gyenge pillantásoktól, érintésektől, csak még jobban hiányzik Jungkook. 

Felmegyek a fürdőszobába, ahol ledobálva magamról a cuccaimat, megengedem a vizet a kádban, mivel jól kiakarom áztatni magam. Ahogy megtelik a kádvízzel, gyorsan beleülök és elterülök benne nyakig, élvezve a meleg víz érintését testemen. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem a kádban, de érzem kezd kihűlni a víz, ezért tenyerembe nyomok egy nagy adag tusfürdőt és alaposan lemosom magam. Amikor végzek kiszállok és megszárítkozok, majd derekam köré tekerve a törölközőt bemegyek a szobámba, ott magamra kapva egy pólót és egy melegítő nadrágot. A szobámba szét se nézve hagyom el, mert fontos dolog jut eszembe. Vissza kell szereznem a telefonom, hogy eltudjam érni Jimint. Nappaliba is megyek, ahol a szüleim üldögélnek és tévét néznek, ami megmosolyogtat, mert ritka mikor mindenki itthon van. 

-Anya elkérhetem a mobilom? - Félve teszem fel a kérdést, bociszemeket mutatva feléjük, hogy biztosan megkaphassam. 

-Előtte egyél egy kicsit. - Anyukám feláll helyéről és elém sétálva megsimogatja arcomat. - Olyan sovány lettél. - Tekintette szomorúságot mutat, főleg mikor végig néz rajtam. Nem tudom miért, de elég dühítő az ahogyan néz, próbálom nem kimutatni, fent tartani az ártatlan fiú szerepét. 

-Eszem, de kérem a telefonom előtte. Beszélni akarok a barátaimmal. -Motyogom halkan, amire felsóhajt és engedékenyebben néz rám amitől tudom nyert ügyem van. 

-Hallgass anyádra és menj enni, később is tudsz beszélni velük. - Apám szigorú hangját halva érzem tikkelni kezd az egyik szemem. Miért kell beleszólnia mindenben? 

-De én most akarok beszélni velük! - Emelem fel hangom elveszítve a türelmemet. Hirtelen hangulatváltozásom miatt anya félve lép hátrébb, míg apa felpattan helyéről, felkészülve a legrosszabbra. Nagy levegőt véve próbálom lenyugtatni magam, mivel nem akarom, hogy emiatt a hiszti jelenetem véget dobjanak vissza a diliházba. - Sajnálom nem akartam felemelni a hangom. - Szólalok meg egy kicsit később mikor már úgy érzem képes vagyok a beszédre. - Kicsit feszült vagyok...még hozzá kell szoknom ehhez az egészhez. 

-Semmi baj. - Anyám hangja halk és visszafogott, ahogyan lépései is. Mintha egy ragadozót próbálna megközelíteni és megsimogatni. Úgy kezelnek mint egy állatot. - Gyere velem kincsem. - Óvatosan nyúl a karom után, majd kísér be a konyhába, ahol az asztal elé ültet. A pulthoz lépve elvesz egy tányért és valamit beleszed, majd elém teszi. - Ezt edd meg. - Mosolyog rám, ami nem tetszik, látszik milyen erőltetetten teszi. Hajamat megsimogatva otthagy a konyhában a tálétellel, amit elém rakót. 

Feladva az egész telefon dolgot neki látok enni, bár semmi étvágyam sincsen, pedig anyám főztje isteni. Szomorú vagyok, ha arra gondolok Jimin előbb fogja látni Jungkook-ot mint én, pedig ö az enyém. Egyáltalán az enyém még? Vár még rám? Biztosan vár még, hisz azt mondta szeret engem...nem hazudna nekem ebben igaz? Túlságosan paranoiás lettem az elmúlt párhónapban. Most hogy nincs mellettem Jungkook, se pedig Jimin úgy érzem tök egyedül maradtam. Hiányoznak. 

-Kincsem. - Anya hangját halva felemelem a fejem és ránézek. A kezében meglátom a telefonom, amire felragyognak szemeim és már kapnék is utána, akár egy éhező a kenyéré, de elrántsa tőlem. - Előbb ezt vedd be. - Másik kezét felém nyújtsa, amiben egy fehér gyógyszer van. 

-Az mi? - Szemeimbe nézek, de azért kinyújtom a kezem, hogy elvegyem tőle a gyógyszert. 

-Ettől kicsit nyugodtabb leszel. - Kezembe nyomja a bogyót, majd elmegy vízé, amit elém is tesz. Nincs kedvem vitatkozni vele arról, hogy nincs szükségem a nyugtatóra, mert tökéletesen nyugodt vagyok, ezért inkább beveszem és iszok rá vizet. Amikor lássa, hogy elfogyasztottam a gyógyszert kezembe adja a telefonom, amire már mosolygok akár a tejbe tök. - Edd meg a maradék ennivalót, mert nem akarok maradékot látni! Holnap pedig elmegyünk a fodrászhoz, elégé megnőtt a hajad. - Csípőre téve kezeit néz rám gondterhelten, de nem nagyon foglalkozok már vele, mivel megszereztem a mobilom.

Az egyik kezembe a kanalat tartom, úgy lapátolva be a maradék kaját, miközben a másikkal már íróm is be Jimin számát. Anya megcsóválja a fejét, de azért egy kis mosolyt mutatva felém elhagyja a konyhát. Az üres tányért félre tolom és én is elhagyom a helyiséget, felsietve a szobámba. Leülök az ágyamra és a fülemhez teszem a készüléket, izgatottan várva, hogy végre meghalljam Jimin hangját. Csörög egy ideig, de végül kisípol, amitől nem kicsit leszek szomorú. Próbálkozok még párszor, de sajnos mindig ugyanaz történik, Jimin nem veszi fel azt az átkozót telefonját. Útólsó próbálkozásképen írok neki egy SMS-t, hogy hívjon vissza, majd feladva az egészet eldőlök az ágyamban. Ma semmi sem akar összejönni..

Mivel nincs semmi dolgom és beszélni sincs kedvem anyáékkal úgy döntök szobámba töltöm a megmaradt időmet. Lassan besötétedik és este lesz, én meg amúgy is álmos vagyok a hülye gyógyszertől, ezért behunyva szemeimet már alszom is. 

Nem tudom mennyi idő telhetettel, mióta utoljára behunytam szemeimet, de mikor kinyitom sötétség van a szobában. Telefonom mellettem rezeg és világit, ami most nagyon rosszul esik szemeimnek, hunyorítanom is kell, mikor kezembe véve megnézem mi történik.  Kell párperc míg felfogom, hogy éppen hív valaki, olyan komás vagyok a hülye nyugtatottól. Elhúzom a zöld ikont a készüléken, majd a fülemhez emelve várok, hátha rájövök a hangjából ki a franc az. 

-Miért tartott ennyi ideig? Már huszadjára hívlak ember! - Homlokomat ráncolva próbálok kitalálni ki lehet ez, de sehogy sem jövök rá. Teljesen tompának érzem magam, mintha napok óta aludtam volna, pedig ahogyan látom alig aludhattam párórát. - Tae baba hallasz? Hahó! - Értetlenül nézek magam elé, de mint a villámcsapás úgy jön a felismerés a becenév hallatán. 

-Jimin?! - Hatalmas lendülettel ülök fel, amit meg is bánok, mert megszédülök párpillanatra. Az injekciókban lévő anyagban nem voltak ilyen erősek, mint ennek a szarnak amit anyám adott. 

-Persze, ki mást vártál? Aludtál vagy mi? - A hátérben fura hangokat hallok, ezért ráakarok kérdezni hol van, de nem enged szóhoz jutni. - Nézd meg az értesítéseidet, küldtem neked valamit. - Úgy teszek ahogyan azt mondja és látom SMS-em jött. Meg is nyitom az üzenetet, de kell neki párperc, míg betölti a dolgot, de mikor meg látom az oda csatolt képet hatalmasat dobban a szívem. 

ParkChimy

Na kivel találkoztam?! 

Jungkook arca minden milliméterét jól megnézem, hisz annyit változót. A feketém bevörösödött! Nagyon jól áll neki, szívesen beletúrnék és összeborzolnám. Látványa teljesen felspannol és egyre izgatottabban nézem a képet, addig míg meg nem hallom Jimin hangját a telefonból. Teljesen elfelejtettem, hogy még vonalban van. Bezárom az üzenetet és visszateszem a fülemhez a telefont. 

-Mit mondott, jól van? - Szólok bele gyorsan, információkra szomjazva az én édesemről. - Ugye nincs senkije? - Teszem fel a fontos kérdést, de a vonal másik oldala csöndes. Egy pillanatra el is veszem a fülemtől, hogy megnézem vonalban van-e még, de mikor látom, hogy igen vissza is teszem, ekkora már egy ismerős nevetést hallok. 

-De van neki valakije, képzeld pont vele beszél. - Rég nem hallott hangot halva hatalmasra nyílnak szemeim, szívem kihagy párütemet, hogy még nagyobb erővel dobbanhasson meg. Kezeim remegni kezdenek, szemeim bekönnyeznek, mellkasomon lévő súly eltűnik, mégis szorongatni kezd odabent valami.  

-Jungkook...? - Hangom most valamiért sokkal elveszettebbnek hat, mit egy nyüszítő kiskutyának, mikor elkóborol otthonról. 

-Én vagyok. - Kuncogása miatt melegség költözik szívemben, közben pedig mérhetetlen hiányérzetet érzek. - Miért ilyen fura a hangod? Sírsz? - Tudom nem lássa mégis megrázom a fejem, míg megdörzsölöm szemeimet. 

-Nem sírok...- Motyogom vékony hangon, amiért le is szidom magam. Mi van velem? Nem szoktam én ennyit bőgni! 

-Megtennél nekem valamit? - Kérdezi hirtelen, amit nem is tudok hova tenni, ezért párpercig, csak keresem a szavakat, míg végül hümmögök egyet, jelezve neki ezzel. -Ki tudnál jönni a ház elé? 

A szemöldököm pillanatokon belül homlokom közepéig szaladnak, miközben értetlenül nézek a  telefonom kijelzőjére. Jungkook már nincs vonalban, se szó, se beszéd nélkül kinyomott. Menjek ki a ház elé? Minek? Összezavarodva mászok ki az ágyamból, de mielőtt kilépnék a szobám ajtaján, magamra veszek egy pulóvert, hátha odakint hideg van. Lábujjhegyen  megyek le a lépcsőkön, hunyorítva a sötétben, szart sem látva magam előtt, de nem merev felkapcsolni a villanyt, nehogy a szüleim felébredjenek rá. Kinézném belőlük, hogy még a ház elé sem engednének ki egyedül. Bejárati ajtóhoz érve halkan elfordítom a zárat, majd  csiga lassúsággal kinyitom, de még így is nyikorog ez a szar. Ahogyan kinyílik az ajtó, gyorsan kilépek rajta és visszacsukom. Tisztára leizzadtam ettől a kis akciótól.  

A hideg levegő megcsapja arcomon lévő bőrt, amitől összébb húzom magam. A csillagok már gyönyörűen ragyognak az égen, már biztos nagyon késő lehet. Szétnézve nem értem miért kellett kijönnöm ide, mert rajtam kívül rohadtul nincs itt senki sem. Toporogva egy helyben várok még egy kicsit, hátha valami csoda folytán leszáll a házunk elé egy repülő, azon ülő Jungkook-al. Sajnos hiába nézem az eget, nem látok száguldozó repülő jeleit, így csalódottan sóhajtok egyet és sarkon fordulva mennék vissza a házba, de meghallok valamit...mintha egy kocsi lenne, ami kétszázzal megy. Hátra fordulva az útra nézek, ahol nem sokára meg is látom a gyorsan jövő járműt, majd azt, ahogyan hirtelen padlófékkel megáll a házunk előtt. Olyan csíkot hagy a kerék betonon, port hagyva a levegőben, hogy nem tudom eldönteni fuldokoljak vagy, inkább fogjam be a fülem. Ki ez az örült? 

-Megakarsz ölni?! - Ismerős hangot halva nézek az autó felé, ahol egy vörös tincsekkel megáldott fiú száll ki az anyósülésről. 

-Ez kurva jó volt! - Nem sokára egy szőkeség is előjön, majdhogynem elesve kiszállás közben, mégis hatalmas vigyorral az arcán. 

-Már értem apád, miért nem adja vissza a jogsid. - Forgassa meg vörös hajú fiú, barna íriszeit, majd hajába túrva felém fordul. 

Tekintettünk összeforr, szívverésem felgyorsul, arcomra hatalmas , már fájdalmas vigyor kerül. El sem hiszem, tényleg itt van. Testem magától mozdul, már ösztönből rohan oda a vöröskéhez, hogy jól szoros ölésbe vonjam kecses testét. Kuncogva nyakamba bújtassa meleg arcát, amitől rögtön megcsap régen érzet csábító illata. Úgy érzem hirtelen, hogy haza találtam. 

Az ölelő karjai között értem meg igazán, mit is jelent szerelemben összeforrni kifejezés. 

Köszönöm, hogy elolvastad. :) Következő fejezettel fejezem be ezt a könyvemet.