Taehyung pov. 

Enyhe mocorgásra ébredek fel , ami magam mellett érzek az ágyban. Fáradt szemhéjaimat nehezen nyitom ki, de a szobát még mindig sötétség lepi el, így nem látok túlsók mindent. Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, bár az ablak felé pillantva látom, még fel sem kelt a nap, így hajnali órákra tippelnék. Nyammogva el is fordulok a másik oldalamra, mellettem lévő fiút átkarolva karjaimmal, fejemet nyakába fúrva. Pillanatok alatt érzem, hogy újra elnyom az édes álmok mezeje, de meg érzem Kook-ot mocorogni karjaim között. Kicsit felemelve fejem ránézek, bár az ablakon bejövő apró kis világítás, amit a holdad nem sokat segít. Nehezen, ahogyan meg szokom sötétet íriszeimmel, kitudom venni arcát. Szemöldögöt összevonja, míg ajkait szétnyitva nyöszörög valamit, amit nem értek. Gondolom rémálma lehet szegénykémnek, ezért kezemet mellkasára téve megrázom. A sokadik rázás után végre kinyissa szemeit, de olyan hirtelen teszi ezt, hogy még én is meg ijedek.  El is kapom tőle mancsomat, miközben felülök az ágyban, szívrohamot elkerülve mély levegőt veszek és a gyorsan verőketyegőmhöz kapok. 

-Frászt hozod rám! - Morgom, miközben rákapom tekintettem. Jungkook elvan tőlem fordulva, míg fejéig van húzva takaró. Aggódva dőlök vissza mellé, hátúról átkarolva öt. - Nagyon rosszat álmodtál? - Megpuszilva tarkóját, jobban hozzá bújok, ha lehetne még dorombolnék is mellette, akár egy jó nevelt cica. 

-Sajnálom...nem akartalak felébreszteni. - Hangja nagyon halk, csendes éjszaka mellett is suttogásnak hangzik. 

Mostanában nem voltunk túlságosan is jobban, épp ezért nem is beszéltünk annyit, nem kérdeztük meg a másiktól, hogyan is van. Annak ellenére, hogy tudom milyen háború is játszódik le benne, ami a nem sokára megtörténő hazaköltözésének köszönhető, még sem kérdeztem rá, hogyan is birkózik meg gondolatával. Talán még én sem érzem magam elégerősnek ahhoz, hogy  többet tudjak meg az egészről. Még az indulása időpontját sem tudom, se pedig azt, hol is van azaz "otthon." Valamiért félelemmel tölt el a gondolat, hogy elfog menni, vagy az, hogy rossz kezekbe kerül. Nem akarom, hogy újra átmenjen azokon, amiken még kicsiként kellett átvészelnie apja mellett. Így gondolom...még is én vagyok az, aki a legtöbbször bántja öt. Miattam fáj a feje legtöbbször, mivel minden felgyülemlett dühömet, ami Jin és gyógyszerelvonás miatt keletkezik, mind rajta vezetem le. Máson nem is tudnám, mert mindig ö van mellettem, gondolom ezzel akarja megakadályozni a későbbi balhékat a többi beteggel. Inkább eltűri, hogy öt bántsam, minthogy másba tegyek kárt és bajba kerüljek. Mindig értem aggódik, minthogy saját maga miatt tenné azt. Hisz most is bántotta valaki, még sem engedte, hogy megvédhessem. Azt hiszi, ha tűr és tűr, akkor majd egy idő után abba maradnak a bántalmazások, ez pedig egy hatalmas hülyeség. Ha ezt teszi, csak könnyű célponttá teszi magát, én meg ezt nem hagyhatom. Szabadság, ide vagy oda, csúnyán megjárja az, aki kezet mer emelni arra ami az enyém.  Jungkook az enyém, így rajtam kívül nem érhet hozzá senki sem, sőt még rá sem nézhetnek az engedélyem nélkül! Hiába zárnak ide be örökre, csuknak börtönbe, én kinyírom azt, aki bántani meri öt. Marknak innentől fogva annyi! Ahogyan fel kell a nap, meg keresem és addig nem nyugszok, míg az utolsó lélegzetét nem veszi. Vagy...megvárom, míg Jungkook el nem hagyja az intézetet és utána csinálom ki azt a rohadékot, addig is szorosan mellette maradva, nehogy bármivel is próbálkozón az a féreg. Amiről Kook nem tud, az nem is fájhat neki. Ha ö elmegy már nem lesz senki, aki meg tudna állítani engem. 

Gyengéden simogatom feketeséget, miközben óvatosan lehámozom róla zavaró takarót, hogy közvetlenül is érinthessem törékeny testét. Még nem fordult felém, így csak tarkóját csodálhatom a félhomályban, alvadt vérétől ragacsos haját, amitől újra dühöt érzek. Hiába próbálom elfojtani indulataimat, nagyon nehezen megy. Bosszúvágyamat semmi sem tudná csillapítani, csak is Mark élettelen teste látványa, ami gondolatától is jó esően kiráz a hideg. Pillanatok alatt kimegy álmosság szemeiből, miközben az adrenalin végig járja minden egyes porcikámat. A bennem lévő állat üvölt azért, hogy most rögtön keljek fel és fojtsam meg álmában azt a nyomorékot. Legszívesebben meg is tenném, de nem akarom Jungkook-ot elveszíteni emiatt. Mérges lenne rám, vagy megijedne tőlem, ami sokkal rosszabb, mintha lekiabálná a fejemet. Nagyon sokat köszönhet Mark Jungkooknak, mert ha ö nem lenne, már nem élne. 

-Minden rendben? - Felébredve gondolataimból nézek rá a mellettem fekvő feketeségre, aki már velem szemben foglal helyet. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy észre se vetem, ahogyan meg fordult. Felfogva helyzetet gyorsan mosolyt erőltetek arcomra, míg az övét végig szántom ujjaimmal, vigyázva sérüléseire. 

-Persze, csak elbambultam. - Mondatom végén nyomok egy apró puszit homlokára. Érintésemre lehunyja szemeit és az ö arcára is felkerül egy kis mosoly, miközben karjaival átkarolja derekam, jobban hozzám bújva. Fantáziámat elégé megtornásztassa az a tény, hogy mindketten meztelenek vagyunk és csak az a hülye takaró áll közénk.  Szeretnék én is bebújni mellé, de nem tudom mennyire tetszene neki most, mivel a rossz álom miatt meg ijedt. Sóhajtva egy nagyot döntöm homlokomat övének, mélyen szemeibe nézve, teljesen elveszve köztük. -Mit álmodtál? -Kérdezem suttogva, mintha attól félnék, hogy más is meghallja beszélgetésünket, pedig csak mi ketten tartózkodunk a szobába. 

-Már nem emlékszem. - Suttogja ö is, miközben meleg leheletével csiklandozza ajkaimat. 

-Remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. - Simogatom újfent puha arcát, gyengéden nézve szemeibe, amik szomorúan csillognak, holdfénye alatt. 

-Szégyellem magam. - Lesütve szemeit, száját kezdi el rágni, az ottani sebet piszkálva. Értetlenül figyelem arcmimikáját, abba hagyva ujjaimmal való cirógatását. 

-Miért mondod ezt? - Kérdésemre nyelv egy nagyot, míg íriszeit újra enyéim közé fúrja. 

-Sok mindent nem mondtam el neked. - Lassan felülve takaró, ami eddig takarta testét, lecsusszan neki csípőjéig, megmutatva izmos felsőtestét, azokon lévő lilás nyomokat. Hiába szerettem nézni tökéletes lényét, most még sem tudok oda figyelni rá. Jobban érdekkel kérdésemre válasza. - Mark nem azért beszélt velem, mert bocsánatot akart kérni. Nem mondtam el neked, de már lassan egy hete, hogy itthon van...és ez alatt a hét alatt, nem volt olyan nap, mikor nem zaklatott volna. Nem bántott, csak egyszerűen piszkált, ronda szavakkal illettet. Nem akartam neked ezeket elmondani, mert féltem bajba kerülsz miattam és ezt nem éltem volna túl. Úgy gondoltam, hogy míg csak ilyen piti dolgokat csinál, addig nincsen semmi gond, hisz ezeket még eltudom viselni. Tegnap sem lett volna semmi baj, ha nem nyitom ki a lepcses számat és dühítem fel. Ha csöndbe maradtam volna, akkor nem történt volna ez. 

Minden egyes mondata után, úgy érzem felrobbanok. Nem tudom, hogy most legyek mérges amiért hazudott nekem, vagy most rögtön keljek fel és tekerjem ki Mark nyakát. Igazság szerint nem is Mark dühít a legjobban, ha nem Jungkook. Folyton azt szajkózta nekem, hogy soha ne hazudjak neki, erre fel ö az aki a képembe hazudik. Bár gondoltam, hogy hazudott nekem akkor, de olyan jól színészkedett abban a pillanatban, hogy elhittem neki mindent. Elhittem a kamu könnyeit, miközben Markot védelmezte. Most meg azt akarja beadni nekem, hogy Mark ártatlan és minden az ö hibája, mert vissza szólt neki, nem hagyta magát, csak úgy. Miféle baromság már ez?! Felháborító és mérhetetlenül dühítő.  

-Azt akarod, hogy higgyek neked miközben arcátlan módon hazudsz nekem? Első pillanattól kezdve szólnod kellett volna nekem! Nem kellett volna elhallgatnod egy ilyen fontos dolgot. Mit csináltál volna, ha nem, csak testileg bántott volna téged? Ha meg is erőszakolt volna?! - Már felülve, kiabálok teljesen kikelve magamból, mérhetetlen bánatot érezve, ami mellkasomat emészti fel. Megvető tekintettemet látva, bűntudattal néz vissza rám, tátogva, mint aki nem találja a szavakat. - Vagy már meg is történt..? - Ahogy ez eszembe jut rögtön aggódóvá válik hangom, míg elképzelem, ahogyan az a féreg megrontsa törékeny testét. 

-Nem! - Vágja rá azonnal kétségbeesetten, már könnybeázót szemekkel. - Soha nem hagynám. - Rázza meg fejét, miközben kezeimhez kapva erősen meg szorítja azt. - Esküszöm nem történt ilyen! 

-Nem tudom, hogyan higgyek neked ezek után. 

Lehajtva fejem nézek kezeinkre, amitől szívem újra összeszorul börtönében, fájdalmasan verve helyén. Összezavarodtam és nem tudom mit kéne tennem. Tudom, hogy csak engem próbált védeni, úgy ahogyan azt mindig is tette, még is elárulva érzem magam. Egy hatalmas idiótának, aki még a jeleket se vette észre. Látnom kellett volna rajta, hogy valami nincs rendben, észre vehettem volna, ha a rohadt dührohamaimat félre tudtam volna tenni egy kicsit és rá tudtam volna koncentrálni. Mérhetetlenül szégyellem magam, amiért hagytam egyedül szenvedni, sőt még én is, csak bántani tudtam. Vele kellett volna lennem, vigyáznom kelet volna rá, erre én beledobtam az ellenségem karmai közé! 

-Még van valami. - Felemelve fejem könnyes íriszeibe nézek, amik nem, csak szomorúan csillognak, de ijedten is. - Én három nap után haza megyek. - Hatalmasra nyílnak szemeim, ahogyan tudósul bennem szavai, annak hatalmas jelentősége.  Teljesen leigázva nézek rá, remegő ajkaimat szorosan összepréselve. Lassan elveszítem öt. - Ne vágj ilyen arcot...- Mosolyt erőltetve megtört arcára, közelebb hajol hozzám és homlokát enyémnek dönti. - Nem sokára te is utánam jössz...ha egyáltalán még ezt akarod. - Lesütve szemeit halkul el hangja, jobban rászorítva kezeimre. 

-Utánad megyek..- Ejtem ki halkan, még is  tele önbizalommal. Egyik kezemet kihúzom ujjai közül, hogy azt álla alá téve felemelhessem fejét, kötelezve rá, hogy a szemeimbe nézzen. - Te az enyém vagy, én pedig a tiéd. De ha újra hazudni mersz nekem, neked annyi. - Veszem komolyabbra a figurát, amire meglepetten kerekednek ki szemei, de pármásodperc múlva kuncogni kezd. - Komolyan mondom! Többet nem kel Mark miatt félned, mert én nála is rosszabbat teszek. - Fenyegetem továbbra is, de ö nem hagyja abba a kuncogást, ami nem sokára nevetésé alakul át. Süket fülekre találva elengedem állát, míg frusztráltan kifújom levegőmet. -Nem vicces. 

-Én nem is azért nevetek, mert vicces. - Mosolyodik el, miközben letörli lehullott könnyeit. - Azért nevetek, mert boldog vagyok. - Kis mosolyt engedve arcomra, szeretetteljesen simítok hajába, óvatosan megsimogatva fejbőrét. 

-Lehetsz is! Mert legközelebb a másik szemedre is csinálok egy monoklit, hogy szimmetrikus legyél. - Játékosan összeborzolom haját, míg ö vállon bokszol. - Gyere ide. - Széttárva karjaimat, várok, hogy azok közé ugorhasson, de nem teszi. Kényelmetlenül pillant rajtam végig, majd magán is, amitől rögtön rájövök mi is a baj. Mindketten meztelenek vagyunk, ami engem nem zavar, de ezek szerint öt igen. - Ne már! Láttalak már, sőt érintettelek is nem rég. - Kacér mosolyt húzva ajkaim szélére végig nézek fedetlen testén, amit most alaposan meg nézek magamnak. Piros orcákkal ragadja meg takarót és húzza magán feljebb, amit nagyon aranyosnak találok, főleg, hogy attól függetlenül engem ugyan úgy figyel, mert hát rajtam nincs semmi, ami elrejthetné a déli tájakat.  - Ne nézd, fogd meg nyugodtan. Veled ellentétben én nem harapok. 

Megforgatva gyönyörű barna íriszeit húzza mosolyra csábos, sebes ajkait, majd jön közelebb hozzám, hogy elfoglalhassa helyét karjaim között. Övéivel átkarolja nyakam, ezzel el is engedve takarót, ami le is hullik róla, de mivel túl közel van így nem látok semmit. Morgok párat, amiért elvesztettem ezt a harcot és végül ö nyert, mert hát ö meg kapta az ölelést, de én nem láthattam belőle nagyon semmit. 

Bár nem számít, hisz három nap hosszú idő, én pedig kifogom használni minden percét. 

Köszönöm, hogy elolvastad. :) Sajnálom, hogy rövid lett, de most, csak ennyire futotta.