Taehyung pov:

Hatalmas mosollyal a képemen indulok ki az udvara, ahol már kitudja mióta nem voltam, pedig nagyon szeretek kint lenni a szabadban. Mióta nem szedem be az összes gyógyszerem, azóta eltudom hagyni a szobám szürke falait, normálisan tudok étkezni, eltudok menni fürdeni. Bánt, hogy nem tartottam be Jungkooknak tett ígéretem, de nem tudtam már tovább úgy élni mint egy két lábon járó zombi. Lassan már olyan voltam mint egy rokkant öregember, akinek már járó keret helyett koporsó lett volna szüksége. Fáj az is, hogy hazudnom kell neki, el kell játszanom az agyhalottat, mint aki bevette a gyógyszerét, közben pedig sehol semmi, bár néhányat beszoktam kapkodni, pont annyit, amennyire szükségem van. 

Kiérve az udvara megállok egy pillanatra és lehunyom a szemem, jó nagy levegőt véve az élet adó oxigénből. De hiányzott már ez. Kinyitva szemeimet körbe nézek, hátha megtalálom a feketémet, de nem látom őt sehol, amitől egy csalódott sóhaj hagyja el ajkaimat. Már olyan rég nem láttam őt, pontosan azóta mióta bevallotta nekem érzéseit, amikor letámadtam. Lehet megijedt tőlem és most kerül? Még az ebédlőben sem látom őt, pedig mindig együtt ettünk. A hülyeségem miatt megutált engem? Tehetetlenül beleborzoltam hajamba, össze kócolva jobban a tincseimet, majd elindultam a fa alatti kis árnyékos részhez, ahova le is ültem. Bárcsak itt lenne...hiányzik. Neki döntöttem hátam a fa törzsének, pulóverem tutyiját a fejemre rakva, elrejtve íriszeimet a fényes nap elől. Nélküle már nem is olyan szép. Lehunyom szemeimet, hallgatva madarak csepergését, többi beteg beszélgetését, nevetését, ami még régebben rám hozta volna a frászt, de mostanra már teljesen hozzá szoktam. Sokkal jobb mint a néma csend. 

-Mit csinálsz?  -Meghalva ismerős hangot, kinyitom szemeimet előre kapva fejem, automatikusan mosolyt húzva ajkaimra. A feketeség előttem álldogálva néz le rám, zsebre dugott kezekkel, meg hagyva két lépés távolságot, ami nagyon rosszul esik, még sem tudom levakarni a vigyort a képemről.

-Vártalak. - Izgatottan állnék fel, de akkor eszembe jut, hogy elméletileg én bevettem a gyógyszereimet és kábultnak kéne lennem, ezért inkább ülve maradok. Sokkal bátrabban fog hozzám közeledni, ha azt hiszi ártalmatlan vagyok. Pedig szívem szerint felpattannék és jól erősen megölelgetném, megcsókolnám miközben édes dolgokat suttognék fülébe, de nem tehettem meg, csak megijeszteném, újra elkergetném. 

-Honnan vetted, hogy kijövök ide? -Végre elmosolyodik és közelebb jön hozzám, megszakítva köztünk lévő hatalmas távolságot, leülve velem szembe törökülésbe. 

-Mert te is rám vársz. - Felemelem kezem nagyon lassan közelítve vele arcához, hagyva neki időt kikerülni azt. Megrezzen és felemeli kezét, de szerintem csak reflex szerűen, mert pillanatok alatt teszi vissza azt ölébe. Láttam rajta, hogy fél ezért inkább megálltam arca előtt ujjaimmal, majdnem megérintve arcát, összeszorítva ajkaimat egy vonalba.

 Megérintsem vagy inkább ne? Teszem fel kérdésem saját magamnak, elbátortalanodva méregetve őt.Nem akarom megijeszteni, azt hogy újra elkerüljön engem napokig.  Vissza kell fognom a bennem lévő szörnyet, ha azt akarom továbbra is "kedveljen." Gondolataimból egy puha érzés zökkent ki, ami tenyeremet érinti. Előre kapom fejem, amit eddig lehajtva tartottam és meg látom, hogy Jungkook kicsit előre hajolva belebujtatta arcát tenyerembe, amitől bukfencezett egyet a gyomrom. El sem hiszem, hogy belebujt érintésembe, nem kényszerből hanem saját magától. Nem merem  mozgatni ujjaimat puha, piroskás arcán meg ne ijedjen hirtelen mozdulataim miatt, ezért inkább mozdulatlanul figyelem őt, nem palástolva döbbenetemet. Sokkal bátrabb most, mint régebben, de vajon csak velem? Másnak is hagyná, hogy érintsék őt? Ha meg gyógyul utána már nem én leszek az egyetlen, aki majd érinteni fogja? Nyomást érzek a mellkasomban, míg számban keserűs ízt érzek, mérhetetlen féltékenységet, birtoklási vágyat. 

Megköszörüli torkát elhajolva kezemtől, de mielőtt hiányolhatnám érintését, megfogja kezemet. Lassan fonja össze remegő  ujjait enyémmel, nagyot nyelve kerülve a szemkontaktust. Elmosolyodva megszorítom ujjait és közelebb mászok hozzá, annyira, hogy össze koccan a térdünk, mégsem állok meg ennyivel. Közelebb hajolok arcához, míg összefont ujjainkat a mellkasomhoz teszem, direkt úgyhogy kézfeje érintkezzen velem. Tudom hogy újra a határaival játszom, de tudatnom kell vele, sőt mindenki mással is, akik most minket figyelnek, ő csak az enyém. Nem érhet hozzá senki más, csak én és ő sem engedheti másnak ezt, különben megmutatom neki milyen is az, mikor elszabadul a pokol. 

-Félsz tőlem? -Kérdezem alig párcentire az ajkaitól, amik olyan édesen remegnek. Félig résnyire nyissa őket, amitől meg érzem akadozott levegő vételét enyéimen, ami csak jobban felperzseli véremet, elszánttá tesz. 

-Nem félek...-Bátortalanul kissé félénken oldalra fordítja fejét, amire hatalmas vigyor jelenik meg arcomon. Imádom mikor játssza a bátrat, közben pedig úgy remeg, mint egy nyárfa levél. 

-Félsz. -Jelentem ki füléhez hajolva, suttogva bele szavaimat. Beleborzong meleg leheletemtől, ami most arcát, fülét simogassák. 

-Nem félek! - Visszafordul hozzám, nekem pedig csak ennyi kellett. Rögtön ajkaira tapasztom enyéimet, lopva tőle egy gyors csókot, cuppanó hangot hallatva, mikor elszakadok tőle. Meglepődve elnyissa ajkait, nagyra nyitva szemeit, kicsit hátra hajtva fejét. 

-Édes vagy. - Kiegyenesedek és elhúzom remegő kezeit mellkasomtól, hogy végül az ajkamhoz emelve adjak kézfejére egy apró puszit, művelet közben végig szemeibe nézve. Újra pír lepi el orcáját, zavartan elhúzva kezét az enyéim közül. 

-Te pedig szemét! - Morogja megforgatva gyönyörű szemeit, lökve rajtam egyet, amire felnevetek. - Idióta majom. -Feláll és hátat fordítva már menne is el, de gyorsan felpattanok és elé sietek, elzárva előle a kijuttat. 

-Hova mész? Csak viccelődtem veled. - Mosolyogva megakarom fogni kezét, de elrántsa tőlem végtagját. 

-Beszélni akartam veled, de veled nem lehet. - Mérgesen kiakar kerülni, de folyton elé állok, így nem megy neki, amitől csak még mérgesebben néz rám. Úgy tűnik átléptem újra azt a bizonyos határt. 

-Sajnálom, oké? - Összecsapom két tenyerem arcom előtt bocsánatkérően nézve rá, de őt ezt nem hatja meg. Felemeli két kezét és lök rajtam egyet, meghátráltatva. 

-Miért nem veszed be a gyógyszereid?! - Ahogy ezt kimondja úgy ver le a hideg verejték és sápadok le. Máris lebuktam volna? 

-Beveszem őket...-Próbálom menteni a menteni valót, elég hülyén téve azt, mert a hangom olyan bátortalanul szól, hogy még én sem hinném el ezt. 

-Nem szeretem, ha hazudnak nekem, Taehyung. - Lehajtom fejem bűnbánóan, morzsolgatva ujjaimat. Tudtam, hogy mérges lesz rám, ha egyszer lebukok, de tényleg nem tudtam tovább szedni őket. Nem bírtam tovább elviselni azt a nyomottság, azt hogy nem adhatom magam. 

-Párat beveszek...

-Az nem elég, semmihez sem elég! - Összeszorítja kezeit, mérgesen nézve enyéimbe. - Azt mondtad elhagyod velem az intézményt, mégsem teszel érte semmit, csak játszadozol. - Köpi arcomba szavait, felemelve hangját amitől, csak nagyobb lelkiismeret furdalást érzek. 

-Beveszem őket, ígérem! 

-Inkább ne ígérgess semmit, úgysem tartod be. - Gúnyosan elhúzza ajkát, végigmérve engem tetőtől talpig. Megbántottam az tény, de zavar, hogy ilyen lekezelően beszél velem. Velem senki sem beszélhet így, ahogy ő sem! Közelebb lépek hozzá és elkapom csuklóját közelebb rántva magamhoz, mélyen szemeibe nézve, amik meglepetésemre nem tükröznek félelmet. Milyen nagy lett a képe.

-Te mondtad nekem nem régebben, hogy minek erősködök annyira, hisz nem vár engem otthon senki sem, nem tudom helyre hozni a hibáimat. Miért vetted el minden hitemet, mikor te sokkal jobban kiakartál innen szabadulni, mint én?! Nem érzed úgyhogy egy kicsit igazságtalan vagy? - Sziszegem összeszorított fogaim közül, erősebben megszorítva csuklóját, amitől fájdalmában megrándul arca, de nem ad ki hangot, inkább összepréseli ajkait, véletlenül se szűrődjön ki belőle semmi. -Mi változott azóta? Hiányozni kezdett apuci? - Gúnyos mosoly jelenik meg arcomon, tisztán kiejtve mindent fájó szót. Vonásai megkeményednek, íriszei bekönnyeznek. Leesik mit is mondtam meggondolatlanul, át sem gondolva milyen rosszul is fog neki esni, milyen messzire megyek vele. Gyorsan szólásra nyitottam ajkaimat, hogy mentsem a menthetőt, de akkor megéreztem térdét ágyékomba csapódni. A fájdalom mint a villám csapás, úgy megy végig testemen, összpontosulva ágyékomba, kiadva magamból egy fájdalmas nyögést. Elengedem csuklóját és odakapok fájdalmam központjához, térdre rogyva a fűbe, szorosan összezárva szemeimet, előre hajtva fejem. Már másodjára rugott meg ott!   

-Bazd meg! - Kiabál rám kikelve magából, erőszakosan megtörölve kézfejével szemeit. - Én csak veled akartam lenni, azért mondtam azokat a dolgokat akkoriban, mert nem akartam, hogy itt hagyj egyedül...-A mondata vége felé elhalkul hangja és halkan felszipog. - Te ki akartál menni innen, ezért én is veled akartam menni...nem tudtam, hogy téged ennyire megviselt az amit mondtam, hisz annyira töretlen voltál utána. Azt mondtad megtudod tenni, rendbe tudod hozni, ahogy én is. Akkor is hazudtál nekem?! Meg akartál nyugtatni, közben pedig undorodtál tőlem? - Kérdezi kétségbeesett hangon, könny áztatott arccal, ijedt íriszekkel.  Összetört látványától fájdalmasan meg dobban szívem, míg a bűntudat emészteni kezd. Nem kellett volna azt mondanom neki. - Nem akarlak egy ideig látni...- Odakapom felé fejem és látom kikerül engem, gyorsan utána kapok, de nem érem el kezét. Bement az épületbe. 

Felakarok pattanni a földről, hogy utána menjek, de ahogy megmozdulok újra belém hasít a fájdalom. Tudja hova kell rúgni, mikor kell. Azt akarja, hogy soha többet ne tudjam használni? Morgolódva nehezen feltápászkodok, még mindig odatartva kezem, mintha enyhíteném így a fájdalmamat, pedig nem segít sokat. Összehúzva szemöldökömet koncentrálva lépkedek az ajtó felé, hogy végre Jungkook után eredhessek. Hallom ahogy páran nevetgélnek ezért oda nézek rájuk, olyan "Megdöglesz" pillantással, amitől el is hallgatnak én pedig belépek az ajtón, hátra hagyva az udvart. 

Ha elkapom Jungkookot olyan szinten megverem...vagyis nem, nem üthettem meg, hisz szeretem, nem tudnám meg tenni igaz? Csak a méreg miatt jár ilyeneken az eszem, nem tudnám bántani, nem akarom bántani! Szépen meg beszélem vele a dolgot, bocsánatot kérek és megígérek neki minden szart, csak ne legyen rám mérges. Még hogy nem teszek meg semmit érte, hagyjuk már többet teszek meg mint ő. Segítek neki ki gyógyulni a hülye fóbiájából, türelmes vagyok vele, pedig forró fejű természetem miatt, ez nagyon nehezen megy, de megteszem érte. Most is fájó ágyékkal megyek egészen a szobáig, ami rohadt messze van az udvartól, járásom meg olyan mint aki egész nap lovon ült. Tönkre tesz ez a fiú. 

Ajtajához érve megpihenek, feszülten kifújom a levegőt tüdőmből és próbálok egy kicsit megnyugodni. Békülni jöttem, nem pedig veszekedni, ezért le kell nyugodnom, tiszta fejjel gondolkodnom. Egy kis belégzés kilégzés gyakorlat után felemelem kezem és bekopogok ajtaján, de válasz nem jön ki rajta. Ha nem lesz itt én felkötöm magam valahová, hisz nem azért jöttem ilyen messzire, fájó golyókkal hogy utána üres ajtó várjon. Újra bekopogok és várok egy kicsit. Párperc várakozás után türelmetlenül fogok a kilincsre és nyitnám ki az ajtót, de meg sem mozdul. Most már biztos, hogy bent van. 

-Jungkook beszéljük meg. - Elengedem a kilincset, hogy ne érezzen fenyegetést avval, hogy rángatom azt a szart. 

-Menj el. - Hallom meg hangját bentről egész közel az ajtótól, ami azt jelenti, hogy az ajtó mögött áll és ő szorítja be azt. 

-Sajnálom, hogy egy pöcs voltam, nem akartalak megbántani, se pedig megijeszteni. 

-Nem érdekel. - Érzem, hogy újra elönti az agyamat a szar, ezért próbálok lenyugodni. 

-Azt mondtad beszélni akartál velem...mit akartál mondani? -Kérdezem kicsit megnyugtatva magam, de pár percig nem jön válasz. Lehet azon gondolkodik, hogy végre beenged? Mert annak nagyon örülnék. 

-Most már semmit. Menj innen és hagy békén! - Végre meg szólal, de nem azt válaszolja amit én szerettem volna. Feszülten beletúrok a hajamba, jól megtépve hajam mérgemben, ezzel is nyugtatva magam, de már lassan nem segít semmi. Újra ráfogok a kilincsre és rángatni kezdem azt, hallom, ahogy rémülten neki feszül az ajtónak. Szóval tényleg ő fogja be. 

-Ha nem engedsz be, én esküszöm betöröm az ajtót! - Figyelmeztetem utoljára még megrángatva a kilincset. Nem válaszol néma csönd van odabent, nem hallok semmilyen mozgolódást, amitől csak még türelmetlenebb leszek. -Nem? Jó akkor békén hagylak és elmegyek Jiminhez, ő biztos tárkarokkal vár. - Elmosolyodok a mondatom végén, direkt úgy, hogy hallatsszon hangomon. Persze nem akarok semmit Jimintől, mert imádom, meg minden, de nekem csak Kookiért dobog a szívem. A fagyos pszichopata szívem.  

Továbbá is csönd van bent, ami elszomorít. Hát nem szeretne ő is, csak saját magának? Mérgesnek kéne lennie, amiért képes lennék máshoz menni, mikor ő vele vagyok, mert járunk, nem? Tegnap egyikünk sem mondta ki, de együtt vagyunk, igaz? Nem tudom, összezavarodtam. Az ajtó végre kinyílik én pedig rögtön, mikor meglátom őt felragyog a mosoly az arcomra, de a boldogságom nem tart sokáig, mert meglendíti a kezét és arcon csap. A hirtelen ütés és az lábaim között lévő fájdalom miatt, nem tudom megtartani az egyen súlyom, ezért mint egy rongy baba oldalra vágódok a padlón. Érkezéskor jól bevágom karomat, csípőmet, amik már csak hab a tortán. Attól féltem elveszettem az eszem és megverem, de most kiderült, hogy ő rám nézve veszélyes. Jajgatva arcomhoz kapom kezem, míg a másikkal a fájó csípőmet nyomkodom, amit szépen becsaptam a padlóba, bár már nincs ,olyan hely ahol nem fájna semmi. 

-Hogy mit csinálsz? - Üvölt rám, amitől ijedten összerezzenek és felülök rákapva tekintetem. - Mit akarsz tenni Jiminnel?!- Közelebb jön én, pedig mint egy kis ijedt csaj, lehajtom a fejem és kezemet a fejemhez teszem, nehogy meg találja azt is ütni. Úgy érzem átvette tőlem a domináns szerepet. 

-Hazudtam! Nem akarok csinálni vele semmit! - Továbbá is fejemet védem, nem merve felnézni rá, nehogy amiatt is mérges legyen rám. Bár...tetszik ez az oldala, dögös mikor mérges. Kicsit beteges, de örülök, hogy mérges lett rám Jimin miatt, mert ez azt jelenti nem akar átengedni senkinek sem... vagy azt, hogy félti tőlem Jimint. Remélem az első. 

Hallom, ahogy felém lép, emiatt a szívem ezerrel kezd verni mellkasomba. Istenem, csak ne az arcomat! Jobban összehúzódok és majdnem felsikítok, mikor meg érzem kezét a csuklómon. Nem akarja eltörni, igaz? Nem kéne magamból kiindulnom...csak jobban megijedek. Ráfog a másikra is és elhúzza őket arcomtól, de nem nézek fel rá, továbbra is lent hagyom fejem, hagyva hogy tincseim arcomba hulljanak. Idegesen nyel egyet és az állam alá nyúl, felemelve fejem, aggódó tekintettel méregetve arcomat. Most meg, miért vág ilyen fejet? 

-Nagyon fájt? -Kérdezi már sokkal lágyabb hangon, jól meg nézve lüktető, égő felületet. Bólintók helyeslően, amire bűnbánóan belenéz íriszeimbe, beharapva alsó ajkát. Már nem mérges? 

-Adj rá puszit, hogy hamar meggyógyuljon. - Összevonja szemöldökét, amire megrezzenek és inkább elnézek róla. Megint messzire mentem? Elengedi államat, amire visszaakarok nézni rá, de ahogy ezt meg teszem megérzem ajkait az arcomnak nyomódni. Érzésre hatalmasat dobban a szívem és zavarba jövök, ami nálam hatalmas dolog. Nem tart sokáig a puszija, mert gyorsan elhajol, de annyira nagy hatással volt rám, hogy érzem még mindig ég az arcom tőle. 

-Jobb? -Olyan édesen cseng a hangja, hogy furcsa érzést érzek a hasamba, mintha pillangók repkednének benne. Fura érzés...de tetszik. Több ilyen puszikat akarok tőle. Sokkal többször érintse testem. 

-Itt is fáj még..- Lenézek ágyékomra, majd vissza rá. Az aggódó arckifejezése eltűnik és helyette döbbenet jön rá. A szemeit lent tartsa, amitől akaratlanul is vigyor húzódik ajkaimra, amiket meg is nyalok. Hát igen most tönkre tettem egy meghitt pillanatot, de ha megteszi, akkor nem bánom. Rosszallóan vissza vezeti rám a tekintetét, amiből már tudom nem lesz semmi, ezért az ujjaimmal szívet formálok és egy puszit küldve, felé mutatom. 

-Hülye. - Mosolyodik el, édesen ingatva fejét, majd kell mellőlem és visszafordul a szobája felé. Elakar menekülni!  

Gyorsan felpattanok nem törődve a fájdalommal, ami még mindig mardossa testem és utána eredek. Megragadom hátúról a vállait és betolom a szobájába, gyorsan becsukva mögöttünk az ajtót. Most nem menekülhet el, addig míg nem békítettem ki teljesen. Nem lenne jó ha egy nap után szakítanánk, vagy mi. Értetlenül néz rám, majd a csukott ajtóra, elhátrálva az ágyától. Úgy látszik, nemcsak nekem vannak perverz gondolataim, hanem neki is, de most nem emiatt vagyok itt. 

-Sajnálom, hogy hazudtam neked, bántottalak. Ígérem mostantól mindent meg teszek amit, csak akarsz, ha kell beveszem a gyógyszereimet is, de akkor segítened kell. -Felemelem kezem és számolni kezdek az ujjaimon. - Minden étkezésnél fel kell ébresztened, meg kell etetned, utána fürdetned, mert egyedül nem fog menni. Néha ki kell húznod az udvara, hogy érjen a friss levegő, az nem baj, ha ott alszom, kb majd az árnyékba raksz mint egy dísznővényt. Ha nem bírsz velem akkor szerezned kell járó keretet, vagy  tolószéket...tudod mit? Inkább egy koporsót, csak ásd meg hozzá a lyukat.  - Fejezem be a kéréseimet, vissza nézve rá. Meg lepetten pislog párat, majd felnevet. 

-Pelenkát nem kérsz? - Neveti el az égeszet, hasát ölelve előre görnyedve. - Legalább akkor vécére nem kell elrángatnom. - Nevetéstől folynak könnyei, amiket próbál letörölni és abbahagyni a röhögést, de újra neki kezd. - Szereznem kell egy babakocsit. - Röhög fel újra, neki támaszkodva falnak kezével. 

-Jó most már abba hagyhatod. -Megforgatom szemeimet, míg mellkasom előtt összefonom karjaimat, duzzogva elfordítva tőle a fejem. -Nem tudod milyen rossz, mikor olyan sok szart be kell szedni. -Morgom sértetten felemelve államat. Ő alig szed kétfajtát, így nem tudhassa milyen is az, mikor kábult az ember. 

-Mindjhárt. -Lihegi szemét törölgetve, simogatva oldalát, ami szerintem megfájdult neki a nevetéstől. Leül az ágyára kifújva magát, nehezen rám néz. - Utolsó kérdés. Büfiztetni is kell majd? - Kérdezi komolyan nézve szemeimbe, majd újra kiszakad belőle a nevetés. Úgy érzem hosszú napunk lesz. 

Nekidöntöm hátam az ajtónak, várva, hogy végre abbahagyja a nevetést. Nem értem őt, nem rég még sírt, utána dühöngött, most meg már nevet. Lehet nem szed sok gyógyszert, de az a kevés is hatással van rá. Olyan mintha ingadozna tőle a kedve, lehet ezért se szedte sokáig? Ha jól emlékszem egyszer említette Jinnek, hogy lehangolt és fáradt lesz a gyógyszerektől, ettől függetlenül most nagyon pörög tőlük. Másikat kapott volna? 

-Miről akartál velem beszélni? - Nehezen abbahagyja a nevetést, néha azért felkuncog. Normálisan leül az ágyra és összeszedve magát rám néz. 

-Szeretném ha te is eljárnál Jinhez beszélgetni. - Komoly tekintettel néz a szemeimbe, ölébe téve kezeit. Elhúzom a szám szélét rosszallóan, fintorogva. -Azt mondtad mindent megteszel, amit csak kérek. Ezt szeretném. 

-Akkor nem kell bevennem a gyógyszereket? - Csillannak fel íriszeim reménykedve, hátha rá vágja, hogy nem kell, de sajnos tévednem kell. 

-Az alap, hogy beveszed őket. Tudom, hogy utána nem érzed jól magad, aluszékony vagy, de legalább nem okozol gondot. Ha kiakarunk innen jutni, ahhoz nem szabad megszegni a szabályokat, verekedést indítani az udvaron, Markkal leállni vitázni. 

-Mark kezdte, nem pedig én! És igen is  megfogja kapni a magáért. - Ellököm magam az ajtótól és közelebb megyek hozzá. - Azok után amiket tett, nem úszhassa meg ennyivel. 

-Nem fogunk semmit sem vissza kapni, ha megvered. 

-Megerőszakolt! Téged pedig bántott! - Mondom felháborodva, széttárva karjaimat. - Kibaszottul megérdemli!

-Tudom. -Lesüti szemeit, fáradt sóhajt engedve ki magából. - Engem is nagyon dühít, mardos belülről a tudat, hogy mit tett veled. - Néz fel rám szomorkásan. Leülök mellé és megfogom a kezét, bele nézve íriszeibe. 

-Ha tudod, akkor miért nem hagyod, hogy azt tegyem amit kell? Nem fogja meg tudni senki sem. Óvatos leszek. - Megrázza fejét, megszorítva kezem. 

-Nem lehet még egy fekete pontod értsd már meg! Nem fognak haza engedni...nélküled kell így is elmennem. - Az utolsó mondatára felkapom a fejem és értetlenül szemeibe nézek. Hogy érti azt, hogy nélkülem fog elmenni? Hát nem együtt megyünk? -Jinnek elmondtam, miért akarok elmenni innen és hogy kivel. Azt mondta nem fogunk tudni egyszerre kijutni innen, mivel én már régebb óta itt vagyok és sokat javultam, de  te nem. Inkább rosszabb lettél, olyan akit nem engedhetnek ki hamar. 

-Mi? - Kérdezem összezavarva, enyhén kétségbeesve, hisz ha ő elmegy, akkor egyedül maradok itt kitudja mennyi időre. -Nem akarok nélküled itt maradni, veled akarok menni! - Kezét arcomhoz emelem, bele simulva tenyerébe. - Ne hagyj itt...

-Ne félj, nem lesz semmi baj. - Elmosolyodik gyengéden oldalra döntve fejét, másik kezét is arcomra teszi, közelebb hajolva hozzám. - Ha elmentem, utána is folytatnod kell mindent, hogy minél hamarabb utánam jöhess. 

-Nem tudsz maradni, addig míg engem nem engednek ki? - Reménykedve kérdezek rá, de tudom mi lesz a válasza, látom a szemeibe...menni akar. 

-Nem lehet...de ne aggódj az még messze lesz. Van időnk dolgozni azon, hogy meggyógyulj, együtt tudunk még lenni. Tologathatlak még sokáig talicskával. - Elmosolyodik hülye viccén, amin ha nem lennék ilyen szomorú most meg sértődnék, de helyette lehajtom fejem. 

-És ha nem engednek ki sokáig és te elfelejtesz? 

-Ha kell örökre várok rád. Mert szeretlek és veled akarok lenni. 

Felemeli fejem körbe fogva arcomat kezeivel, mélyen szeretet teljesen nézve íriszeimbe. Jó eső melegség járja át testem pillantásaitól, mosolyától, ami megdobbantja minden alkalommal szívem. Közelebb hajol nem szakítva meg a szemkontaktus és olyat tesz, amit soha nem hittem volna. Megcsókol. Nem rántsa el a fejét rögtön, ahogy szokta, sőt még a kezei se remegnek. Bátortalanul mozdítja meg ajkait enyémen, amit lágyan ugyan abban a lassú mozgásban viszonozok. Más esetben nagyon örülnék annak, hogy ő kezdeményezett, de most fájdalommal tölt el. 

Olyan mint egy búcsú csók. 

Köszönöm, hogy elolvastad! :)