Taehyung pov.

Megdörzsölöm az égő szemeimet, amik most akkorára dagadtak, hogy ki se látok közülük. Jungkook elment, nem válaszolt nekem, egyszerűen, csak itt hagyott. Itt hagyott a gondolataimmal együtt, amik szétszakítják az elmémet. Jobban össze kuporodok az ajtónak feszítve a hátam, jobban felhúzva magamhoz a térdeimet. A fejemet neki döntöm a kemény felületnek és behunyom a fáradt pilláimat. Visszafog még jönni? Ötlik fel a gondolataim között, ez a kérdés. Nem kellett volna elmondanom neki...nem lett volna szabad. Magamban kellett volna tartanom, de úgy éreztem megfulladok, ha nem mondhatom el valakinek, ha nem mondhatom el neki. Tudnia kellett, hogy milyen undorító lettem, milyen mocskos. 

Nem emlékszem tisztán a történésekre, hisz a gyógyszer miatt annyira tompának éreztem magam, olyan fáradtnak. Ő pedig ezt kihasználta és maga alá tepert, megszerezte azt amit első találkozásunkkor is akart. Én nem tehettem semmit, nem tudtam ellen állni, túl erős volt, én pedig akkor túl gyenge. De vissza fogja kapni, eddig szerencséje volt, mert bezárták az alaksorba valami miatt, ezért csak a barátai tudták megtapasztalni a dühöm. Nem kell sok idő és ő is meg kapja azt ami neki jár, ha beledöglök is, vagy ha ő döglik bele, de megfogom neki mutatni velem nem játszadozhat. Meg fogom ölni. Kitépem a beleit és a nyaka köré tekerem. Nem érdekel, ha emiatt bezáratnak, börtönbe csuknak, én akkor is meg fogom ölni. Vigyorogva fogom elvenni a szánalmas, semmire kellő életét, csak jussak ki innen. Biztos már szabad és nevet a markába, de nevessen csak, én is azt fogom tenni. 

Nehezen az ajtóba kapaszkodva felállok a hideg padlóról és kiegyenesedve megállok előtte. Még mindig zsibbadok a nyugtatok miatt, amit este belém nyomtak, kuszák tőlük a gondolataim. Legszívesebben lefeküdnék az ágyamba és végig aludnám ezt az átkozott napot, de nem tehetem, túl sok dolgom van, amiket nem halazhatok el. Beszélnem kell Jungkookkal, szemtől szembe kell elmondanom neki azt, hogy sajnálom nem akartam bántani, én csak meg akartam érinteni. Közel akartam hozzá lenni, kiakartam sajátítani. Utána meg kell keresnem Markot és bosszút kell állnom, mert addig a bennem tomboló démon nem fog lenyugodni. Amíg a vére nem áztassa a kezeimet, addig nem nyugodhatok. Egy kattanásra leszek figyelmes, majd arra hogy kinyílik előttem az ajtó és bejön rajta egy ápoló. Tetőtől talpig végig mér, majd egy hatalmas sóhaj hagyja el az ajkait. 

-Menj enni. - Parancsol rám, amire csak egy apró bólintással jelzem, hogy értettem. Meg fogja az egyik kezem és bele tesz pár fehér bogyót. - Vedd be a gyógyszereid. - A kezemben lévő gyógyszerekre nézek, majd rá, de ő türelmesen vár, hogy előtte vegyem be őket. Lassan a számhoz emelem őket és az összeset bekapom, amire elégedetten elmosolyodik, majd elhagyja a szobát. 

Ahogy egyre messzebb ér, én úgy kapok az ajkaim elé és köpöm bele a kábító pirulákat. Ha ezeket most lenyeltem volna, biztos az ágyban kötöttem volna ki beájulva, eszméletlenül. Ahogy mondtam sok dolgom van, így nem engedhettem meg magamnak azt, hogy kiüssenek. A szobám valamelyik sarkába eldobom a pirulákat és végre elhagyom ezt a helyet. Meg kell találnom Kookiet. A folyosón sétálva, néha meg inogok, ezért bele kell kapaszkodnom a falba, de nem adom fel, tovább megyek egyenesen Jungkook szobájához. Páran végig néznek rajtam és suttognak, de ahogy rájuk nézek ijedten elfutnak. Baromi szarul érzem magam és a kinézetem se lehet valami rózsás. A szemeim pirosak és duzzadtak, az arcom sápadt. Az egész világ forog velem, a hideg verejték miatt pedig a ruháim a testemhez tapadnak. 

Nem értem mi van velem, hisz reggel még nem volt semmi bajom, teljes erőmben voltam. Lehet az adrenalin miatt voltam olyan élénk? És most mikor már az elmúlt, hatni kezdett a nyugtató? Ha így van, akkor jó nagy szarban vagyok, mert ha valaki meg támad, nem fogok tudni védekezni. Végre elérek a célhoz és kopogás nélkül benyitok a szobába, de nincs itt. Körbe pillantok, de a szoba üres...lehet Jiminnél van? Elhagyom az üres szobát és elindulok Jiminhez, ami szerencsére nincs messze tőle. Pár lépés után, majdnem elesek, de még időben elkapom a falat és megtámaszkodok. Lehet mégsem kéne ma össze találkozni Markkal. Oda érve a szobához kivágom az ajtót és bemegyek rajta, de itt sincs senki. Hol a fenében van mindenki?! Elakarom hagyni a szobát feladva a keresést, de meg ragad valamin a szemem, ami az éjjeli asztalon van. Egy kis üveges kóla van ott, amire felcsillannak a szemeim és oda menve leülök az ágyra, majd a kezeim közé fogom az élet adó elixírt. Anya soha nem engedte, hogy ilyet igyak, mert túlságosan felpörögtem tőle és utána, csak törtem zúztam. Sajnálom anya, de most muszáj egy kis erőt szereznem. Oh, Mark neked annyi. 

Letekerem az üveg kupakját és a számhoz emelve hatalmas kortyokban lenyelem, az édes löttyöt. A szénsavja csikizi a torkom, ami nagyon jó érzés, már ezer éve nem ittam ilyet. Otthon a narancs leven kívül, csak vizet ihattam, ezért most baromira teszik az íze. Félig kiiszom az üveg tartalmát, majd vissza tekerem rá a kupakot és visszateszem a helyére. Szusszanok egy kicsit, majd felállok a puha ágyról, már most érzem a remek hatását a cukros italnak. Elhagyom a szobát és már sokkal bátrabban sétálok a folyosón. Nem tudom, hol lehet a feketeség és fogalmam sincs hol kéne még keresnem. Bár meg lehet vissza ment a szóbabámhoz és most ő is engem keres. Ezzel a gondolattal vissza indultam a szobámba, ami a világ legvégén van. Nem is értem, hogy tudtam idáig eljönni félig ájultan, de sikerült, szóval vissza fele is menni fog. 

Lassú, de határozott léptekkel hallattam egyre közelebb a célomhoz, persze útközben eszembe jutott, hogy az udvaron is meg nézhettem volna Kookot, de gyorsan elvettetem az ötletet. Túl mérges volt, zavart, ezért nem hiszem, hogy olyan helyre ment, ahol sok az ember, hangzavar van. Csendes, elzárt helyre mehetett, míg lenyugszik és mikor végez, akkor vissza jön hozzám. Remélem tényleg így lesz....nem akar elhagyni igaz? Az utolsó sarkon befordulva végig megyek a folyosón, majd meg állok a szobám ajtaja előtt, amire kiszakad belőlem egy feszült sóhajt. Nem áll az ajtóm előtt, nincs itt senki, tényleg nem jön vissza? Nyugalom...az is lehet, hogy bent várakozik, az ágyamon ül és rám vár.  A kilincsre teszem a kezem és majdnem lenyomom azt, de észre veszek valamit. Becsuktam én egyáltalán, mikor kijöttem onnan? A gondolatra bukfencezik egyet a gyomrom, a torkom pedig kiszárad. Tényleg bent van? Ő van bent? Mi van, akkor ha Mark ment be oda és engem vár...tőrbe akar csalni. Megrázom a fejem, kisöpörve ezzel az elmémből minden rossz gondolatot és lenyomom a kilincset, de ahelyett, hogy belépnék, csak óvatosan belököm az ajtót. 

Az ajtó szépen lassan kinyílik, megmutatva a bent lévőket. Ahogy meg látom azt a sok embert a szobám közepén, megáll bennem az ütő, míg az állam leesik. Rögtön hátrálni kezdek, már ösztönből, mint egy állat, aki veszélyt érez. Nem veszem le a szemeimet a bent levőkről, mereven bámulom őket, bármilyen mozgást várva, de azok meg sem mozdulnak, csak figyelnek engem, ezért megállok. Miért nem támadnak rám? Felhúzott szemöldökkel nézek rajtuk végig, míg ki nem szurok közülük egy ismerős arcot...Mark. Mit akarhat még tőlem? Azt hittem már mindent elvett tőlem amit, csak akart, akkor meg miért van itt? Hatalmas mosollyal az ajkain feláll az ágyamról, amin eddig pihentette a seggét, majd oldalra mutat, de az ajtó útban van, így nem látom mit akar mutatni. Muszáj közelebb mennem, hogy láthassa mit rejt az ajtó takarása, így nehezen, lassú léptekkel közelebb megyek hozzájuk, kicsit oldalra döntve a fejem, hogy jobban be lássak a sarokba. Nem kell sokat mennem, hogy lássam mi is van ott. Akár egy őrült befutok a szobába, nem gondolkodva azon, hogy talán csapdába esek, mert jelen pillanatban nem tud érdekelni, csak az aki a földön fekszik, ezeknek a rohadékok markaiban. Ahogy elhagyom a küszöböt, az ajtó a hátam mögül becsapódik, míg két erős kar ragadja meg az enyéimet és rántanak vissza, több kevés sikerrel. Az adrenalinnak köszönhetően kitépem a karjaimat a fogva tartok kezei közül és odatérdelek a földön fekvő feketeséghez. A mellkasánál a pólóját markolássza, míg kapkodja a levegőt, az arca sápadt, sebes, ahogy az alsó ajka is fel van szakadva. Mit tettek veled Jungkook? 

-Mire vártok még? Fogjátok le a cicuskát. - Ahogy ezt meg hallom, újra két kéz kap a karom után és rángat el a feketeség mellől, próbálok küzdeni, foggal körömmel harcolni, hogy kitépjem magam a támadóim kezei közül, de mind a négy fiú, akik eddig voltak a szobába, mind rám jön. Arrébb rángatva a földre szorítanak, az egyik a lábaimra ül, míg a második a hátamra, bele kapva a hajamba szorítja a padlóhoz a fejem, amíg az utolsó kettő ember, két oldalamon a csuklómat szorítják magam mellé. Mocorogni akarok, lelökni őket magamról, de olyan szinten mozgásképtelené tesznek, hogy csak annyira vagyok képes, hogy a fejemet oldalra fordítóm, elérve ezzel, hogy rálátásom legyen Jungkookra. Még mindig behunyt szemekkel kapkodja a levegőt, olykor fájdalmas grimaszra húzva az arcát, lábait jobban felhúzva a mellkasához, mintha így akarná védeni magát. Mark hatalmas vigyorral a képén térdel a feketeség mellé, majd markol annak karjára, ülésre kényszerítve. Szenvedő fiú hátát a mellkasának dönti, míg az ónix hajzuhatagába fúrja az ujjait, megrángatva ezzel, durván a fejét, megtépve tincseit, kicsikarva belőle egy fájdalmas nyögést. Érzem ahogy a düh végig járja a testem, felperzselve ezzel a vérem, vörös köd szállva az elmémre. Hiába dúl bennem a harag, nem tudok meg mozdulni, nem tudom meg védeni őt, hiába próbálkozók túl erősen szorítanak a hideg, piszkos padlóhoz.

-Gyerünk Kookie ébredj, meg jött a vendégünk. -Duruzsolja a feketeség fülébe, megnyalva azt mondandója végén, amire a teste megremeg, a szemei pedig résnyire kinyílnak. -Köszönj neki szépen. - Nevet fel Mark jó kedvűen, tele gúnnyal, majd újra ránt egyet a feketeség haján. Fájdalom miatt, ami a fejbőrét éri, összeszorítja a szemeit, az ajkait pedig elnyitja, de nem ad hangot fájdalmának. Újra résnyire nyitja pilláit, rögtön megtalálva aggódó tekintetem, enyhén elmosolyodik és felemeli maga mellett, eddig lógó kezét, mintha meg akarna érinteni. 

-Taehyung.- Suttogja a nevem, nehezen lélegezve, remegő ajkakkal, amikről a halvány mosolya eltűnik és helyette lefelé görbülnek, míg a szemei könnyesek lesznek. A látványa akkora fájdalommal tölti meg a szívem, hogy úgy érzem szétroppanok alatta. Mark megfogja Jungkook kezét, amit eddig felém nyújtott és leszorítja azt, nem hagyva, hogy többször megemelje. 

-Jungkook nagyon rossz fiú volt, ezért muszáj voltam őt megbüntetni. - Simít végig a fiatalabb arcán lévő duzzadt, piros seben, majd az ajkaihoz emeli az egyik ujját, hogy azon is végig simíthasson. - Mivel a te hibád, hogy ilyen rossz volt, ezért téged is kénytelen leszek megbüntetni. 

-Menj a picsába, te beteg fasz! - Kiabálom teljesen kikelve magamból, újra vergődve a rajtam tehénkedők alatt, akik úgy szorítanak, mintha az életük múlna rajta, de valljuk be tényleg az múlik rajta. Ha egyszer sikerül innen kiszabadulnom én olyan mészárlást rendezek, hogy azt még én is meg bánom, kitekerem a mocskos nyakukat. Markkal fogom kezdeni, elsőnek őt nyírom ki. 

-Hiába nézel rám ilyen csúnyán, mindketten tudjuk, hogy nem nyerhetsz ellenem. Túl sokan vagyunk, de ha egyedül lennék se lennél nagy falat a számomra, nem mintha te ezt nem tudnád. -Rám kacsint vigyorogva, majd Jungkook mellkasára teszi a kezét. - Már nagyon rég óta ismerem Kookiét, már nagyon-nagyon rég óta, de soha nem bántottam őt, miért is bántottam volna mikor ő sem ártott nekem? Persze az én barátaim hibája az, hogy elkezdődött nálunk ez a kis háború, mert ők támadtak Jungkookra, meg rád az első napodon. Akkor nem is szóltam semmit, hisz megkapták a büntetést érte, de mikor már másodjára neki mentél az egyik barátomnak, úgyhogy ő rád sem nézett, na akkor már kezdtem mérges lenni. - Azzal a kezével, amivel eddig Jungkook kezét szorította le, most elvette onnan és rám mutatott. - Mindent szépen vissza adtam, majd mikor utoljára magam alá kényszerítettelek azt hittem felfogod adni, hogy végre nyugton maradsz, de tévedtem. Amíg én távol voltam, te addig kórházba juttattad rengetek jó barátomat, olyanokat akik a légynek sem tudtak volna ártani! Remélem tudtad már akkor is, hogy nem fogod olyan könnyen megúszni, mikor újra találkozunk. Ha nem tudlak azzal megtörni, hogy téged bántalak, akkor őt fogom helyetted büntetni. 

Hatalmas gombóc jön a torkomra, a szám kiszárad, míg a testem remegni kezd, csak most nem a düh miatt, hanem a félelemtől. Ha miattam bármi baja esik Jungkooknak, én azt nem fogom túlélni, nem bánthassák miattam...miattam ne. Rápillantok a feketeségre, aki még mindig engem néz, csak egy pillanatra szakítsa el a tekintetét, hogy a szeme sarkából Markra nézhessen. Fura csillogást látok benne, mintha készülne valamire, amitől rossz előérzetem támad, könyörgöm ne csinálj semmi hülyeséget. A kezét elemeli a mellkasától, amit eddig annyira szorongatott, majd egy határozott mozdulattal hátra lendíti a könyökét, egyenesen Mark gyomorszájának. Az említett fájdalmasan felszisszen a hirtelen jött ütéstől és ellöki magától a fiút, aki hatalmasat csattan a padlón, rögtön a csípőjéhez is kap. Mark a gyomrát simogatva feláll mellőle, majd elé lépve gyomron rúgja, de olyan erővel, hogy szerencsétlen pördül egyet a földön. 

- Még mindig ellen állsz? Apád is ennyit szenvedett veled? - Közelebb lépked a földön fekvőhöz, aki a gyomrát fogva köhög, majd öklendezik, próbálva magát jól kicsire összehúzni. 

-Hagyd őt békén! - Kiabálok rá kétségbeesetten, tehetetlenül mocorogva, kidörzsölve az arcomat, amit a földhöz szorítanak. - Ő nem tehet semmiről, ha bántani akarsz valakit, akkor bánts engem! Engem üss! - Érzem, ahogy a szemeim könnyesednek, a hangom pedig elcsuklik. -Ne bántsd őt...- Meg áll és hozzám fordulva le néz rám, önelégült vigyort húzva az ajkaira, amitől elkap egy kisebb undor. 

-Mondtam már, mit kell tenned, hogy megbocsássak. - Nyelek egy nagyot, mikor eszembe jut mire is gondol ez az állat. Amikor elsőnek találkoztunk, akkor mondta azt, hogy kérjek bocsánatot a barátaitól, majd elégítsem ki a számmal. Nem hittem azt, hogy komolyan gondolta, amit mondott...tényleg elvárja ezt tőlem? 

-Sajnálom, hogy bántottam a barátaidat, sajnálok mindent. Többet nem teszek ilyet, esküszöm, csak ne bántsd őt többet...enged el. - Összeszorítóm a szemeimet, hagyva, hogy leguruljanak a könnyeim az arcomon. Úgy érzem magam, mint az iskolában, ugyan az a megaláztatás és félelem járja át a testem. 

-Oké, elfogadom a bocsánat kérésedet, most jöhet a másik dolog is. - Hátat fordít a sérült fiúnak és közelebb sétál hozzám, végig nézve a meggyötört testemet, elégedetten mosolyogva. - Mi volt a másik dolog, amit kértem tőled? - Leguggol elém és elveszi a barátja kezét a fejemtől, hogy feltudjak rá nézni, de nem teszem meg, inkább tovább pihentettem az arcom, a durva padlón. Annyira megalázó, undorító, dühítő. -Nem teszed meg? Akkor muszáj leszek a kis barátodtól kérni ugyan ezt, hátha neki vagy olyan fontos, hogy megteszi érted.   

A hangjából ítélve tényleg képes lenne ráerőszakolni magát Jungkookra, akkor is ha tudja, milyen betegsége is van neki. Undorító ez a fiú, mocskos és undorító. Nehezen véve rá magam, de felemelem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni ennek az állatnak, nem törődve azzal, hogy láthassa a könnyimet, már nem tud érdekelni. Nem akarom tovább nézni, ahogy bántsa azt, aki világon mindennél fontosabb nekem, nem tudom mikor lett az, hogyan érte ezt el, egy olyannál mint én, de sikerült neki. Ha miatta olyat kell csinálnom, amit nem akarok, ahhoz, hogy ő megmeneküljön, ne sérüljön meg jobban, akkor megteszem, nem szívesen, de megteszem. Utoljára még a feketeségre pillantottam, aki meglepetésemre, a falnak döntve a hátát, állt és Markot figyelte. Az egyik kezét az ajkaira tapasztotta, visszatartva a hangos levegő vételeit, míg a másikkal a hasát simogatta. Mire készül már megint? Nem akartam túl feltűnő lenni azzal, hogy őt nézem ezért vissza néztem Markra, majd bólintottam egyet, jelezve, hogy megteszem, ezzel is addig elvonva a figyelmét, Jungkookról. Boldogan intet a barátainak, akik szó nélkül leszálltak rólam, majd térdre kényszerítettek, persze továbbra is jól lefogva, nehogy elmeneküljek. Mark elém állva a nadrágáról a sliccet húzta le, amitől elfintorodtam és akaratlanul is lehajtottam a fejem. Remélem Jungkook csinál valamit, mert ha nem és  Mark a számba teszi azt az undorító izéjét, én esküszöm leharapom, úgyhogy soha többet ne tudja használni az élete során. Megérzem Mark ujjait a hajamban, majd azt, hogy feljebb rántsa a fejem, én pedig automatikusan lehunyom a szemeimet, hogy ne is lássam mi van előttem, még az ajkaimat is összeszorítom ösztönből. Egyre erősebben tépi a hajam kényszerítve, hogy nyissam ki a szám, amit nem nagyon szeretnék, de a fájdalom miatt végül elnyílnak, félelem pedig a szívemig nyilal. Egyszer, csak eltűnnek az ujjak a hajamból, amire kiakarom nyitni a szemeimet, de egy hatalmas csattanás miatt, ami megüti a fülem, ijedten vissza csukom őket. 

Az eddig lefogott kezem most szabad lesz, körülöttem pedig zajongást hallok, mi történt? Kinyitom a szemeim és körbe nézek a szobába, amit elsőnek meglátok az Mark a földön fekve, a másik pedig Kook, aki az utazós táskám pántját markolássza, majd engedi el. Mark barátai aggódva szaladnának oda hozzá, de én sokkal gyorsabb vagyok, felpattanok a földről és neki esek annak, aki a legközelebb van hozzám. A többiek is jönnének nekem, de most, hogy szabad vagyok, akár egy madár, nem bírnak el velem. Jól irányzott ütéssel elintézem őket, egyet sem hagyva elmenekülni, mind megfogják bánni, hogy velem kezdtek. Mikor már mind a földön fekszik, Mark felé fordulok, aki a kezdeti fájdalomból ülne fel, de nem hagyom neki, oda megyek hozzá és vállon rugóm, amitől vissza dől a hátára a földre, nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el a látványon. Gyorsan a csípőjére ülök, esélyt se adva neki, hogy újra felüljön, majd megragadom a gallérját és hatalmas erővel ütni kezdem, ott ahol csak érem. Nem fogom vissza magam, hisz ő se tette, mikor Jungkookot bántotta, nem érdemel meg könyörületet, halált érdemel csak, szörnyű, fájdalmas halált. 

Már a negyedik ütést, akarom bevinni neki, mikor megérzek egy kezet az alkaromra fonódni. A nyelvemmel csettintek egyet dühömben, hátra nézve az akadályomra. Jungkook ijedt szemekkel néz rám, erősen tartva a karomat, megfékezve azt, hogy tovább üssem azt a rohadékot. Az agyam túl ködös, ahhoz, hogy felfogjam azt amit akar, hogy miért teszi ezt, csak arra tudok gondolni, hogy megölöm azt a férget, aki most alattam fekszik ájultan, véresen. Ellököm magamról a kezét, hogy újra üthessem tovább az alattam lévőt, de újra elkapja a kezem, mérgesen a mellkasára teszem a kezem, nagyobbat lökve rajta, amitől el is esik, én pedig vissza térhetek oda amit elkezdem. 

-Hagyd már abba! - Kiabál rám tehetetlenül, vállamra téve kezét, próbál lelökni Markról, amit kezdek nagyon meg unni. Gondolkodás nélkül lendítem felé a kezem, jól arcon csapva a kéz fejemmel, amitől feljajdulva odakapja a kezét. Felébredve a hatalmas vörös ködből rá kapom a fejem. Mit tettem? Leszállva az ájult fiúról, Kookhoz mászok, aggódva elhúzom a kezét az arcáról, hogy láthassam mit is tettem vele. A száján lévő seb újra felszakadt, ami vöröslő vére végig festette az ajkait, lassan lecsorogva az állán. 

- Annyira sajnálom, én nem akartam...tényleg nem akartam, bocsáts meg. - Kétségbeesetten letörlöm ujjaimmal a vérét, az álláról, ajkairól, amire fájdalmasan felszisszen, ellökve magától a kezeimet. A pirosló arcára teszi a kezét, megsimítva azt, hátha eltudja mulasztani, a lüktető, égő érzést, ami most az arcát kínozza. - Sajnálom. -Lesütöm a szemeimet, magam mellé ejtve a kezeimet, kieresztve a könnyeimet, ami most tele vannak megbánással és bűntudattal. 

A hátunk mögül az ajtó kinyílik és belép rajta pár ápoló, akik meglepve néznek körül a kis helyiségben. Most biztos azt hiszik én tettem ezt, hogy minden az én hibám, mindig ez van, bár most nem tévednek sokat, hisz miattam fekszik mindegyik félájultan. Reszketeg sóhajt engedek ki magamból, majd állnék is fel, hogy elvigyem a balhét, nehogy a feketeséget is bele rángassam az egészbe, de mikor meg mozdulok, Jungkook elkapja a kezemet és vissza húz. Meglepetten nézek rá, de ő csak aggódva néz a szemeimbe, nyomát se mutatva a pánikrohamának, ami nem rég végig ment rajta. Egyenletesen veszi a levegőt, a kezei se remegnek már úgy mint nem rég, az arca se sápadt már, pedig fogja a kezemet, közel van hozzám, nem rég meg ütöttem, akkor meg miért ilyen nyugodt? Az ajtón berohan Jimin könnyes szemekkel, kapkodva a levegőt, majd a földön fekvő fiúkra mutat. 

-Ők voltak azok. - Vékony hangján megszólal és az ápolókra néz, akik gyanúsnak találják a dolgot, de odamennek az ájult fiúkhoz. Jimin gyorsan odajön hozzánk és térdre vágva magát a nyakamba ugrik, úgy meglep a dolog, hogy köpni nyelni nem tudok. - Annyira aggódtam! -Szipog párat, jó erősen a nyakamba fúrva puha arcát, csiklandozva szőke tincseivel arcomat. Az ölelése nem tart sokáig, mert gyorsan elhúzódik és Jungkookhoz fordul, már könny áztatott arccal, vörös íriszekkel. - Sajnálom, hogy sokáig tartott, de egy nyomorék ápoló sem akart nekem segíteni. - Megtörli a kis kezeivel arcát, közelebb férkőzve Kookhoz. - Nagyon nehezen vettem őket is rá, hogy ide jöjjenek. 

-Köszönöm Jimin. - Gyengéd mosolyt húzott ajkaira, lehajtva fejét, jobban meg szorítva az eddig mancsai között tartót ujjaimat. 

-Olyan hülye vagy! Miért kellett ezt tenned? Most nézz magadra. - Mérgesen törölgeti tovább könnyeit, végig nézve közben Jungkook sebes arcát, piszkos, szakadt ruháin. 

-Szarul nézek ki? -Kérdezi halkan a szőkeségtől, aki csak határozottan bólint. Egy "Oh" hagyja el az ajkait, majd rám kapja a piros íriszeit, amiket eddig észre sem vettem, eddig is pirosak voltak? -Szerinted is szarul nézek ki? -Mutat magára, amire elmosolyodok és megrázom a fejem. 

-Gyönyörű vagy. -Mondom ki egyszerűen, át sem gondolva azt, mit is mondok éppen, hisz nem titok az, mennyire is szépnek tartom őt. Jimin hatalmas szemekkel fordul felém, leesett állal, míg Jungkook zavartan elmosolyodik. -Annyira gyönyörű vagy. 

Köszönöm, hogy végig olvastad. :)