A szemeimet dörzsölve lépek a konyhába, hogy készítsek magamnak egy frissítő reggeli kávét. Nem aludtam túl sokat, legszívesebben most azonnal visszaugranék a takaró alá. Ez azonban lehetetlen - egy óra múlva már a hármas számú tárgyalóteremben kell lennem.
Három nap telt el a raktáros éjszaka óta, de még mindig képtelen vagyok másra gondolni. Malfoy nem jelentkezett, pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerült-e kiderítenie valamit. És, ha nagyon őszinte akarok lenni, azt is bevallom, hogy kicsit aggódom érte. Fogalmam sincs, honnan ez az érzés, de időnként eszembe jut, amit Zabini mondott: teljesen egyedül van. Mi a helyzet a szüleivel? Ó, és ha már itt tartunk! Hová került Lucius Malfoy? Csak mert nem ítélték halálra. Egy ideig az Azkabanban volt, de amennyire tudom, két éve kiszabadult. Valószínűleg valami titkos „na, ki a legnagyobb gonosz?!" listán csúszott az utolsók közé, csak erről lehet szó. Szerettem volna megkérdezni Malfoyt a családjáról, de nem tudtam. Ahányszor csak közel kerültem hozzá, hogy kiejtsem a számon a szülők szót, olyan érzésem támadt, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna.

A bögréim egy falra szerelt tartóra akasztva lógnak. Egy zöld, pöttyösre bökök a pálcámmal, mire az felemelkedik, majd a kávéfőző mellé suhan a levegőben. Pár perccel később sötét ital gőzölög benne, melynek már az illata is tökéletes éberséggel kecsegtet. Mosolyogva emelem a számhoz, miközben a pulthoz támaszkodok. Amikor megérzem az első korty ízét, hatalmas pukkanást hallok. Meglepetten fordulok körbe. Senkit sem látok, még a konyha melletti nappalim is üres, amennyire meg tudom állapítani innen. A kávém szerencsére megmenekült, sikerült nem leejtenem. Úgy néz ki, kezdek megedződni.
Felsóhajtok – biztosan csak képzelődtem. Még pár furcsa dolog, és a Szent Mungó zárt osztályán kötök ki. Megrázom a fejem, és még mindig a nappalit figyelve újra a számhoz emelem a bögrém, amikor valami megrángatja a pizsamafelsőm szegélyét. Ennyit arról, hogy túlélte a kávém.
A bögre tartalma az előttem pipiskedő házimanó ruhájára ömlik. Meglepetten pislog fel rám hatalmas szemeivel, aztán a ruhácskájára néz, végül megvonja a vállát, és újra hozzám fordul. Sötétkék nadrágot és barna fölsőt visel, biztos vagyok benne, hogy a felszabadított manók közé tartozik. Sajnos még mindig nem került napirendre az ügyük a Minisztériumban, de a háború alatt sok varázsló szabad utat engedett a manóinak, így többen viseltek hétköznapi ruhát, mint valaha.
- Hermione Granger? – kérdezi vékony hangján, mire elmosolyodom, és bólintok egyet. Lehet, hogy kicsit hidegebbnek kéne lennem, miután rám hozta a frászt, de egyszerűen képtelenség gonoszkodni ezekkel a manókkal.
- Ne haragudj – mondom kávé áztatta pólójára mutatva. Megrázza a fejét, csettint egyet, és ruhája már tiszta is. – Mi járatban vagy? – kérdezem, karjaimat kíváncsian összefonva mellkasomon.
- Malfoy úrfi küldött – feleli, hatalmas szemeivel felmérve a konyhámat. Felpattan az egyik székre, hogy elérje a konyhapultot, és megragadja az egyik speciális kanalamat, melynek fogalmam sincs mi a neve, de azt tudom, hogy Ginny ezt szokta használni, amikor azt az isteni csokis sütit csinálja. Rémes, milyen tájékozatlan vagyok, lehet, hogy rám férne egy kis tanulás. Szórakozottan nézegeti, forgatja kis kezében a kanalat, mely majdnem olyan hosszú, mint a karja. Mosolyogva megköszörülöm a torkom.
- És mit szeretne... Malfoy úrfi?
A manó hirtelen felém fordul, felkiált, és a zsebébe túr. Pár másodperccel később egy apróra hajtott borítékot húz ki belőle, leugrik a székről, és odajön hozzám, hogy átadhassa. Az elejére hanyagul azt firkantották: HG. Bontogatni kezdem, de közben gyanakodva méregetem a manót.
- Miért te hoztad? - kérdezem összehúzott szemekkel. – Az ilyesmit általában baglyokra bízzák.
De persze Malfoyról beszélünk. Már miért használna az úrfi ilyen feladatra tökéletesen alkalmas madarakat, mint minden normális ember? Ugyan már.
- Fontos, hogy csak az úrfi és Granger kisasszony tudja, mi áll benne. A baglyokat elkaphatják – jegyzi meg. – Ó, és Mr. Malfoynak amúgy sincs baglya – teszi hozzá gonosz kis mosollyal, aztán elkerekedik a szeme. – Sajnálom.
Vigyorogva legyintek. Előttem aztán bármit mondhat róla, nem fogok kiakadni.
Kihúzom az összehajtott pergament a borítékból. Csupán néhány sor áll rajta, elég kacskaringós betűkkel:

Granger!
A minap összefutottam egy vén banyával, és olyasmit hallottam tőle, ami segítségünkre lehet. Szereztem egy könyvet is, úgy néz ki, megtalálhatjuk a barátnőd testvérét anélkül, hogy követnénk Zabiniéket. Segítened kell! Szerezz egy tárgyat, mely kötődik a lányhoz!
DM
ui.: Ugye rád hozta a frászt Bob?

- Mi van? – mondom csak úgy magamnak, miután a végére érek.
- Malfoy úrfi megoldást talált a problémára – feleli a manó. Vagyis Bob.
Felhúzott szemöldökkel nézek rá. Elég sok könyvet végigolvastam már, de nem találkoztam még olyan varázslattal, mely elvezethet valakihez. Úgy értem, abban az esetben, ha az illető bárhol lehet a világon. Intek a manónak, hogy üljön le, aztán a nappaliba megyek, és feltúrom a kanapé melletti szekrény legfelső fiókját. Annyi kacat van benne, hogy lehetetlenség megtalálni a kis füzetet. Előhúzom a pálcám, a fiókra szegezem. Egy másodperccel később kipattan belőle a vékonyka, barna kötésű notesz. Körülbelül akkora, mint egy normális méretű boríték. Tavaly karácsonyra kaptam Neville-től, azt mondta, ez egy különleges darab. Valóban, párosával vannak beletűzve a lapok: ha az egyikre ír az ember, a sorok megjelennek a másikon is. A betűket csak és kizárólag az láthatja, akinek az üzenet szól, és amint elolvassa az illető, elhalványul az írás.
Kitépem az első két lapot, majd visszamegyek a konyhába.
- Tessék – nyújtom oda a manónak az egyiket.
Kíváncsian néz rám, biztosan rögtön feltűnik neki, hogy üres, de én csak bólintok egyet, mire megvonja a vállát, és integetni kezd.
- Viszlát, Granger kisasszony!
- Szervusz, Bob – felelem nevetve, miközben köddé válik.

Gyorsan felöltözök, felkötöm a hajam, és összeszedem a cuccaimat. Amikor mindennel elkészülök, keresek egy pennát, magamhoz veszem a még üres lapot, és leülök a nappaliban.

Malfoy!
Nagyon kíváncsi vagyok erre a különleges varázslatra, még sosem hallottam róla. Örülnék, ha többet tudnék a dologról! Meglátom, mit tehetek az ügyért, talán szerezhetek valamit Sarahtól.
Ha ezt a lapot használod, nem kell félned, hogy valaki elolvassa a leveleidet.
HG
ui.: Te komolyan Bobnak hívod a manót?

***

A Downsonne tárgyalás pontosan kilenckor kezdődik. Most nyolc óra ötvenöt perc van - már a teremben ülök, előttem a szokásos mappámmal, zsebemben egy aprócska papírlappal. Alex Gerr mellett foglalok helyet. Kedves fiú, egy évvel utánam került a Minisztériumba.
- Hol van a lány? – kérdezem tőle. Már itt kellene lennie a vádlottnak, de a terem közepére helyezett szék teljesen üres.
- Tegnap éjjel eszméletét vesztette a cellájában, azóta nincs magánál – feleli összehúzott szemekkel.
- Megvizsgálták?
- Nem tudják, mi lehet az oka. Úgy fest, mint egy hulla, mégis egyszerű alvásra utaló jeleket mutat.
- És a védője? – pillantok az ajtó felé.
- Passz – vonja meg a vállát, és hátradől a székében.
- De hát a bíróság köteles kinevezni valakit!
- Megtörtént, de úgy tűnik...
Az ajtó hangos csattanással nyíl ki. Egy földig érő, fekete talárt viselő nő lép a terembe. Határozott lépteivel a vádlottnak kihelyezett székhez sétál, megáll mellette, és a bíróra méz.
- Ő az – suttogja Alex. A teremben minden elcsendesedik, Mr. Williamson megkezdi az ülést.
Nem tudom kiverni a fejemből, hogy megtalálhatjuk Claryt. Fogalmam sincs, mennyire megbízható ez az ismeretlen varázslat, de hinni szeretnék benne, hogy sikerül. Hosszú percekig beszélnek Mallory Downsonne ügyéről, de az én fejemben egyre csak Zabini hangja visszhangzik. Aztán Malfoyé. Természetes, hogy kettejük közül melyiküké tetszik jobban.
Óvatosan előhúzom zsebemből a papírdarabot, és az ülés mellett hajtom szét, hogy senki se lássa.

Miből gondolod, hogy leveleznék veled? Csak üzentem. Siess, minél hamarabb meg kell ejtenünk a dolgot!
ui: Bob. Mókás, nem?

Most valószínűleg meg kéne sértődnöm. Igen, ez normális reakció lenne, de ha belegondolok, tulajdonképpen viccesnek találom. Fogalmam sincs, miért.
- Hermione! – bök oldalba Alex. Meglepetten nézek fel, mindenki engem figyel. Ugye nem nevettem el magam???
A bíró kíváncsi arccal méreget. Ó, szóval én jövök!
Az a helyzet, hogy Mallory Downsonne elvileg francia állampolgár, ezért tárgyalnunk kell az ottaniakkal a sorsát illetően. Ez részben az én feladatom, mivel sokakkal én tartom a kapcsolatot.
- A megállapodás szerint Miss Downsonne nálunk marad, míg döntés nem születik. Ha az ügyet kivizsgálták, megbizonyosodtak bűnösségéről, büntetését országában köteles letölteni.
A probléma csak az, hogy Downsonne jelenléte nélkül nem hozhatnak döntést. Muszáj kihallgatni a vádlottat, nem ítélhetik el a vallomása nélkül. A lány védője nem egy túlbuzgó nőszemély, de ez már akkor feltűnt, amikor megjelent a teremben. Ha rajta múlik, biztosan nem ússza meg a börtönt. Minden erejével azon van, hogy elnapolják a tárgyalást, de védence egészségügyi állapotáról egy szót sem szól.
A döntés hamar megszületik: függőben marad az ügy, amint Downsonne felébred, visszatérünk rá.

***

- El se hiszem, hogy ezt komolyan te találtad ki! – lelkendezik Ginny, miközben alaposan becsomagolja a még meleg süteményeket egy dobozba. Körbetekeri egy kendővel, aztán szór rá egy bűbájt, hogy melegen tartsa az édességet, és felém fordul. A konyhapultjuk melletti bárszéken ülök, egy pohár vizet kortyolgatok, és azon gondolkodok, hogy vajon mit és hogyan kéne elcsennem Clary cuccai közül. Mindenképpen kicsinek kell lennie, valami fontosnak, és olyasminek, amit gyorsan elvehetek.
- Hidd el, magamat is megleptem.
- Tudtam, hogy ezek a csajos dolgok megkezdik Hermionefalva renoválását – legyinti meg a karomat, aztán elsuhan mellettem, hogy beszéljen Harryvel néhány szót.
Egész délelőtt azon gondolkodtam, mi vezethetne célra, s végül úgy döntöttem, feldobom az ötletet, hogy talán meglátogathatnánk Saraht. Minden bizonnyal még mindig maga alatt van, így vihetnénk neki egy kis sütit meg egy nagy adag reményt, hátha jobban érzi majd magát. Már ha lehetséges az ilyesmi. Mindegy, tudtam, hogy Ginny vevő lesz a dologra, szerinte ugyanis nagyon sokat számít a pozitív hozzáállás, ő maga azon a véleményen van, hogy Clary hamarosan előkerül, az elrablóival pedig jól elbánnak majd.
Néhány perccel később Sarah nappalijába hoppanálunk – Ginny inkább betoppanós, mint kopogós stílus -, és rögtön felfedezzük a kanapén ülő lányokat. Alice és Emily egy-egy bögre teát kortyolgatnak, a többiek hasonlóképp. Sarah a dohányzóasztal túl oldalán lévő fotelben üldögél, arcán ott hever a szokásos az aggodalom, mely napok óta nem hagyja nyugodni a lelkét. Megállapítom, hogy szépen összemelegedett a csajbulis társaság, de aztán gyorsan elűzöm a gondolatot, és visszatérek a nappaliba. Ezúttal sokkal hidegebb a hangulat, de ez érthető. És közelebb is áll hozzám, sajnos.
- Hoztunk egy kis sütit! – mondja Ginny szomorú mosollyal az arcán, és az asztal közepére csúsztatja a csomagolásból elővarázsolt tálat. Néhányan vesznek az édességből, de Sarah mozdulatlan marad.
Váltunk néhány szót, a lányok próbálnak kitalálni valami biztatót. Én inkább kimaradok a pozitív gondolatok árasztásából, és valami használhatóra koncentrálok. Először is, be kell jutnom Clary szobájába. Elég gyanús lenne, ha csak úgy eltűnnék, muszáj kitalálnom valamit, ami segít rajtam.
- Nem veszíthetem el őt is – rázza meg a fejét Sarah könnyes szemmel.
Megint megjelenik a szorítás a mellkasomban. Sarah szülei meghaltak a háborúban, ketten maradtak a húgával, aki elsőéves volt akkoriban. Nem akarok a halálra gondolni, meg a családra se, próbálok inkább a feladatomra összpontosítani, de nem megy túl jól. Szinte hallom, ahogy Malfoy megjegyzi, milyen szerencsétlen vagyok. Ez segít, a szőke lesajnáló ábrázatának emléke valamiért kitörli a fejemből az összes fájdalmas emlékemet, és sikerül kitalálnom valami használhatót.
- Sok külföldi ismerősöm van – mondom egyszer csak, mire minden szempár rám szegeződik. Először sorra értetlenek. Ginny az első, akinek leesik, mit szeretnék, a többieknek szüksége van magyarázatra. – Ha adnál egy fényképet, vagy valamit, ami a húgodé, esetleg felismerhető róla, talán megkérhetnék néhány országot, hogy kutassanak utána. Ha kiszélesítjük a keresést, hamarabb megtalálhatjuk.
Miután rengeteg várost átvizsgáltak már, egyre nő az esélye, hogy Clary nincs Angliában. Mármint, az aurorok szerint ez lehet a helyzet.
Sarah elgondolkodik, aztán felpattan a fotelből, a padlóra ejtve barackszínű, vékonyka plédjét, melyet eddig maga köré csavart.
- Gyere velem – szól, és megindul Clary szobája felé, én pedig kifejezéstelen arccal, de belül ujjongva követem. Amikor a folyosóra lépünk, és biztos vagyok benne, hogy senki sem láthat, halvány kis mosoly csücsül a szám szegletébe.
A helyiség nem túl nagy, de elég zsúfolt, pont úgy fest, mint egy tizenhat éves lány szobája. A falakat halványlilára festették, az asztalon ezer meg egy körömlakk sorakozik, a polcokon pedig könyvek és lemezek tornyosulnak. Az íróasztalhoz lépek, míg Sarah a bal oldali falra szerelt tükörhöz megy, melyre egy rakat fényképet ragasztott a testvére. Megáll előtte, nyilván azt fontolgatja, melyik a legmegfelelőbb.
Az íróasztal mellett van a fésülködőasztala. Felkapom az egyik fésűt, és kihúzok belőle néhány hajszálat. Nem Százfűlé-főzetet készítünk, de talán jól jöhet. Azért elkélne egy tárgy is, Malfoy azt írta, arra lenne szükség. Körbenézek, de még mielőtt találnék valamit, ami elég kicsi, Sarah lecsippent egy fotót a tükörről, és felém fordul.
- Nem igazán szereti, ha fényképezik – nyújtja felém a kis lapot. – Ez nem olyan rég készült, és elég jól látható rajta. Remélem, megfelel.
Claryre nézek, aki vigyorogva karolja át a barátnőit a Roxfort előtt. Boldognak tűnnek, mind széles vigyorral néznek a kamerába. Bólintok egyet, elteszem a képet a kistáskámba, aztán elindulunk a nappaliba.
- Ez mi? – kérdezem összehúzott szemekkel. Azt hiszem, belerúgtam valamibe kifelé menet. Valami puhába.
- Ó, ez Malor – mondja Sarah. Felveszem a plüsst a földről. – Kicsi kora óta vele alszik, de ebben az évben itthon hagyta – folytatja egyre szomorúbban. – Ebben a korban valószínűleg ciki plüssel aludni. Bárhová leteheted – legyint, és kifordul a szobából.
Halkan felnevetek. Egy másodpercig mozdulatlanul állok, a fal melletti komódra nézek, majd a kezemben tartott plüssre pillantok. Végül begyömöszölöm a fénykép mellé a táskámba – szerencsére nem túl nagy -, aztán követem Saraht. Ennek jónak kell lennie.
- Merre van a mosdó? – kérdem, mielőtt visszatérnénk a nappaliba.
- Itt, rögtön jobbra – hangzik a felelet. Gyorsan az ajtóhoz lépek, bemegyek a kis helyiségbe, és hatalmas sóhajjal ülök le a kád szélére. Farkasszemet nézek a mosókagyló felett megjelenő tükörképemmel, aztán a pulcsim zsebébe túrok, és előveszem a jól összehajtogatott cetlit.
Megszereztem.

***

Már ötször néztem körül a fürdőben, mégsem találom sehol a cuccaimat. Se a pálcámat, se a pizsamámat, vagy bármi egyéb textilt a törülközőn kívül. Pár perccel korábban esküdni mertem volna rá, hogy magammal hoztam őket, most azonban egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy valóban így történt. Meglehet ugyanis, hogy olyan mélyen elvesztem a mostani furcsaságokkal kapcsolatos gondolataim között, hogy az ágyam szélén felejtettem a ruhám és – ez nagyon felelőtlen dolog volt tőlem, de – a pálcám is. Nagyot sóhajtok, a szennyesből mégsem kaparhatom elő a pólóm. Végül magam köré tekerem az ujjaim között szorongatott törülközőt, és belepillantok a falra erősített tükörbe. Így nedvesen egész furcsa látványt nyújt a hajam. Látszanak az örökké göndör loknik, de a víz súlya lehúzza tincseimet, ezáltal sokkal hosszabbnak tűnnek a vállamra tapadó hajszálak. Mondjuk, ha jobban belegondolok, egy kívülálló számára már az is szokatlan lenne, ha kiengedett hajjal látna, ugyanis már vagy két éve folyton felkötöm valahogy, ha kiteszem a lábam a lakásból.
Szórakozottan bújok bele a papucsomba, majd a hajamba túrok, aztán ugyanazzal a kezemmel megragadom a kilincset. Kilépek az ajtón, és elindulok a fürdőt a hálóval összekötő folyosón. Olyan nagy a csend, hogy annak már gyanúsnak kéne lennie – a tincseimből föld felé száguldó cseppek becsapódása robbanásként hasít a levegőbe minden egyes lépésemnél. Mellesleg, ezekből csupán kettőt sikerül gondtalanul megtennem, mivel...
- Csak nem ezt kerested ilyen sokáig?
Malfoy a folyosó túloldalán áll - lezseren a falnak támaszkodva rajzol apró nyolcasokat a levegőbe a pálcám hegyével, míg másik kezében a pizsamámat tartja. Mindeközben olyan vigyor ül ki az arcára, hogy télikabátban is belepirulnék, nemhogy egy szál aprócska törülközőben. Amellett a hatalmas cserepes növény mellett rejtőzködött idáig, melyet tavaly kaptam Ginnytől a születésnapomra. Hosszú percekig beszélt nekem a jótékony hatásairól, meg arról, hogy milyen ritka növény, aztán Luna magyarázott valamit a körülötte keringő aprócska lényekről, melyek különös anyagokat juttatnak a levegőbe. Egész magasra nőtt azóta, már majdhogynem a plafont verdesik a vaskos szárai hegyén nőtt vörös bimbók. Hatalmas, sötétlila virágai vannak, melyek kétségkívül tökéletesen passzolnak a mögöttük húzott fal színéhez, levelei pedig olyan nagyok, hogy versenyeztetni lehetne őket a konyhapult fölé akasztott serpenyőkkel. Akármennyire is szeretem, most valahogy boldogabb lennék, ha valami kevésbé barátságos növényt választott volna Ginny... Mondjuk, egy falra futtatható ördöghurok ebben a percben egészen jól hangzik.
Annak ellenére, hogy akárhányszor találkoztunk mostanában, mindig váratlanul tűnt fel Malfoy, ezúttal sem sikerül meglepettség nélkül fogadnom. Bár, ez valószínűleg most a legérthetőbb, tekintettel az időpontra, a helyszínre és a nem túl eseményhez illő öltözékemre, már ha lehet ezt öltözéknek nevezni.
A falnak vetem a hátam, amikor meghallom a hangját, és olyan erősen szorítom össze magamon a törülközőt, hogy úgy érzem, mintha valami századokkal korábbról származó fűzőbe passzíroztam volna magam.
- Merlinre, mi a jó eget keresel te itt? – kiáltok rá dühösen, miután levegőhöz jutok.
Malfoy nem válaszol, csak felvont szemöldökkel bámul, amit nem igazán tudok mire vélni. Ebben a félhomályban nem látom teljesen tisztán, de olyan, mintha nem is az arcomra meredne ezzel a piszkos vigyorral. Ami azt illeti... Ó, a francba, tényleg baromi erősen húztam meg ezt a törülközőt.
Nagy nehézségek árán sikerül kevésbé görcsösen markolnom a fehér anyag szegélyét, így már nem nézek ki úgy, mint egy nem kimondottan a maga méretében vásárló, női hormonokban bővelkedő leányzó. Ebben csak az vicces, hogy normális esetben – különböző kiemelő, szorító, nem mellesleg rendkívül kényelmetlen praktikák nélkül, melyek manapság elég divatosak – az átlagosnál is átlagosabb a méretem. Ami azt illeti, akad olyan ruhám, melyben még a dombocskák jelzőt is nehéz ráakasztani mellkasom domborulataira.
- Alapanyagért jöttem – vonja meg a vállát Malfoy. – És örülnék, ha hamar megkaphatnám – dönti oldalra a fejét elgondolkodva.
- Először is – fújom ki a levegőt kissé idegesen. – Ne lepj meg többször, mert ez kiakaszt.
- Ugorjunk. Mit szereztél?
- Meg kéne fontolnom, helyes-e egy ekkora barom oldalára állnom – motyogom válasz helyett, inkább magamnak, mint neki, de azért úgy intézem, hogy ő is tisztán hallja. Halványan elmosolyodik, közelebb jön hozzám, lenéz rám, és bólint egyet.
- Ne vesztegesd az időd, Granger.
- Már miért vesztegetném? Lehet, hogy átversz – fontolgatom, mire felnevet, és megrázza a fejét.
- Ez a barom – mutat a mellkasára a pálcám végével – meg fogja menteni annak a hogyishívják barátnődnek a testvérét. Úgyhogy haladj.
Összehúzott szemekkel bámulom az arcát. Erre most nem igazán tudok mit mondani. Bízom Malfoyban, ezt kár lenne tagadni. Miután ennyiszer megmentett, még az is lehet, hogy fölösleges is.
- Add vissza a pálcám – mondom dühösen, és kitépem a kezéből a varázsvesszőt. – Azért még mielőtt a tárgyra térnénk... - kezdem oldalra döntött fejjel. – Mégis mi a büdös varangydudváért vetted el a pizsamámat??? – emelem fel a hangom. Malfoyt nem hatja meg, hogy dühös vagyok, szórakozottan felém nyújtja a ruhadarabokat, és figyeli, ahogy elveszem őket.
- Szenvedélyem, hogy magamra haragítsam az embereket. Nem tudtad?

Malfoy a nappaliban üldögélve vár rám, míg én a hálóba rohanok, hogy felkapjam a sötétkék-fehér csíkos nadrágot és a hozzátartozó halványkék fölsőt. Megfordul a fejemben, hogy normális ruhát veszek fel, de végül mégis a pizsama mellett maradok, hiszen cseppet sem számít, miben vagyok. A lényeg a kistáskámban pihen.
Izgatottan szaladok végig a nappaliba vezető folyosón. A hajam még mindig vizes, de igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy a tarkómnál átnedvesedett a pólóm, és most a bőrömhöz tapad.
Malfoy a kanapén ül, amikor megérkezek, és furcsán összehúzott szemekkel nézeget valamit a dohányzóasztalon. Csak az olvasólámpa van felkapcsolva, így a helyiséget elárasztó fényt már-már hangulatosnak is nevezhetném.
- Itt van – lóbálom meg a táskám, és lehuppanok a bal oldali fotelbe. Hirtelen felém fordul, majd kíváncsi szemekkel figyeli az ölemben tartott Malort.
- Ez meg mi a szutyok?
Elmosolyodok, és a kis, foltozott mackóra nézek. Tényleg réginek tűnik.
- Ez kérlek szépen, Clary réges régi alvótársa.
Malfoy elneveti magát. Hátradől a kanapén, úgy kacag, aztán néhány másodperccel később a hajába túr, és ülőhelyzetbe tornázza magát. Elképzelni sem tudom, mi olyan vicces ebben.
- Sok dolog megfordult a fejemben, de erre nem számítottam – húzza fel a szemöldökét. – A hálótárs segít megkeresni az eltűnt lányt. Hm.
- Ne avass be a részletekbe – rázom meg a fejem, és inkább fontosabb dolgok felé terelem a szót. – Mesélj nekem erről a varázslatról.
Egy pillanatra elkalandozik, aztán felkapja a fejét, úgy tűnik, gondolkodik. Végül sóhajt egyet, és megszólal. Bizalmat bizalomért - ez már csak így megy.
- Éppen kutakodtam Zabini után, amikor hallottam, hogy valaki megemlíti ezt a furcsa bájitalt. Először azt hittem, csak viccel, sosem hallottam még róla, így rákérdeztem. A hatásával tisztában volt a fickó, de az elkészítésével kapcsolatban nem tudott használhatót mondani. Azt hajtogatta, hogy valami vén banyának van egy könyve, amiben mindent megtalálok. Kételkedtem benne, de... miért ne? – vonja meg a vállát. – Szóval megkerestem.
- Ilyen könnyen megtaláltad? – kérdezem összehúzott szemöldökkel. Azért a 'vén banya' nem túl pontos személyleírás.
- Könnyűnek éppen nem mondanám. Két nap és vagy öt informátor kellett hozzá, de meglett – bólint. Szóval ezért nem jelentkezett az elmúlt napokban. Hirtelen jobb kedvre derülök, mintha megkönnyebbülnék.
- És csak úgy neked adta?
- Rávettem, hogy nekem adja – mosolyodik el. – De tulajdonképpen igen. – Szívesen kideríteném, mégis hogyan csinálta, de túlságosan kíváncsi vagyok a folytatásra, így inkább nem szakítom félbe. Eddig egyszer sem volt hajlandó ennyi információt megosztani velem, ki kell használnom ezt a nem mindennapi lehetőséget. – A hozzávalók megvannak, már csak ez hiányzik – mutat a plüssre. – Elég furcsa, de szerintem rendben lesz – dönti oldalra a fejét.
- Szóval ez egy bájital – gondolkodok el.
- Ja – feleli, és hátradől a kanapémon. Jobban mutat rajta, mint hittem volna - pláne ebben a sejtelmes, sárga olvasólámpafényben. Határozottan jobban élvezném, ha Ginny meglepetés lánybulik szervezése helyett őt ültetné a kanapémra... Te jó ég!!! BÁJITAL!
- Abban segíthetek – hadarom, még mielőtt jobban meggondolnám. Biztos vagyok benne, hogy nemleges választ kapok, de így legalább lesz időm jobban megfontolni a dolgokat, mielőtt ráveszem valahogy. Muszáj képben maradnom, az biztos.
Malfoy felém fordul, gyanakodva méreget. Beharapja az alsó ajkát, aztán hatalmas meglepetésemre bólint egyet.
- Rendben van, de előtte beszélnünk kell még valamiről. – Ez a valóság, vagy álmodom? – Azt mondtam, Zabini után kutakodtam. – Bólintok egyet, ő pedig halványan elmosolyodik. – Találtam valamit.  

Ha tetszett ne habozz nyomot hagyni magad után komment vagy ☆ formájában! 😘