A szőke ajkai nem csekély mennyiségű vágytól túlcsorduló mozdulatokkal próbálják megmagyarázni az enyéimnek, hogy mi is a felállás. Azon nyomban elveszítem az eszem, de még ép gondolatok híján is akad annyi lélekjelenlétem, hogy mellkasán pihenő tenyereimmel néhány cseppet sem ártatlan csókkal később eltaszítsam magamtól Malfoyt.
Arca alig néhány centire van az enyémtől, légzése heves ütemet diktál, akárcsak kezeim alatt dübörgő szíve. Pupillái olyan hatalmasra tágultak, hogy alig látszik szürke írisze - a szó legszorosabb értelmében éhesen néz rám. Szükségem van néhány másodpercre, hogy realizáljam magamban a helyzetet, a szőke pedig tántoríthatatlan pillantásával igyekszik a tudomásomra hozni, hogy nem értettem félre semmit. Miközben összeáll a fejemben a kép, hogy mit mondtam, és ő erre hogyan reagált, ujjaim egyre görcsösebben rántják össze felsőjének puha anyagát. Ő elmosolyodik, én pedig magamhoz rántom, hogy ott folytassuk, ahol pillanatokkal korábban abbahagytuk. És amikor ezen fenséges tudás birtokában először összeér a szánk, úgy érezem magam, mint amikor egy öröknek tűnő szárazság végén utoléri az ember ajkait az első varázslatos csepp víz.

Karjaimat a nyaka köré fonom, ő pedig a derekamra csúsztatja a kezét, olyan szorosan magához húzva, hogy akkor sem kapnék levegőt, ha kedvem támadna a csókjai helyett oxigénre szomjazni. Valószínűleg nem tesz jót a tüdőmnek az ismételt léghiány, de a testemben zajló folyamatok mindenféle kellemetlen érzést messzire száműznek tőlem.
Malfoy hátrálásra késztet. Csak akkor jövök rá, hogy merre tartunk, amikor lábaim a kanapé háttámlájának ütköznek. Még belegondolni sincs időm, hogy hová vezet ez, a szőke erőteljes nyomulásának köszönhetően hipp-hopp átzúgok a kanapén, olyan nagy lendületet véve, hogy a földig meg sem állok, Malfoy pedig rám esik. Elkerekedett szemekkel mered rám, miután a karjaira támaszkodva felemelkedik rólam. Tanácstalanná vált tekintete láttán kacagni kezdek, de olyan hevesen, hogy másodperceken belül kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkán.
- Egyben vagy? – kérdi a szőke, én pedig csituló vihogásom közepette bólogatni kezdek.
- Éppen – sóhajtok egy hatalmasat. Malfoy összehúzott szemekkel fürkészi az arcom. – Mi az?
- Úgy vélem, rád férne egy kis alvás.
Elkerekednek a szemeim.
- Hogy mi?
Malfoy felpattan, egyik kezét a hátamra csúsztatja, a másikat pedig a térdeim alá, és olyan gyorsan kap fel a földről, hogy időm sincs tiltakozni.
- Még két perc, és képtelen leszek visszafogni magam, de nem lenne jó ötlet bármi komolyba kezdeni, miután nemrég tértél vissza a halálból.
- Visszafogni magad? – vonom fel a szemöldököm, miközben karjaimat a nyaka köré csúsztatom, hogy kicsit biztonságosabbnak érezzem ezt a fajta közlekedési módot. – Na de Malfoy! Mégis miből gondolod, hogy hagynám, hogy elereszd magad?
- Ha egy cseppnyi eszed is van, igenis vágysz rá, hogy segítsek neked megtapasztalni a földi javakat, melyekért még egy ilyen szörnyűséges világban is érdemes kihúzni.
Lehengerlő magabiztossággal mondja végig a mondatot, én pedig alig bírom ki, hogy ne vigyorodjak el.
- Nekem az is elég, ha idegesíthetlek – jelentem ki a szám húzogatva.
- Valóban? – néz rám oldalvást.
- Hogyne. Igazi kincs egy méregtől füstölgő fülű Malfoy látványa.
Hunyorogva nézi az arcom, aztán óvatos, titokzatos kis mosoly ül a szája sarkába, bennem pedig fellobban a vágy, hogy lecsókoljam onnan, de saját magamnak mondanék ellent, ha megtenném.
- Meglátjuk, te nő. Meglátjuk.

***

Valóban sötét felhők gyülekeznek az utóbbi évek virágzó békéje fölé? Vagy talán a kegyetlen múlt harcainak mély nyomai igyekeznek beszürkíteni a nehéz küzdelmek árán kivívott békés mindennapokat?
Hivatalos forrásaink elmondása alapján a rangos minisztériumi pozíciót betöltött boszorka, Hermione Granger tehető felelőssé több, a közelmúltban elkövetett törvényellenes cselekedetért. A Varázsbűnüldözési Főosztály szóvivője arról nem nyilatkozott, hogy a boszorka pontosan milyen szerepet töltött be az elmúlt hetek során elkövetett bűncselekményekben, hivatalos forrásaink azonban megerősítették, hogy Ms. Granger titkos adatokat szivárogtatott ki a Mágiaügyi Minisztériumból, valamint részt vett egy munkatársa, a néhány nappal korábban elhunyt Sarah Clarkson meggyilkolásában is. Harry Potter, az 1998-as Roxforti Csata hírhedt kulcsfigurája nem kívánt felszólalni egykori barátja mellett, aki minden jel szerint képtelen volt megszabadulni a rémes múlt árnyaitól. Legfrissebb információink szerint a népszerű boszorka az éjszaka folyamán felhagyott démonai ellen folytatott fájó küzdelmével, és szörnyű tetteit feldolgozni képtelen, tragikus módon véget vetett vakvágányra futott életének.

- Ejha! Újra címlapsztori lettem! – ujjongok ironikusan, miután végigolvasom a rólam írt cikk sorait. Malfoy a szemeit forgatva pattan fel a konyhaasztal melletti székről. Tesz felém néhány lépést, majd kikapja a kezemből az újságot.
- Ne olvasgasd már ezt az undormányt – morog rám, miközben apró golyóvá gyűri a lapot. – Az a cél, hogy bevegyék a sztorit, de komolyan, ilyen formában nevetséges az egész – jelenti ki. Pálcájával az összegyűrt papírra bök, mire az forró, narancssárga lángba borul, és másodperceken belül megszűnik létezni.
- Szerintem tök hiteles – cukkolom. – Elborította az agyam a sok szarság, ami a múltban történt – húzom össze a szemeimet -, és ezért kinyírtam egy barátnőmet, hogy levezessem a feszkót.
- Tény és való, hogy nem vagy százas – mondja tárgyilagos hangon -, de még így is több eszed van, mint annak a sok semmirevaló minisztériumi pacáknak.
- Csak úgy közlöm, hogy én is egy minisztériumi pacák vagyok.
Tetetett sértődött hangon szólalok meg, miután már nagyon-nagyon sokadik alkalommal szólja le a munkahelyemet. Igaz, én is megtettem jó párszor, de én beavatott vagyok, jogom van hozzá.
Malfoy felvont szemöldökkel fordul felém.
- Már nem, Granger – rázza meg a fejét.
- Igaz – bólintok egy aprócska sóhaj kíséretében.


A délelőtt folyamán igazi főhadiszállást varázsolunk a nappaliból. A helyiség közepén, a kanapétól alig néhány lépésnyire függesztem ki egy bűbájjal a térképünket, mely rendíthetetlen szilárdsággal ragad meg a levegőben egy méterrel a föld felett. Néhány helyhez megjegyzést tűzünk, melyek sötétbarna betűk formájában égetik a levegőbe tartalmukat, ha valamelyikünk pálcájának hegyével a térkép megfelelő pontjára koppint.
Egy kis polcosszekrény tetejére pakolom a bájitalkészletünk nagyrészét, közben átellenőrizve, hogy kell e esetleg készítenünk még valamit. Tanácsosnak látom tovább bővíteni lehetőségeink tárházát, a tegnapiakból okulva ugyanis valóban minden csepp mágiát meg kell spórolnunk – már, ami a szőkét illeti.

- Valószínűleg egy csomó nagyon erős védőbűbájt alkalmaznak – magyarázza a szőke. – Gondolom, az ominózus kis akciód során megtört néhányuk, amikor elkezdték kiüríteni a rejteket, ezért találtunk rátok Potterrel – elmélkedik az állát dörzsölve. - Egyébként kétlem, hogy bármit is találtunk volna. Nagyon klassz, hogy van ez a térkép, de minél többet agyalok rajta, annál jobban kételkedem benne, hogy hasznunkra válik.
- Majd elvisznek minket ők maguk – ismétlem meg egy korábbi gondolatát. – Mármint téged. Én ugye, halott vagyok... Szóval, ha kiderítünk néhány alapvető infót a céljaikat illetően, kidolgozunk egy tervet. Aztán ha már tudjuk, hogy lehet átlátni az álcán, használhatjuk a térképet. Nem mellesleg eggyel kevesebb lehetőségük lesz átvágni minket, ha már bent leszünk. Kínos lenne, ha be tudnának etetni azzal, hogy egy-két főhadiszállásuk van csupán.
- Nem akarok megragadni az aprócska részleteknél, Granger, de világosíts fel kérlek, hogy a fenébe gondoltad ezt a nyomorult többes számot. Én úgy gondoltam, jómagam beépülök, te meg majd kintről támogatsz, segítesz bármiben, de nem találkozol velük közvetlenül... nagyjából soha – húzza össze szemeit gyanakvón. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy felismerjenek téged. És aligha lenne jó vége, ha mindenhová láthatatlanná tévő köpeny alatt rohangálnál.
- Nyilván – bólintok.
- Akkor...?
- Nagyon szépen beadtad a sztorit annak a fafejűnek tegnap, hogy megbízást kaptál.
- Igen – bólint kissé gondterhelt arccal.
- Biztos vagyok benne, hogy érdekli őket ennek az üzletnek a mivolta. Mégis ki akarna megöletni engem? Miért? Valaki másnak is keresztbe tettem?
- Mire akarsz kilyukadni?
- Ezen a ponton jöhetnék képbe én – bökök a mellkasomra a mutatóujjammal. – Mármint, egy alternatív én. A megbízód. Ha nagyon ügyesen játsszuk ki a kártyáinkat, még szövetkezhetnék is velük rajtad keresztül.
- Hogy mi? Megőrültél? – kérdi hirtelen. – Kizárt!
- Azonnal szabadulj meg még a gondolattól is, hogy a körmeimet rágcsálva fogom várni, hogy egyedül bonyolítsd le a kapcsolattartást! – csattanok fel, és azon töprengek, hogy ezt a vitát már olyan sokszor lejátszottuk az elmúlt időszakban, hogy kezd nevetségessé válni az egész. - Kiveszem a részem a munkából.
- Már megtetted – fonja össze karjait a mellkasán. – Meghaltál.
- Szóval akkor azt gondoltad, hogy ha kinyírunk engem, akkor ezentúl elméleti háttértámasza leszek az ügynek? – húzom fel a szemöldököm, miközben cseppet sem nyugodt hangon elhadarom a kérdésem.
- Mint mondtam, nem kockáztathatjuk meg, hogy felismerjenek. Tök mindegy, mit csinálsz, attól még úgy nézel ki ahogy – vonja meg a vállát.
- Úgy viselkedsz, mintha totál ostoba lennék – szólalok fel sértett hangon. – Ha elég alaposan megváltoztatom a külsőm, nem ismernek fel. Ez egyébként is elkerülhetetlen ebben a helyzetben. Nem mellesleg, mivel azt hiszik, halott vagyok, egy kis idő elteltével aligha számítanak majd a felbukkanásomra – forgatom a szemeimet. – A kinézetem a legkisebb probléma.
- Nem fogom hagyni, hogy Százfűlé főzettel marháskodjunk. Egy-két alkalomra hasznos a lötty, de egyébként hosszú távon, ilyen ismeretlen terepen cseppet sem biztonságos. Totális lebukás az első akadály után. Elegem van a bájitaltan tudásodból, úgy körülbelül egy életre – hadarja indulatosan, én pedig, bár nagyon nem szeretném, elnevetem magam. Malfoy vonásai meglágyulnak, és épp készülne folytatni a gondolatmenetét, amikor a hangját megelőzve egy kis pukkanás szakítja félbe a csendet.

Mindketten az érkező Bob irányába fordítjuk a fejünket, akiről süt az izgatottság. Görcsös ujjaival rendületlenül gyűrögeti világos kis ingjének leheletvékonynak tűnő anyagát.
- Granger kisasszony, Malfoy úrfi! – bólint a manó. – Sürgős üzenetet hoztam Mr. Pottertől.
- Történt valami? – hűlik meg bennem a vér azon nyomban.
- Semmi rossz, Granger kisasszony, semmi rossz! – nyugtat meg Bob gyorsan.
- Halljuk a lényeget – utasítja Malfoy, mire kap tőlem egy cseppet sem barátságos pillantást.
Bob a szőke felé fordul, és vékonyka ajkait harapdálva kezd beszélni.
- Potter úrfi kért, mondjam meg, hogy haladéktalanul el kell látogatniuk a Roxfortba.
- A Roxfortba? – húzom össze a szemeimet. - Mrs. Malfoy? – kérdem izgatottan.
A manó a fejét rázza.
- A lányról van szó, akit kihoztak a Minisztériumból.
- Mallory – suttogom.
- Mi van vele? – sürgeti a manót Malfoy is.
- Felébredt.

***

- Menj már, gyorsan. Fényes nappal van, rettentő kockázatos az utcán lófrálnunk – bökdösi a hátam Malfoy.
- Hagyj már, látod, hogy igyekszem! – morgom, miközben levetem magam a sötét kis alagútba, amely Roxmorts egy félreeső kis zsákutcájából nyílik, és egyenesen a Roxfortba vezet.
Az utóbbi években a varázslóiskola ifjú suhancainak köszönhetően számos új titkos kis útvonal született, és természetesen mindegyik létezése McGalagony professzor tudomására jutott. Az igazgatóasszony néhányat biztonsági okokból leleplezett – ezek közül választottunk ki egyet. Így hát kifejezetten oda kell most figyelnünk, hogy ne omoljon a fejünkre a kis folyosó cseppet sem biztosnak tűnő „plafonja".
Cipőtalpam tompa koppanását néhány másodperccel később hasonló zaj követi, amikor Malfoy is leér.

- Lumos!
Ahogy a pálcám vége fénybe borul, feltárul előttünk az alagút Sötét Nagy Semmilye.
- Halottnak a csók – jegyzi meg a mögöttem lépkedő Malfoy. – Nincs mit látni itt.
- Maradj már. Ha nem világítanék, két másodpercen belül nekimennél a falnak.
- Tájékoztatlak, hogy te haladsz elől, Granger – morogja hátulról a fülembe. – Szóval, ha itt frontális ütközés lenne, azt te szenvednéd el, én pedig maximum beléd botlanék. Ez utóbbi pedig a legkevésbé sem lenne ellenemre.
- Szörnyű vagy – forgatom a szemeimet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy semleges hanghordozásom ellenére kissé megremegnek a térdeim. Kissé!
Kezdek rosszul lenni a kapcsolatunk hullámvasútjától. Az egyik pillanatban vitatkozunk, a másikban pedig már olvad a talaj a talpam alatt. Ez a hangulatingadozás megviseli az idegrendszeremet.
- És ezt valaki nagyon szereti...
- Ez most komoly? Itt és most akarsz kikészíteni?
- Csak próbálom feldobni a hangulatot ebben a dohos, koszos alagútban.
- Remekül csinálod – nevetek fel.
- De most komolyan. Előzőleg, amikor arról a bizonyos utolsó tíz percről volt szó, majdnem beletrafáltam. Azon töprengtem, mi van, ha mond valamit a lány, ami felpörgeti az eseményeket, és nem lesz időnk ilyesmire?
- Ilyesmire?
- Húzni egymás agyát – motyogja.
- Ó, arra nekünk mindig lesz időnk – nevetek fel.
- Gondolod?
- Nemrég mondtam, hogy a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik az idegesítésed.
- Kicsit szánalmas, hogy épp ez a kedvenc elfoglaltságod, lehetne valami kellemesebb cselekedet is, de legalább az alany tekintetében jó az ízlésed.
Pontos cél híján ugyan, de hátra lendítem a könyököm, hogy válaszoljak erre a kijelentésre.


- Reménykedtem benne, hogy az éjjel történtek előre megtervezett események voltak – üdvözöl a professzorasszony, amikor kiérünk az alagútból. Ha akad egy ember Harryn és Ginnyn kívül, aki előtt érdemes, sőt, szükséges felfedni néhány titkunkat, akkor az egyértelműen McGalagony professzor.
Kíváncsi tekintetektől teljes mértékben elzárt, szűk folyosókon haladunk végig, és nem kevés lépcsőt mászunk meg a célhelyiség felé tartva, ahová csak azután léphetünk be, hogy a professzorasszony elvégez néhány bűbájt.
Hunyorogva mérem fel a terepet az aprócska, szegényes berendezésű, de kétségkívül biztonságos szobában, melyben Mallory Downsonne egészen múlt éjjelig eszméletlenül hevert. Bob elmondása szerint a lány nem sokkal azután ébredt fel, hogy Malfoyjal dehoppanáltunk a lakásomból.
- Egy árva szót sem volt hajlandó kiejteni, mióta magához tért – mondja McGalagony, és egy a megbűvölt ablak felé fordított fotel felé mutat.
- Köszönjük! – mosolygok rá, majd Malfoyra pillantok. A professzorasszony magunkra hagy minket, én pedig az ujjaimat tördelve igyekszem a lehető legeredményesebb irányba sodorni a folytatást. – Megpróbálok beszélni vele.
Mielőtt azonban óvatos léptekkel az ülőalkalmatosság irányába indulnék, egy hosszú, kócos, sötét tincsekkel keretezett arc bukkan elő a háttámla mellett. A lány a fotel karfájára támaszkodva dől oldalra, hogy alaposan szemügyre vehessen engem.
- Te élsz! – csodálkozik el egy másodpercre, majd szinte rögtön rendezi vonásait. Angolja tökéletes, francia akcentusnak a legapróbb nyoma sincs szavai hangzásán. Semleges arckifejezéssel vet rám még egy pillantást, aztán visszahuppan a fotelbe.
Mellé lépek, leggugolok, kezeimet óvatosan a karfára csúsztatva. A lány az ablakot bámulja, úgy tűnik, nem szándékozik újra rám emelni a tekintetét.
- Hermione vagyok. Hermione Granger – mutatkozok be jobb ötlet híján. – Ahogy tudom, te pedig Mallory Downsonne – folytatom, miután nyilvánvalóvá válik, hogy nem fog reagálni. – Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy a legkevésbé sem áll szándékunkban bántani téged, vagy olyasmire kényszeríteni, amit nem szeretnél megtenni – magyarázom, elültetve a lányban a lehetőség gondolatát, hogy tudok a képességéről. - Meg akarunk védeni. Tudom, hogy igazságtalanul zártak be téged, és azt is, hogy el akartak rabolni, mielőtt...
- Még mindig el akarnak – mondja halk, de tisztán hallható hangon. – Nagyon szeretnének megkaparintani engem.
- Épp ezért hoztunk el téged a Minisztériumból! – mondom gyorsan. – Szerettünk volna minél hamarabb biztonságba helyezni téged.
- Nincs elég biztonságos hely, amíg ő létezik.
Szemeiben könnyek gyűlnek, miközben óvatosan megrázza a fejét.
- Ő? – húzom össze a szemeimet. – Szóval ismered az illetőt, aki veszélyt jelent rád?
Mallory alig láthatóan bólint, de még mindig nem fordul felém. Aprócska mozdulatának köszönhetően végigszáguld egy könnycsepp az arcán, mire kezeit felemelve jól megdörgöli szemeit.
- Nagyon sokat segítene, ha tudnál mondani néhány dolgot erről az emberről. Egy barátommal – bökök Malfoy felé, akinek felszalad a szemöldöke a szóhasználatom hallatán – hetek óta dolgozunk az ügyön, de sehogy sem akaródzik összeállni a kép.
- Muszáj megállítanom – fordul felém végre. Könyörgő, kétségbeesett tekintetének látványa felér egy tőrdöféssel. Az arcomat vizslatja, de nem szól többet.
- Nézd, ha segítesz nekünk egy kicsit, mi megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy megoldódjon ez az ügy, te pedig gond nélkül visszatérhetsz Franciaországba. A bátyád gyakorlatilag könyörgött nekem, hogy mentselek meg téged...
- A bátyám? – fordul felém hirtelen. Arca meglepettséget és némi zavart tükröz.
- Igen – bólintok gyorsan. – Paul Downsonne. Megkért, szabadítsalak ki téged, hogy hazavihessen, mielőtt túl késő lenne.
- Haza? – nevet fel Mallory az öröm legapróbb jele nélkül. – Mintha lenne otthonom – rázza meg a fejét. – Az a hitvány alak!
Rajtam a sor, hogy összezavarodjak, ugyanis a lány szavai a legkevésbé sem tükrözik azt a fajta testvéri szeretetet, melyet Paul meséje alapján tukmáltam rájuk korábban.
- Tudja, hogy itt vagyok? – pillant rám. Nem igazán tudom hova tenni, de félelmet fedezek fel a tekintetében.
- Nem – hadarom.
- Hála Merlinnek! Maradjon is így! – mondja nyomatékosan, cseppet megkönnyebbült hangon. – Az a féreg jól palira vett téged, Hermione Granger!
- Valóban? – húzom össze a szemöldököm.
- Ahogy mondom! Paul Downsonne-nak egyetlen oka volt rá, hogy ki akarjon hozni engem a Minisztériumból, mielőtt az Azkabanba dugnak, mégpedig az, hogy ne a kettő közti rövid úton kelljen elrabolnia valahogy – magyarázza rettentő dühös hangulatba kerülve, egyenesen a szemeimbe nézve. Kifut a vér az arcomból az információ hallatán. – Sosem volt gyanús?
- Nem! – rázom meg a fejem kissé bágyadtan.
- De! – csillogtatja meg a hangját a szőke először, mióta belépett a szobába. Meglepetten fordulunk felé. – Te jó ég, tudtam, hogy valami nem stimmel! Hogy a fenébe nem jöttem rá erre?! – forrong. Kíváncsi tekintettel meredek rá, mire összekapja magát, néhány lépéssel közelebb jön, és magyarázni kezd. – A történtek után nem akartam ezzel bíbelődni, mivel jelentéktelennek tűnt, de ismerős volt nekem a pasas, aki kizuhant azon az ablakon... Emlékszel rá?
Mintha elfelejthetném valaha is.
- Igen.
- Azt hittem, a Zsebpiszokközben láttam valamikor, vagy egyéb, hasonlóan kategorizált helyen, de nem. Találkoztunk vele a Ex-Roxfortos estén! – túr a hajába idegesen, fel-alá járkálva a helyiségben. – Nem hiszem el, hogy eddig nem párosítottam a két személyt! Mondjuk, szépen kicsípte magát a bulira, biztos a túl nagy kontraszt miatt nem jöttem rá, hogy ő volt az.
- De ki?
- Megállított minket egy pasas. Tisztán emlékszem rá, veled voltam akkor. Megragadta a karom, és úgy bámult rám, mintha régi ismerősök lennénk, aztán amikor rájött, hogy gőzöm sincs, ki ő, azt mondta, összekevert valakivel, és lelépett. Elviekben nem ismerhetett sehonnan, hiszen akkor én szakasztott úgy festettem, mint...
- Paul Downsonne – bólintok.
- Aki a te történeted szerint mugli, és csak néhány hétre jött Londonba, hogy hazavigye a bajba keveredett húgát. Tehát nem ismerheti senki az arcát. Jelen körülmények között azonban...
- Te jó ég! – kapom a szám elé a kezem. – Merlinre, én... - motyogom, de képtelen vagyok folytatni a mondatot.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy még személyesen is találkoztam a fickóval, ráadásul nem is egyszer, és még csak nem is gyanakodtam rá!
- A bátyám rendkívül jól tud hazudni – jelenti ki Mallory valamelyest ellágyult hangon, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- Ez az infó mindent megváltoztat – morogja Malfoy. Szabályosan virít róla, hogy szélsebesen kattog az agya. Szívesen megkérném, hogy fejtse ki az ötleteit, de nem szeretném megzavarni a gondolatmenetét. Nem mellesleg gyanakvó természetét figyelembe véve lehet, hogy nem is osztaná meg velem eszmefuttatása legfrissebb gyümölcseit Mallory jelenlétében.
- Szóval Paul rosszfiú – köszörülöm meg a torkom, igyekezvén túllendülni a tényen, hogy milyen könnyen átvágott a szemét. – Mit tudsz még mondani nekünk? Tudod, hogy miért van szükségük rád?
- Szerintem azzal te is tisztában vagy – fonja össze karjait a mellkasán a lány.
- Azon túl, hogy Közvetítő vagy – legyintek. – Miféle hasznot húzhatnak a képességedből? Nyilván nem a lelki megnyugvás elérése végett szeretnének trécselni egy-két eltávozott lélekkel.
Izgatottan várom Mallory válaszát, de ő csak megvonja a vállát.
- Az az igazság, hogy annyira lefoglalt a menekülés Paul elől, miután rájöttem, hogy fel akar használni engem, hogy nem volt időm a szándékaira koncentrálni. Annyit biztosan mondhatok, hogy sokan vannak. Nagyon sokan. És veszélyesek, de erre már minden bizonnyal rájöttetek.
- Sejtettük – motyogom, aztán Malfoyra nézek, aki minden jel szerint nagyon szeretne távozni. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyelőre itt maradsz. Ezen a helyen egészen biztosan nem talál rád senki. Lehet, hogy hamarosan újra meglátogatunk, de addig is: pihenj! – mondom kedvesen. – Igyekszünk minél hamarabb elsimítani ezt a zűrzavart.
Amikor felegyenesedek, hogy az ajtó felé induljak, Mallory megragadja a karom. Megtorpanok, visszafordulok hozzá, ő pedig átható pillantást vet rám.
- Láttalak téged, mielőtt felébredtem – mondja halkan, úgy, hogy lehetőleg csak én halljam. – Történt veled valami tegnap éjjel?
Óvatosan elmosolyodok.
- Majdnem.

***

- Ez mindent megváltoztat! – ismétli saját magát a szőke, miután megérkezünk a kúriába. Miután kijöttünk Mallory szobájából, egészen addig nem volt hajlandó beszélni az ügyről, míg nem dehoppanáltunk Roxmortsból. Szabályosan elrohantunk a kastélyból és a kis faluból, most pedig itt állunk a nappali kellős közepén.
- Hasonló véleményen vagyok – értek egyet egy bólintás kíséretében. – Hihetetlen, hogy nem bukott le előttem Paul.
- Biztos elterelte a figyelmed a csinos pofikája! – jegyzi meg a szemöldökét felvonva, mire felkapok egy párnát a kanapéról, és jó erősen hozzávágom.
- Fogd be!
Kezeit a magasba emelve mosolyodik el.
- Bocs – nyögi ki halkan, mire ha lenne időnk ilyesmire, egészen biztosan leesne az állam. – Szóval, ezen tudás birtokában nemes egyszerűséggel közéjük férkőzhetünk. Ha a lány igazat mond, édesmindegy, hogy őt vagy a bátyját kezdem el keresni, hogy „kiderítsem, milyen kapcsolatban álltak Hermione Grangerrel, akinek tegnap éjjel elvettem az életét", rá fognak cuppanni, és akkor szépen lassan beépülök. Egy próbát megér.
- Gondolod, hogy Mallory hazudik? Szerintem elég kilátástalan helyzetbe került, nem hinném, hogy van oka ferdíteni az igazságon – töprengek. Belefájdul már a fejem ebbe a rengeteg megtévesztésbe. Tény és való, hogy nem véshetjük kőbe a francia lány szavait, hiszen mi van, ha épp ő füllent, Paul Downsonne meg csak simán Paul Downsonne. Bár ennek így semmi értelme nem lenne. Mint ahogy nagyjából semminek nincs értelme körülöttünk. Agyrém.
- Merlin mentsen meg tőle, hogy akárki szavainak is hitelt adjak ezek után – ránt ki a szőke a hazugságok ördögi köréről szövődő gondolatfoszlányaim közül.
- Szóval mostantól nem bízol senkiben? – kérdem kíváncsian.
- Neked még talán van esélyed... – húzza el a száját.
- Helyes – mosolyodok el. – Akkor most megbízlak, hogy kezdj kutatni a Downsonne testvérek után. Én pedig összeírom a térképünkről a legapróbb rejtekhelyek listáját. Talán mégsem kell későbbre tartogatnunk ezt a lehetőséget – gondolkodok el.
- Talán tényleg nem – húzza össze a szemeit Malfoy.
- A kisebb helyekkel ketten is elbírunk, még az sem biztos, hogy hamar feltűnik nekik, ha kiütünk néhányat, és ha mégis, akkor majd azt a látszatot keltjük, hogy a megbízód vette át az uralmat felettük.
- Lassan feleslegessé válik tagadnom, hogy egyre jobban elnyeri a tetszésem ez a terv – neveti el magát a szőke.
- Akkor ne tedd – vonom meg a vállaimat.
- Ha nem tenném, nyíltan támogatnám a veszélybe sodrásod.
- Akkor leszek újra biztonságban, ha kirúgjuk a szemetek lába alól a talajt – állapítom meg. – Szóval előbb tüntessük el a hátszelet, találjuk ki mik a szándékaik, aztán robbantsuk rájuk belülről a kócerájt. Ha kritikus pontra jutunk, bevonjuk valahogy az aurorokat, mert ketten aligha bírunk el egy ekkora csapattal.
- Rendben – bólint Malfoy.
- Te jó ég, észrevetted, hogy eltöltöttünk tíz percet vitatkozás nélkül? – vigyorodok el hirtelen. – Lehet, hogy normális hangnemben átvészeljük az egészet!
- Ne légy naiv – rázza meg a fejét Malfoy. Tekintete hirtelen megváltozik, nekem pedig felszökik a pulzusom, amikor tüzes pillantása utoléri az arcom. Magabiztos mosolyra húzódnak ajkai, miközben figyeli a reakcióimat.
- Mi az? – kérdem kíváncsian.
- Úgy vélem, a most következő néhány percet már tényleg ki kell használnom, mielőtt belevetjük magunkat a sűrűjébe – jelenti ki, nekem pedig az ajkamba kell harapnom, hogy ne sóhajtsak fel már egy csókjának a gondolatára is. – Csak hogy bizonyítsam, hogy nem csak a szám jár.
- Valóban?
- Valóban - feleli, én pedig elmosolyodok. Teszek egy lépést felé, de ő nem közelít, inkább a kanapé háttámlájának dől, és oldalra döntött fejjel néz végig rajtam, amivel totálisan összezavar. Érzelmeim minden bizonnyal rögtön kiülnek az arcomra, a szőke ugyanis jót derül magában. Most szórakozott velem?!
- Szerintem viszont egy percet sem vesztegethetünk – fonom össze karjaimat kissé zavartan a mellkasomon. Nem hagyhatom, hogy úgy húzza az agyam, ahogy kedve tartja. Nesze neked, Draco Malfoy! Igenis vissza tudlak utasítani! – Szóval inkább foglalkozzunk a...
- Ugyan, Granger – húzódik még szélesebbre az arcán virító mosoly. – Süt rólad, hogy szívesen eltöltenél egy kis időt a nagyon is közeli társaságomban.
- Nem jól süt! – kiáltok fel kissé ingerülten.
Nem lehetek ennyire átlátszó!
- Na persze...

És akkor ledobja a pólóját.
- Te meg mégis mi a fenét művelsz? – kerekednek el a szemeim fedetlen felsőteste láttán.
- Szeretném, ha realizálnád ezt a szituációt kettőnk között, és elvennéd, amit akarsz. Tekintsd ezt egyfajta tesztnek: igyekszem kideríteni, mennyire van szükséged rám meg arra a néhány percre.
Ezúttal nem mozdulok: földbe gyökerezett lábakkal állok, miközben a várakozás izgalma bekúszik a bőröm alá. Megpróbálom értelmezni, mit is akar pontosan.
- Szóval teszt?
- Ja - bólint. - És amondó vagyok, ha továbbra is ilyen erőteljesen koncentrálsz, hogy ne vesd rám magad, elered az orrod vére. Az pedig nem lenne jó.

Hát, szerintem sem.