- Mindenképpen szükséges ez?
Azt a szobát kaptam meg, amelynek ajtajában Malfoy korábbi beszélgetésünk egy része alatt álldogált. A berendezése enyhén szólva puritán: a helyiség közepén lévő aprócska ágyon kívül csupán egyetlen szekrényt találni a fehérre festett falak között.
Az ágy matracán ülök, hátamat a falnak támasztva, és az ajtóban lebzselő Bobot figyelem, aki szavaim hallatán felhagy a dolgával, és hatalmas, kíváncsi szemeit rám emeli.
- Mire gondol, kisasszony? – kérdi ártatlanul.
- Figyelsz engem – állapítom meg oldalra döntött fejjel. – Pontosan tudom, hogy azért nem mentél még el, hogy ne maradjak őrizetlenül.
- Szó sincs róla, kisasszony! – rázza meg a fejét rögtön, de tekintetét még szavai előtt kis kezeire szegezi. Egy szó, mint száz, hazudik.
Úgy érzem, Malfoy túlzásba esik. Ennyire nem bízik bennem? Vagy ennyire tart attól, hogy esetleg mégis rám találnak? Mélységesen reménykedem benne, hogy hamarosan kiderül.
- Nyugodtan elindulhatsz. Megígérem, hogy meg sem mozdulok, amíg Malfoy vissza nem ér – hadarom, jobb tenyeremet a mellkasomra tapasztva, mintha csak valamiféle esküt mondanék.
- Bobnak nincs semmi dolga – rázza meg fejét a manó.
- Azért biztosan akadna ennél jobb elfoglaltságod is. Már rendbe tetted az egész lakást!
Miután Malfoy nagyon komolyan gondolta a pálca dolgot, nekem pedig nem jött szó a számra a kijelentése után, én magam nem tudtam elintézni a takarítást a jól bevált módszerekkel. Malfoy varázserejét még egy ilyen eseménytelennek tűnő napon sem lenne érdemes ilyesmire pazarolni, hiszen ki tudja, mikor csap le ránk a soron következő meglepetés. Maradt tehát Bob, aki alig néhány perccel Malfoy nagy kijelentése után toppant be, és csak akkor vett észre minket, amikor a szőke suhintott egyet felé a pálcájával.
- Nem igazán – feleli most szórakozottan, egy cserepes virággal bíbelődve, mely fogalmam sincs, hogy került a lakásba, de egészen biztosan vagyok benne, hogy mi hamarabb voltunk itt nála.
- Ó, Merlinre, az a lehetetlen alak! – bosszankodok a szőkére gondolva.
Az a baj, hogy úgy érzem, igaza van. De nem akarom, hogy igaza legyen! Bizonyos dolgokat komolyan nem mondhatok el neki. Mégis mit vár tőlem? Mit tegyek, hogy elhiggye, nem megyek el? És egyáltalán... tényleg maradnék? A francba. Kezdek beleőrülni ebbe az egészbe, ez nem vitás.
- Malfoy úrfi a legjobb belátása szerint cselekszik, Bob pedig segít Malfoy úrfinak – magyarázza a manó a növénnyel küszködve.
- Értem – bólintok lassan. – Csak nem akarok a terhedre lenni.
- A kisasszony nincs Bob terhére! – fordul felém újra. – Bob szívesen marad, amíg az úrfi vissza nem ér.
- Szóval mégiscsak az ő kérése miatt vagy itt.
A manó sóhajt egy aprót, mintha elszólta volna magát, pedig csak kiforgattam a szavait.
- Igen – mondja végül. – Nem mehetek el. Bob nem akarja...
A befejezés némán csüng a levegőben, én pedig felnevetek – de nem afféle szívből jövő kacagással.
- Bob nem akarja elveszíteni Malfoy úrfi bizalmát – jelentem ki helyette, ő pedig csak szótlanul bólint, és visszafordul a virág felé.
Még az én egyenjogúságra vágyó lelkem is belesajdul, hogy a kis manónak már sikerült megszereznie azt, amiért most nekem minden bizonnyal alaposan meg kell küzdenem.
- Hát, ha már így alakult, tudnál adni nekem papírt és tollat? Összeírnék egy listát Harrynek arról, hogy mire van szükségem – mondom, miközben felpattanok az ágyról.
Bob csettint egyet, majd kezembe adja a kért tárgyakat, amikor elhaladok mellette. A nappaliba megyek, ahol a kis asztal mellé érve lehuppanok a földre. Ráteszem a papírt a még mindig túl instabilnak tűnő darabra, és mindenféle fölösleges, szívélyes körítés nélkül veszem sorra a Harry segítségéért kiáltó dolgokat.

***

- Elhiszem, hogy most éppen dühös vagy rám, vagy valami hasonló, de azért nem kell túlzásba esned.
Malfoy velem szemben ül az asztal túloldalán, és azt a könyvet lapozgatja, melyben a Clary megtalálását segítő bájitalt találta. Az előbb pakoltam elő Malfoy táskájából a birtokunkban lévő alapanyagokat, s most éppen azon vagyok, hogy kis csoportokba rendezzem őket. A szőke néha felnéz olvasás közben, azonosítva egyet-egyet az asztalon heverő holmik közül.
- Miről is van szó?
- Rám uszítottad Bobot, amíg elvoltál – jelentem ki vádlón.
- Ja, hogy az! – vigyorodik el. – Nyugi, Granger, ennyire nem féltelek – vonja meg a vállait. Hazudik? Vagy nem? Jaj, istenem! – Csak bosszantani akartalak egy kicsit.
- Megy az neked mások segítsége nélkül is – morgom haragosan, mire Malfoy felnevet.
- Természetesen – vágja rá. – De nem pazarolhatom Rád minden szabad percem, nem igaz? Néha muszáj igénybe vennem egy kis támogatást. - Rám néz, de úgy, hogy pillantása szinte ordítva szólít fel a viszonzásra. Amikor arcára téved a tekintetem, mivelhogy természetesen képtelen vagyok egy ilyen a helyzetben egyenesen és mozdulatlanul bámulni magam elé, ahogyan azt tennem kéne, komolyra váltanak vonásai. Kissé összehúzza szemeit, miközben óvatosan felém hajol az asztal fölött. – Tudod, ez az első próbálkozásom. Talán nyomás alatt megszabadulsz néhány titoktól, és jutunk valamire.
- Ha az idegesítő tulajdonságaid őszinteséget váltanának ki belőlem, már a kezdetektől fogva úgy daloltam volna neked minden egyes rejtegetni valómról, mint egy énekesmadár – felelem egy igazán gúnyos mosoly kíséretében.
Malfoy újra a könyvre szegezi tekintetét.
- Ne akard, hogy bevessem a Malfoy-féle lelki terrort – jegyzi meg csak úgy mellékesen.


- Ez időpocsékolás! Értékes időt töltünk haszontalanul! – rázom meg a fejem értetlenül. Eltelt néhány perc, mióta utoljára megszólaltunk, ezért Malfoy meglepetten pillant fel rám, amikor emelt hangon beszélni kezdek.
- Tévedsz, Granger – feleli végül, majd lapoz egyet a könyvben.
Rettentően idegesít, hogy ennyire figyelmen kívül tud hagyni.
- Dehogy tévedek! Lehet, hogy számodra ez szórakoztató, de én megőrülök! Komolyan, a lehető legrosszabb értelemben.
- Már amúgy is dilis vagy, nem mindegy? – vonja fel a szemöldökét anélkül, hogy rám nézne.
- Tedd már le azt a könyvet! Beszélgetni próbálok veled! – förmedek rá dühösen.
Nemrég egy manót irigyeltem, most meg lassan féltékeny leszek egy könyvre. Malfoy egészen különös dolgokat művel velem – és még csak azt sem tudom, hogy ezt tudatosan teszi-e, vagy a vérében van, hogy az agyamra menjen.
- Én pedig épp ezt a bájitalt szeretném beazonosítani. Folyton félbeszakítasz – sóhajt fel türelmetlenül, majd újra lapozgatni kezd.

Miután úgy tűnik, Malfoy nem vevő semmiféle kommunikációra, bevonulok a szobámba. Az ágyra vetem magam, és a hátamon fekve kezdem meg a plafon tanulmányozását, mintha észre vehetnék rajta bármit is, ami segít.
Pár perccel később lehunyom a szemeimet, és a készülőfélben lévő terveimre terelem a gondolataimat, hogy ne csak rossz dolgok és nappaliban üldögélő egyének járjanak a fejemben. Nem sokkal később azonban rám telepszik a fáradtság - a szervezetem az éjjel elsumákolt, alvás helyett egyéb teendőkkel töltött órák után sóvárog. Észre se veszem, s már el is nyom egy álom.
Egy olyasfajta, amelynél még a fáradt ébrenlét is kegyesebb.

Valami rettenetesen sötét helyiségben találom magam. Körülnézek, de akárhogy kutatok, nem látok senki és semmi mást. Fázom. Érzem, ahogy egy vízcsepp a homlokomon landol. Aztán egy újabb. Az előbb fogadni mertem volna rá, hogy valami zárt helyen vagyok, most azonban minden jel arra utal, hogy tévedtem. Egyre ütemesebbé válik az esőcseppek halk kopogása, aztán mindenféle előjel nélkül dühbe gurul az addig szelíden szitáló csapadék, és leszakad az ég.
A lábaimra nézek. Elkerekedő szemekkel figyelem, ahogy a mezítelen talpam alatt lévő fekete márványpadlót zöld pázsit váltja fel. Újból körbe fordulok, miközben az eső már olyannyira szakad, hogy egybemossa bőrömmel a rajtam lévő szürke pólót. A sötétség mindent felemészt, ezért nem tudom, merre induljak – igazából azt sem értem, hogyan láthatok egyáltalán bármit is.
De aztán meghallok egy hangot. Halkan, sejtelmesen szól: képtelen vagyok megérteni az üzenetét. Érdeklődve indulok meg felé, óvatos léptekkel közelítve forrása irányába.
A nevemet mondja. Zavartan oldalra döntöm a fejem, és tovább hallgatom, ahogy hív. Próbálom kiszűrni, miért szólít, és már épp megfordul a fejemben, hogy még közelebb kéne mennem, rohannom hozzá, amikor valami szörnyű élt fedezek fel benne. Ijesztővé válik.
Hátrálni kezdek, de mit sem ér. Egyre intenzívebb hang árad felém, s úgy tűnik, rémesen gyorsan közeledik a tulajdonosa. Megfordulok, mert nincs más választásom: nem akarom, hogy utol érjen, ezért futnom kell. Egy másodperc se kell, hogy újonnan választott menetirányomról is le kelljen mondanom. Jobbra fordulok, mire onnan is felém kiabálja valaki a nevem. Kétségbeesetten megpróbálkozom a baloldallal is, de természetesen mit sem ér. A reménytelenül sötét égre nézek: az esőcseppek a szemembe hullnak, a látásom elhomályosul, a hangok pedig egyre ismerősebbé válnak, mintha előbbi érzékem gyengülése a másik erősödését segítené.
Először Ginny hangját szúrom ki, és majdnem elmosolyodok, de még mielőtt megtehetném, rájövök, hogy nem a barátnőmről van szó, nem arról a Ginnyről, aki ismerek, ő ugyanis sosem ütne meg ehhez fogható hangot. Aztán feltűnik Harryé is. Utána további ismerősök, sorjában, egymás után. Claryt hallva összeszorul a szívem, olyannyira, hogy a kezeim automatikusan a mellkasomra vándorolnak, mintha enyhíthetnék a rátelepedő szorítást.
Tovább figyelek, azonosítva minden egyes hangot. Egytől egyig vádló kérdésekkel bombáznak, aztán sikítozni kezdenek. Percekig ordítanak, majd siralmas csengésük dühösbe vált, mire felpattannak a szemeim. Csak annyit veszek észre, hogy azok az alakok, akik elől Claryvel futottunk, most mind körém gyűltek. Óvatos pillantást vetek homályos arcukra, egyre fakuló emlékeim után kutatva. Vajon emlékszem valamelyikük nevére? Sajnos nincs időm komolyabban elgondolkodni a válaszon, ugyanis hirtelen mind előrántják a pálcájukat, és támadásra készen szegezik rám.
Ösztönösen az enyém után nyúlok, de nem találom. Kétségbeesetten tapogatom az oldalam, a hátam, az összes lehetséges helyet, ahová rejthettem. Sehol sincs.
Lassan elnyíló szájjal figyelem, ahogy a sötét alakok fénybe borítják a keserves feketeséget. Ez a fény azonban a legkevésbé sem kedves a szememnek – legfőképp azért, mert ijesztő színe van, és fogadni mernék rá, hogy másodperceken belül végez velem.

Éppúgy szorítom a mellkasomra a kezem, mint az álmomban, amikor felébredek.
Odakint besötétedett, a szobába csak az időközben beüzemelt utcai közvilágítás fénye szökik be az ablakon. Szaporán szedem a levegőt, miközben ülőhelyzetbe tornázom magam. Ujjaimat a hófehér takaró anyagába fúrom, és igen erőteljesen próbálok megfeledkezni az álmomról.
Nem érzem magam biztonságban a pálcám nélkül. Cseppet sem. Akármit is akar Malfoy, nem lophatja el tőlem az egyetlen dolgot, amim maradt!

Dühösen pattanok fel az ágyról, olyan gyorsan, hogy csak egészen véletlenül érkezek a talpamra. Nem túl jó értelemben forr a vérem, miközben átszelem a helyiséget, az ajtóhoz érve azonban egy pillanatra megtorpanok. Ujjaimat a kilincsre csúsztatom, és miközben kiutat biztosítok magamnak a szobából, megállapítom, hogy a mérgemmel semmire se megyek: ki kell játszanom Malfoyt.

A nappaliban világosabb van, de nem sokkal. Amikor észreveszem, hogy Malfoy az ablak mellett álldogál – a falnak dőlve nézi a szemben lévő lakások ablakait -, halk, türelmesnek, óvatosnak tettetett léptekkel indulok meg felé. Igyekszem bizonytalannak látszani, mikor mellé érek, így a lehető legfeltűnőbben kezdem tördelni az ujjaimat.
- Jól elaludtam – jegyzem meg halkan, mintegy bevezetésképp, a szőke pedig anélkül bólint, hogy felém fordulna.
- Tudom.
Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy néha-néha rám nézett a nap folyamán.
- Kezdem azt hinni, hogy nem azért választottad ezt a lakást, mert valaha is jártál itt – jegyzem meg, miután megállok mellette. Tisztes távolságot hagyok magunk között, mivel ha rárontanék, egészen biztosan egyből rájönne, hogy terveim vannak. Vajon nála van a pálcám, vagy elrejtette valahová? – Sokkal inkább olyasmi lehetett az oka, hogy magasabban van, mint a többi – okoskodok tovább. – Ha egy-két emelettel lentebb lennénk, félő lenne, hogy kiugrok az ablakon.
Csodák csodájára felém fordul, aztán hirtelen felnevet.
Egészen biztosan nála van.
Elszakítom pillantásom az övétől, és lenézek a macskakövekkel kirakott utcára. A következő lépésemen töprengek. Maradjon továbbra is óvatos, vagy lépjek tovább?
- Kezdem érteni, hogy miért csinálod ezt – mondom végül.
- Valóban? – kérdi az arcomat fürkészve. Igyekszem továbbra is az odalenti nagy semmit kémlelni, de ez rettenetesen nehéz feladatnak bizonyul. Bezzeg ő mindenféle gond nélkül ki tudja zárni az én jelenlétemet! Ez azért elég lehangoló.
- Ühüm – bólintok, karjaimat összefonva a mellkasomon.
- Örömmel hallom – bólint lassan.
Nem bírom tovább, muszáj felé fordulnom. Rendben. Nyugalom, Hermione, legyél természetes! Hogy is volt az a cikk, amit egyszer Ginny olvasott nekem a Szombati Boszorkányból? Igazán illett volna nagyobb figyelmet tanúsítanom, mert bár akkor azt hittem, sosem lesz szükségem olyasfajta ostoba tanácsokra, melyek egy őrülten pasi elcsábításához elengedhetetlenek, most úgy tűnik, igenis hasznukat vehetném. Franc! Várjunk... őrülten dögös? Merlinre, mi az ördög van velem?!
A pulzusom emelkedni kezd, és érzem a nyakamon egyre magasabbra kapaszkodó pírt, de azért nem adom fel. Óvatosan elmosolyodok, és oldalra döntött fejjel azt mondom:
- Azt viszont sehogy sem tudom kitalálni, pontosan hogyan kéne meggyőznöm téged. Hogy mit is szeretnél tudni...
Malfoy vonásai egy egészen röpke pillanatra megváltoznak, tekintete mintha gyanakvóba fordulna – de aztán olyan gyorsan letisztul, hogy nem tudom eldönteni, képzelődtem-e vagy sem. Úgy tűnik, elgondolkodik, és ez a kis idő épp elég nekem arra, hogy megerősítsem magam a szándékaimat illetően. Bármit is lép, kész leszek rá.
Csak és kizárólag ennek a gondolatnak köszönhetem, hogy nem lepődök meg, amikor egy pillanattal később vészesen közel hajol hozzám, és miközben tekintete fogságba ejti az enyémet, azt suttogja:
- Amit csak lehet.
Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Ha nem húzódik el hamar, akkor nyerhetek. Csak csinálnom kéne végre valamit! Komolyan, nem lehetek ennyire elveszett – még az sem mentség a mozdulatlanságomra, hogy Malfoy jóval átlépte azt a bizonyos „Eddig tudok érdemi gondolatokkal előállni!" határt.
- És mivel kéne kezdenem? – lehelem végül olyan halkan, hogy épp csak hallhassa. Szavaim kíséretében tekintetem az ajkaira kúszik, majd ott is ragad néhány igen hosszú másodpercig.
- Amivel csak szeretnéd – feleli kissé rekedt hangon, és ez feléleszt bennem valami elemi ösztönt, valami merészet és bátrat, ami megmozdítja a karjaimat. Fogalmam sincs, hogy jutnak el a kezeim az arcához, csak azt veszem észre, hogy megérintem a bőrét, és minden kitartásom ellenére majdhogynem kipotyog a fejemből a normálisabbik belső hangom. Malfoy elmosolyodik, amikor tétován végighúzom a mutatóujjam az alsóajkán, miközben másik kezem a vállára vándorol, hogy szükség esetén közelebb húzhassam magamhoz.
Azt tervezem, hogy jó erősen ölelem majd, és a lehető legkellemesebb módszerrel lankasztom le a figyelmét, hogy megtalálhassam nála a pálcám. Az igazat megvallva az se lenne ellenemre, ha még a pólójától is meg kéne szabadítanom a cél érdekében. Mindent a győzelemért!
Még mielőtt léphetnék azonban, Malfoy tovább szűkíti a távolságot közöttünk. Halványan elmosolyodok, és legszívesebben idő előtt lehunynám a szemem, de van valami igazán különleges a pillantásában, ami nem engedi, hogy megfosszam magam a látványától.
- De én azt mondom, beszéd helyett előbb inkább próbálkozz meg elvetni az ehhez hasonlóan buta ötleteidet, és ne akarj elcsábítani engem, Granger – mondja halkan, egyre szélesedő, igazán csúfondáros vigyorral az arcán. – Addig ne, amíg cél helyett eszköz számodra a megfűzésem – teszi hozzá, majd gondol egyet, megvonja a vállát, és olyan rövid csókot lehel a számra, hogy még a jó ég se tudhatja, valódi-e vagy sem.

Még akkor is kővé dermedten állok az ablak előtt, amikor Malfoy már rég a kanapén ülve szórakozik rajtam.
- Gondolom, éhes vagy – jegyzi meg egy perccel később, mire felvont szemöldökkel felé fordulok.
Az asztalra mutat, melyen egy szalvétába csomagolt szendvics hever. Az igazat megvallva még csak eszembe se jutott, hogy ennem kéne, és legszívesebben visszautasítanám az ajánlatot, de ez a helyzet már csak akkor lenne katasztrofálisabb, ha a megszűnni nem akaró borús gondolataim és a varázserőm hiányának tetejébe még a szervezetem is beadná a kulcsot.
Lehangoltan kucorodok az asztal mellé. A földet választom, mert még csak véletlenül se akarok túl közel kerülni Malfoyhoz. Még a végén... Nos, mit is tennék? Felképelném, amiért ilyen csúnyán leplezte le a tervemet, vagy inkább kideríteném, mit szalasztottam el az előbb?
- El kell kezdenünk gondolkodni azon, hogyan nyírjunk ki téged – jegyzi meg, miközben hátradől a kanapén, tekintetét szüntelenül rajtam tartva.
- És mire elérünk odáig, hogy nyilvánosság elé tárjuk a halálom, talán kecsegtető lesz a gondolat, hogy ne is legyen akkora hazugság – felelem túlontúl dallamos hangon, mintha végtelenül ártatlan szavak szöknének ki a számon.
- Ne szórakozz, Granger.
- De hát te is azt csinálod! – kiáltok rá haragosan.
- Szó sincs róla. Én azon vagyok, hogy esélyesebbé tegyem a sikert számunkra. Ha ehhez az kell, hogy várjak egy-két napot, amíg rájövök, mit titkolsz, megteszem – mondja lágy hangon, mely intenzívebb megszólalásom után bosszantó nyugodtsággal araszol felém. – Légy büszke magadra!
- Ugyan miért?
- Mert nem sok embernek jut ki a türelmemből, de te köztük vagy.
Néhány másodpercig mozdulatlanul nézem teljesen komoly ábrázatát.
- Milyen jó nekem! – sóhajtok gondterhelten, aztán inkább visszafordulok a szendvics felé, és jó nagyot harapok belőle, hogy még csak véletlenül se szólaljak meg egy ideig.


Épp befejezem az evést, amikor Bob megérkezik. Mondhatni felvillanyoz, hogy láthatom, és ezt nem is titkolom sokáig, hátha felhúzhatom vele Malfoyt. A manó mosolyogva üdvözöl, majd jókedvűen közli velem, hogy mindent megcsinált, amit kértem tőle. Még be sem fejezi a mondandóját, s már csettint is, hogy odaadhassa a nekem szánt sötétkék sporttáskát.
Azon nyomban kutatni kezdek benne. Meglepetten tapasztalom, hogy egészen más vár rám a csomagban, mint amire számítok – egy csomó olyan cucc, melyet még csak véletlenül sem említettem meg a listámon. Alapos átvizsgálásukat azonban későbbre halasztom, és a legfontosabb értékre koncentrálok: egy bizonyos küldemény után vágyódom. Ha megmutatom Malfoynak, talán belelkesedik, és felhagyhatunk ezzel az ostobasággal.
Amikor a kezembe akad egy papírdarab, izgatottan emelem ki a táskából. Azon nyomban feltépem a borítékot, de nem találok benne mást, csak egy gyanúsan ismerős betűkkel írt levelet. Ginny...? Te jó ég!
De most másra van szükségem.
- Bob! – kiáltok a manónak, még mindig a táskában turkálva. Éppen Malfoyjal beszélt valamiről az imént, így most mindketten felém fordulnak. – Harry semmi egyebet nem küldött?
- Csak azt, ami a táskában van – rázza meg a fejét.
- Hm – motyogom. – Talán nem voltam elég figyelmes. Itt kell lennie.
- Viszont mondott valamit Potter úr egy bizonyos térképpel kapcsolatban! A biztonság kedvéért erről nem írt, de megkért... ó, igen, megkért, hogy szóljak, egyelőre nem sikerült elkészülnie vele, de amint meglesz, azonnal eljuttatja a kisasszonynak.
- Aha! Köszönöm – bólintok, lenyelve a csalódásom.
- Milyen térkép? – húzza össze a szemeit Malfoy kíváncsian, mire megvonom a vállaimat, és rendbe rakom a táskát, hogy összehúzhassam rajta a gyorsan feltépett cipzárt.
- Azt gondolom, hogy mivel a kúriára egy igen nehezen áttörhető, minden varázslatot bent tartó védelmet szórtak, melyet még a mi ritka varázslatunk is csak a szerencsénknek köszönhetően tört át, biztosan a többi rejtekhelyüket is hasonlóképp védik. Ezért megkértem Harryt, hogy készítsen nekünk egy térképet, amely azokat a kellőképp nagy, elszigetelt, kiemelkedően feltűnésmentes területeket tartalmazza, amelyeken gyanúsan kevés bűbájhasználatot észlel a Minisztérium.
- Ez elég jó ötletnek tűnik – állapítja meg Malfoy, miután a magyarázatom végére érek.
- Remélem, indulásnak megfelel. Majd kitalálunk valamit, hogy tovább szűkítsük a kört – jegyzem meg ártatlanul, és csak remélem, hogy tudja, részben az általa nyert információkban reménykedem. Egészen biztosan nem lesz terhükre rászórni néhány titkot a szőkére, ha azt hiszik, meggyilkolt engem.
- Hogyne – mondja Malfoy, majd Bob felé fordul, és az édesanyjáról kérdezi.
Apróra szűkül a gyomrom beszélgetésük hallatán. Szerencsére Mrs. Malfoy állapota továbbra sem romlott, mégis kiráz a hideg, mert eszembe jut, milyen érzés volt a szőke háza felé rohanva azon gyötrődni, hogy a nő talán meghalt.
Néhány perccel később Bob elköszön tőlünk, és megint magunkra maradunk. Úgy tűnik, Malfoy mondani szeretne valamit, de úgy döntök, elég volt belőle mára, ezért még mielőtt megszólalna, jó éjszakát kívánok neki, felkapom a táskám, és gond nélkül elvonulok a szobámba.

Bosszúsan kutatok egy villanykapcsoló után, amikor tudatosul bennem, hogy nem hagyatkozhatok a pálcám segítségére a sötétséget illetően. Természetesen nincs áram a lakásban, így a véleményem szerint túlságosan hangos kattanással járó próbálkozásom után éppolyan sötét marad a helyiség, mint amilyen eddig volt. Megkérhetném Malfoyt, hogy tegyen valamit az ügy érdekében, de a büszkeségem nem engedi, hogy visszamenjek hozzá.
Lemondó sóhaj kíséretében ülök le az ágyra, magam elé dobva a sporttáskát. Már épp azon kezdek gondolkodni, hogy leköltözök az ablak tövébe a földre, hogy lássak is valamit, amikor kinyílik az ajtóm, és egy vaskos, fehér színű gyertya lebeg be rajta, majd ereszkedik a földre. Lángja nyomán a szoba narancssárga fénybe borul, én pedig kénytelen vagyok elmosolyodni, mert minden bosszúságom ellenére Malfoy talán jobban kiismert engem, mint sejtettem.

Beletelik egy percbe, míg elszakítom tekintetem a fényforrásom látványától, és a táska felé fordulva kinyitom azt, hogy ezúttal figyelmesen megnézhessem, mit pakoltak bele.
Először a már feltépett borítékért nyúlok, és kihúzom belőle a levelet, melyet a nappaliban Ginny küldeményének gondoltam. Alaposabban megnézve rögtön észreveszem, hogy bár valóban a barátnőmtől származik, a papír hátulján Harry esetlenebb betűi is felfedezhetők. Némi töprengés után úgy döntök, előbb a szemüveges sorait olvasom el, ugyanis valószínűleg azokban található a magyarázat a másik oldal tartalmára, mivel szó sem volt róla, hogy Ginny bármit is tudni fog arról, mit csinálok.

Harry arról ír, hogy a gyilkosság híre a Reggeli Próféta címlapján robbant, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindenféle lapban megemlítsenek. Mindez érthetetlen az aurorok számára, ők ugyanis a nyomozás érdekében egy ideig vissza szerették volna tartani a lehetséges gyanúsítottak listáját, azaz a nevemet, mivel kétségkívül nem akadt egyéb ötletük rajtam kívül – arról az ég világon senki nem tud ugyanis Harryn kívül, hogy Malfoyjal miféle feladatot kreáltunk magunknak. Nem beszélve arról, hogy mi sem csalogathat elő korábban egy bűnöst annál, hogy elhitetik vele, nem gondolják annak. Valaki mégis értesítette a lapokat, jó néhány varázsló irántam tanúsított ellenszenvét szítva ezzel.
Ami pedig Ginnyt illeti... Amikor reggel megtudta, mi történt, nekiesett Harrynek, és addig nyaggatta, míg hasznos infót nem mondott neki. Végül valami olyasmit ködösített, hogy bajba kerültem, ezért egy ideig biztosan nem leszek elérhető közelségben, de nincs nagy gond, hamar megoldódik minden baj, és akkor majd tisztáznak, mert ez az egész csak azért van, hogy hatásosabb legyen a szöktetésem. Annyi a dolguk, hogy úgy tegyenek, mintha őket is letaglózta volna a hír, és tartózkodjanak a nyilvános véleménynyilvánítás elől.
Félig-meddig megnyugszom, ez ugyanis mindenféleképpen jó hírnek számít. Nem szeretném, ha Ginny a kelleténél többet aggódna, és ennél jobb szöveget aligha eszkábálhatott volna össze Harry a semmiből.

Hatalmas sóhajjal fordítom meg a lapot, hogy Ginny üzenetét is elolvashassam:

Drága Harcos Hölgy!
Sejtettem, hogy valami rosszban sántikálsz, és csak remélni mertem, hogy nem lesz nagy gond, erre tessék. Mondanom sem kell, minden támogatásom a tiéd, még leendőbelimet is rád uszítanám, ha tehetném, de azt mondja, fogalma sincs, merre jársz. No meg hogy nem vagy egyedül. Ha a helyzet nem lenne ilyen komoly, mélységesen reménykednék benne, hogy hét lakat alatt őriz valaki, aki nem csak vigyáz rád, hanem fel is forrósít végre. Nagyon ajánlom, hogy a témával kapcsolatos meséd ne legyen olyan nagy kamu, mint a munka-sztori, különben én magam látom el a bajod, ha egyszer előkerülsz. És ezerszer jobb vagyok ebben, mint holmi kis zaklató, aki rád ijeszt.
Komolyra fordítva a szót... amint lehetőséged nyílik rá, üzenj magadról! Nem számít, hogy kicsit vagy nagyon vagy veszélyben, én így is úgy is izgulok érted. És rettenetesen hiányzol.
Ölel, G

ui.: Ha az uramon múlt volna, olyan nadrágot kapsz, amiből kiesel, hogy a pólóról való fogalmairól már ne is beszéljünk. Nem ért a méretekhez a szentem. Légy hálás, amiért átvettem tőle az öltözékeddel kapcsolatos feladatokat!

Az utolsó sorokat már alig bírom elolvasni, annyira fáj a boldogság és a szomorúság kegyetlen kettőse. Legszívesebben most rögtön átugranék Harryékhez, és jól megszorongatnám a legjobb barátnőmet, amiért még egy ilyen szörnyű napon is elő tudta venni mindennapi stílusát keserves sajnálkozás helyett, és elérte, hogy úgy érezzem magam, mintha épp most hallgattam volna végig abszolúte gondtalanul, ahogy fél kínkeserves órán keresztül csacsog valami bődületes baromságról, melyért jelen pillanatban mindenemet odaadnám.
Úgy döntök, a ruháimat inkább csak akkor nézem meg, ha muszáj lesz. Meg a többi holmit is. Összepakolom a táskát, és a földre teszem, majd a gyertyához lépek, és miután egy újabb percet a bámulására szánok, elfújom.
A táska tetejére helyezem a levelet, hogy közel legyen hozzám, és eldőlök az ágyon, hátha sikerül álomba szenderülnöm. Minden reményem abban áll, hogy a holnapi nap értelmesebb lesz a mainál.



Egy ismeretlen ház sötét lépcsőházában szaladok felfelé, olyan érzéssel, amilyen akkor környékezi meg az embert, ha valaki a nyomában van. A szívem a torkomban dobog, ahogy egyre nő az elhagyott emeletek száma. Amikor elfogynak a lépcsők, egy sötétbarna ajtóval találom szembe magam. Anélkül rontok be rajta, hogy egy pillanatra is megállnék, és legnagyobb meglepetésemre egy nagyon is ismerős helyen kötök ki.
Lassítok a lépteimen, miközben a lakásom előszobájából közvetlenül a nappaliba érek. Elkerekedett szemekkel nézek körül, gyanús alakok után kutatva. Irreálisan halkan szedem a levegőt, hogy hallhassam, ha a követőm utolér. De nincs itt semmi.
Aztán hirtelen meggyulladnak a kanapé melletti kis szekrénykére helyezett gyertyatartóban lévő mécsesek, és a helyiség halványsárga fénybe borul. Idegesen erősítem meg az ujjaim fogságába zárt pálcámon a szorítást, és valami szörnyű megérzés végett magam elé szegezem.
Aztán megszólalok, pedig úgy érzem, nem kapok levegőt.
Mégis, valóban az én hangom hasít az éjszaka csöndjébe.
Két förtelmes szó.
Elfog a pánik, de képtelen vagyok másképp cselekedni.
A halványsárga derengés vakító zöldbe fullad.
Aztán megpillantom a velem szemben fekvő, mozdulatlan Saraht.

Levegő után szomjazva ébredek, de nem az oxigén hiánya miatt.
Még nem érik meg bennem a valóságot és az álmot elválasztó első értelmes gondolat, amikor körülnézek, hogy mi a fene történt velem.
Eszembe jut Sarah, meg a súlyos gondolat, hogy ki tudja hány emberrel, ki tudja, mit művelnek éppen a gazfickók, és valami egészen új irányba vándorol az egy helyben maradni képtelen belső világom. Csak egy lépést tesz, de megőrjít vele, mert ez az apró mozdulat is bizonytalanságot rejt magában, én pedig nem lehetek bizonytalan.
Kipattanok az ágyból, feltúrom a padlón árválkodó sporttáskát, és kirángatok belőle egy fekete farmert és egy világos felsőt. Kibújok az előző szerelésemből, és magamra rántom az előkapott holmikat. Türelmetlen mozdulatokkal terelek vissza mindent a sporttáskába, ami időközben kipotyogott belőle. Egyszerűen nem tétlenkedhetek tovább, muszáj tennem valamit, különben menten megbolondulok. Felrántom a táskát a vállamra, és azzal az elhatározással indulok a szobámból kivezető ajtó felé, hogy pár percen belül magam mögött hagyom ezt a helyet, sőt, ha kell, még Malfoytól is megválok. Túl rég óta tartok már attól, hogy külön válnak az útjaink. Talán így lesz a legjobb, hiszen ha nem tart velem tovább, csak egy gonddal lesz kevesebb az élete, ennyi pedig igazán kijár neki, miután annyit segített nekem.

Mély lélegzetet veszek, mielőtt kirontanék a helyiségből.
Malfoy a kanapén fekszik, egyik lába a karfán, a másik pedig a padló felé lóg. Jobb karja a nyaka alatt pihen, balját pedig a mellkasán tartja, légzése nyugodt, egyenletes. Alig néhány másodpercem van békésnek tűnő látványát szemlélni, a mögöttem becsapódó ajtó zaja ugyanis menten elkergeti az álmát. Előbb résnyire nyitja szemeit, majd amikor megpillantja a vállamon pihenő táskát, olyan gyorsan pattan fel, hogy alig tudom követni szemeimmel a mozdulatot. Fehér, kinyúlt pólója gyűrötten lóg rajta, miközben idegesen az amúgy is rettenetesen kócos hajába túr, cseppet sem javítva tincsei helyzetén.
- Már megint mi ütött beléd? Komolyan mindig akkor jön rád az öt perc, amikor véletlenül elalszom? – kérdi indulatosan, miközben felém vágtat a csöppnyi nappalin át.
- Tennem kell valamit. Muszáj. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy itt pihengessek, miközben ki tudja hány ember szenved éppen valami förtelmes, sötét épületben a világ végén úgy, hogy még csak nem is keresi őket senki.
- Nyugodj le, Granger. Attól, hogy tombol benned a tettvágy, nem érdemes hirtelen felindulásból őrültséget csinálnod.
Egy percig szótlanul bámulok a szemeibe. Egy lépésnyire van csupán tőlem, amikor gondterhelt pillantásával megbélyegezve lefékez előttem.
- Miért? Mi haszna van annak, ha itt vagyok? – kérdem kétségbeesetten. – Mindenki veszélyben van, aki közelebbről ismer engem, én pedig elzárkózom, mintha semmi rosszat nem tettem volna, és csodás kis biztonságban lógatom a lábam. Mondd, Malfoy, mégis mi a fene értelme van ennek?
A szőke összehúzott szemöldökkel mered rám. Pillantását elhomályosítja a zavar, majd óvatosan megrázza a fejét, és közelíteni kezd felém, de én meghátrálok. Egészen addig lépkedek, míg utam nem szegi a mögöttem magasodó ajtó. Egyre magasabbra kúszik a pulzusom, egyszerre taglóz le Malfoy jelenléte, és a tény, hogy neki is ugyanúgy árthatok, mint mindenki másnak, aki közel kerül hozzám.
- Gondolod, hogy hasznosabb lenne, ha még ennél is nagyobb gödörbe sodornád magad? Mert ez történne, ha most kiszaladnál hősködni – mondja cseppet sem titkolt dühvel. Kiszárad a torkom, ahogy tudatosul bennem, hogy nem csak bajba sodrom, de még csak nem is vagyok őszinte vele. Ráadásul tudja is. Mégis itt van. Levegő után kapkodok, érzem, ahogy elvesztem a kontrollt. – Annyira próbálkozom, hogy legalább egy kis biztonságban tudhassalak, de te mindig kitalálsz valamit, amivel újra bajba sodrod magad. Mégis mi a fene van veled?
- Nem érdemlem meg a biztonságot, amit kapok tőled! – kiáltom el magam.
Előbb döbbenet, majd kíváncsiság ül ki az arcára.
- Ezt meg hogy érted?
- Hazudtam neked Malfoy. Még ha nem is feltétlen szószerint hazudtam, akkor sem mondtam el az igazat, és... Egyszerűen nem érdemlem meg azt, amit értem teszel - mondom ki, ami valahol nagyon-nagyon mélyen megfogalmazódott bennem, és máris egy grammnyival könnyebbnek érzem a lelkem.
- Akkor mondd el, mit titkolsz előlem, és kész – vonja meg a vállát gondtalanul.
Vívódó tekintettel nézek a szemeibe, nagyon komótosan rendeződnek sorba a szavak a fejemben. Addig húzom, amíg csak lehet, pedig rohannom kéne, mintha életem versenyén száguldanék az első helyért. De az a fránya vágy, hogy így láthassam még, a félelem, hogy aztán már rám se néz többé...
- Én... Nem mondtam el neked, de majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy a Minisztérium totálisan átvágott téged. Olyasmit ajánlottak a szolgálataidért, ami nem is létezik – mondom halkan, de a szoba csendjében olyan a hangom, mint egy hirtelen felcsattanó mennydörgés az éjszaka kellős közepén. – Mentegetőzhetnék, hogy csak azért nem mondtam el, mert féltem, hogy utána nem látlak többé, de nem hinném, hogy megérdemlem a megértésed, miután a helyzet tetejébe még folyton bajba is sodortalak. Szóval kérlek, add vissza a pálcám, és akkor ígérem, nem látsz többé.
Nagy levegőt veszek, miután elhadarom a mondandómat. Kissé zavartan, de a lehető leghatározottabban bámulok Malfoy szemeibe, aki hitetlenkedve megrázza a fejét. Aztán elneveti magát, miközben egyik karját a mögöttem lévő ajtónak támasztva közelebb hajol hozzám.
- Szóval erről lenne szó? – húzza össze a szemöldökét.
- Miért? Mit vártál?
- Őszintén? Fogalmam sincs, de nem ezt. Mármint, örültem volna, ha nem tartod vissza ezt az infót, de kösz, már tudtam.
- Tessék? – kérdem hitetlenkedve. – Miért nem mondtad?
Malfoy felvonja a szemöldökét, én pedig beharapom az alsóajkam. Pont én kérem számon rajta? Hihetetlen vagyok...
- Lényegtelen – makogom. – Szóval a pálcám. Kérem a pálcám! – mondom határozottan.
- Ne siess annyira – rázza meg a fejét.
- De muszáj...
- Csak egy percre engedd el a bűntudatod, rendben? – mondja halkan, mire kíváncsi szemekkel pillantok rá. – Elég sokat tettél azért, hogy megmentsd anyámat. És ki tudja, talán az is lehet, hogy sikerült, csak még várnunk kell, hogy teljesen felépüljön.
- Akkor sem voltam őszinte veled – rázom meg a fejem könnyekkel küszködve.
- Ezesetben itt az ideje, hogy megegyezzünk – mondja határozottan. – Talán rettenetes dolgok várnak ránk, Granger, de túlteszünk rajtuk. És közben nem hazudunk egymásnak. Mit szólsz? Bármit elmondhatsz nekem, és cserébe megalapíthatod az egy személyes, A lány, aki tudja Malfoy titkait klubodat. Csak kérlek, hagyd, hogy segítsek neked, és ne engedd, hogy öt percenként elborítson az elmebaj, hogy magad mögött kell hagynod engem is.
- Nem tudok megbirkózni ezzel a helyzettel – rázom meg a fejem lassan, tekintetem a földre szegezve. – Olyan, mintha két szakadék között állnék. Tök mindegy, merre fordulok, így is, úgy is zuhanok, csak az a kérdés, hogy magammal rántalak e téged is – suttogom kissé bizonytalanul.
- Ó, én már régesrég levetettem magam, emiatt igazán nem érdemes aggódnod – neveti el magát. – Ne gondolj erre, Granger. Egyszerűen csak hagyd hogy Veled legyek – mondja, miközben a mutatóujját az állam alá helyezve óvatosan felemeli a fejem. - Tedd le ezt a táskát – simítja le a vállamról a még mindig rajta pihenő csomagomat.
- De...
- Hajnali három van, akkor se tudsz kezdeni magaddal most semmit, ha kettétör az ideg. Nyugodj le egy kicsit.
- Nem tudok – rázom meg a fejem, mire Malfoy elmosolyodik, és kissé oldalra döntött fejjel kezdi tanulmányozni az arcom.
- Nappal megszervezzük a dolgot, amit terveztünk. És odaadom a pálcád is. De most...
- Most mi? – kérdem türelmetlenül, amikor úgy tűnik, nem folytatja magától.
- Segítek elűzni az aggodalmas gondolataid – vigyorodik el, aztán hirtelen magához ránt, és azelőtt csókol meg, hogy akár egy szót szólhatnék. Nem mintha akarnék. Megérzem, ahogy a hátamra csúsztatja a tenyerét, és menten kifut a bőröm alól a feszültség - lágy melegség veszi át a helyét. Karjaimat ösztönösen Malfoy nyakára csúsztatom, a hajába túrok, ő pedig olyan szorosan tartja a derekam, hogy úgy érzem, még a világ legerősebb mágiája sem tudna most elválasztani minket egymástól. De annyi érzés kavarog bennem, és annyi bizonytalanság leng körül, hogy belefájdul a fejem, ha egy pillanatra is eszembe jut a kinti világ...
- Ne gondolkodj – morogja Malfoy a csókunkba, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Bízz bennem – teszi még hozzá, majd egyik kezével végig simít az arcomon, miközben egy pillanatra távolabb húzódik tőlem. – Megoldunk mindent. Veled tartok, és nem azért, mert egy hülye egyezség kötelez rá, hanem azért, mert Veled akarok lenni. Édesmindegy hol, és mekkora bajban, Granger. Az én életem mindig is veszélyes volt – mosolyodik el hirtelen. – És amúgy is sokkal nagyobb rosszfiú vagyok azoknál a balfácánoknál – húzza össze a szemeit, mire megtörik a jég, és hirtelen elönt valamiféle édes megkönnyebbülés, amit nem tudok mire vélni, de olyan jóleső érzés, hogy azon nyomban mosoly ül ki az arcomra.
- Na, ez így máris jobban tetszik – bólint elismerően, majd újra az ajkaimra támad, én pedig igyekszem bűntudat nélkül, önfeledten élvezni és viszonozni az összes csókot, melyet a számra lehel.