Amikor felébredek, csupán egy hajszál válasz el attól, hogy rendkívül nőiesen lezúgjak a kanapéról. Biztonságosabb helyzetbe kucorodok, és megpróbálom kidörzsölni szemeimből az álmot, bár be kell vallanom, nem szívesen teszem, miután ilyen csodálatos képek tárultak elém az éjszaka. Igen nagy erőfeszítésbe telik, míg szétválasztom a valóságot az elmém szüleményeitől. A valóságot. Huh! Jézus! Hm, talán ma mégis érdemes lenne könnyedén félredobni az álmokat...

Felhagyok a szemeim trancsírozásával, és oldalra fordítom a fejem - tényleg a kanapén aludtam. Sóhajtok egyet, majd a plafonra szegezem a tekintetem, és elmosolyodom. Ez egy igazán szép reggel.
Elhatározom, hogy adok magamnak néhány percet, rá kell jönnöm ugyanis, hogy egészen pontosan miért vagyok a nappaliban, mert ez valamiért kiesett. Gondolkodásra azonban nincs időm, egy másodperc sem telik bele, s a látóterembe egy pohár alja úszik be. A szemeimet összehúzva figyelem az üvegre kulcsolódó ujjakat, az illető csuklóját, feszes alkarját... Hátrahajtom a fejem, és idiótán nézek fel a teljesen éber Draco Malfoy képébe. Bár a szeme sarkában összefutó apró nevetőráncok arról árulkodnak, hogy valahol mélyen szórakoztatja a látványom, arckifejezése hétpecsétes titokként őrzi ezt az információt.

- Ezt nekem hoztad? – kérdem, miközben felülök, és megigazgatom a pólómat, hogy nagyjából normálisan álljon. Vajon túl sokat forgolódtam az éjszaka, vagy más okból fest ilyen rakoncátlanul?
- Természetesen. Gondoltam, stílusosan ébresztelek, és a fejedre borítom, de lecsúsztam róla – vonja meg a vállait Malfoy. Vigyorogva elveszem tőle a poharat, és hatalmasat kortyolok belőle.
- Rettentően kedves vagy.
- Mondták már – bólint, majd ledobja magát a hozzá közelebb eső fotelbe. Kezeit a tarkójára csúsztatva hátradől, és sóhajt egy hatalmasat.
- Mennyi az idő? – kérdem az ablak felé hunyorogva. Bár a nap minden bizonnyal már felkelőben van, még korántsem jár olyan magasan, hogy halovány sárgaságnál többel járuljon hozzá a nappalivá alakuló fényviszonyokhoz.
- Hat óra. És már fent vagyok, alig pár órányi alvás után. Szörnyű – panaszkodik, bár hangja cseppet sem sugall rosszallást. Úgy okoskodom, az utóbbi információt csupán azért osztotta meg velem, mert szeretné, ha rákérdeznék az okára. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy csak azért is lógva hagyom a lehetőséget, de a kíváncsiságom eluralkodik rajtam.
- Akkor miért keltél fel?
Résnyire nyitja a szemeit, rám néz, aztán visszafojtott mosollyal ül fel. Bal karjával a térdére támaszkodik, jobb kezével pedig végigsöpör szőke tincsein. Hirtelen átfut az agyamon, hogy milyen felemelő érzés volt, amikor az én ujjaim vállalták magukra ez utóbbi feladatot, és azon kapom magam, hogy legszívesebben megismételném, de hát az azért mégis csak furcsa és beteges lenne, ha mindenféle ok nélkül odahuppannék Malfoy mellé és megsimogatnám a fejét. Majdnem felnevetek a gondolatra, de Merlinnek hála, sikerül legyőznöm a kényszert – szörnyű lenne, ha a szőke a mulatságom tárgyáról faggatna.
- Lelöktél a kanapéról.
Olyan szépen elkalandoztam, hogy hirtelen azt sem tudom, miféle kérdésre érkezett ez a válasz. Aztán kitisztul a terep, az arcomba pedig melegség költözik – érzem, ahogy felkúszik a nyakamon a piros egy haloványabb fajta árnyalata.
- Bocsi – mondom a poharam szélét birizgálva. Gyorsan a számhoz emelem, és jó lassan kiiszom a maradék vizet, hogy még csak véletlenül se kelljen megszólalnom.
- Nem fájt – vonja meg a vállát Malfoy. – Annyira – teszi hozzá, hogy cukkoljon egy kicsit, de figyelmen kívül hagyom, és gyorsan lecsapok az első gondolatfoszlányra, amely megmenekíthet attól, hogy a fejem végül ne egy barackra, hanem egy érett paradicsomra emlékeztessen.

- Atyaég! – mormogom kezemet a homlokomra tapasztva.
Malfoy kíváncsian fürkészi az arcom.
- Mi történt?
- Be kell mennem a Minisztériumba – mondom lassan. – Valamit ki kell találnom, miért tűnök el mostanában néhány napra csak úgy, mindenféle bejelentés nélkül. Meg aztán ott vannak az elmúlt napok utóhatásai. Tulajdonképpen egy csomó tennivalóm van. Azaz tennivalónk – húzom össze a szemeimet, majd megpróbálok gondolatban készíteni egy gyors listát a napirendemről.
- Te vagy az osztályvezető – néz rám Malfoy értetlenül.
- És?
- Azt hittem, neked tartoznak elszámolással a beosztottjaid, nem fordítva.
- Nem vagyok Miniszter – mosolyodok el. – Nekem is van felettesem.
- Szerintem nem érdekli, hogy távol vagy-e vagy sem.
- Már miért ne érdekelné? – kérdezem kissé sértődötten, elkerekedett szemekkel bámulva az arcát.
- Ennyi idő alatt nem történik semmi, ami olyan zűrt okozna, hogy feltűnjön a hiányod – legyint, mintha nem is számítana az egész, de nekem csak tovább mélyül a csodálkozásom.
- Hát ez aztán szívet melengetően pozitív vélemény rólam! – húzom össze a szemeimet. Kár, hogy nem maradt víz a poharamban, most igazán jól jönne, ha egy kicsit lehűtene valami.
- Nem mondtam rólad semmi rosszat.
- Valóban nem. Csak éppen cseppet sem vagyok fontos, de hát mit számít az.
- Ne kapd fel a vizet, Granger – vigyorodik el Malfoy. – Inkább beszéljük meg, hogyan tovább.
Mézes madzagként csalogat egy stílusos elviharzás gondolata, de aztán bekúszik eszement gondolataim közzé a valóság egy árnyaltabb szeglete, és hatásosabban végzi a dolgát, mint egy megtermett vödör jéghideg víz – azon nyomban kihuny az ereimben tomboló hév legapróbb kis szikrája is.
- Rendben – köszörülöm meg a torkom, majd felállok, és odalépek a komódomhoz, melynek fiókjai a nyomozásunk darabkáit rejtik. Egy alsóbb fiókot húzok ki, és előkaparok néhány dolgot, amire úgy gondolom, szükség lehet ma. Közben Malfoy megfejthetetlen pillantással figyel egy ideig.
- Azt hiszem, a gyerekek vonalán kéne kezdenünk – jegyzi meg hirtelen, miközben én még mindig a felhalmozott kacatok közt turkálok. Sikertelen kísérletem után egy alacsonyabb fiók után nyúlok. Leguggolok, hogy jobban hozzáférjek a tartalmához, és azon nyomban a combomba hasít a fájdalom. Hülye rohangászás.
- Támogatom az ötletet.
- Sanszos, hogy a felsőbb szinten tartózkodókkal kevesebbszer futottak össze, mint egymással, de talán összekaparhatunk egy-két nevet.
- Valamint kideríthetjük, hogy egészen pontosan milyen képességeik vannak. Talán rájövünk valamire ezzel kapcsolatban – teszem hozzá. Végre megtalálom a téglalap alakú, gondosan összehajtogatott térképemet, és elégedetten kihúzom néhány üres üvegcse közül.
Szép sorjában mindent a komód tetejére pakolok, aztán lassan felállok, anélkül, hogy bármiféle jelét mutatnám a lábamba hasító fájdalomnak. Malfoynak háttal bíbelődöm egy sort, várva, hogy újra megszólaljon, az elkövetkező másodpercek azonban néma csendben telnek. Aztán hallom, hogy feláll, és puha léptekkel mögém somfordál. Kellemes derengés fut végig a testemen - olyan közel ér hozzám, hogy már-már érzem a bőre alól felszabaduló hő simogatását. Az ajkamba harapok, amikor tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen gőzöm sincs, hogyan kéne kezelnem a közelségét, és a köztünk lévő dolgot, akármi is legyen az pontosan.
Még mielőtt elkezdenék a kapcsolatunkat legmegfelelőbben jellemző szó után kutatni, hirtelen behasít a fejembe egy gondolat, és olyannyira kíváncsivá tesz, hogy mindenféle meggondolás nélkül, igen gyorsan hátrafordulok, és egyenesen Malfoy szemeibe nézek. Meglepett pillantással díjazza a mozdulatomat, de még mindig nem szól semmit: kivárja, hogy feltegyem a kérdésem, hisz nyilvánvaló számára, hogy valami igen erőteljesen fúrja az oldalam. Tegnap este úgy döntöttünk, hogy nem beszéljük meg a történteket, de Malfoy megígérte, hogy valamelyest beavat az elmúlt napok eseményeibe.
- Hogy találtál meg?

Egy pillanatig tehetetlenül himbálózik közöttünk a kérdésem - Malfoy biztosan valami másra számított, ugyanis szüksége van egy másodpercre, hogy rátaláljon a válaszra. Aztán kezét a farmerja zsebébe dugja, és egy gyűrött lapot húz ki belőle.
- Emlékszel még erre? – kérdi, miközben felém nyújtja. Értetlenül bámulom a tenyerén pihenő papírt, de azért elveszem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Széthajtogatom, kisimítom a sarkait: egy árva szót, ábrát, de még csak egy aprócska jelet sem látok rajta. – Mivel ilyen izgalmas életünk van, úgy tűnik, mintha ezer éve adtad volna, de ha jobban belegondolsz, nem is olyan régen történt – mondja lassan, elmélyülten tanulmányozva, ahogy az üres lapot vizsgálgatom. Aztán bevillan.
- Te jó ég! Ezen leveleztünk! – kiáltok fel, és elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy mennyire türelmetlenül vártam Malfoy válaszaira a tárgyalóteremben.
- Üzentünk, Granger.
- Tök mindegy – vonom meg a vállam, és gondosan összehajtom a papírt. Nem értem, mi baja van a levelezéssel. – Ez nagyon érdekes, de nem igazán adta meg a választ a kérdésemre.
- Azt hinné az ember, hogy totálisan lefárasztotta az agyad a tegnapi hajsza megszervezése. – Egy pillanatra elgondolkodik, felvonja a szemöldökét, és hozzáteszi, hogy: - De persze az is megeshet, hogy igencsak hatásosan blokkolja benned valami az eredményes eszmefuttatást.
- Ne szórakozz már!
- Oké, jól van – mondja, majd elveszi tőlem a papírt. – Emlékezz csak, mire rajzoltad fel a kis térképedet – néz rám jelentőségteljesen, nekem pedig újra leesik a tantusz.
Fogalmam sincs, hogy választhattam éppen azt a pulcsit, amelynek zsebébe süllyesztettem a papír testvérét az utolsó üzenetváltásunk után, arról pedig végképp nem szeretnék nyilatkozni, hogyan maradhatott benne észrevétlenül olyan sokáig. De miután ruhát cseréltem Claryvel az álcám felépítése céljából, ő azt a papírdarabot találta meg a fölsőm zsebében, és arra írtuk rá minden okosságunkat a kúriában felfedezett rend ismert részleteiről, amelyik ennek a gyűrött kis fecninek a testvére.
- Azt hiszem, tisztult a kép, de még mindig nem elég éles, szóval örülnék, ha kicsit pontosabban beavatnál. Rettentő kíváncsi vagyok – rázom meg a fejem. Malfoy arcán átfut ugyan egy halovány mosoly, de ábrázata sokkal inkább komolyságot sugall, mint az előbb. Mindenféle játékosságot mellőz, így hát már akkor tisztában vagyok vele, hogy végre kielégítő választ kapok majd, amikor még el sem kezdi a beszédet.
- Nos, nyilvánvaló okokból semmit sem ért a jel, amellyel még az eltűnésed előtt szerettem volna biztosítani a megtalálásodat. Vagy legalábbis azt hittem, hogy így van. Mindazonáltal egy teljes napon át igen erős késztetést éreztem, hogy hazarohanjak – magyarázza a lapot figyelve. – Azt hittem, anyám miatt van. Aztán valaki rávilágított, hogy talán más oka is lehet a megérzésemnek, és miután már nem igazán maradt több ötletem a felkutatásodra, úgy döntöttem, egy próbát végül is megér – vonja meg a vállait, immáron a szemeimbe nézve. – Szóval hazamentem, és akkor megtaláltam ezt a lapot, rajta egy igen béna rajzzal meg az írásoddal. Egyértelmű volt, hogy fogva tartanak, és akkor arra is rájöttem, hogy szökni készülsz. A rajzod túl hamar köddé vált, miután elolvastam, így a térképet nem sikerült ugyan memorizálnom, valami azért megragadt.
Ekkor elhallgat, és szótlanul mered rám.
- Micsoda? - kérdem a folytatásra várva.
- Néhány helyen megjegyzéseket tettél különféle tárgyakról.
- Ó, igen – bólintok gyorsan. – Pár folyosót először csak a festmények alapján sikerült megkülönböztetnem.
- Nos, részben nekik köszönheted, hogy időben érkeztem – mondja hirtelen, mire szégyenszemre megint értetlenség ül ki az arcomra.
- Tessék?
- Az egyik a miénk volt – mondja egy pillanatnyi habozás után, csak úgy elejtve a mondatot. Ha valós tárgy lenne, még azt is hallanám, ahogyan a földhöz koppan, mielőtt folytatja. Igyekszem nagyon odafigyelni rá a mondanivalójára, de képtelen vagyok kizárni a tényt, hogy közelebb került hozzám. – Miután üresen maradt a kúriánk, előszeretettel lógtak be mocskos kis kereskedők, hogy kihasználják a nyitott kapuk mögött rejtőző, értékesíthető holmikat – magyarázza Malfoy. Szürke pillantása már elszakadt az enyémtől. Most szórakozottan figyeli a kulcscsontomat, és ez a tény olyannyira felkavarja a belsőmet, hogy egy pillanatra még a kíváncsiságom is háttérbe szorul egyre inkább előbújó vágyam előtt. De csak egy pillanatra. – A lényeg, hogy egy igen híres darabot sikerült kiszemelned magadnak, nekem pedig lett egy igen jó megérzésem. Megfenyegettem egy fickót, aki félig-meddig nyomra vezetett, aztán megkerestem Pottert, és árgus szemekkel figyeltük az erdőt, a legapróbb varázslatra várva. Egyértelmű, hogy bizonyos dolgok a jelem miatt történtek úgy, ahogy, bár fogalmam sem volt, hogy efféle hatásai is lehetnek. A lényeg, hogy bejött.
Mire befejezi a beszédet, tekintete a nyakamon át egészen az állam vonaláig jut. Megint csak úgy érzem, hogy igazán szükségem van egy pohár vízre, de a világért sem mozdulnék meg. Végül Malfoy elszakítja pillantását kellemesen felmelegedett bőrömtől, és megvonja a vállát.
- Miután kiszúrtunk titeket, már könnyen ment minden, hiszen szó szerint elgázoltalak – mosolyodik el. – Ami azt illeti, először tényleg azt hittem, hogy valaki mást füleltem le. A bűbáj igen alattomos segítőm volt – jegyzi meg.
- Valóban. Rám hoztad a frászt.
- Örülök – mondja elégedetten, mire felnevetek, és nehezen ugyan, de visszafordulok a komódhoz, hogy végleg befejezzem a pakolászást. Felkapom a tetejéről azt, amire elsőként szükség lesz, aztán elhatározom, hogy keresek valahol a közelben egy válltáskát, amibe beletehetem. Mielőtt azonban messzire jutnék, megpillantom a dohányzóasztalon heverő poharakat. Mármint azt a kettőt, amely az este maradványaként díszeleg a nappalim kellős közepén.
- Hm. Ki is ment a fejemből, hogy ittunk tegnap este – állapítom meg elgondolkodva. Malfoy az asztalra néz, aztán rám. Elgondolkodom rajta, hogy vajon tanácsos-e megkérdeznem, hogy lehet ez, vagy inkább messziről kerülnöm kéne a lehetséges válaszokat. Malfoy azonban nem agyal olyan sokáig a problémán.
- Tényleg? – húzza össze a szemeit. Tekintete nyomán hirtelen kellemetlen érzés fog el. Tettem volna valami meggondolatlant? – Ez azt jelenti, hogy van néhány... szóval nem emlékszel mindenre a tegnap éjszakából?
Kifejezéstelen arccal meredek Malfoyra, aztán veszek egy megnyugtató, jó mély lélegzetet. Minden erőmmel uralkodok arcvonásaimon, hogy még csak véletlenül se torzuljanak kétségbeesésbe.
- Épp csak ez a kicsi esett ki – vonom meg a vállam, bár nem sikerül olyan magabiztosan a mozdulat, mint ahogy szeretném.
- Akkor megnyugodtam.
Malfoy arcán olyan pajzán vigyor terül el, amilyet még komolyan soha nem láttam rajta, és ez kirúgja a meggyőződéseim lába alól a talajt. De hát nem részegedhettem le! Kizárt dolog! A leghaloványabb jelét sem érzem a másnaposságnak, márpedig nem szoktam inni, biztosan lenne valami utóhatása. Beletelik teljes fél perc, mire rájövök, hogy Malfoy ádázul kihasználta a lehetőséget, és egy pillanat alatt elérte, hogy jól kétségbeessek a nagy semmi miatt.
- A fontosabb részletek megmaradtak – vonom meg a vállam lassan. Akár teljesen komolyan is gondolhatnám, hiszen valóban így van, csak éppen nem abban az értelemben, ahogyan ő gondolja, hogy gondolom. Te jó ég, ezt jól megcifráztam.
- Igazán sajnálatos lenne, ha megfeledkeztél volna bizonyos képességeimről.
Felnevetek, majd oldalra döntött fejjel egyenesen a szemébe nézek.
- Malfoy, pont úgy festek, mint tegnap éjjel – mutatok a ruháimra. – Tudom, hogy nem feküdtem le veled, bár tény és való, hogy erre az italra sehogy sem akaródzik emlékeznem.
Még én magam is meglepődök, hogy ezt ilyen nyíltan kimondtam, de úgy tűnik, Malfoyt cseppet sem ejtik zavarba szavaim. Nem mintha elképzelhetőnek tartanám, hogy ez megtörténjen valaha is.
Kicsit közelebb araszol hozzám, szinte észrevehetetlenül lassan.
- Nagyon kimerült voltál, egyetlen pohár lélekfoltozás után kidőltél, és úgy festettél, mint aki kómába esett. De az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy igazán kivételes lehetőséget szalasztottál el a jókedvre derítés további fokozataiból – mondja összehúzott szemekkel, komolyságot tettetve.
Igyekszem olyasmit lépni, amivel meglephetem, szóval csak annyit mondok:
- Én már csak ilyen erkölcsös lány vagyok. Elsőre legalábbis biztosan. De talán legközelebb kevésbé leszek az.
- Már ha lesz olyan – vonja fel a szemöldökét.
- Ha lesz – bólintok. Már épp elindulnék, amikor eszembe jut valami. – Köszönöm a vizet.
- Gondoltam, hogy hasznos lesz.
- Hm?
- Egész éjjel nyitott szájjal aludtál. Komolyan azt hittem, hogy nyáltócsával a mellkasomon ébredek, de aztán végül mégsem így történt, szóval gondoltam, kiszáradt a szád.
- Értem – pislogok, aztán tényleg elfordulok tőle, mert erre már igazán nem tudok mit mondani. Inkább a szobám felé menekülök, hogy vállalható ruhába bújhassak.

***

Amikor beérek az irodámba, pontosan az a látvány tárul elém, mint amilyen a képzeletembe lopózott ma reggel: olyan magas aktatorony árválkodik az asztalomon, hogy legfelsőbb darabjai már magasabban vannak a fejem búbjánál.
Alice-t nem találtam a recepciós irodában. Ennek két okból is örültem. Egyrészt nagy valószínűséggel tényleg senki sem fog kérdezősködni a távollétemről, ami kicsit lehangoló ugyan, még mindig jobb, mintha bugyuta kitalációkkal kéne előállnom. Másrészt Alice egészen biztosan azért van távol, mert Clary előkerülése teljesen bezsongatta, és Sarah után ment, hogy ő is meglátogathassa a lányt.

Miután kényelmesen elhelyezkedek a fotelemben, belekukkantok az első aktába. Kissé elhúzott szájjal állapítom meg, hogy semmi izgalmasról nem írnak benne, csak a szokásos sorokat itatták tintával a papírokra.
Még csak a második oldalon járok az ellenőrzéssel és aláírással, amikor egy kis röpcetli jelenik meg az orrom előtt. Azonnal lecsapok rá, információra éhesen olvasva a ráírt üzenetet. Harry kurta, de kissé mégis esetlen betűi azonnali kávéra invitálnak. Összehúzott szemekkel a papírhalom felé fordulok, majd egy pillanattal később olyasmit teszek, amire még soha sem vetemedtem, mióta itt dolgozok: felkapom a pálcám, és az aktákra intek, mire azok szép sorjában ereszkednek alá az asztalomra, hogy a magától repkedő tollam készséggel aláírja őket minden lényeges helyen. Elmosolyodok, és a táskámat megragadva olyan gyorsan elhagyom az irodámat, mint amilyen gyorsan érkeztem. Leheletnyi bűntudat mar belém, de akárhogy is próbál meggyőzni a visszafordulás helyességéről, tisztában vagyok vele, hogy háborgó hiúságom ellenére Malfoynak bizonyos mértékben igaza volt. És miután elültette a bogarat a fülemben, most bátran támaszkodhatok erre a megfontolásra: ezen a néhány órán aztán tényleg semmi, de semmi nem múlik.

Miután megérkezek az Abszol útra, azon nyomban kedvenc kis kávézóm felé veszem az irányt. Kifejezetten élvezem, ahogy a hét ágra sütő nap sugarai a kellemes nyári szellővel karöltve kezelésbe veszik a bőrömet. Amikor meglátom, hogy Harry a kinti teraszon foglalt helyet nekünk, szélesen elmosolyodok, és intek neki egyet, mire az én jó hangulatomhoz hasonló érzések játéka veszi birtokba a Kiválasztott arcát.
Lehuppanok a vele szemben elhelyezett székre, és a következő pillanatban meg is jelenik mellettünk egy kis jegyzettömb meg egy toll a levegőben, amely egyértelműen arra vár, hogy lefirkanthassa a rendelésünket.
- Mi a helyzet otthon? – kérdezem Harrytől, miután választunk. A munkám miatt megcsapó kis bűntudat kutyafüle ahhoz képest, amelyet Ginny miatt érzek.
- Kézben tartom a helyzetet – feleli titokzatosan. – Egyelőre. De tény és való, hogy Ginny... nos, azt hiszem, kicsit ki lesz akadva rád, amikor találkoztok majd.
Na, erre magamtól is rájöttem.
- Izgalmas lesz.
- De még mennyire – vigyorodik el gonoszul Harry, mire csak gunyoros mosollyal felelek.
Néhány mindennapi téma megvitatása után a legnagyobb kíváncsiságom irányába terelem a témát.
- Mi a helyzet a gyerekekkel? – kérdem kissé halkabb hangon, de azért nem túl titokzatosan, ügyelve, hogy ne figyeljenek fel ránk a szomszédos asztaloknál ülők.
- Az Ispotályban vannak – feleli, miközben gőzölgő kávéval töltött csészék csusszannak a köztünk lévő asztalra. – Alaposan kivizsgálják őket, hogy nem esett-e komolyabb bajuk az alultápláltságon és a kimerültségen kívül. Mind kaptak nyugtató főzetet, szóval szép sorban kidőltek, és minden bizonnyal alszanak még egy darabig.
Természetesen őrültség volt a gondolat, hogy azon nyomban letámadom őket a kérdéseimmel. Teljesen magával ragadott a folytatás, a többi áldozat megtalálásának lehetősége. Úgy érzem, tapintatlan voltam.
- Borzasztó lehetett nekik – mondom halkan, a kávémba kortyolva.
- A lényeg, hogy most már biztonságban vannak – mondja Harry megnyugtató hangon, mire halványan elmosolyodok. – És ez legnagyobb részben neked köszönhető.

Miközben a kávénkat fogyasztjuk, előszedem a táskámból a térképet, Harry felé tolom az asztalon, és a segítségét kérem további lehetséges helyek felkutatásában. Egészen biztos vagyok benne, hogy most már sokkal könnyebben fog menni a keresés, valós eredményt azonban csak egyik legjobb barátomtól remélhetek, aki természetesen készséggel segít nekem.
- Érdemes lenne indulnom – vakarja meg hirtelen a homlokát Harry, miután megbeszéljük a terv részleteit.
- Rendben – mosolyodok el, és megiszom az utolsó korty kávét. – Add át az üdvözletemet Ginnynek – teszem hozzá gyorsan. Alaposan fel kell készülnöm a találkozásunkra, ugyanis biztosan kimerítő mesét követel majd. Apropó mese. – Faggatott téged a távollétemről?
- Természetesen – nevet fel Harry, miközben felpattan a székéből. - De nem mentettelek ki teljesen, hamarosan be kell foltoznod a homályos részeket. Most babaváró csoportban van, de este, ha hazaérek, robbantom a bombát, és elújságolom, hogy visszatértél.
- Mit mondtál neki?
Felvont szemöldökkel mered rám – pillantása baljós sejtelmeket kelt bennem, és egy egészen röpke pillanatra eszembe juttatja Malfoyt. Persze nem ugyanúgy néz rám, de rémisztő hasonlóságot fedezek fel szemei néma figyelmeztetésében.
- Kihasználtam a kíváncsiságát, és azt füllentettem, hogy Malfoyjal paráználkodtok.
- Micsoda?! – kiáltok fel a kelleténél kicsit hangosabban. Néhány szem rám szegeződik, de összességében szerencsére nem kelt nagy figyelmet a megszólalásom, aminek nagyon örülök, ugyanis csupán egykét plusz tekintet hiányzik, hogy veszélyesen vörösbe váltson az arcom. Egy mellettünk ülő fickó kérdő tekintettel bámul rám, szóval behúzom a nyakam, és dühösen Harryre meredek. Nem akarom, hogy bárki is meghallja Malfoy nevét, azt meg pláne nem, hogy kapcsolatban állok vele.
- Nyugi – kuncog Harry. – Nem éppen ebben a megfogalmazásban tálaltam az információt. A neveket is mellőztem, természetesen.
- Hála az égnek – sóhajtok fel megkönnyebbülten.
- Hermione – kezdi Harry összehúzott szemekkel.
- Mondd.
- Úgy viselkedsz, mintha nem is hazudtam volna olyan nagyot az eredeti ötlettel – vigyorodik el. Elkerekedett szemeket kap csupán válaszul, mire hangosan felnevet, út közben nyom egy puszit az arcomra, aztán elviharzik.

***

Úgy beszéltem meg Malfoyjal, hogy késő délután abban az elhagyatott épületben találkozunk, ahonnan előzőleg a házukba indultunk.
Az értékes dobozkával a kezeim között érkezek meg a poros helyiségbe. Megállapítom, hogy egyelőre magam vagyok, aztán körbenézek kicsit, és miután találok egy valaha fehér, most már inkább szürke lepedővel betakart, de elég stabilnak tűnő dobozt, lehuppanok rá.
Az ölembe helyezem a dobozt, és óvatosan leemelem róla a tetőt. A számunkra legértékesebb tartalmat rögtön félreteszem, és kutakodni kezdek a plusz zsákmány között. Mivel tényleg elég kicsi dobozról van szó, természetesen nem számíthatok rá, hogy az üvegcse mellé begyömöszölték a terveik vaskos kézikönyvét is, de talán akad benne valami használható.
Végül azonban csalódnom kell: néhány gondosan összehajtogatott, megsárgult lapra bukkanok csupán. Ráadásul fogalmam sincs, hogyan kéne értelmeznem az üzenetüket, megfejthetetlen rajzocskák borítanak minden oldalt – ismert betű vagy ábra egy sincs köztük.

- Hát te meg mit csinálsz?
Malfoy hangja úgy vágja félbe a gondolataimat, mintha egy kifejezetten éles tőr lenne. Felnézek közeledő alakjára, és megrázom a fejem, miközben gyorsan visszapakolok mindent a dobozkába.
- Megnéztem, mit sikerült elcsennem a könnyekkel.
- Találtál valami hasznosat?
Már majdnem kibököm, hogy nem, de eszembe jut, hogy tulajdonképpen csak nem értettem, amit találtam. Rendkívül bosszantó...
- Nem tudom – felelem tanácstalanul. Értetlen pillantás a válasz, de Malfoy igen hamar túlteszi magát a rejtélyen, és a kijárat felé int. Felpattanok, és követem az erdőbe.

- Mi van a lábaddal? – kérdi hirtelen, míg az erdőben bóklászunk. Óvatost pillantást vet a combomra, aztán a célirány felé fordítja tekintetét.
- Izomlázam van – ismerem be, bár reggel megfogadtam, hogy ezt az információt megtartom magamnak. Nem igazán szeretnék alkalmat adni Malfoynak, hogy kritizálhassa az erőnlétemet, de hát úgyis kiszedi belőlem, hogy mi bajom. És ez még mindig jobb, mintha különféle ötletekkel állna elő...
- Ilyen mozgalmas este után nem is csoda – bólint, aztán megtorpan. Kíváncsian állok meg én magam is, várva, hogy most miért fagyott le. Elvigyorodik, aztán újra a fák felé fordítja a tekintetét. Most jövök rá, hogy még csak egy teljes nap sem telt el azóta, hogy utoljára egy erdőben csatangoltam. Ez a mostani helyzet azonban mégis más – a nap narancssárga fénye beragyogja a teret, élettel tölti meg a leveleket, és egészen csodálatosan csillan meg Malfoy arcán.
Azt hiszem, ha nem emberelem meg magam, súlyos problémáim lesznek a hozzá fűzött érzelmeim miatt. Már ha nem hatalmasodott még el fölöttem ez az egész. Úgy véltem, ha túlesünk a csókon, akkor majd minden megoldódik, de tévedtem: egy hatalmas kérőjelet hagyott csak maga után.

A következő pillanatban Malfoy futásnak ered. Nem túl gyorsan, inkább csak egy sietős kocogás tempójában, de egyértelműen elveti a gyaloglást.
- Mit csinálsz? – kérdezem teljesen ésszerűtlenül. A szőke hátra fordul, néhány lépést látatlanul megtéve. Az arcomba vigyorog, és azt mondja:
- Elmulasztom az izomlázad – tárja szét a karjait. – Mozgás utáni fájdalomra újabb adag mozgás a gyógyír.
- Nem tudom, hogy ez most jó ötlet-e – húzom el a szám. Teljesen ésszerű az érvelése, nekem azonban nincs kedvem futni, főleg nem leizzadni, aztán ilyen körülmények között gyógyítani meg minden.
- Ne makacskodj – dönti oldalra a fejét Malfoy, majd játékos villanás suhan át pillantásán, és újra menetirányba fordul. – Persze, ha külön kéred, máshogy is megizzaszthatlak. De félő, hogy a lábaid csak még jobban sajognának utána.
Vajon hogy reagálna, ha azt mondanám, rendben, teszteljük az elméletét?
Nos, azt hiszem, ezt a sokkot megtartom későbbre. Röpke agyfagyás után észbe kapok, és a dobozkára vigyázva elstartolok.

Egészen a célig futunk. A hely, ahonnan láthatóvá válhat a házuk, most ismerősnek tűnik, ami megmosolyogtat. Mintha csak folyton idejárnék, pedig most vagyok itt másodjára.
Erősen koncentrálok, hogy ne lihegjek túl mohón, de annyira szerettem volna hamarabb ideérni, hogy a kocogásból az utolsó méterekre sprint lett, és a tüdőm gyakorlatilag összeomlott, mire végre megállhattam.
- Rettenetes ötleteid vannak – mondom oxigén után áhítozva, egy fának támaszkodva.
- Én két alternatívát ajánlottam – vonja meg a vállát pimaszul Malfoy. – Egyébként meg senki nem mondta, hogy két perc alatt kell megtenni az utat. Te őrültél be teljesen.
Szúrós szemekkel nézek fel rá. Összeszedem magam, kiegyenesedek, és olyan közel megyek hozzá, hogy csupán egy lépés válasszon el tőle. Rám szegezi a pálcáját, suhint egy aprót. Azon nyomban elfolyik a kilátásról a megtévesztés látszata, feltárul szemeim előtt az udvar, az otthonuk. Hunyorogva a szemébe nézek, és azt mondom:
- Remélem, legközelebb komolyan fájni fog, amikor véletlenül lelöklek a kanapémról.
Azzal elégedetten kikerülöm, és elindulok a kis ház felé vezető úton.
- Alig várom – fűzi hozzá a hátam mögött olyan vigyorral, melyet szó szerint hallani lehet.