Megtaláltalak.
A helyzethez képest meglepően hosszú némaság ölel körül minket, miután Malfoy szavait magával viszi az éjszakai szellő. Még mindig mosolyogva, de már teljesen az elmém mélyére süllyedve bámulom az arcát, és egyre csak azon töprengek, hogy ez a szó nem csak egy egyszerű kijelentést testesített meg, hanem sokkal több volt annál. Egy pillanatig úgy érzem, mondanom kéne valamit, de annyira boldog vagyok, hogy végre egy ismerős arccal nézhetek szembe, hogy... nem. Annyira boldog vagyok, hogy Malfoy arcát láthatom, hogy nincs szívem félbetépni a pillanatot. Valószínűleg hamar megteszi majd helyettem a kényszer. Egyébként is, mit kéne mondanom? Hogy köszönöm? Nem érzem helyénvalónak. Nem elég.

Malfoy kissé eltávolodik tőlem, épp annyira, hogy tisztességes ülőhelyzetbe tornázhassam magam - már amennyire tisztességes lehet valami így, hogy még mindig nem mászott le rólam teljesen. Én a kezeimre támaszkodom, ő pedig tenyereit a térdére tapasztva félig a sarkaira, félig pedig az én tulajdon lábaimra ül, és némán bámul rám. Még néhány hosszú, de így is túl rövid másodpercig így nézünk egymásra, aztán elhessegetem az elmémre telepedett köd utolsó kis homályát is, és halkan megszólalok.
- Vissza kell mennünk.
Malfoy most kicsit közelebb hajol. Értetlenül bámul rám.
- Hogy mondod?
- Szerintem nagyon jól hallottad – mosolyodok el óvatosan, és próbálom kitalálni, hogyan tovább.
- Lehetséges – gondolkodik el. – Már amennyiben valami olyasmiről szóltál, hogy én megnézem, mi a fene van ebben a förtelmes kúriában, te pedig szépen hazamész.
Igyekszem elszántan, a tőlem telhető legmerészebb pillantással válaszolni, de ahogy azt mondja, „haza", valami egészen furcsa dolog történik velem. Teljesen egyértelmű, hogy az érzékeim téves reakciót indítottak be bennem erre a szóra, de valahogy annyira különleges volt, ahogy kiejtette, hogy legszívesebben most azonnal megkérném: mondja még egyszer.
Az idő azonban fenyegetően pereg, ráadásul megtámad a bűntudat, és alattomosan befészkeli magát a gondolataim közzé, amiért megint nem hallgatok Malfoyra. Tudom, hogy lassan már nem feszíthetem tovább a húrt, de abban is biztos vagyok, hogy ma este még dolgom van. Erőt veszek magamon, és egészen egyszerű hangon szólok hozzá, miközben végig egyenesen a szemébe nézek.
- Azt hinné az ember, ismersz már annyira, hogy ez még csak meg se forduljon a fejedben.
- Nem szeretnék olyan idegesítő alakká válni, aki folyton azt szajkózza, hogy „Én megmondtam!", de emlékeztetnélek rá, hogy ha előzőleg megfogadtad volna a tanácsom, akkor egészen másképp alakultak volna a dolgaink.
Ez sajnos teljesen jogos.
- Végül megtaláltál, nem? – vonom meg a vállam, és próbálom a lehető legkevesebb érzelemmel megismételni korábbi szavait.
- Beletelt egy kis időbe...
Szó szerint érzem, ahogy a bűntudat cseppet sem barátságos karjai körbeölelnek.
- Az időről jut eszembe! – mondom, és mocorogni kezdek, hogy ne kelljen tovább a szőke szemébe néznem. – Engem az előbb még üldöztek. Tudod. Szóval, talán tanácsos lenne későbbre halasztani ezt a beszélgetést.
Malfoy veszi a lapot, és felpattan. Idegesen fújtat egyet, aztán hátát egy közeli fának vetve bámulja, ahogy feltápászkodok a földről.
Adok magamnak néhány másodpercet, és igyekszem meggyőző érveket gyűjteni, hogy valóban helyesen cselekszem. Még akkor is, ha ebben a percben kissé... hálátlannak tűnök. Minden erőmet összeszedve Malfoy felé fordulok, és idegesen elmosolyodok. Fürkésző szemekkel méreget, de nem szól semmit, úgyhogy sóhajtok egyet, és körbenézek. Megpróbálom megállapítani, merről jöhettem – miután elestünk, teljesen elveszítettem az irányt, szóval most kénytelen vagyok megkeresni a legismerősebb fát. Ha ezt egy erdészetre specializálódott növénytanos hallaná, a földön fetrengve kacagna rajtam meg a csodálatos tájékozódó képességemen.
- Oké, először keressük meg Claryt – mondom, és nagy harcok árán kinyújtom a karom egy gyanús bokor irányába. – Azt hiszem, arra kell mennünk.
- Ő már nincs a térképen.
Elkerekedett szemekkel fordulok Malfoy felé, és érzem, ahogy hirtelen tonnányi súly nehezedik a már amúgy is nehézkes mellkasomra.
- Micsoda? – kérdem erőtlen hangon. Nyelek egy hatalmasat, és hevesen megrázom a fejem. – Nem. Az lehetetlen. Nem követte őt senki! Nem létezik, hogy egy ekkora erdőben éppen rábukkantak, miután az ellenkező irányba futott!
- Nyugi, Granger! – emeli fel Malfoy a karját. – Nyugi – mondja, mire az ajkamba harapva visszatartom a távozni készülő folytatást. – Úgy értettem: Potter megtalálta őt.
Most újra kíváncsian, sőt, kissé hitetlenkedve pillantok rá.
- Tessék?
- Tudod. Potter. Sebhely. Túlélő. Majdnem-auror.
- Ne hülyéskedj, tudom ki az a Potter! – hadarom, és akármennyire is próbálom visszatartani, nagyon halványan azért elmosolyodom. – Itt van?
- Hihetetlen, de én nem vagyok olyan hülye, hogy egy szál magam jöjjek. Mondjuk, a szó szoros értelmében már nincs itt, csak volt, de a lényeg, hogy magával vitte Claryt is, amikor elment – vonja meg a vállát, és ellöki magát a fától. Csak akkor áll meg, amikor körülbelül kétlépésnyi távolság választja el tőlem.
Elengedem a fülem mellett a burkolt sértést, és viszonylag megkönnyebbülten fellélegzek.
- Megmenekült – lehelem, Malfoy pedig bólint. – De honnan tudtad, hogy...?
- Majd később – szakít félbe, majd felvont szemöldökkel hozzáteszi, hogy: - Tudod, az idő.
- Persze – bólintok gyorsan, és elkapom róla a pillantásom. – Akkor a kúria felé kell mennünk.
- Komolyan mondom, így, többes számban nem kifejezetten támogatom az ötletet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy egyedül eredményesebb lennél? – kérdezem, de nem felel. Kétség sem férhet hozzá, hogy rettenetesen érzem magam, ahogy kimondom ezeket a szavakat. - Ha vitatkozás helyett elindulnánk, és megtennénk, amit kell, akkor hamarabb hazaérnénk. Mellesleg sikerült megszöknöm, ami már önmagában bizonyítja, hogy nem vagyok olyan gyenge. Nagyon is leleményes voltam!
Malfoy összevont szemöldökkel mered rám.
- Én nem mondtam, hogy gyenge vagy – mondja, mire nagyon halványan elmosolyodok, de nem felelek semmit. Farkasszemet nézünk egymással. Egy perc sem telik bele: Malfoy gondterhelten dörgölni kezdi a halántékát. – Jó, rendben, tény és való, hogy ketten többre mennénk. Talán még hasznos is lehetsz, de csak egy feltétellel.
- Mi lenne az?
- Nem mondasz ellent, akármire is kérlek – feleli összehúzott szemekkel. Elszánt pillantással felelek, majd egy másodperccel később határozottan bólintok egyet:
- Oké.
- Na, indulás, te leleményes nőszemély – sóhajt, mire vigyorogva bólintok egyet, és rettenetes határozottsággal jobbra fordulok, majd ugyanilyen lendülettel megindulok a korábban felfedezett irányba. Malfoy a torkát köszörülve szól utánam, mire kíváncsian fordulok vissza, de semmit sem látok az arcán azon kívül, hogy épp egy igen széles vigyort próbál kordában tartani.
- Mi az?
- A másik irányból jöttél – dönti oldalra a fejét a megfelelő ösvény felé, én pedig felhúzott orral váltok irányt. Elkönyvelem magamban, hogy ezt a hibát csak és kizárólag azért vétettem, mert elvonta a figyelmem, és miközben eltrappolok mellette, valami olyasmit morgok az orrom alatt, hogy:
- Tessék. Megtaláltál, és a bátor harcos énem visszavonulót fújt. Pedig Merlinre mondom, itt volt!
Malfoy halkan felnevet, aztán futni kezdünk a kúria irányába.

Amikor mindketten úgy gondoljuk, hogy már közeledünk a cél felé, gyors gyaloglásra váltunk, és megpróbálok megosztani Malfoyjal néhány információt a helyről, hogy képben legyen, ha bent leszünk. Kutyafuttában elhadarok mindent az őrökről meg arról, hogy a különleges képességű embereket illetően bejött a feltevésünk – a létszámmal kapcsolatban már kevésbé.
- Szóval többen vannak? - kérdi, miközben átvágunk két igen terebélyes méretűvé cseperedett fa között.
- Jóval többen. Talán... tízen-tizenöten. Körülbelül – mondom kissé bizonytalanul, és szinte érzem, ahogy Malfoy arca fintorba torzul mögöttem.
- Mi van!? – kiált fel visszafogott hangerővel. Nem nézek hátra, de egy pillanatra visszatartom a levegőt, mert valószínűleg akkor is ezt tenném, ha látnám most. – És hogy képzelted, hogy hozunk ki onnan ennyi embert?
- Nem csak emberekért megyünk. Meg kell szereznem valamit.
- Mit?
- Majd meglátod. Nagyon fontos – hadarom két gyors lélegzetvétel között.
- A hangsúly a hogyanon volt. Rohadtul nem értem, miért ködösítesz, Granger.
Ahogy az épülethez közeli fákhoz érünk, lassítok a lépteimen, míg végül meg nem állok, és hátra nem fordulok Malfoy felé.
- Mert előbb ki kell találnunk, hogyan mászunk fel az első emeletre!



- Arra – mondom egy ajtóra mutatva, miután sikeresen bemászunk az ablakon, ahonnan nem sokkal korábban még ellenkező irányba vezetett az utam. Oké, kaptunk egy kis segítséget a pálcámtól az ág stabilitását illetően, és el kellett kábítanunk egy őrt is, de egyébként elég ügyesen megoldottuk a dolgot.
- Hányan követtek az erőbe?
- Öten-hatan – felelem, miközben az egyik ajtó felé lépkedünk. – De lehet, hogy azóta többen is kimentek, nem tudom.
- Szóval akkor most halványlila gőzünk sincs az őrök számát illetően.
- Meglehet – húzom össze a szemeimet, Malfoy pedig bólint egyet, amolyan „lassan már minden mindegy" pillantással megspékelve.
- Sebaj. Biztos nincsenek sokan idebenn, elpáholjuk őket – mondja, mire elmosolyodok, és behúzom az ajtón, mely egy rettenetesen sötét folyosóra vezet. Visszafojtott lélegzettel teszem meg az első lépéseket, bár tény és való, hogy sokkal biztosabbnak érzem lépteimet így, hogy Malfoy itt van mögöttem.


Néhány perccel később egy kis lépcsőházban találjuk magunkat – itt még nem jártam korábban. Úgy okoskodom, hogy lefelé kell haladnunk, ha meg akarjuk találni a fogva tartott embereket, így hát megindulunk az alsóbb szint felé.
Az első folyosó, melyet elérünk, olyan csendes, hogy szinte zúg a fülem a nagy semmi hallatán. Akármennyire is puhán lépkedünk, a talajt érő cipőtalpak hangja ágyúzengésként ütközik neki a némaságnak. Aztán feltűnik valami sárga. Valami kerek és fényes, pontosan olyan, mint a fáklya lángja, ahogy a cellából látszódott tegnap. Malfoy megragadja a karom, és maga mögé rángat. Lassítunk. Még a lélegzetem is visszafojtom, ahogy egyre tisztábban tölti meg a folyosó levegőjét az őrök beszédének zaja.
- Vörös riasztást kaptunk – jelenti ki egy mélyhangú alak. – Enyém ez a kettő, te menj a másik oldalra. A többiek intézik a fölső szintet, az első csoport már el is indult.
Elkerekedett szemekkel bámulok Malfoyra, aki nagyon lassan kifújja a levegőt – ezek szerint ő is visszatartotta egy pillanatra -, és fejével az őrök felé int.

Némán, a pálcámat magam elé szegezve, de mozdulatlanul figyelem, ahogy Malfoy eltávolodik tőlem, és egyenesen az őrök közé rohan. Még mielőtt észrevehetnék őt, megragadja a grabancukat, és olyan lendülettel löki őket egymásnak, hogy végigfut a hátamon a hideg, amikor azok ketten összeütköznek. Kótyagosan hasalnak el, mint egy zsák krumpli. Az egyik rögtön megfordul, és a hátán feküdve tapogatózik a pálcája után, a másik valószínűleg már elveszítette az eszméletét, miután padlót fogott. Most rajtam a sor, még mielőtt Malfoy megvédhetné magát, az éber férfira szegezem a pálcám, és teketóriázás nélkül elkábítom. Most a társa mellett hever a földön, a szőke pedig hunyorogva néz az irányomba. Pillantásába egy kevés elismerést vegyít – természetesen nem esik túlzásba vele -, aztán összecsapja a tenyereit, és az öntudatlan fajankók felé fordul.
- Végre. Ez kifejezetten jól esett.
- Őrült vagy - rázom meg a fejem, és szétnézek a folyosón. - Én erre megyek – mutatok a jobb oldal felé, Malfoy pedig bólint.
- Két perc, Granger. Ha nem leszel itt, megkeresem a késésed okát, hogy még jobban érezzem magam.
Erre aztán nem mondok semmit, csak hevesen dobogó szívvel, és a helyzethez nem igazán illően, de majdhogynem vigyorogva elindulok a folyosón, miközben olyan szorosan markolom a pálcám, hogy lassan oka lenne kettétörni szegénynek.

A jobb oldali folyosóról két másik nyílik: mindkettő zsákutca, végén egy kis lyukkal, mely ha látnám, egészen biztosan úgy festene, mint amelyikben Claryt tartották fogva. Az egyikben egy lány van, a másikban pedig egy fiú, de egyikük sem ért még a tízes évei második felébe. Miután kiimádkozom őket a fogságból, szorosan a nyomomban lépkednek. Útközben visszafelé szinte hallom, ahogy gondolatban rám zúdítják azt a rengeteg kérdést, mely minden valószínűséggel abban a pillanatban vetődött fel bennük, ahogy kinyitottam a cellájuk ajtaját.
Amikor meglátom Malfoyt, és a mögötte álló két lány kétségbeesett pillantását, már épp fellélegeznék valamelyest, de idegen léptek távoli zaja lehetetleníti el pillanatnyi megnyugvásomat. Mindannyian abba az irányba fordulunk, amerről Malfoy meg én eredetileg megérkeztünk: a harmadik folyosó felé.
- Ki kell derítenünk, mi a helyzet – suttogom olyan halkan, hogy egészen biztosan csak Malfoy hallhassa. Kibújok az őrtől lopott pulcsimból, és Malfoy mellkasához nyomom a ruhadarabot. Rögtön veszi a lapot, és gyorsan magára húzza, én pedig megpróbálok bíztatóan nézni a gyerekekre. – Épülj be, és rázd le. Aztán kitaláljuk, hogyan tovább.
- Oké. De ha problémás, elintézem – jelenti ki, miközben pálcáját a farmerébe húzott öv alá igazítja. - Veled mi lesz? – néz fel rám, amikor már majd meghalok ettől a rengeteg őrült gondolattól a fejemben.
- Elbújok – vonom meg a vállaimat, Malfoy pedig elégedetten elmosolyodik.
- Na, végre egy elfogadható ötlet.
Pálcámmal a távolabbi őr felé intek, mire a férfi teste a levegőbe emelkedve vonul vissza a bal oldali folyosó homályának rejtekébe, aztán Malfoyra nézek, leguggolok, megragadom a mellettem heverő férfi testét, és a hónaljánál jó erősen belekapaszkodva magammal vonszolom abba az irányba, amerről mi jöttünk. A szőke megadóan fejébe húzza a kapucniját, és maga mögé tereli a gyerekeket.
Ahogy közeledik az illető, egyre tisztábban hallatszanak léptei. Hamarosan sikerül megállapítanom, hogy ez bizony egy nő: tűsarkak kopogásától visszhangzik a helyiség.
- Vincent? Clark?
Lehunyom a szemeimet, amikor felismerem a nő hangját, és szinte látom magam előtt fenyegető tekintetét, mellyel kiadta a feladatomat az első éjszakán. Hát mégis mekkora mázli kellett hozzá, hogy pont ő keveredjen erre! Pff!
Az árnyak között rejtőzve figyelem, ahogy a boszorkány megjelenik, és kifejezéstelen arccal mered Malfoyra. Megpróbálom átgondolni a helyzetet, és minden rossz megérzésem ellenére úgy döntök, adok egy esélyt a szőkének, hogy meggyőzze a nőt. Készenlétben tartom a pálcám, hogy bármelyik pillanatban lecsaphassak, de tudom, hogy várnom kell, ameddig csak lehetséges.
- Maga meg ki a fene? – kérdi a nő felvont szemöldökkel.
- Hát nem Vincent, de nem is Clark – feleli Malfoy pimaszul.
- Nem mondja! Azt kérdeztem, kicsoda, nem pedig azt, hogy ki nem.
A pálcámat szorongatva figyelem, ahogy a szőke szembenéz a nővel, akinek megjelenése ezúttal is éppoly kifogástalan, mint mindig. Testhezálló barna ruhát visel, háta pedig olyan egyenes, hogy a testtartása már önmagában is megköveteli a tekintélyt - talán még azoktól is, akik egyébként cseppet sem tartják nagyra.
Malfoy egy másodpercig néma harcot vív vele, aztán a gyerekek felé int a válla felett. Mielőtt megszólalna, gondol egyet, és hátralép: megragadja a fiú karját, jó erősen maga mellé rántja, és fenyegetően a vállára csap. Halványlila gőzöm sincs, mi a terve ezzel, de egyértelmű, hogy a kissrác halálra rémült a mozdulattól.
- A kölykökért jöttem. Vörös riasztás van, amiről gondolom maga is tud egyébként, de ezen a szinten nem találtam senkit, amikor ki szerettem volna adni az utasításokat. Biztos megint leitta magát az a két mafla, nem ez lenne az első eset. Szóval most nekem kell elhurcolni ezeket a szerencsétleneket – mondja Malfoy teljesen nyugodtan, csupán egy cseppnyi éllel a hangjában, amely szinte ott sincs a szavaiban, s közben mégis fenyegetést csempész a helyiség levegőjébe.
Olyan meggyőzően árasztja magából ezt a stílust, hogy szinte még én is elhiszem.
- De mi a neve? – kérdi lassan a nő, minden egyes szót alaposan megformálva.
- Miért? Magát hogy hívják?
Jó erősen összeszorítom a szemeimet. Ezt most komolyan mondta? Egy beosztott ne tudná a főnök nevét?! Óvatosan kinyújtom a karom, és egyenesen a nőre szegezem a pálcám. Már épp lecsapnék rá, amikor hangosan, majdhogynem csilingelő hangon felnevet. Kővé dermedek a suhintást megelőző mozdulatom közben, és figyelem, ahogy ujjaival óvatosan, elgondolkodva végigsimít az arcán – mintha egy kósza hajszálat készülne a füle mögé tűrni.
- Azt hiszem, illene megsértődnöm – mondja meglepően könnyed hangon. – A saját beosztottaim nem tudják a nevem. Ez igazán sajnálatos.
Oké, most kaptál még egy esélyt, Malfoy, kérlek, ne cseszd el!
- Azért vagyok itt, hogy neveket tanuljak, vagy azért, hogy sakkban tartsam a kölköket? Eredetileg ez se az én munkám lenne – húzza össze a szemeit, és a fiúra néz. Megragadja a pulcsija gallérját, és megrángatja egy kicsit. – Ha akarja, nyugodtan átveheti.
A nő összehúzott szemekkel mered rá egy percig.
- Ó, azt hiszem, jobban járunk, ha magánál maradnak – legyint, mintha nem gyerekekről, hanem hasznavehetetlen tárgyakról lenne szó. Komolyan undorodom tőle. – Vigye őket a főterembe. Tíz perc múlva ott leszek magam is, és akkor itt hagyhatjuk ezt a kócerájt. A többiek valószínűleg már úton is vannak – húzza össze a szemöldökét, aztán vet még egy utolsó gyanakvó pillantást Malfoyra. – Aztán keressen meg. Nagyon zavar, hogy nem emlékszem magára.
- Én nem is vártam el, hogy megjegyezzen – rázza meg a fejét Malfoy, aztán előhúzza a pálcáját, és óvatosan a fiú álla alá illeszti. – De ha szeretné, talán szolgálhatok egy-két kellemes emlékkel.
A nő lassan elmosolyodik, és úgy néz a szőkére, hogy pillantását látva azon nyomban felrobban bennem valami, aminek még csak messziről sincs köze kétségbeeséshez, félelemhez vagy bármi hasonlóhoz, amit itt éreztem az elmúlt napokban. Komolyan elgondolkodom rajta, hogy levadászom a nőt, de ez nem igazán vallana rám, szóval inkább nyugton maradok.
- Szerintem már meg is oldódott a probléma...
- Jack – böki ki Malfoy hirtelen.
- Ó, Jack! – kiált fel a Nagyságos Főnökasszony. – Nos, talán már dereng is valami magáról... Egyébként a felettesét Melindának hívják.
- Ezúttal talán nem feledkezem meg róla – vigyorodik el Malfoy, nekem pedig kiszárad a szám, és azon kapom magam, hogy csak nagyon nehezen sikerül nyugton maradnom.
- Ajánlom is – bólint Melinda, majd hátat fordít a szőkének, és elindul a folyosón. – Nyolc és fél perc, Jack.
- Hová megyünk pontosan? – kiált utána Malfoy. Már épp elmenne, ő meg...
Melinda visszafordul, és egy pillanatnyi meggondolás után felel Malfoynak.
- Egy hasonlóképp biztonságos helyre.
- Értem – mondja Malfoy, aztán, még mielőtt újra elfordulhatna a nő, megint megszólal. – Meglógott a kiscsaj?
- Úgy tűnik, igen – bólint Őnagysága, aztán sarkon fordul. – De mire segítséget talál magának, már rég nem leszünk itt.


Amikor elhal a távolodó léptek zaja, kilépek a sötétből, és kifejezéstelen arccal meredek Malfoyra. Elengedi a fiú gallérját, biztatóan rácsap a vállára, aztán rám néz, és diadalittas pillantással próbálja kicsikarni belőlem a megérdemelt elismerését.
- Így kell ezt csinálni! – emeli fel a mutatóujját. – Szereztem magunknak egy barátot.
- Láttam – mosolyodok el kissé keserűn, aztán a gyerekekre nézek. – Oké, haladjunk, alig néhány percünk van.
- Amint azt mind hallhattuk, a többiekről már lecsúsztunk. Szóval ideje lelépni.
- Előbb menjünk fel gyorsan – hadarom, és elindulok a lépcsőház felé vezető folyosó irányába. Majd' szétszakadok a kétfelé húzó vágyaimtól: egy részem rettenetesen szeretne eltűnni innen végre, és elvinni ezeket a gyerekeket valahová, ahol biztonságban lehetnek, míg a másik felem tűzzel-vassal ragaszkodik hozzá, hogy most azonnal rohanjak fel az emeletre.
Malfoy elkapja a karom, miközben mind útnak eredünk a nyirkos folyosón, és kicsit lassít a már-már kocogásnak nevezhető tempómon.
- Biztos, hogy olyan fontos az a valami? – kérdi, én pedig bólintok. – Egészen biztos?
Oldalvást az arcára pillantok, aztán megtorpanok. Felé fordulok, sóhajtok egyet, és azt mondom:
- Draco... Megtaláltam a főnixkönnyet, amire szükségünk van.


- Rendben, kölykök! – fordul a gyerekek felé Malfoy, amikor az emeleti folyosók végén megállunk. – Szeretném, ha a lélegzetvétel lenne a leghangosabb dolog, amit produkáltok.
- Úristen, te aztán nem vagy semmi – rázom meg a fejem, és próbálom egy lágyabb pillantással kompenzálni Malfoy katonás követelőzését. – Meg se mukkantak, mióta kihoztuk őket.
- Azért jobb a biztonság – vonja meg a vállát, és érdeklődve az előttünk terebélyesedő ajtóra mutat. – Itt van?
- Igen – bólintok, és a pálcám a zárra szegezem. – Egy perc, és meg is van. Aztán leléphetünk.
- Alig várom már.
Belépek a sötét szobába.
Gyorsan körbenézek, nehogy valaki meglepjen minket. Így, hogy a falra erősített fényforrásokat kiiktatták, a szoba látványa még csak a közelébe se ér annak, mely először tárul elém. A betegágy üresen hever a fal mellett, most egy teljesen hétköznapi fekhelyként tetszeleg. Akárkik is ürítették ki a helyet, kétségkívül sietősre vették a dolgot, ugyanis ahol csak lehet, kupit hagytak maguk után. Átrohanok a helyiség másik felébe, és szó szerint a szekrényre tapadok. Magamban fohászkodva húzgálom ki a fiókokat, de nem találom, amit keresek. Fokozatosan haladok felfelé, míg végül a legfelső kis polcos rész ajtajának kilincséért nem nyúlok. Felrántom azt is, majd amikor meglátom az apró dobozt, hirtelen elmosolyodok. Nyújtózkodni kezdek – épp sikerül elérnem az ujjam hegyével. Nagy nehezen magam felé billentem: egy másodperccel később már érzem is, ahogy a mellkasomnak csapódik. Nem teketóriázok, az egész dobozt magammal viszem, és már rohannék is vissza az ajtó felé, amikor észreveszem, hogy Malfoy betereli a gyerekeket az ajtón.
- Valami gáz van – motyogja, amikor ő maga is belép rajta.
Kétségbeesetten nézek körül. Az ablak most nem játszhat: túl magasan vagyunk ahhoz, hogy ép bőrrel megússzunk egy ugrást. A szobában nincs egyetlen értelmes hely sem, ahová elbújhatnánk mindannyian. És akkor eszembe jut a maradék százfűlé-főzet.
- Húzódjatok a fal mellé – intek a gyerekeknek, akik kissé riadt tekintettel ugyan, de megteszik, amit kérek.
- Mit csinálsz? – kérdi Malfoy értetlenül.
- Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy vészesetre megtartottam egy kicsit ebből – motyogom, miközben bal kezemmel előrerántom a pólóm nyakát, a jobbal pedig benyúlok alá, és kitapogatom a maradék, kortynyi kis bájitalt tartalmazó fiolát.
Malfoy elkerekedett szemekkel nézi a mozdulatomat.
- Állj az ajtó mögé. Én elterelem a figyelmét, te leütöd, aztán futunk. Mindannyian.
- Granger. Mi a fene van abban?
- Egy kis darab Claryből – suttogom, és leveszem az üvegcse kupakját. – Simán legyőzhetjük azt, aki most jön, de nem tudjuk, mi vár később. Ha engem meglátnak, biztosan meglepődnek kicsit. Ezt pedig a javunkra fordíthatjuk.
- Nem.
- Mi?
- Nem! Emlékeztetlek rá, hogy azzal a feltétellel jöttünk vissza, hogy hallgatsz rám. Most azt mondom, nem. Meg akarják ölni azt a lányt!
- Van jobb ötleted? – vonom fel a szemöldököm.
- Van! – mondja dühösen. – Igen erőteljesen érik bennem a gondolat, hogy jól ellátom a baját, akárki is tart most ide.
Viaskodik bennem az ígéretem és a szabadulási vágyam. Kínokkal küzdve nézek fel Malfoyra, aztán a fiolára pillantok. Egy egészen röpke pillanat választ el attól, hogy kiigyam a tartalmát.
De végül mégis visszahelyezem a tetejére a kupakot.
- Helyes – mondja Malfoy, aztán az ajtóhoz lép. A szoba közepén állva figyelem, ahogy a közeledő ember kinyitja, majd határozottan belép rajta. Rögtön kiszúr magának, de még mielőtt bármiféle reakciót mutathatna, Malfoy rászegezi a pálcáját, és nemes egyszerűséggel eltünteti az útból a férfit: akárki is ő, a falnak csapódva, majd a földre csúszva végzi. – Na, látod, ilyen egyszerű. A többiekkel sem lesz gond – bólint felém Malfoy. - Nyomás! – int a gyerekeknek, akik rögtön kirohannak az ajtón. Amikor én magam is útnak eredek, érzem, ahogy kezd elhagyni az erőm: az egész esti kitartásom úgy szivárog el a testemből, mint ahogyan a forró nyári napokon párolog el a jöttment záporeső nyoma a betonról.

Már-már teljesen megnyugszom, amikor a kedvenc ablakomhoz érünk. Kihajolok rajta, és figyelmeztetem a srácokat, hogy vigyázzanak az apró szilánkokkal. A biztonság kedvéért körültekintek a sötétben, nehogy valaki meglepjen minket. Hunyorogva próbálok megbizonyosodni róla, hogy tiszta a terep. Már épp odafordulnék az első ugróhoz, amikor meglátom, hogy valaki eszeveszett tempóban sprintel ki az erdőből. Egy pillanatra elfog a rémület, és rögtön előkapom a pálcám, de amikor rájövök, hogy az illető nekem integet, zavartan meredek a sötét alakra. Aztán kirajzolódik az arca.
- Hermione! – kiált fel Harry, mire hirtelen elmosolyodok. Úgy érzem magam, mintha hullámvasúton ülnék: most újra megcsap a nyugalom kellemes fuvallata.
- Na, visszaért végre – morogja Malfoy, és rácsap az ablak épen maradt keretére. Azt nem említette, hogy Harry visszajön. – Indulás.
- Ha leértek, rohanjatok oda hozzá – mondom a srácoknak, miközben Harry felé pillantok. - Aztán néhány pillanat, és már kint is vagyunk. Vigyázzatok az ugrással!
Izgatottan figyelem, ahogy egymás után távoznak, majd a többnyire sikeres földet érés után Harryhez szaladnak.
- Menj – mondja Malfoy.
Fellendítem a lábam az ablakpárkányra, majd a keretbe kapaszkodva felhúzom magam. Malfoy is felkapaszkodik mellettem. Rám néz, bólint. Előre dőlünk, aztán... aztán valaki elkapja a karom, és olyan erővel rángat le a párkányról, hogy az egész testemen végigfut a földet érésem okozta hullám – már-már erőteljesebben, mintha a másik oldalon távoztam volna. Az illető megragadja a vállam, és felrángat a földről. Érzem, ahogy a pálcáját a jobb halántékomhoz nyomja, és ez cseppet sem nyugtat meg.
Próbálok az ablak irányába nézni, de senkit sem látok. Malfoy eltűnt. Összeszorul a torkom, és nehézkessé válik a légzésem. Minden erőmmel próbálom összeszedni magam, de egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán sosem lesz vége ennek az éjszakának. Vagy ha vége is lesz, akkor sem jutok ki innen többé.
Eljött az ideje, hogy kikapcsoljak. Leállítom a gondolataimat, és azt teszem, amit az ösztöneim súgnak – váratlanul, minden maradék erőmet beleadva nyomom fel magam a földről, és rávetem magam a támadómra. Csak ekkor állapítom meg biztosan, hogy férfi, és ez a másodperc épp elég idő neki arra, hogy fölém tornázza magát. Kitartóan birkózok vele, sajnos puszta kézzel, mivel a pálcáink a nagy lendületem következtében jó két méterre gurultak tőlünk. Olyan gyorsan dobog a szívem, hogy ha ez a férfi nem öl meg itt és most, egy szívroham egészen biztosan megteszi helyette. Amikor nagy nehezen, rúgkapálva sikerül kibújnom alóla, négykézláb a még ép ablak alá gurult pálcám után iramodok. De nem érek oda. A pasas újra megragadja a vállam, felrángat, és úgy fordít, hogy ő legyen közelebb az ablakhoz – még csak véletlenül se lóghassak meg. Erősen, határozottan tart, miközben felszedi a pálcáját az enyém mellől, hogy aztán egyenesen az államra szegezze. Úgy lihegek, mintha most futottam volna le a maratont, és szó szerint kiver a víz, ahogy fenyegető szemeibe nézek.

És akkor irgalmatlan csörömpölés nyomja el súlyos sóhajaim hangját. Még mielőtt bármit is tehetne velem, a férfi hirtelen hátratántorodik, és elkerekedett szemekkel az egy másodperccel korábban betört ablak felé zuhan. Kővé dermedve figyelem, ahogy nekiesik... ahogy egy nagyobb, egyben maradt, de már ingatag üvegdarab a hátába fúródik, majd eltűnik a szemem elől, és odazuhan, ahová az előbb még jómagam is szerettem volna eljutni.

Amikor ő eltűnik, Malfoy megjelenik, és a kezét nyújtja nekem. Nem engedem meg magamnak, hogy akár egy percig is habozzak: úgy vetem rá magam a lehetőségre, mintha az utolsó korty vizet kínálta volna fel nekem a Szaharában.

***

Két óra telt el, mióta hazaértem, de minden fáradtságom ellenére képtelen voltam elszundítani. Végül a konyhában kötöttem ki, a pult mellett üldögélve, egy pohár vízzel az ujjaim közt. Egy kortyot ittam csak belőle – ennyi elég volt, hogy megállapítsam, tulajdonképpen nem is vagyok szomjas. Összehúzom magamon a világosbarna kardigánomat, és megdörzsölöm a homlokomat. Megkönnyebbültem, és részben boldog vagyok, miután sikerült kihoznunk a srácokat, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ötnél jóval többen voltak.
Meghallom, ahogy valaki közeledik a helyiség felé.
- Itt vagy? – kérdi Malfoy, és már meg is jelenik az ajtóban. Amikor észrevesz, rögtön megindul. A szomszédos székre telepszik, felém fordul, és egy fehér papírdobozt tesz a pultra.
- Mi ez?
- Vacsora – vonja meg a vállát, mire halványan elmosolyodok. – Rád fér néhány falat, és valaki azt mondta, hogy igazán szereted ezt a fura tésztát.
- Köszönöm.
Nem vagyok ugyan éhes, de tényleg hálás vagyok neki. Mindenért, de legfőképp azért, hogy itt van.

- Hé – mondja Malfoy összehúzott szemekkel. Felé fordítom a fejem, és kérdő pillantást vetek rá, de elég rosszul festhetek, mert nem folytatja. Megrázza a fejét, kinyújtja kezeit, és a lábaimnál fogva óvatosan maga felé fordít a széken. Tenyereit a combomon felejti, miközben szakadatlanul az arcomat bámulja. Némán pislogva figyelem, ahogy ujjai a nadrágomon tengődnek - olyan természetesen festenek ott, hogy szinte már fáj látni őket.
Megvárja, míg rászánom magam, hogy a szemébe nézzek.
- Hogy vannak a srácok? – kérdezem hirtelen.
- Rendben lesznek.
- És az édesanyád? Ugye rendben van még? Ha gondolod, átmehetünk, és...
- Vele sem lesz gond. Ez a nap nem oszt, nem szoroz – rázza meg a fejét. – Ebben a percben csupán két emberről tudok, aki segítségre szorul.
Összehúzott szemekkel nézek rá, de őszintén fogalmam sincs, hogy kikről beszél. A gyerekek négyen vannak, Claryvel öten, akiket elvittek... hát egészen biztosan több kettőnél. Más pedig nem jut eszembe. Tanácstalanul meredek Malfoyra, mire ő elmosolyodik, és azt mondja:
- Rólad beszélek, te bolond. Azért jöttem, hogy felvidítsalak.
Na, ezzel csak még jobban összezavart.
- Én jól vagyok – vonom meg a vállaimat, mire ő felvont szemöldökkel azt feleli:
- Örülnék, ha nem próbálnál átvágni.
Lehunyom a szemeimet, és megpróbálom a számra csalni az igazságot. Azt a valamit, amit még én magam se derítettem ki pontosan az elmúlt két órában. Mi nyomaszt a legjobban az este maradványai közül?
- Sajnálom – suttogom végül, miközben óvatosan kinyitom a szemeimet.
- Mit? – kérdi Malfoy kissé zavartan.
- Mielőtt eljöttünk... neked... nekünk...- mondom lassan, a megfelelő szót keresve. Kínlódva nézek a szőkére, de nem tágít, és nem is segít, ugyanis fogalma sincs, pontosan mit is akarok mondani. – Bár félig a véletlen hozta úgy, de megöltünk valakit.
Először nem kapok választ. Malfoy egy hosszú percig csak szótlanul néz rám, aztán székestül közelebb húz magához, és megnyugtató hangon kezd beszélni.
- Először is, nem megöltük, hanem megöltem. – Tiltakozni szeretnék, de belém fojtja a szót. - Tény és való, hogy csak le akartam rántani a fickót, és nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Talán rettenetes dolgot tettem, de nem érdekel.
- Tessék?
- Ha újra abba a helyzetbe kerülnék, gondolkodás nélkül megtenném megint – mondja egyenesen a szemembe nézve. – Választhattam közted és közte, és nekem nem kenyerem az önzetlenség.
- Malfoy...
- Ezek rossz emberek, Hermione. Lehet, hogy én is az vagyok, talán ma különösen az. De ne hagyd, hogy ez megakasszon. Megmentettél öt ártatlan gyereket, pedig az első után leléphettél volna mindenféle gond nélkül. Te mégis visszamentél. És leleményes voltál – mosolyodik el kissé pajkosan, mire az én arcomon is átfut egy pillanatra a boldogság halovány jele. – Szóval még csak meg se forduljon a fejedben, hogy rosszul érzed magad a fickó miatt – fejezi be, én pedig erőt veszek magamon, és bólintok.
- Oké.
Malfoy elvigyorodik, és megrázza a fejét.
- Hazug vagy – jelenti ki, mire elkerekedett szemekkel nézek rá.
Szeretnék valami frappáns felelettel válaszolni, de képtelen vagyok rá. Csend telepszik ránk, és azon kapom magam, hogy attól tartok, hamarosan el fog menni.
- Megtennél nekem valamit? – kérdezem kissé bizonytalanul. Nem tudom, ez hogy fog hangzani, de egy próbát megér.
- Hallgatlak.
- Szóval én nagyon nem szeretnék most egyedül maradni – hadarom. Malfoy felvont szemöldökkel, egyre szélesedő vigyorral mered rám, én pedig azon nyomban megbánom, hogy hangosan is kimondtam, amit kimondtam.
- Ha jól emlékszem, előzőleg úgy beszéltük meg, hogy többé nem tölthetem nálad az éjszakát.
- Megfeledkeztem róla.
- Hát, ha akarod, én is elfelejtem – vonja meg a vállát, mire torkomon akad a szó, és el is felejtem, hogy mivel szerettem volna folytatni.
- Rendben van – vágom rá végül, és nem csak magamat, hanem őt is meglepem vele.
Tudom, hogy most rögtön el kell terelnem a témát, különben két másodpercen belül eléri, hogy pipacspiros legyen az arcom, azt pedig nem szeretném.

Oldalra döntöm a fejem, és kíváncsian nézek rá.
- Azt mondtad, két ember szorul segítségre – mondom lassan, ő pedig megerősítésképp bólint egyet. – Az egyik én voltam, ez tiszta. No de ki a másik?
Malfoy közelebb hajol hozzám, és azt feleli:
- Természetesen én. De erre rájöhettél volna.
- Szörnyű – rázom meg a fejem. – Mi a gond?
- Túl régóta tartozol nekem valamivel, Granger – mondja rögtön, mindenféle megfontolás nélkül. Hirtelen eszembe jut, mit mondott nekem, mielőtt eltűntem néhány nappal ezelőtt. – Olyan régóta, hogy azt hiszem, már nem tudunk mit kezdeni az adósságoddal. A történteket figyelembe véve duplán nem. Sőt, az is lehet, hogy már nem is akarok foglalkozni vele. - Érzem, ahogy kavarogni kezdenek az érzéseim: a pulzusom gyorsul, a kíváncsiságom megéhezik, a kétely pedig felveszi a váratlan rossz szerepét, és jól belém mar. Most akkor ez mit is jelent pontosan? Malfoy elmosolyodik, amikor meglátja az arcomra kiülő kavalkádot.
- Akkor most mi lesz?
- Mi lenne? – vonja meg a vállát. – Kikényszerítetted a bosszúmat.
Te jó ég. Már csak az hiányzik, hogy még összekapjunk, és akkor már tényleg ez lesz életem legjobb napja. Pláne hogy az előbb hívtam át éjszakára. Jézusom.
- Biztos vagy benne, hogy nem ér rá kicsit később?
- Azt ígértem felvidítalak – rázza meg a fejét határozottan. – Szóval – mondja, és közben még közelebb húz a lábaimnál fogva. Combomra tapadó ujjai úgy perzselik a bőrömet, hogy szinte már nem is érzem az érintését. Értetlenül figyelem, ahogy kifejezéstelen arccal felém hajol, és folytatja: - előbb essünk túl ezen, aztán azon. Nem mellesleg nem bírnék itt maradni egész éjszaka, ha ez függőben maradna.
- Mi van?
- Maradj veszteg. Addig, amíg nem szólok – suttogja rekedt hangon, mire majdnem felnevetek.
- Te megőrültél. Mi abban a nehéz? Miért lenne bosszú ez? Nem akarok okoskodni, de azért ennél ötletesebb dologra számítottam.
- Fogd már be.
- Rendben, jól van – vonom meg a vállam, mert hát ez aztán igazán nem nagy dolog. Talán őt is rosszul érintették a történtek, csak máshogy éli meg, mint én. Vagy talán csak próbál kedves lenni velem, amiért ilyen rossz passzban talált rám. – Kővé dermedtem – teszem hozzá, de elég gyatrán sikerül a leheletnyi viccelődésem, Malfoynak ugyanis a szeme se rebben.

Aztán hirtelen olyan közel hajol hozzám, hogy minden ép gondolat kipotyog a fejemből. Nem látok mást, csak a szemeit, az arcát, és nem érzek mást, csak azt, ahogyan rettenetesen lassan az ajkaimra fújja a levegőt. A pillantásom kétségbeesetté válik, és már majdnem elkezdem felemelni a kezem, már majdnem elkezdek felé dőlni, amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen mit is kell tennem. Mozdulatlan maradok, de minden egyes porcikám tiltakozik: meg akarom érinteni őt, közelebb akarom húzni magamhoz. Olyan erőteljesen csap le rám a vágy, hogy szinte beleszédülök. Malfoy csak vár és vár, bár tisztán látszik rajta, hogy ez az egész neki is legalább akkora büntetés, mint nekem. Naiv voltam, amikor azt gondoltam, hogy majd egyszerűen intézi a dolgot. Nem. Ő olyan malfoyosan csinálja. És ezzel teljesen megőrjít.

Ez a mozdulatlanság életem legkínzóbb mozdulatlansága, így aztán bátran meg is bosszulhatnám azzal, hogy véget vetek neki, de valahol mélyen pontosan tudom, hogy rettenetesen élvezem. Tudom, hogy akármi is történt ma, vagy az elmúlt napokban, hetekben, egy fejezetnek a végére értem, és Malfoy tulajdonképpen csak elnyújtja a zárszót.
Az idegszálaim pattanásig feszülnek - minden erőmmel azon vagyok, hogy kitartsak még egy kicsit. Ekkor Malfoy jobb kezének mutatóujját leheletfinoman végighúzza a karomon, a vállamon, óvatosan elsimítva a kulcscsontom felett. Aztán megáll. Érintése szüntelen ott ég a bőrömön, de nem halad tovább. Amikor már nem bírom tovább, felszakad a torkom mélyéről egy aprócska sóhaj, amely egészen pontosan a szőke száján landol.
Megváltozik a tekintete: most már tényleg nem marad benne más, csak a színtiszta türelmetlenség.
- Azt hiszem, megbosszultam az aggodalmamat – mondja halkan, csak úgy elejtve az utolsó szót, mintha egy jelentéktelen kis magyarázat lenne a mondandója végén. Ha a helyzet úgy adná, elmosolyodnék ezen a tálaláson, de képtelen vagyok rá.
- Jól van – lehelem, és még azelőtt megmozdulok, hogy kiejteném a szavakat.
De Malfoy még így is megelőz. Csak azt veszem észre, hogy mindkét kezével a hajamba túrva egyetlen másodperc alatt magához húz, és épp akkor csókol meg, amikor már én magam is rászánnám magam a kezdeményezésre.