Draco

- Ez sem jött be – jelenik meg Potter hirtelen, hogy elharsogja a mondatot, melyet az elmúlt két napban számtalanszor közölt már velem.
A második nap telik el azóta, hogy Granger köddé vált. Fogalmam sincs, mit kéne gondolnom a helyzetről, de abban egészen bizonyos vagyok, hogy a teljességgel letagadott aggodalmam fogalma már valamikor tegnap ilyenkor kimerült, és átlépett valami egészen másba, amit nem igen tudnék megfelelően definiálni.
- Én se jutottam semmire – mondom abszolút semleges hangon, és keresztbe fonom a mellkasomon karjaimat. Egyszerűen nem foghat ki rajtam egy ilyen helyzet.
Tegnap egész nap a mágia alvilágijai közt járkáltam, egészen kis nyomok után kutakodva: egy mondatfoszlány, egy halvány utalás – bármi megtette volna. Mégsem találtam semmit. Ma felkutattam néhány ismerőst, akiknek csak egy egészen kis motiváció szükséges ahhoz, hogy kikotyogjanak egyet s mást, de ez az ötlet megint csak sikertelenségbe torkollott. Potter pedig törvényesebb utakon kezdett neki a keresésnek, persze diszkréten, ugyanis mindketten úgy gondoljuk, hogy a lehető legkevesebb emberrel szabad csak megosztanunk Granger eltűnésének hírét.
Mindemellett tegnap este óta folyamatos késztetést érzek arra, hogy hazalátogassak. Fogalmam sincs, miért. A legésszerűbb magyarázat az lehet, hogy a saját szememmel akarom látni: anyám életben van. Ez azonban teljességgel lehetetlen most - csak még nagyobb galibát okoznék az időhúzással, ráadásul ki tudja, talán épp a látogatásommal sodornám bajba. Nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy mindenféle megfigyeléstől mentesen intézem az ügyeimet. Persze mindent úgy teszek, hogy a lehető legsimábban menjenek a dolgaim, de egy ponton túl már nem kockáztathatok. Pláne így, hogy egyszer beadtam a derekam, és tessék: elveszítettem Grangert. Édesanyámat nem fogom.
Grangert pedig megtalálom.

- Már csak egy ötletem maradt, de az kissé komplikáltabb – mondja Potter, kizökkentve gondolataimból.
- És ez most kit érdekel? – csattanok fel, de rögtön le is hűtöm magam, és ahelyett, hogy elkezdenék járkálni, megint csak leülök a kanapéra. Ha ez a rengeteg düh nem veszik ki belőlem, mire megtaláljuk ezt az eszement nőt, akkor kanyarba sem lesz szükségem pálcára, hogy kinyírjak mindenkit, aki ott tartja, ahol van. Úgyhogy fortyogok még egy ideig.
- Úgy értettem, eltarthat egy kis ideig. De már ráállítottam az ügyre néhány megbízható embert – módosítja Potter előbbi megszólalását, mire felvont szemöldökkel fordulok felé. Kissé gondterhelt képpel bámul vissza rám, aztán mindkét kezével megdörgöli a homlokát, és leveti magát az egyik fotelbe. Szívesen tennék valami csípős megjegyzést, de visszafogom magam. Még én is tudom, hogy cseppnyi okom sincs a panaszkodásra, miután jómagam sem tudtam felmutatni egy valamirevaló nyomot.
- Oké – mondom végül. Potter kissé meglepetten pillant fel rám, összehúzott szemekkel fürkészi az arcom, de valószínűleg semmit sem lát rajta. Minden bizonnyal arra számított, hogy kitör majd belőlem a türelmetlenség. Bebukta. – Nekem is van még egy ötletem, megpróbálkozom vele.
- Rendben – bólint Potter, aztán sóhajt egyet, és hozzám hasonlóan feltápászkodik. – Addig megyek, és kitalálok valami mesét Ginnynek, mert már megint folyton azzal zargat, hogy mondjam el neki, kivel jár Hermione – magyarázza összehúzott szemekkel, én pedig majdnem, de csak majdnem elengedem a fülem mellett a haszontalannak tűnő információt.
- Hogy járna valakivel? – nevetek fel.
Potter gyanakodva méreget, ami kissé összezavar. Én aztán nem csináltam semmit. Egyébként lehet ennek valóságalapja? Granger többet lóg velem, mint bárki mással, kizárt, hogy ne vettem volna észre.
- Ginny hajlamos túlzásba esni.
- Nem gondoltam volna – motyogom, de csak úgy mellékesen, Potter pedig úgy folytatja, mintha meg sem szólaltam volna.
- Biztos vagyok benne, hogy Hermione csak le akarta nyugtatni őt, mielőtt túl sokat tudott volna meg. Nagyon kíváncsi mostanában.
- Úgy érted, ő mondta ezt neki? – nézek rá kissé meglepetten.
- Ha nem is szó szerint – vonja meg a vállát. – Miért? Talán tudsz valamit?
- Már mit tudhatnék én? – kérdem teljesen nyugodt hangon. Egyébként sincs okom magyarázkodni, mivel valóban nem történt köztünk semmi.– A miénk csak munkakapcsolat, Potter – vigyorodok el, és rögtön eszembe jut, ahogy Granger átvágta az egyetlen pillanatot, amikor túlléphettük volna ezt a szintet. A majdnem egy röpke másodperc alatt teljes értékű nemmé változott. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a nem teljesen hidegen hagyott. Igazság szerint borzasztóan kíváncsivá tett.
- Minden bizonnyal – bólint, bár még mindig gyanakvó a tekintete. – Lényegtelen, le kell nyugtatnom Ginnyt, mivel most teljesen bepörgött, hogy megtudja, ki vette le a lábáról Hermionét, mert fogadtak valamiben, és... Á, nők. Szóval megyek – int, majd köddé válik, én pedig magamra maradok az említett nőszemély nappalijában, indulásra készen, egy halom kérdéssel. Talán Granger jobban tud hazudni, mint gondoltam? Vagy hinnem kéne a szememnek.
Potter el akarta ültetni a bogarat a fülemben – ehhez kétség sem fér. Ezért fejtette ki ilyen részletesen a programját, és el kell ismernem, jól csinálta.
Néhány pillanat múltán jómagam is elhagyom a szobát. Dühös vagyok, és kellőképp motivált ahhoz, hogy senki és semmi ne állhasson az utamba. Csak egyetlen dolog jár a fejemben: gyűlölöm a nemeket.
Ezért aztán minél gyorsabban meg kell szabadulnom tőlük.

Hermione

Miközben a poros cella padlóján fekszem a hátamon, úgy bámulom a plafont, mintha minden egyes repedést azonosítani tudnék rajta, pedig ebben a félhomályban aligha látom az összeset. Clary karnyújtásnyira van tőlem: törökülésben, a cella falának döntött háttal majszolja vacsoráját abból a kis dobozból, melyet alig öt perce dobott be a rácsok közt az őr, míg én repedések előtt a falhoz simulva próbáltam eltűnni az árnyak között.
- Biztosan nem kérsz? – kérdi újra, de megint csak a fejemet rázom. – Tegnap sem ettél belőle – húzza össze a szemöldökét. – Nem vagy éhes? Annyira azért nem rossz, hogy inkább ne egyél. Igazából egyáltalán nincs íze.
- Tegnap este sikerült elcsennem néhány falat húst az egyik őr asztaláról, amíg nem figyeltek rám – nyugtatom meg. Annyira belejöttem a hazudozásba, hogy lassan már én magam is elhiszem. – Még maradt egy gyógynövényes bájitalom, az pont megfelel ma estére. Igazi energiabomba, úgyhogy egyél csak.

Miután az első éjszaka visszatértem a „gyógyítgatás" után, újra előszedtem a bájitalkészletemet. Mivel tudtam, hogy egy ideig egészen biztosan nem zargatnak majd minket, kipakoltam őket a cella legvilágosabb pontjára, leültem velük szemben, és elkezdtem a haditerv összeállítását. Először elpakoltam a gyógyításhoz hasznos fiolákat, aztán kis csoportot csináltam a fegyverként használhatókból, végül pedig azokat szedtem össze, amelyeket meg akartam tartani magunknak.
A második kirándulásom után annyira megcsappant a százfűlé főzetem, hogy egészen biztosan nem tart ki a maradék két útra. Egyébként is letelt a két nap, amit kaptam, az első éjszakát beleszámítva ez lesz a harmadik alkalom, hogy felmegyek a varázslóhoz. Vagy legalábbis így tervezik.
Megfordult a fejemben tegnap, hogy megpróbálkozom néhány plusz információ beszerzésével, de végül arra jutottam, hogy ez már túlságosan is vakmerő ötlet. Előbb ki kell szabadítanom Claryt, nem kockáztathatom, hogy bajom esik, mert azzal a lányt is igen nagy bajba sodornám. Na meg aztán amúgy is illene legalább egy töredéknyi részét megtartanom a Dracónak tett ígéretemnek.

- Gondolod, hogy meg fognak találni minket? – kérdi Clary alig néhány másodperccel később.
Sóhajtok egyet, aztán elmosolyodok, miközben szakadatlanul bámulom a plafont. Kiszúrtam magamnak egy sötétebb foltot, most azt bámulom, remélve, hogy segít a koncentrációban, és hipp hopp elkészülök a menekülésünk elméleti vázlatával, mert már csak néhány részletet kell a helyére tennem.
- Egészen biztos vagyok benne – mondom határozottan, miközben arra gondolok, hogy vajon tényleg így van-e. Lehetséges egyáltalán? Két teljes nap túl sok idő. Túl sok, de arra nem elég, hogy megölje a Malfoyba fektetett bizalmamat. – És ha mégsem, akkor mi találunk vissza hozzájuk – teszem hozzá, hogy azért bizalom ide vagy oda, nyugodt legyen a lelkem.
Ez a néhány perc az utolsó lehetőségem. Elértünk a határhoz, ennél tovább egyszerűen nem húzhatom az időt. Ma este komolyan le kell lépnünk innen, különben mindkettőnknek befellegzett.
- Remélem, hogy igazad van. Hiányzik Sarah.
- Ne aggódj – mosolyodok el kissé idegesen, de annyira kedvesen, amennyire csak lehet, hogy a lány valóban nyugton maradjon. Felülök, én is törökülésbe húzom a lábaimat, és Claryre nézek. – Ma este nagyon bátornak kell lennünk.

Clary összehúzott szemekkel néz rám, miközben előszedem azt a papírdarabot, melyet ő maga talált a pulcsim zsebében, míg távol voltam az első éjszakán. Fogalmam sincs, mikor felejthettem benne, de figyelembe véve, hogy mennyi időt töltök pergamenek között, azon sem szabadna meglepődnöm, ha a homlokomra ragadva hoztam volna magammal. Bár akkor Malfoy a hasát fogva röhögött volna rajtam, a könyvmolyon és aktakukacon, szóval azt bizonyára észrevettem volna.
A pálcám segítségével sikerült egy nehézkesen ugyan, de azért használható tollat kerítenem, a legerősebb színű bájitalomat pedig beáldoztam tintának, miután szintén varázslattal kicsit besűrítettem, hogy azért ne áztassa át a lapot. Mindkét kirándulásom után gondosan felírtam a megismert folyosók számát, és azt is, hogy mi mindent láttam rajtuk: az őröket, az ajtókat, az ablakokat és az újabb, ismeretlen folyosókat, de még a gyanúsnak tűnő tárgyakat is. Mindezt összevetettem azzal a tudással, amit Clarytől kaptam, őt ugyanis már jó néhány túrára elvitték, mióta idehozták. Igazi kis térképet eszkábáltunk össze. Minél többet tudunk erről a helyről, annál könnyebben szabadulhatunk meg innen. Persze a könnyű szó használata aligha helyes ebben az összefüggésben, de valamiben muszáj reménykednem.
- Szóval megszökünk?
- Úgy van – bólintok, és végignézem a lehetséges útvonalakat. – Rengeteg elágazást felírtunk, de azt nem tudjuk, melyik ajtón juthatnánk ki – magyarázom. – Szóval, valószínűleg az a legbiztonságosabb megoldás, ha egy ablakot választunk. Láttam néhányat út közben ezen a helyen – bökök az egyik folyosót szimbolizáló csíkra.
- Mi van, ha magasan vagyunk?
Felemelem a pálcám, és Claryre vigyorgok, mire halkan kuncogni kezd.
- Értem – bólint. – Gondolom, az én pálcámnak már befellegzett.
- Fogalmam sincs. De hidd el, ez a legkisebb gondunk.
- Tudom – sóhajt, aztán kicsit közelebb húzódik hozzám, és a térképünkre mered. – Akkor erre megyünk?
- Ezen az úton van a legkevesebb őr. Ha elég észrevehetetlenül kiosonunk, akkor azelőtt elláthatom a bajukat, hogy figyelmeztethetnék egymást.
Clary az alsóajkát harapdálva töpreng, aztán megvonja a vállát, és felnéz rám.
- Oké, menjünk – mondja, majd felkapja a béna kis tollunkat, és bekarikázza a megcélzott folyosót.
Rámosolygok, és felkapom az egyik üvegcsét a készletemből. Clary iszik egy kortyot abból a bádogbögréből, melyet a vacsorája mellé kapott, én pedig lehúzom a fiola tartalmát. Hatása ugyan csak annyi, hogy nem száradok ki, ugyanis nincs semmiféle gyógynövényes erőnléti bájitalom, ahogy azt korábban állítottam. Tegnap este mindet felhasználtam, hogy még egyszer bevegyék a mesémet, ezért titokban vízzel töltöttem meg a tartót, hogy elhitessem Claryvel, nincs miért aggódnia. Muszáj minden energiát belé töltenem, amit csak lehet, ugyanis eléggé legyengült az elmúlt hetekben, és nem szeretnék kockáztatni. Úgy értem, annál többet, mint amennyit amúgy is szükséges.

Draco

A nap narancssárga, kései fénye egyre inkább átadja helyét az éjszaka sötétjének, amikor az Abszol útra lépek. Azon kívül, hogy a fejemre húzom a pulcsim kapucniját, nem törődöm az álcázással. Zsebre dugott kezekkel haladok a Zsebpiszok köz felé, miközben azon töprengek, vajon hány igazán meggyőző okát tudom felsorolni annak, hogy a vén banyának el kell mondania a megoldást. Számtalan lehetőség áll előttem, de akárhogy is nézzük, mindenképpen hatásosan kell megfenyegetnem, ha a helyzet úgy kívánja.

Az éjszaka közeledte a sötét varázslók utcájában korántsem olyan, mint az Abszol úton. Amikor az utóbb említett helyen lehúzzák a rolókat a boltok kirakatában, akkor a Zsebpiszok közben még messze jár a nap vége – rengeteg varázsló akad ugyanis, aki még egy ilyen helyen sem szeret nappali fényben mutatkozni. Nem érdemes belegondolni, mire adhatták a fejüket a múltban, ha efféle vámpírlétre kényszerülnek.
Elhaladok egy szűk kis utcán, éppen elég gyorsan ahhoz, hogy ne ismerhessenek fel. Itt ugyanis, a gyermekkoromat figyelembe véve sanszosabb, hogy valaki kiszúr magának, mint az Abszol úton.
Átrobogok egy halom még mindig nyitva tartó bolt közt, majd az eddigieknél is gyorsabban lépkedek el a Borgin&Burkes előtt, és a már járt úton közelítem meg a boszorka kis boltját, amely olyannyira alkalmazkodik a normális meg a lehetetlen időben útra kelő vásárlókhoz, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal nyitott ajtóval várja a vevőket.

Amikor belépek az üzletbe, és sikerül nem belegabalyodnom a plafonról lelógó holmikba, valamint nem letépni őket mérgemben, türelmetlenül sóhajtok egyet, majd körbenézek a kis helyiségben.
- Talán máshol kéne tartanom az amuletteket – jegyzi meg egy ismerős hang, mire egy árnyékosabb sarok irányába fordulok. Abban a pillanatban fény gyúl a helyen: a boszorka pálcáját egy immáron lángoló gyertya kanócára irányítva tartja. – Micsoda kellemes meglepetés.
- Ne hamarkodja el – mosolyodok el összehúzott szemekkel.
A boszorka is elvigyorodik, feltápászkodik rozoga foteléből, majd lassú léptekkel megindul felém, de útközben kiderül, hogy igazából az egyik fura kacatokkal megrakott polcot vette célba mellettem.
- Minek köszönhetem a látogatását?
Összehúzott szemekkel figyelem, ahogy pakolászik.
- Nem úgy működött a bájital, ahogy szerettük volna – jelentem ki, mire a banya felvont szemöldökkel felém fordul, bár kezei még mindig a polcon felhalmozott dolgok között kutatnak.
- Már mondtam, hogy csak akkor működik, ha készek az utazásra.
- Nem is azzal van a probléma, hogy egyáltalán nem dolgozott az ital. Én inkább úgy fogalmaznék: túlságosan jó munkát végzett.
- Szóval a kislány egyedül kelt útra – szűri le rögtön, mire bólintok egyet.
- Eltűnt. Szó szerint. Csak úgy összeesett, elhalványodott, és már két teljes napja nem sikerül a nyomára bukkannom, pedig még meg is jelöltem, mielőtt elment.
- Megjelölte? – vonja fel a szemöldökét, miközben igazán halványan elmosolyodik. Vén banya.
- Nem akartam a véletlenre bízni a dolgot – köszörülöm meg a torkom. – Mindenképpen meg kell találnom. Ha valóban oda került, ahová indult, akkor elég sok okom van rá, hogy minden erőmmel ráálljak az ügyre. Magának pedig segítenie kell.
- Segíteni? Mégis hogyan?
- Nekem kéne tudnom? – kérdezem kissé hangosabban, mint szerettem volna. - Tudta, hogyan kell megfőzni ezt a hasznavehetetlen löttyöt, csináljon valamit, ami visszavonja, vagy valamit, ami megtalálja Grangert, vagy mit tudom én. Maga tölti üstök közt az életét, csak tudja, mire használhatja őket!
- Meg kell jegyeznem, azzal nem segít a helyzetén, ha sértegetéssel akar provokálni – mondja a szavaihoz és a megjelenéséhez képest meglepően kedves hangon. – De elnézem magának, a körülményeket figyelembe véve teljesen normális ez a reakció.
- A körülmények igen egyszerűek. Nincs más útja, hogy megtaláljam, úgyhogy magának kell segítenie.
- És mit kapok cserébe? – néz rám kérdő szemekkel. Nos, lássuk csak.
- Mondjuk, úgy folytathatja az életét, ahogyan eddig. Itt, a szép, poros kis sufnijában.
- Komolyabb a helyzet, mint hittem – nevet fel a banya, aztán sóhajt egyet, és félbehagyja a kotorászást. Minden bizonnyal belenyúlt valamibe, mivel most ragacsosnak tűnő kezét fekete ruhája oldalába törli, miközben folyamatosan engem bámul. – Emlékeztetném rá, hogy a Zsebpiszok közben van, és azon belül sem akárhol. Épp elégszer fenyegettek már meg ahhoz, hogy immúnissá váljak az efféle csavarokra, bár kétség sem fér hozzá, hogy alig akadt olyan alkalom, amikor egy leányzó miatt tették volna – gondolkodik el. – Mi több, úgy hiszem, maga az első, fiacskám.
- Nem vagyok a fiacskája – vágom rá rögtön, de elengedi a füle mellett. – És nagyon jól tudja, hogy küldetésem van. Ez fontos. Meg kell találnom azt a helyet.
- Hogyne – bólint, de még mindig elég fura tekintettel mered rám, amitől a falra tudnék mászni. Ma már egyszer Potter szórakozott velem, nincs szükség rá, hogy még ez a vén banya is rátegyen egy lapáttal.
- Komolyan veszi az ajánlatomat, vagy sem, értékelném, ha a lényegre térnénk, ugyanis nem bővelkedem időben. Ha nem tűnt volna még fel – hadarom türelmetlenül.
A boszorka visszafordul a polc felé, amit egyszerű szemforgatással értékelek. Úgy tűnik, nem mondott neki sokat az előző kijelentésem. Pakolászgasson csak. Én meg majd megállítom az időt, hogy azért legalább egy szemernyi kis esélyem legyen, mire kinyögi a megoldást. Mert biztos vagyok benne, hogy tud valamit.
- Azt állítja, megjelölte a lányt, mégsem érzi, hol lehet.
- Ne elemezgessük ezt. Nincs meg – rázom meg a fejem. – Amilyen gyorsan eltűnt, talán nem is sikerült jól a varázslat. Épp az utolsó pillanatban csináltam – hazudom. Ha közölném vele, hogy nem vagyok biztos benne, hogy megfelelően működött a varázserőm, odalenne az az aprócska kis éle is a fenyegetésemnek, ami esetleg megvan még. – Mi lenne, ha inkább főzne még egy ilyen bájitalt, én pedig meginnám, és úgy követném?
Persze ez nem lehetséges, de talán odaadhatnám Potternek. Az is több, mint a semmi. Vagy talán megpróbálhatnám újra. Lehetséges, hogy most egy egészen kicsivel elszántabb vagyok, mint előző alkalommal, talán beindulna a dolog.
- De hát azt mondta, nem biztos benne, hogy jól működött, ráadásul lehetséges, hogy nem a jelével van a probléma. Hogy ihatná meg teljes bizonyossággal, ha nem biztos benne, hogy a lány életben van?
- Ne szórakozzon velem! – mordulok fel dühösen, de a nő megint csak elvigyorodik.
- Akármennyire is félek magától, ebben nem segíthetek – vonja meg a vállát. – Híján vagyok néhány értékes hozzávalónak. A napokban igen sok vevőm akadt, akik mellesleg nem az életemet, hanem csilingelő kis érméket ajánlottak a szolgálataimért – pillant rám oldalvást.
- Pénzt akar? – nézek rá kíváncsian. Talán túlságosan elszállt velem a hippogriff mérgemben. Pedig még hasznát vehettem volna az eszemnek. Mi a franc folyik itt???
- Ne értsen félre. Kedvelem a stílusát, csak megjegyeztem, hogy vannak tisztességes ügyfeleim is. Már amennyire tisztességes lehet valaki, aki megfordul errefelé – motyogja. – De térjünk vissza arra a megjelölő bűbájra, túlságosan kíváncsivá tett vele. Használta már korábban is?
- Igen – felelem kelletlenül. Miért foglalkozunk még mindig ezzel? – Többször is, és mindig rendben ment. Pontosan tudtam, hová kell mennem. Most azonban halványlila gőzöm sincs, merre lehet ez a nő.
- Nem érez semmit? – néz rám összehúzott szemekkel. – Úgy értem, sehová sem szeretne elmenni innen most?
- Elég sok helyen lennék szívesebben.
- Az ilyen bűbájok néha nem dolgoznak elég konkrétan, ha érti, mire gondolok. Talán olyan helyre kell mennie, amely csak rávezeti a megoldásra, nem pedig közvetlenül oda, ahová valóban tart.
- Már mindenhol jártam, ahol nyomra bukkanhattam volna. Maga volt az utolsó lehetőségem.
- Igazán kedves.
- Ez csak természetes.
A banya rám néz, aztán azt mondja:
- Komolyan? Egyetlen hely sincs, lehet az akármilyen lehetetlen is, ahová legszívesebben most rögtön elmenne?
Egy pillanatig némán bámulok a boszorkára, aki most igen lassan mosolyodik el, majd amikor meglátja rajtam szavai hatását, elfordul tőlem, és a sarokban pihenő fotel irányába csoszog.
Olyan gyorsan fordulok ki az üzletből, hogy majdnem magammal viszem az amuletteket is. Az utcára érve mindenféle gondolkodás nélkül dehoppanálok.

Hermione

- Jön valaki – suttogja Clary, és gyorsan a fal takarásába lép. Néhány perccel ezelőtt besötétítettünk, hogy egészen biztosan ne vegyenek észre, bár már jócskán leszállt az éjszaka. A falhoz simulok, pálcámat a jobb kezemben szorongatva, pattanásig feszülő idegekkel, minden egyes másodpercben tettre kész állapotban. Teljesen kiürítem a fejem, egy pillanatra sem szabad hagynom, hogy elkalandozzanak a gondolataim.
Amikor kinyílik a cella ajtaja, Clary már a kis helyiség másik végében van, és a térdeit átkarolva várja, hogy az őr rászóljon, pont, ahogy megbeszéltük.
- Indulás – morogja a férfi, de Clary nem mozdul. – Nem hallod?! – kiált rá kicsit erélyesebben, aztán átlépi a cella küszöbét. Amikor a látóterembe ér, rászegezem a pálcámat, és még azelőtt összeesik, mielőtt bármiféle reakciót produkálhatna.
Clary felemeli a fejét, egy pillanatig a földön fekvő őrt bámulja, aztán rám vigyorog. Elveszem a férfi pálcáját, és a lány kezébe nyomom. Árnyékba húzom a pasast, aztán kiterelem Claryt az ajtón, és olyan halkan indulunk el a folyosón, amilyen halkan csak tudunk. Út közben eloltom a falra erősített tartóba tett fáklyát, és a pálcám fényére utalom magunkat. Claryt magam mögött tartom, és olyan erősen koncentrálok a hangokra, hogy még egy tű földhöz koppanása is hatalmas robbanásként tudatosulna a fejemben.
- Biztos nem lett volna könnyebb kirobbantani a falat?
- Nem – rázom meg a fejem. – Túl veszélyes – suttogom, mintha a fennálló helyzet valamivel kevésbé lenne kockázatos, pedig cseppet sem az. – Gyere, sietnünk kell.

Amikor az első őrzött folyosóhoz érünk, hátrapillantok Claryre, aki azon nyomban bólint egyet.
- Nox – lehelem, mire a pálcám fénye kialszik, ránk pedig teljes sötétség borul, és kicsit lassítunk a tempón.
Egyre tisztábban halljuk az őrök beszélgetésének hangfoszlányait, majd olyan közel érünk hozzájuk, hogy már mi magunk sem vagyunk teljes sötétségben. Ketten vannak, és mindketten háttal állnak nekünk. Az egyikükkel tegnap is találkoztam, a másik viszont teljesen ismeretlen számomra. Ez azonban semmit sem jelent, egy pillanat szükséges hozzá csupán, hogy mindkettőjüket elkábítsam. A biztonság kedvéért elcsenem az egyik pasas pulcsiját, és belebújok, hogy ha netán bajba kerülnénk, egy-két pillanat erejéig a szerepébe bújhassak.

Minden pontosan úgy alakul, ahogy elterveztem. Amikor áthaladunk az utolsó ellenőrzési ponton, ahol a két őrt egy fal mellett álldogáló asztalka körüli székekbe ültettük, megkönnyebbülten sóhajtok fel. A holdvilág kék fényében úszó folyosón azon nyomban az ablak felé rohanok, hogy közelebbről tanulmányozzam a rajta túl váró szabadságunkat.
- Erdő – suttogom, majd Clary felé fordulok. – Egy erdőben vagyunk.
Egy perc sem telik el, és már ketten figyeljük, ahogy a fák koronájára titokzatos fénnyel borul rá az éjszaka fénye.
- Elég nagynak tűnik – mondja Clary.
- Nem számít. A védőbűbájok egészen biztosan hamarabb véget érnek, és ha kikerülünk alóluk, akkor gond nélkül megmenekülünk.
- De mi van, ha nem jutunk el odáig?
- El fogunk – mondom, és intek, hogy lépjen hátrébb. Miután a pálcámat az ablakra szegezem, és elhadarom a megfelelő varázsigét, az ablak üvegét nyomban apró repedések futják be, majd a következő pillanatban egész egyszerűen elporlad az átlátszó anyag. – Nem vagyunk olyan magasan – nézek le.

- Magasan nem, de bajban már annál inkább.
Olyan gyorsan fordulok az ajtó felé, hogy majdnem beleszédülök. Azonnal a férfira szegezem a pálcám, meg sem próbálok előállni bármiféle magyarázattal, hiába való lenne, miután szemtanúja volt, hogy én magam törtem ki az ablakot.
Pislogni sincs időm, már száguld is felém az első fénycsóva. Először csak kivédem az átkokat, aztán magam is belekezdek a támadásba, közben ügyelve arra, hogy Clary a hátam mögött maradjon. Mérlegelem a helyzetet, és arra jutok, hogy már csak egyetlen egy megoldás maradt, mely talán kissé ésszerűtlen és légből kapott, de ha nem válik be, ennek a játéknak befellegzett. Mellesleg magyarázatot ad arra, hogy miért nem találtuk meg Claryt korábban és miért nem tudott még rám találni Malfoy.

- Menj! – kiáltom Clarynek, aki értetlenül pislog rám. – Ugorj ki! Elég alacsonyan vagyunk ahhoz, hogy ne essen bajod, ráadásul van ott egy bokor, ami felfogja majd az esésedet.
- De én nem tudok hoppanálni! Ráadásul ez egy erdő!
- Csak fuss. Amilyen gyorsan csak tudsz – utasítom, miközben újabb átkot lövök a fickó felé. Minden bizonnyal elég hamar csatlakozik hozzá még néhány varázsló, valahogy rá kell vennem Claryt, hogy induljon el. Ha nem tudják meg, hogy ketten vagyunk, akkor még lehet esélyünk. – Ha kint vagy, észre fogják venni. Kiskorú vagy, rajtad van a nyomjel. Elérték, hogy ne lehessen rátok bukkanni ezen az úton, még akkor sem, ha használjátok a varázserőtöket, ezért nem tudtam én sem elmenni, és ezért nem találtak meg még minket. De tudják, hogy eljöttem, és biztos vagyok benne, hogy valaki minden apró jelre figyel, ami alapján megmenthet minket. Téged pedig egyébként is rengetegen keresnek.
Clary bizonytalanul néz rám, de aztán egyértelművé válik, hogy nem húzhatja tovább az időt.
- Menj már! Muszáj feltartanom őket, ha mindketten eltűnünk, akkor simán utolérnek minket. Ha elindulsz, nagyobb az esélye, hogy azok találnak meg minket előbb, akiknek kell – mondom, és az ablak felé intek. – Utánad megyek, ígérem.
Clary nagy nehezen bólint, kiugrik az ablakon, én pedig véget vetek az őrrel folytatott kis csatának. A pasas a falnak csapódik, majd lecsúszik a padlóra, és úgy esik össze, mint egy zsák krumpli. Ő egészen biztosan nem tájékoztatja a barátait egy ideig a helyzetről.
Egy másodpercet sem adok magamnak, a fejemre rántom az őr méretes pulcsijának kapucniját, olyannyira, hogy a sötétben ne tudják beazonosítani arcomat. Mivel elég nagy rám a ruhadarab, szó szerint a szemembe lóg a csuklyája, de jelen helyzetben cseppet sem bánom. Még látom, ahogy Clary eltűnik a fák között, amikor a párkányra szökkenek. Egészen az utolsó pillanatig várok, már közelről hallom az erősítés lépteinek zaját, és csak akkor lépek le a párkányról, amikor feltűnik az első férfi az ajtóban. Miután földet érek, és gyorsan kiugrok a bokorból, épp az ellenkező irányba indulok, mint a valódi Clary. A biztonság kedvéért egy egészen rövidke pillanatra megtorpanok, hogy tényleg engem vegyenek üldözőbe. Bár minden bizonnyal fogalmuk sincs arról, hogy ketten vagyunk, jobb, ha meggyőződöm róla, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném.
- Utána! – kiáltja egy nő az ablakban. Egy egészen rövid pillanatra még egyszer visszanézek a fák árnyékából, mielőtt végleg eltűnnék, de csak annyit látok, hogy legalább öt ember követi az utamat. Veszek egy hatalmas levegőt, majd futásnak eredek, és mélységesen reménykedem benne, hogy Clary elég gyors, a tervem pedig elég hatásos. Sajnos kétség sem fér hozzá, hogy sok buktatója van, ráadásul ettől a ponttól kezdve minden csak és kizárólag a szerencsémen múlik. Na meg a bizalmam tárgyán.

Elkapom a leggyorsabb tempót, amelyet képes vagyok tartani egy ideig, és a fák ágai közt cikázva rohanok az ismeretlen felé. Ami azt illeti, már most sem tudom, hol vagyok, és azt sem, hogy mi vár rám a következő öt méteren, így aztán ahogy haladok előre, egyre szorosabban fonja körül a mellkasomat valami furcsa érzés. Nem félelem, sokkal inkább izgatottság, amit meglehetősen furcsának találok. Ettől függetlenül rendkívül hálás vagyok érte, ugyanis az adrenalin, melyet magával hoz, nem hagyja, hogy idő előtt kifáradjak – mi több, újabb löketet ad. Szinte nem is érzem az utamba kerülő ágak érintését, és őszintén szólva már nem is gondolkodom, merre futok, csak rohanok az ismeretlen felé, mint valami őrült.

Még mielőtt ez a mámoros érzés betetőzne, beleütközök valamibe. Olyan gyorsan a földre kerülök, hogy időm sincs megállapítani, mi okozta az esésemet, csak azt érzem, ahogy egy pillanatra kifut a tüdőmből az összes levegő. Aztán, ahogy magával visz a lendület, és nem csak egyszerűen földet érek, hanem még gurulok is néhány métert, rájövök, hogy nem vagyok egyedül – szó szerint összegabalyodtam valakivel, az ütközésemet pedig az a kar okozta, mely most határozottan az illető személyhez szorít, hogy még csak véletlenül se menekülhessek.
A pulzusom már nemigen tud tovább emelkedni, de ha tehetné, biztosan fokozná a hangulatot, amikor valóban tudatosul bennem, hogy valaki épp megpróbál elkapni engem. Igyekszem úgy alakítani a helyzetet, hogy a földön tett kirándulás végén én legyek felül, ezért aztán mielőtt végleg megállnánk, a bal lábammal erőteljesen eltaszítom magam a földtől, hogy még egyet forduljunk. Amikor felülkerekedek a gazfickón, minden energiámmal próbálom a földhöz szegezni. Fölé térdelek, jobb kezemmel leszorítom a vállát, a ballal pedig a pálcámért nyúlok. Amikor felnézek az arcába, olyannyira megdöbbenek, hogy egy pillanatig mindenféle cselekvésre képtelenné válok.
- Ne is álmodj róla – mondja, majd tétlenségemet kihasználva ő is kijátssza a kártyát, melyet az előbb én akartam, és egyetlen mozdulattal eléri, hogy fordított helyzetben legyünk. Amikor földet érek, az első dolog, ami szemet szúr – majdnem szó szerint -, hogy az ő pálcája is előkerült, mi több, most egyenesen rám szegezi. – Most szépen mondd el nekem, hogy kit üldözöl.
Hirtelen elmosolyodok, és megpróbálok valamelyest feltápászkodni, már amennyire a fölöttem térdelő személy teste engedi. A könyökömre támaszkodva lerángatom az alaposan a fejemre húzott, méretes kapucnit, és olyan széles vigyorral bámulok fel Draco Malfoy képébe, hogy már szinte belesajdul az arcom a boldogságomba.
- Ha hiszed, ha nem, épp az üldözöttre sikerült lecsapnod – mondom, miközben a szőke szemei hatalmasra tágulnak meglepettségében. Egy másodpercig zavart képet vág, elnyílnak ajkai, majd hirtelen elmosolyodik, és azt mondja:
- Megtaláltalak.