- Te itt laksz? – fordulok Malfoy felé elkerekedett szemekkel. Egy sötét, és nem túl tiszta épület tágas, ürességtől kongó szobájának közepén állunk épp. Malfoy válasz helyett a hatalmas, széles ablakhoz sétál, és kikémlel rajta az éjszakába. Összevont szemöldökkel fordulok körbe, de néhány poros dobozon kívül semmi érdekeset nem fedezek fel. Őszintén szólva egy árva jel sem utal arra, hogy bárki is élne itt, szóval halványlila gőzöm sincs, mit keresünk itt.

Miután egy vacsora erejéig újra részesei lehettünk a roxforti manók csodás tudományának, rögtön lementünk Hagrid kunyhójához. Cseppet sem lepődtem meg, amikor a vadőr szemei majdnem olyan kerekre tágultak a Malfoy látványa okozta csodálkozás következében, mint egy serpenyő – és nem tipikus muglisütőre gondolok, hanem valami olyasmire, mint amilyet Hagrid kunyhójában talál a mágus. Néhány kínos másodperc után azonban sikerült a lényegre térnünk, és miután informálódtam egy kicsit a Tiltott Rengeteg kibővült vadállományáról, Malfoy pedig pókerarccal üldögélt Hagrid hatalmas székeinek egyikén – szerintem egyikünk sem hitte, hogy valaha is ebbe a helyzetbe kerül -, megkérdeztem a vadőrt, hogy hogyan lehet főnixmadárhoz jutni. Mélységesen reménykedtem benne, hogy Hagrid a segítségünkre lehet, hiszen nem ismerek senkit, aki többet tudna az állatokról, mint ő, de sajnos semmi biztossal nem tudott előállni. Az a helyzet, hogy a főnixek igen ritka állatok. Adott néhány tippet a kereséshez, de túl sokra nem jutottunk. Egyre erősödtek a tervemmel kapcsolatos kétségeim, de próbáltam optimista képet vágni az átmeneti kudarc ellenére, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egy másodperccel azután, hogy kikötöttünk a nappalimban, Bob került elő a semmiből egy halk kis pukkanás kíséretében, és rögtön tájékoztatott minket Mrs. Malfoy állapotáról. Körülbelül tíz percembe tellett meggyőzni Malfoyt, hogy vigyen magával az édesanyjához, de nem panaszkodom, már az is nagy dolog, hogy sikerrel jártam, azt hiszem. Miután megbíztuk Bobot, hogy kérdezősködjön egy kicsit a főnixmadarakról, gyakorlatilag az egész gyógyszeres fiókomat a táskámba sepertem, aztán visszamentem a nappaliban ácsorgó Malfoyhoz, és útra keltünk.

Nos, így kerültünk ebbe a nem igazán otthonos... házba.
- Nem mintha csalódtam volna, vagy ilyesmi – rázom meg a fejem, miközben óvatosan végighúzom a mutatóujjam a már említett dobozok egyikének poros tetején. Hallom, ahogy Malfoy néhány lépéssel átszeli a köztünk termett távolságot.
- Szerintem klassz kis kecó – mondja teljesen komolyan, én pedig bólogatni kezdek, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy egyetértek-e vagy sem. Ami azt illeti, vagy egy olyan érzésem, hogy több pók van ebben a helyiségben, mint ahány ujjam van, és ez kissé félelmetes.
- Nagyon... tágas – mosolyodok el. Ennél jobb jelzőt aligha süthettem volna el füllentés nélkül. Malfoy összevont szemöldökkel néz rám, aztán oldalra dönti a fejét, és úgy tanulmányozza tovább az arcomat. – Mi az? – kérdem kissé zavartan.
- Úgy fest, hogy nem igazán nyűgöztelek le.
- Lenyűgözni? Engem? Te?
- Igen. Titokzatos, és cseppet sem felvágós. Azt hittem be fog jönni a hely.
- Várj. Miért is akarnál lenyűgözni?
- A házról beszéltünk.
- Oké, de egy kissé leragadtam a lenyűgözés dolognál – rázom meg a fejem értetlenül. Mi tagadás, túlságosan kellemes érzéseket keltett bennem a gondolat, hogy a szőke szeretne jó benyomást kelteni bennem. Malfoy elmosolyodik, egy lépéssel közelebb jön, lehajol hozzám, és azt mondja:
- Baj lenne?
A Hold fénye megvilágítja arca bal oldalát, még akár kísérteties látványt is nyújthatna, de valami különös ok folytán semmi ijesztőt nem fedezek fel az elém táruló képben. Őszintén szólva sokkal inkább vonz, mint taszít... Jézusom, de mennyire vonz!
- Ez most egy kimondatlan nem?
Ééééés már el is felejtettem miről van szó. Jaj.
- Mi? – kérdezek vissza mosolyogva.
- Válasz a kérdésemre.
- Milyen kérdésre? – húzom össze a szemöldököm.
- Kezdek komolyan kételkedni a hírhedt észjárásodban – állapítja meg összehúzott szemekkel, de látom, hogy a szeme már mosolyog.
- Sajnálom. Kicsit elkalandoztam – köszörülöm meg a torkom, és összehúzom magamon a pulcsimat. Megdörzsölöm a karjaimat, miközben továbbra is Malfoyt nézem, aki most a kezemre pillant.
- Fázol?
- Nem – nevetek fel.
- Látom – bólint. – Na, gyere, induljunk.
- Mi? Hova?
- Hozzám.
- Várj. Akkor nem is itt laksz?
- Most komolyan, Granger? – nevet fel. Oldalra döntött fejjel nézem, ahogy megfordul, és a helyiség ajtaja felé indul.
- Hazug!
- El sem hiszem, hogy komolyan vettél. El tudod képzelni, hogy egy ilyen lakásban élek? Vagy legalábbis azt, hogy hagyom, hogy a szobám poros legyen? Egy kúriában nőttem fel! Van egy manóm!
- Nálad Bob takarít?!?!?!?!
Malfoy nevetve fordul ki a helyiségből, én pedig felháborodva futok utána, és meg sem állok, amíg a szabadba vezető ajtónál utol nem érem. Kísértetiesen üres a ház, és jó néhány helyen megnyikordul a padló a talpam alatt, így megkönnyebbüléssel tölt el a friss éjszakai levegő.
A telek egy erdő közepén lévő tisztáson áll. Szűk földút vezet az erdő fái közé, Malfoy azonban pont az ellenkező irányba indul, egyenesen a vaskos törzsek közé. Egy pillanatnyi habozás után követem, bár kissé megborzongok, ahogy az ágak közé lépek.
- Szóval védőbűbáj van a házatok körül? – érdeklődök néhány percnyi csend után. Malfoy halk kuncogásba kezd, és elhúz előttem egy ágat.
- Talán még sincs olyan nagy káosz a fejedben, mint gondoltam.
- Csak összezavarodtam az előbb – vonom meg a vállam.
- Aha – mosolyodik el.
- Szóval?
- Igen. Mindenféle. Anyám értelemszerűen nem tudná megvédeni magát, ezért inkább nem bíztam a véletlenre a dolgot.
- De hogy csináltad? – kérdezem kíváncsian. – Mármint, hogy futotta rá a varázserődből?
- Egy kis segítséggel.
- Szóval járt már nálad valaki?
- Mondhatni – vonja meg a vállát. – Mindjárt ott vagyunk.
Megpróbálom visszafogni magam, és nem kérdezősködni tovább, de nagyon nehezemre esik magamban tartani a kíváncsiságomat. Egy kicsit reménykedtem benne, hogy én vagyok az első, akit Malfoy... nos, hát hazavisz, mert az olyan különleges lett volna. Ezek szerint azonban lecsúsztam a posztról.
- Baj van?
- Mi? Miért lenne?
- Mondjuk, mert nem beszélsz? Biztos vagyok benne, hogy van még mondanivalód.
Elmosolyodok, miközben követem Malfoyt.
- Azon gondolkodtam, hogy nem fogja-e rosszul érinteni anyukádat, ha meglát.
Valóban foglalkoztat a gondolat, és amúgy is jobbnak látom erről beszélni, mint az icipici csalódottságomról. Mi van, ha a barátnője segített neki? Úristen! Mi van, ha van barátnője?! Nekem meg efféle... gondolataim vannak.
- Miért érintené rosszul?
- A háború után gyakorlatilag tönkrement a családotok... Ráadásul én...
- Granger! – kiált fel, még mielőtt megemlíthetném a származásommal kapcsolatos tényeket. - Anyámnak nincs baja veled.
- Oké – bólintok, bár én cseppet sem vagyok olyan bizonyos ebben, mint ő. Valószínűleg nem kedvelném magamat különösebben Narcissa Malfoy helyében. Meg amúgy is. Honnan tudná Malfoy, mit gondol éppen rólam az édesanyja. Kétlem, hogy erről cseverésznének a délutáni tea mellett.

Alig öt perccel később Malfoy hirtelen megtorpan, mintha megérkeztünk volna, holott ugyanúgy fák vesznek minket körül, mint az elmúlt percek bármelyikében. Zavartan fordulok körbe, de nem fedezek fel semmi különöset. Malfoy rám néz, aztán oldalra pillant.
- Olyan, mintha még mindig az erdőben lennénk, nem igaz?
- Mert... már nem vagyunk az erdőben? – húzom össze a szemöldököm zavartan. Annyi levél van körülöttünk, hogy még akkor sem tudnám megcáfolni a gondolatot, ha az életem múlna rajta. Valószínűleg. Mindazonáltal Malfoy mintha egészen mást látna.
- Fordulj meg! – mondja, mire kissé bizonytalanul, és igencsak lassan, de hátat fordítok neki. Alig egy másodperccel később érzem, ahogy tenyerét a vállamra csúsztatja, és megtolja a jobb oldalamat, hogy egy kicsit forduljak tovább. Csak nagyon erős koncentráció révén sikerül nyugton maradnom, de egy lassú, mély lélegzet mindent megold.
- Mit kell néznem?
- Mindjárt meglátod – feleli halkan, egészen közelről. Kissé megborzongok, amit ráfoghatnék a lágy éjszakai szellőre, de sajnos jogtalanul. Malfoy előveszi a varázspálcáját, és egyenesen a velem szemben lévő fa irányába int vele. Hirtelen egész más képet ölt az erdő, sőt, ami azt illeti, már nem is erdő többé. Úgy folyik le az összegabalyodó ágak látszata az elém táruló látványról, mintha a varázslat hatására egyszerűen megolvadt volna.
- Ez... de... hogyan? – motyogom földbe gyökerezett lábakkal. – Káprázat?
- Valami olyasmi – nevet fel Malfoy.
Már jó pár méterrel magunk mögött hagytuk az erdőt. Pontosan velünk szemben magasodik Malfoy háza, ami kétségkívül jobban fest az előző alternatívánál. Emeletes, és már innen is elég ízlésesnek tűnik, bár azt meg kell jegyeznem, hogy egy kúriától igencsak távol áll. Hála az égnek. Bár a ház mögött valahol a távolban terebélyes lombokat fedezek fel, a telken nem látni semmi mást, csak az egyenletesen magasra nőtt pázsitot.
Malfoy elindul a ház felé, én pedig szó nélkül követem, továbbra is a tájat bámulva. Igazán szeretem a városi életet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudnám elviselni, ha ilyen helyen kéne élnem. Persze Malfoy biztosan egészen másként látja a dolgokat, lévén a ház területe valószínűleg még csak a harmada sincs a hatalmas Malfoy-kúria négyzetmétereinek, ráadásul bujkálnia kell itt, de egyébként nem lehet túl sok oka panaszra. Mármint ami a házat illeti, természetesen.
A bejárati ajtó rögtön egy tágas nappaliba vezet. A szemközti falnál lévő kandallóban halkan ropog a tűz, Bob valószínűleg gondoskodott mindenről, mielőtt dehoppanált volna. Igazából sokkal melegebb a hely, mint vártam, és ez nem feltétlen csak a hőmérsékletre vonatkozik.
Sietős léptekkel megyünk fel az emeletre, ahol balra fordulva egy kis folyosóra térünk. Már innen látom, hogy a végén sötétszínű ajtó vezet egy helyiségbe, de csak akkor bizonyosodom meg róla, hogy oda megyünk, amikor Malfoy megtorpan előtte egy pillanatra.
- Várjak egy kicsit kint? – kérdezem halkan. Talán bölcsebb lenne felkészítenie az édesanyját arra, hogy ki érkezett. Vagy, hogy egyáltalán érkezett valaki. Gondolom nem túl gyakori. Leszámítva persze, ha a kissé túlzásokba eső féltékenykedő énem által felállított barátnő-elmélet nem áll távol a valóságtól – de erről most igazán nagy butaság lenne vitatkoznom magammal, ugyanis ennél sokkal fontosabb dolgok vannak az ajtó mögött.
- Nem – rázza meg a fejét Malfoy, majd kezét a kilincsre teszi, és egy pillanattal később szabad utat nyit a helyiségbe. Csupán néhány gyertya világítja meg a szobát, és egy ideig nem is látok mást, csak a fal mellett sorakozó, ürességtől árválkodó polcos szekrényeket, meg az ablakot, mely előtt sötét színű függöny pihen, elzárva a szem elől az éjszaka látványát.

- Szia, anyu! – mondja Malfoy a helyzethez képest igencsak vidáman. Választ nem hallok, de úgy vélem, mindenképpen reagált valahogy az édesanyja, mivel rögtön folytatja: - Vendégünk van.
Ahogy kilépek a takarásából, megpillantom a széles ágyat, rajta pedig a fehér huzatú takaró alatt fekvő Narcissa Malfoyt, aki cseppet sem fest jól.
Arca falfehérnek tűnik, és beesett. A homlokán gyöngyöző apró verejtékcseppeken megcsillan a gyertyák fénye, szemei pedig, bár meglepettséget tükröznek, nem olyan élettel telik, mint egy egészséges emberé. Nem hinném, hogy akárki is képes lenne pozitív következtetéseket leszűrni a kinézetéből, ami aggasztóbb, mint korábban gondoltam. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha a szoba levegőjének összes oxigénjét kiszipolyozták volna, de aztán megemberelem magam, és nagyon-nagyon halványan elmosolyodva üdvözlöm Malfoy édesanyját. Igencsak megkönnyebbülök, amikor biccent, és mindenféle ellenséges vagy rosszalló pillantás nélkül hagyja a jelenlétemet. Váltanak néhány szót a szőkével – hangja halk és erőtlen -, én pedig próbálom leszűrni a lényeget a beszélgetésükből.
Fájlalja a kezeit, az elmúlt órákban egyre erőteljesebb zsibbadást érez az ujjaiban, ami már régen rossz. Malfoy arca kifejezéstelen, ami valahol az aggódás és a félelem között lehet, ezt nem tudom megállapítani. Azt viszont igen, hogy az édesanyja állapota valóban rosszabb lehet, mint korábban. És akkor eszembe jut az oldalamon lógó táskám, meg a benne pihenő cuccok.
- Szabad? – kérdezem, mielőtt elkezdenék pakolászni az egyik komód tetejére. Malfoy csupán egy intéssel jelzi, hogy „Nyugodtan", mire rögtön elhúzom a táskám cipzárját, és kutakodni kezdek benne.

Fél órával később az ágy szélén ülve figyelem, ahogy Mrs. Malfoy álomba szenderül. A fia körülbelül tíz percig figyelte, ahogy bűvészkedek a bájitalokkal és a gyógynövényekkel, aztán magunkra hagyott minket. Kipróbáltam néhány varázserő vezérelte gyógymódot, de túl sokat nem értek – mindnek sokkal gyengébb hatása volt, mint normális esetben szokott. Aztán bevetettem pár muglipraktikát, s ha a gyógyítás útjára nem is léptethettem vele szegény asszonyt, a fájdalmán sikerült enyhítenem.
- Köszönöm – mormogja halkan, mielőtt végleg lecsukódna a szeme a kimerültségtől. Nem felelek semmit, csak elmosolyodok.
Óvatosan állok fel, nehogy felébresszem, majd rövid nyújtózkodás után körbekémlelek a szobában. Ezúttal sikerül alaposabban megvizsgálnom a falakat, a szekrényeket, de másodjára is épp oly puritánnak tűnik a berendezés, mint elsőre volt. A majdhogynem teljesen üres fésülködőasztal előtti szék támlájára terített hálóköntösön és néhány apróságon – egy kis doboz és egy vaskos, de még így sem túl nagy könyv – kívül semmi személyes tárgyat nem helyeztek el a helyiségben. Vajon mindent maguk mögött hagyva álltak tovább a háború után? Vagy talán később szűkült a maguknál tartott dolgok listája ilyen rövidre? Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak másik helyiségben tartanak mindent, mégis, valamiért igazán szomorúnak találom az üres polcok látványát.

Lassan lenyomom a kilincset, nehogy zajt csapjak, majd hasonló tempóban kibújok a résnyire nyitott ajtón, és behúzom magam mögött. Veszek egy jó mély lélegzetet, és körülnézek a folyosón. Az egyik oldalon két ajtó vezet újabb szobákba, a másikon pedig hatalmas ablakok hagyják, hogy a Hold csillogó fénye megvilágítsa a kissé rozoga, sötétbarna padlót.
Vajon hol lehet Malfoy?
Az ajkamba harapva töprengek, merre induljak. Miután meggyőzöm magam, hogy biztosan nem találom meg az emeleten, lecsoszogok a lépcsőn, és a nappali felé fordulva kémlelek körbe. Egy árva lélek sincs a helyiségben, csak Malfoy sötét, a kanapéra dobott pulcsija jelzi, hogy járt itt. Aztán csörömpölés hasít bele az éjszakába, mire gyanakodva, de rettentően kíváncsian indulok tovább a nappalit elhagyva, minden meggyőződésem szerint a konyha felé.

Amikor befordulok az ajtón, az első dolog, amit meglátok egy hatalmas, szürke fazék. Meglepetten húzom össze a szemöldököm, miközben pillantásom a bosszankodó Malfoyra vándorol, aki a konyhapult mellett álldogálva kotyvaszt valamit, miközben ízes kis szitkokat motyog az orra alatt.
- Te meg mit művelsz? – kérdem oldalra döntött fejjel. Úgy tűnik, ő is meglepődött – gondolom, amikor hirtelen felnéz rám. – Édesanyád elaludt. Valamelyest javult a helyzet, de remélem, Bob sikerrel jár a madárral kapcsolatban.
Gyorsan bólint egyet, aztán a pulton felsorakozott edényekre pillant.
- Bájitalt főzök – mondja végül, s úgy fest, mintha saját magát is szeretné meggyőzni a dologról, nem csak engem.
- Valóban? Miért?
- Tudod, a ki nem fehéredő bájital, meg a vérem blokkja. Gondoltam, ideje cselekedni.
Annyira sok minden történt, hogy teljesen megfeledkeztem a szekrényem mélyén elrejtett főzetről. Valóban, sokáig nézegettem kíváncsian, hogy legalább egy egészen kicsit halványodott-e, de minden alkalommal szertefoszlottak reményeim.
- Ez nagyon jó ötlet – bólintok komoly ábrázattal, és a szőke felé sétálok.
- Természetesen – néz rám, mintha neki csak és kizárólag csak tökéletes ötletei lennének, mire megforgatom a szemeimet.
- De úgy tűnik, valamit elfelejtettél.
- Nos, a kivitelezéssel akadt egy kis problémám – ismeri be kelletlenül, mire halkan kuncogva letépek három levelet a már kikészített különleges levendula száráról, és egyesével a bájitalba potyogtatom. Amikor az utolsó is a folyadék felszínén landol, az sötétvörös színre vált, mire Malfoy összehúzott szemekkel mered rá.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt már beletettem – jelenti ki határozottan.
- Hát persze – bólintok komolyságot tettetve. – Most már csak az emléktárgy kell, meg egy kis darab belőlem, igaz? – vigyorodok el. Eszembe jut Sarah, és az, hogy talán nem is olyan sok idő kell, hogy a húga újra otthon lehessen vele.

- Meg a jó büdös francokat – vigyorodik el Malfoy gonosz képpel, mire rögtön lelohad a lelkesedésem.
- Hogy mi? – nézek rá zavartan, mire az italra mutat, és azt feleli:
- Ne is képzeld, hogy egy pillanatra is odamehetsz egyedül.
- Ugyan már! – nevetek fel sértődötten. – Ezt nem mondhatod komolyan! Ennyire vagyunk a megoldástól – mutatok fel a hüvelyk- és a mutatóujjam közt egy igen kis távolságot -, erre félbevágsz mindent, pusztán azért, mert arra a tekintélyes öt másodpercre egyedül kéne lennem, amíg utánam jöhetsz?
- Pontosan.
- Te teljesen hülye vagy – rázom meg a fejem hitetlenül, és annyira, de annyira felkapom a vizet, hogy csak egy egészen rövidke másodpercre villan fel az elmémben a gondolat, hogy ez akár még hízelgő is lehetne. Malfoy összefonja karjait a mellkasán, mire vállán megfeszül fehér pólója, de még csak tudomást sem veszek róla egy pillanatnál tovább.
- Egy: nem vagyok hülye. Kettő: te vagy az, ha komolyan azt gondoltad, hogy ez így működik. Három: van más megoldás, természetesen. A Minisztérium kijelöli azokat az embereket, akik a legalkalmasabbak erre a feladatra.
Bíznunk kéne bennük? Erősen kétlem. Nagyon-nagyon rossz érzésem támad. De ha ezt most megosztanám vele, akkor lehet, hogy kibukna belőlem a dolog a bájitalról, vagyis arról, hogy talán nem is létezik, és csak becsapták, amivel talán még nagyobb kárt hoznék mint hasznot.
- De nem kell más megoldás! – mondom végül ellentmondást nem tűrően.
- De kell.
- De nem!!!
- Granger – mondja teljesen nyugodt hangszínnel, ami ha lehet, még jobban bosszant. – Ne próbálkozz. Már el van intézve. Egyébként is, ha valami baj érne téged, Potter úgy elintézne, hogy könyörögnék az Azkabanért. Ő legalábbis ezt mondta. Én már kétlem, hogy sikerülne neki, de tegyük fel, hogy megteszi. Nem örülnék.
- Ugyan már. Nem vagyok tizenkét éves. Annál sokkal szorultabb helyzetekben is voltam már, minthogy öt másodpercig egyedül álljak valahol – mosolyodok el gúnyosan. – Harrynek nem kell aggódnia. Meg is mondhatod neki, ha már ilyen szorgosan összebeszéltek mögöttem – jelentem ki határozottan, jól megnyomva a barátom nevét. Hah! Persze, hogy csak miatta van ez az egész.
- Akármit is mondasz, ez teljesen jogos.
- Nem, nem az! – rázom meg a fejem idegesen.
- Ne próbálj meg befolyásolni, kérlek – sóhajt. – Hogy küldenélek el akárhová is, mikor néhanapján még azt is elfelejted, hogy varázspálcád van? Igazán nem mennénk vele sokra, ha egy bottal fejbe kólintanál valami testes fajankót, aki válaszul szór rád valami átkot, amit még jobb esetben is csak túlélsz.
Szótlanul nézek farkasszemet Malfoyjal. Nagyon közel állok hozzá, hogy minden kibukjon belőlem, de visszafogom magam, és nagyon hidegen elmosolyodok mindenféle műsor helyett.
- Hidd el, megvan az oka, hogy ez előfordul – jelentem ki kissé ködösen, de azért határozottan. - De fontos helyzetekben jól teljesítek.
- Úgy érted, mint múltkor? – vonja fel a szemöldökét, miközben kicsit közelebb araszol hozzám. – Igazán látványos volt.
- Úgy – szúrom oda bosszúsan, mintha észre se venném azt a két apró lépést, melyet felém tett.
Malfoy elmosolyodik, de ezen kívül nem csinál egyebet. Minden jel arra utal, hogy vesztettem.
- Egyébként – mondja néhány csendes másodperc után – miért nem varázsolsz?
Most már közvetlenül előttem áll, így fel kell néznem, ha el akarom érni a pillantását.
- Nem szoktam róla beszélni.
Összehúzott szemöldökkel kémleli az arcom, míg én a szemkontaktust fenntartva ugyan, de lázasan töprengek, mit tehetnék. A helyzet az, hogy az előbb láttam egy üres kis tasakot a felhasznált hozzávalók között, és ez belendítette a fantáziámat. Akármennyire is próbál megzavarni ez a csábos vonzerő itt, az orrom előtt, van, ami jelen esetben fontosabb, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy száz százalékosra tornázzam a fejemben kirajzolódó tervet.
- Úgy is el fogod mondani – húzza össze szemeit, s úgy tűnik, tényleg biztos magában.
Most még közelebb hajol, elég jól munkálkodva azon, hogy elterelje a figyelmemet a vitánkról, főleg annak tárgyáról. De Merlinre mondom, túljárok az eszén!
Összeszedem minden csepp bájomat, és még mielőtt újra lefaragna néhány centit az arcunkat elválasztó távolságból, átveszem a feladatot, és olyan közel hajolok hozzá, mint még talán soha ezelőtt. Sőt, hogy igazán hatásos legyek, a bal kezemet a vállára csúsztatom, aztán lassan a nyaka felé araszolok vele, miközben a jobb kezemmel a konyhapulton matatok. Amikor a mutatóujjam a nyakához ér, hirtelen beszívja a levegőt, míg én képtelen vagyok akárcsak egy halk kis szuszogásra is. A szívem hevesen dobog - egy hajszálon múlik csupán, hogy elvesszem a fejem, hátrahagyva minden hülye kis cselszövést, és lecsapjak a pillanatra. De aztán rendre utasítom magam, és halkan azt motyogom, hogy:
- Elfogyott a tibeti csalánfű?
- Igen – leheli Malfoy zavartan, mire elmosolyodok – ugyanis ez elég ritka növény ahhoz, hogy sokáig tartson beszerezni -, jól rányomom a mutatóujjam a pulton hagyott kés élére, és azzal a lendülettel már a bájital fölé is tolom a kezem.
- Akkor megoldódott a probléma – döntöm oldalra a fejem, majd vérző ujjamra nézek. Malfoy néhány másodpercnyi késéssel követi a pillantásom, egy ideig összevont szemöldökkel nézi, mit csinálok, aztán olyat tesz, amire semmiképp nem számítottam: felnevet. Végül csak annyit mond:
- El ne felejtsd meggyógyítani.
Aztán egy hosszú perc után hátralép, és pakolászni kezd a pulton.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy diadalittas érzés önti el a testem, amikor eltűnik előlem. Az előbb minden olyan logikusnak tűnt, de most, hogy elszállt a perc, valamiért úgy érzem, túlságosan forrófejű voltam. Mindez pusztán egyetlen pillanat alatt tudatosul bennem, szinte rosszullét fog el, ahogy éles kanyart vágnak az érzéseim.
Tudom, hogy Malfoy megcsókolt volna, ha akár csak egy másodperccel később cselekszem. Most viszont egészen biztosan távol áll tőle, hogy megtegye, és ez sokkal rosszabb, mint gondoltam.