Ami azt illeti, az elmúlt két órában körülbelül tizenötször kellett volna igen erőteljesen felképelnem magam, hogy észhez térjek, és ne kússzanak be ezek a ronda kis gondolatok a fejembe. De fizikai erőszak ide vagy oda, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy itt legyen a mellkasomban a kétségeim okozta furcsa kis szorítás. Vajon jó döntést hoztam?
Őszintén szólva egy konkrét regény kattant át az agyamon abban a néhány percben, míg visszatértem az irodába, hogy közöljem Malfoyjal, van egy elméletem a problémája megoldására. És ezalatt nem az ötletemet körüllengő halovány misztikumra meg kalandra gondolok, hanem arra, hogy hogyan történhetett ez meg. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs semmiféle gyógyító főzet. Mert ha lenne, miért ne kaphatná meg Malfoy egy kicsivel a küldetés vége előtt? Kényszeríthetnék a feladata teljesítésére, hiszen annyiféle módja van a megegyezésnek! Mágiablokk ide vagy oda, ez nem egy megoldhatatlan probléma. És ha igazam van, akkor a Minisztériumnak napjainkban is megvan a maga önző, képmutató, hazug emberekkel telített mocska. Nekik pedig aztán nem számít néhány ember járulékos elvesztése, ezt már tapasztalatból tudjuk. (Gondoljunk csak Dolores Umbridge-ra. Még a hideg is kiráz, ha eszembe jut az idegesítő, affektáló hangja, hogy az életfelfogásáról már ne is beszéljek.) A fene vigye el, mégis mit érdekelné őket Narcissa Malfoy?! Hiszen Malfoy. Az is lehet, hogy néhányan még örülnének is, ha nem lenne köztünk többé, holott egy csomó lényeges dologról fogalmuk sincs. Undorítóak.

És ennek talán elégnek kéne lennie ahhoz, hogy bedühödjek, úgy igazán, aztán csak azért is megmentsem az asszonyt. Vagy legalábbis megpróbáljak minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy köztünk maradhasson. Mégis, pontosan tudom, hogy ha tényleg nekivágok, annak nem ez lesz az egyetlen oka. Mert még nekem sem lehetnek tökéletesen tiszták a szándékaim sajnos.

- Oké, üzentem a professzorasszonynak – sóhajtok, miután elküldöm a patrónusomat egy velős kis szöveggel. Semmiképp sem szeretnék Neville szobájában kikötni ezzel a szőkeséggel, szóval a baráti látogatást inkább elvetettem, és tisztán a lényegre tértem az igazgatóasszonynak küldött kis üzenetben.
Visszafordulok Malfoy felé, aki időközben visszaült a fotelembe. Hátradőlve terpeszkedik el rajta, szemeit csukva tartva szakítja el magát néhány percre a helyiségtől, egyik kezével a nyakát dörgöli, a másikat tehetetlenül a hasára ejtette. Ha még ennél is jobban megnézném, szó szerint sütne róla a kimerültség, de pillantásom megakad fölsője alatt feszülő mellkasán, és valamiért elképzelem, hogy az én kezem is ott van, ahol az övé, ami csupa olyan további gondolatot eredményez, melyeknek még csak egy icipici köze sincs azokhoz az ügyekhez, melyeken töprengnem kéne most.
- Éljen – jelenti ki a szőke nem éppen lelkesen, aztán kinyitja a szemét. Szürke pillantása romba dönti az összes ép és kevésbé egészséges gondolatomat is. Érzem, ahogy felkúszik a nyakamon egy haloványabb fajta rózsás árnyalat, és még mielőtt komolyan elpirulnék, amiért megint megbámultam, elfordulok. – Minden vágyam visszatérni a kastélyba.
- Nekem is – vonom meg a vállam csipkelődés helyett. Pontosan tudom, hogy ez csak a malfoyos életérzés tükröződése, hiszen romba dőlne a világ, ha bizonyos időközönként nem sütne el egy-egy szarkasztikus megjegyzést. És, jelen helyzetünkben ugyebár, akármennyire is furcsa ezt kijelenteni, határozottan addig kell boldognak lennem, amíg ezek a cinikus kis megszólalásai ott lebegnek körülöttem. Addig ugyanis egész biztos mellettem van ő maga is. Na, meg is érkeztünk az egyes számú hátsószándékomhoz.
- Remélem, egyenruhát azért nem kell vennünk – teszi hozzá. Hallom, hogy feláll, de nincs erőm felé fordulni. Akárhogy is, minden egyes percben, amit úgy töltök el, hogy falazok ennek az átokverte helynek, amit komolyan képtelenség megtisztítani a bűnöktől, hazudok neki. Ráadásul mindezt pont akkor teszem, amikor ő végre megbízik bennem. Furcsán kellemes érzés kavarog a mellkasomban burjánzó bűntudat karjai közé.
- Ez egy rövid látogatás lesz – vonom meg a vállam, miközben úgy teszek, mintha igen elmélyülten kutatnék valami után az egyik könyvespolcon. – Remélhetőleg túlélik az öreg falak, ha valaki civilben mászkál köztük tanítási időben.
Hát persze, hogy túlélik. Ezt mind tudjuk.
- Nagyon kíváncsi vagyok, miért olyan elengedhetetlen, hogy visszamenjünk.
Akármilyen furcsa is, ezt még nem mondtam el neki. Miután bejelentettem a kirándulást, szinte azonnal előszedtem a pálcám, hogy üzenjek az iskolába, így aztán komolyabb részletezés nélkül maradt a tervem.
- Van ott valami, amire szükségem lesz – mondom óvatosan, lassan végigsimítva összefogott hajamon. – Ha szerencsénk van, akkor két valami is.
- Igazán?
- Ühüm – bólintok. Aztán utolér a bizonytalanság. Te jó ég! Egy elvetemült őrült vagyok!
- És mi az?
Megremegek, amikor meghallom a hangját. Közvetlenül a hátam mögül jön, ha most megfordulnék, minden bizonnyal megint említésre méltónak ítélhetném a közelségét. A fenébe is, görcsbe rándul a gyomrom, ráadásul duplán.
- Ez igazán bonyolult...
- Azt hiszem, van időnk kibogozni a szálakat, amíg választ kapunk – állapítja meg. Teljesen normális hangon beszél, és szó szerint érzem, hogy hátrál egy kicsit, mégis az ajkamba kell harapnom, mielőtt felé fordulok. Veszek egy mély lélegzetet, aztán összeszedem magam, határozottan megperdülök, egyenesen szürke szemeibe szegezem a pillantásom, és igyekszek meggyőzött képet vágni, holott már közel sem vagyok olyan biztos magamban, mint néhány perccel korábban.
- Ami azt illeti, a tervem kissé meredek – köszörülöm meg a torkom. – És kockázatos.
- Minden vágyam, hogy hallhassam.
Hát, vágyaim nekem is vannak... Ami azt illeti, elég közel. Bár sajnos nem említésre méltóan. A francba!
Megrázom a fejem, és a földre szegezem a tekintetem. Úgy teszek, mintha töprengnék, holott olyan üres a fejem, mint egy átkozott tekegolyó. Egészen biztos vagyok benne, hogy záros határidőn belül elveszítem az eszem. Már ha még nem történt meg.
- Oké – fújom ki a levegőt. – Szóval, mivel azt mondtad, nem találtál még megoldást, úgy gondoltam, ez valami ismeretlen varázslat lehet.
Mondhatni az volt az első gondolatom, hogy nem igazán fog rajta a mágia, különben biztosan eltűntette volna.
- Azt hiszem – vonja meg a vállát. – Komolyan mindent kipróbáltam, de semmi nem jött be, pedig igazán ritka gyógyító erejű cuccokat is sikerült beszereznem. Mint valami speckó méreg, amit nem lehet hatástalanítani. Olyan érzéketlen volt a varázslatra, mint én magam. Ezért is egyeztem meg a Minisztériummal...
Pont, ahogy sejtettem. A Minisztérium hallatán azonban megborzongok szavai után. Istenem, mi van, ha rájön?! Gyorsan folytatnom kell.
- Oké – mondom megint, aztán felnézek rá. – Igazából tényleg veszélyes vállalkozás az egész... és talán komolyan őrültségnek hangzik, szóval, ha nem akarod, még szólhatok McGalagony professzornak, hogy mégsem megyünk, és kereshetünk valami mást, ami sokkal...
- Merlin cseresznyepiros alsógatyájára, mondd már a lényeget!
Elkerekedett szemekkel nézek rá, aztán erőt veszek magamon. Karjaimat összefonva szegezem fel a fejem.
- Felmerül a kérdés, hogy hogyan szorongathatunk meg egy efféle mérgezést?
- Imádom a stílusod – mosolyodik el nagyon halványan, mire elakad a lélegzetem, még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy ironizál -, de jelen esetben nem bánnám, ha mellőznéd a költői kérdéseket, és csak mesélnél nekem.
- Hát jó – vonom meg a vállam. – Azért szeretnék a Roxfortba menni, mert ott van a legerősebb méreg, amit ismerek.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt most értem – húzza össze a szemöldökét.
- Amondó vagyok, hogy ezt a betegséget le tudjuk győzni, ha megfertőzzük édesanyádat valami rosszabbal, amit viszont meg tudunk gyógyítani.
Na, így nem is hangzott olyan vészesen. Malfoy kifejezéstelen arccal mered rám, ízlelgeti a szavaimat, aztán legnagyobb meglepetésemre pár másodpercen belül biccent.
- Ez elég logikusan hangzik – mondja halkan. Felvont szemöldökkel nézek rá, de nem mondok semmit, csak várom, hogy folytassa. – Oké, tegyük fel, hogy megszerezzük azt a valamit. Aztán?
- Megsebezzük vele az anyukádat, megvárjuk, míg kiüt rajta, legyűri a másik bajt, aztán amilyen gyorsan csak lehet, meggyógyítjuk.
Jesszusom, most konkrétan kimondtam, hogy a halál peremére sodornánk a boszorkányt. Ezzel aztán biztosan bevágódok nála. Nem mintha ez lenne a legfontosabb most, de akkor is.
- Mi van, ha ez a valami erősebb?
- Kizártnak tartom – rázom meg a fejem rögtön.
- Oké. De ha annyira erős ez a dolog, akkor hogy lehet, hogy van rá megoldás?
- Ezt meg tudjuk oldani varázslattal – felelem rögtön. – Vagy valami olyasmivel.
Azt hiszem, ebben a beszélgetésben többször hangzanak el határozatlan nyelvtani elemek, mint azt alapjában véve elfogadhatónak lehetne mondani.
- Itt most csak az a lényeg, hogy kiüssük a ringből az ismeretlen átkot, és olyanra cseréljük, ami veszélyesebb nála, de megfoghatóbb.
- Tiszta sor – bólint, aztán nagy levegőt vesz, és rátér a b) részre. – Oké. Ha a méreg a suliban van, hol találjuk az ellenszert?
- Mint mondtam, mélységesen reménykedem benne, hogy azt is sikerül beszereznünk. Ha nem, akkor még mindig van egy ötletem. Nem biztos, hogy egyszerű – húzom össze a szemöldökömet -, de jobb, mint a semmi – vonom meg a vállamat. És ez úgy nagyjából az egész helyzetre igaz. Kapaszkodót nyújtok Malfoynak, egy olyan kötelet, mely kétségkívül nem a legbiztosabb darab a világon. Igen, meglehet, hogy elszakad, de az is előfordulhat, hogy kihúzom vele a gondok közül, már amennyire ez jelenlegi helyzetünkben lehetséges. Tisztán fekete és fehér a játszma, és ezzel mindketten tisztában vagyunk. De azt is tudjuk, hogy bizonyos esetekben kockára kell tenni mindent a győzelem érdekében, ezért aztán Malfoy a mentőkötelem után kap.
- Rendben van – mondja pár pillanattal később. – Benne vagyok – teszi hozzá, aztán hosszú, mondhatni kecses ujjaival szőke tincseibe túr. Tekintetem követi keze útját, míg ő maga már-már izgatottan bámul maga elé. Aztán hitetlenül elmosolyodik, felnéz rám, és megrázza a fejét. – Hihetetlen vagy!
Halkan felnevetek. Akaratlanul is eszembe jut, hogy Harry pont ugyanezt mondta Ginnyre nemrég, bár egészen másfajta szövegkörnyezetben. Kellemes melegség terjeng a bőröm alatt, de mielőtt bármit is felelhetnék, megérzem, hogy varázslat üti fel a fejét a helyiségben, és másodperceken belül meg is érkezik a válasz korábbi üzenetemre.

***

- Biztos vagy benne?
Mielőtt a kandallómba lépnék, még egyszer megkérdezem Malfoytól, hogy jól meggondolta-e. Valamiért szükségem van még egy bólintásra, csak hogy én magam is bízhassak a saját tervemben. Kész káosz az életem.
- De még mennyire!
A nappali szokás szerint halvány fénye arcára vetül, és elgondolkodom rajta, mennyire nagyon szeretem ezt a sejtelmes megvilágítást. Igazán hangulatos, és még Malfoy vonásainak is kifogástalanul áll, ami határozottan előnyt jelent a kis lámpám javára.
Minden jel arra utal, hogy ezen a kivételes napon a fantáziám magasabban szárnyal, mint ezelőtt bármikor.
- Akkor menjünk – mondom, és belemarkolok a kandallópárkányon pihenő, hopp-porral teli tálkába.

Az irodában kellemes meleg fogad minket. Nem tudom megállapítani, melyik toronyban vagyunk pontosan, de a szokásos módon kör alakú, szűkös helyiség az iskolához méltó barátságossággal üdvözöl mindkettőnket, amikor kilépünk a kandallóból. A professzorasszony arcán mosoly terül el, amikor megpillant. Hirtelen eszembe jut, milyen ritka jelenségnek számított ez a többiek számára, amikor még idejártunk, és hogy mennyire nem értettem, hogy gondolkodhatnak egyesek csupán szigorú, vonallá szűkült, szigorú ajkakkal felbukkanó tanárként McGalagonyra. Én mindig is tiszteltem a boszorkát. Mondjuk, stréber voltam, az is igaz.
Sóhajtok, és közelebb lépve üdvözlöm az igazgatónőt, aki kedvesen megsimítja a karomat. Aztán a mögöttem állóra néz, és bár tekintetében mintha alább hagynának az érzelmek, azért nem komorul el, ami különösen boldoggá tesz. Bárcsak mindenkivel így menne! Harry egyszerű eset volt, érthető okokból kifolyólag, Mrs. Browns pedig amúgy is csalóka egy vénasszony, kifejezetten kedveli a bűnös dolgokat, ha azok nem károsak a világbékére. McGalagony pontosan tudja, hogy megvan a magam esze, sőt, még azzal is tisztában van, hogy a dolgok néha egészen éles fordulatot vehetnek, ezért nyilván nem fog kérdőre vonni az utazó társam miatt. Na de Ginny! Nem is tudom, min akad ki jobban – azon, hogy nem vallottam színt (mert hát ez a kis információ, amit elcsöppentettem neki, valljuk be, közelében sem volt az igazságnak), vagy azon, hogy általában képtelen vagyok szerezni magamnak egy valamirevaló pasast, erre, amikor végre összeakadhatnék valakivel, az pont Malfoy.
- A diákok többsége vacsorázik – mondja a professzorasszony -, bár amúgy sem számít túl népszerű helynek a második emeleti mosdó.
- Kétség sem férhet hozzá – bólintok halványan elmosolyodva. Myrtle társasága igazán fárasztó tud lenni. Alig várom, hogy viszontlássam.
Malfoy értetlenül néz ránk, de hamar túlteszi magát az elhangzottakon.
Biztosan jobban megviseli majd, ha azt is megtudja, hogy baziliszkuszmérget igyekszek az anyja vérébe juttatni. A kellemes hőmérséklet ellenére kiráz a hideg.
- Egészen biztos ebben? – szegezi rám kíváncsi tekintetét az igazgatóasszony.
- Maradéktalanul – bólintok a tőlem telhető leghatározottabban, hogy mindenképpen meggyőzzem.
- Nem kell aggódnia – szól közbe Malfoy, mire mindketten felé fordulunk. Lazán áll a kandalló előtt, hátsójával egy terebélyes fotel karfájának támaszkodva. Karjait a mellkasán összefonva mered ránk, tudomásul véve, hogy McGalagony esetleg elbizonytalanodhat miatta. Kissé elhúzza a száját, sóhajt egyet, és a tűz felé fordul. – Egy kicsit megfosztottak a varázserőmtől – jelenti ki. – Szóval, még ha akarnék, sem tudnék rosszban sántikálni – mondja halványan, és ironikus módon egy kissé önelégülten elmosolyodva. – De nem akarok.
Istenem, ha kialudna ez a buta tűz, akkor is lángra gyulladnék, én mondom!
McGalagony is bólint egyet, amitől részlegesen megnyugszom.
- Ezt a kandallót egészen nyugodtan használhatják majd, ha haza szeretnének menni – mutat a fal felé, melyben most utazásra emlékeztető tűz helyett valódi lobog. – Mindazonáltal szívesen látjuk önöket vacsorára, ha megéheznek – mosolyodik el -, és ha túl késő lesz, nyugodtan tölthetik az éjszakát a kastélyban.
Remek. A gyomrom már nem is lehetne kisebb. Lassan még létezni is megszűnik.
- Köszönjük – felelem hirtelen, mielőtt komolyabban belegondolhatna bármelyikünk is a maradásba, aztán megkérdezem a professzorasszonytól, hogy milyen bűbájokkal kell szembenéznem.
A Titkok Kamráját a háború után többnyire érintetlenül hagyták. Nem tűntették el, sőt, szerintem még csak nem is járt lent senki azóta, hogy én meg Ron... Szóval, a lényeg, hogy amennyire tudom, bár nem piszkáltak bele semmibe a kamrában, a bejutást egészen megváltoztatták. Ez teljesen érthető, az igazgatóasszony helyében én is megszabadítanám ezt a helyet a sötét varázslatoktól, amennyire csak lehet. Márpedig egy párszaszóul sziszegett szavakra eltűnő mosdókagyló aligha tekinthető ártatlannak, arról nem is beszélve, hogy hová vezet. A helyiség megmaradt ugyan, de olyan erős varázslatok védik, hogy gyakorlatilag csak az igazgató és néhány tanár képesek felnyitni a kaput, megakadályozva ezzel, hogy a történelem esetleg egészen véletlenül ki tudja már hányadik alkalommal megismételje önmagát.
Akárhogy is legyen, abban teljesen biztos vagyok, hogy bár Ronnal szépen megritkítottuk az undorító, gigantikus csúszómászó állcsontját, nem fosztottuk meg az összes méreggel teli fogától. A professzorasszony elmondja nekem, milyen varázslatokat kell alkalmaznom, aztán kétkedve az exmardekáros felé pillant, aki meglepően ártatlan képpel bámulja a falra szegelt képeket. McGalagony összevonja a szemöldökét, majd újra felém fordul, míg én még mindig Malfoyt nézem. Zavartan kapom el róla a tekintetem, és volt házvezetőnőm vonásait kezdem tanulmányozni, míg ő legnagyobb meglepetésemre halkan kuncogni kezd. Oké, akármennyire is tisztelem, ilyet azért még én sem feltételeztem róla. Mármint, csak úgy, bármikor.
- Sok sikert! – jelenti ki végül, és az ajtó felé indul. – Csak óvatosan! – teszi hozzá. Nem is tudom, mire gondol pontosan. Tény, hogy kockázatos neki beengedni Malfoyt pont a Titkok kamrájába, ugyanakkor minden jel szerint ő is egy olyan ember, aki bízik bennem. Mielőtt kilépne a szobából, visszafordul az ajtóban. – A manók mostanában a szokásosnál is finomabb baklavával állnak elő.
Aztán elmegy.

- Na és most mi lesz?
Malfoy felvont szemöldökkel löki el magát a foteltől.
- Lemegyünk a másodikra – sóhajtok, és én is megindulok az ajtó felé.
- És ott?
- Ha most mondjuk, hat évvel korábban lenne, valószínűleg azt mondanám, leviszlek Mardekár Malazár lyukába, de tekintettel arra, hogy az utóbbi időben egész jól kijövünk egymással, mondhatni jóban lettünk – de még mennyire! Mármint részemről, persze -, hogy úgy fogalmazzak, bemutatlak a Titkok Kamrájának.
Malfoy összehúzott szemöldökkel mered rám az ajtó mellett. Kíváncsi pillantást vetek rá, ártatlanul a szemébe nézve, mire minden további válasz nélkül hagyja a kijelentésemet, és egészen egyszerűen felnevet. Hangosan és elragadóan, mély hangon kacag, amitől úgy érzem, egy egészen kicsit megremeg a térdem, ezért megragadom az ajtót, és a kilincsbe kapaszkodva építem újra a megrongálódott egyensúlyomat. Hát nem csodálatos?

Lemegyünk a magasba nyúló csigalépcsőn, melyre közvetlenül a szobából vezetett az út. Számos ajtón vágunk át, egyenesen a sokszor – vagy legalábbis az átlagosnál biztosan többször – látogatott lánymosdó felé. Megborzongok, amikor egy sötét, fáklyák nélküli folyosóra érünk. Gyorsan összehúzom magamon a pulcsit, amit indulás előtt felkaptam, és megdörzsölöm a karjaimat, hogy ne hatoljon a csontjaimig ez a mardosó hideg, ami itt kerekedett.
- Úgy tűnik, még mindig nem turbózták fel a folyosók fűtését – jegyzi meg Malfoy mellékesem, a saját karomba kapaszkodó ujjaimra pillantva. – Van, ami nem változik.
- Nem hinném, hogy erre mászkálnak a diákok éjszakánként.
- Meglehet – bólint. – De attól még nem kéne spórolniuk az ilyesmin.
- Oké, igyekszem nem vitatkozni veled.
- Granger! – torpan meg meglepetten. – Ne okozz csalódást!
Minden belső tiltakozásom ellenére elmosolyodok, megragadom a karját, és magam után húzom. Mindeközben próbálok megfeledkezni az összes bonyodalomról, mely ott susmorog a gondolataim között.
- Haladjunk már!
- Végre – húzza ki magát elégedetten.
- Mi az?
- Legalább követelőzöl. Ezt már szeretem.
Elakad a szavam, aztán megköszörülöm a torkom, miközben megállíthatatlanul török előre a folyosó dermesztő hidegében.
- Te csak ne szeretgess semmit – mondom, hatalmas erőfeszítések árán. Akármennyire is szeretném azt hinni, hogy teljesen őszinte ez a csipkelődés köztünk, mégsem tudom mellőzni a feltevést, hogy elterelő hadműveletnek is befogható. – Koncentráljunk a lényegre.
Óvatosan oldalra sandítok, és látom, ahogy a szőke arca elkomorul. A francba, annyira hülye vagyok! De annyira!!!
- Igazad van – mondja most már mosoly nélkül.

Szótlanul tesszük meg a hátralévő utat a második emeleti mosdóig. Annyira összezavarodtak a gondolataim, hogy még arra sem tudok figyelni, ez a csend mennyivel csökkentette tovább a hely hűsségét. A torkomban dobog a szívem, és már előre félek, hogy mi fog történni. Malfoy észreveszi, hogy nem vagyok túl fényesen. Megköszörüli a torkát, és már tudom, hogy most kérésem, valamint saját kétségei ellenére újra előáll majd valami baromsággal. Amikor megindulok a mosdó ajtaja felé, a szőke felvont szemöldökkel néz a bejáratra, majd rám.
- Ejha! Becsábítasz egy mosdóba? Na de Granger!
Meglepetten nézek rá. Most kötekedik, vagy el akarja terelni a figyelmem? A kilincs után nyúlok. Észre sem vettem, hogy ökölbe szorított kézzel jöttem. Úgy tűnik, Malfoynak feltűnt...
- Ha hiszed, ha nem, a föld alá is magammal ráncigállak.
Nem döfhetem keresztül a hangulatot újra.
- Hm. Legalább szűkös lesz a hely?
Valami nincs rendben a hőháztartásommal. Legalább ezt biztosan tudom.

Belépek a tágas helyiségbe. Azonnal megcsapnak az emlékeim, melyek különös módon távol maradtak tőlem a folyosókon. Persze nem most vagyok itt először a háború óta. Megtorpanok, amikor meglátom a helyiség közepén álló mosdókat, és miután egy egészen rövidke másodpercre hagyom, hogy elárasszanak a múltam egyre jobban fakuló képei, megemberelem magam, félrepakolok mindent, és csak a jelenre koncentrálok, meg arra, hogy újra le kell mennem oda.
Teszek egy lépést, Malfoy pedig érdeklődve követ. Aztán meghallom a süvítő hangot, és pillanatokon belül belengik a teret Myrtle nyafogó szavai.
- Ismerősnek tűnsz nekem.
Olyan gyorsan jelenik meg előttem, hogy ha nem lennék hozzászokva már az ilyesmihez, még akár meg is ijedhetnék.
- Szervusz, Myrtle.
- Göndör haj, okoskodó hangnem... - Mi??? – Te bizony jártál már nálam – állapítja meg. Közelebb hajol hozzám, hogy alaposabban szemügyre vegyen, mintha nem ismert volna meg rögtön. – Kis bájitalkotyvasztó.
- Örülök, hogy ilyen jó a memóriád.
- Ő viszont nem tűnik ismerősnek – pillant mögém, és azon nyomban a szemüvegéhez kap, hogy megigazítsa. Oldalra döntött fejjel mutat Malfoy felé. Felsóhajt, megfordul, és felröppen, hogy egy nagy körben vezesse le a benne kerekedett érzelmeket. Én nem tudom, hogy a szellemek be tudnak-e indulni az emberekre, de Myrtle már akkor is gyanús volt nekem, amikor Harry körül tette magát. Most mit kezd majd egy megtermett sráccal, aki mellett még pedofilnak sem számítana? Szörnyű. Talán egyedül kellett volna jönnöm. – Szívesen fogadom az új látogatókat.
Nyilvánvalóan.
- Malfoy, ő itt Hisztis Myrtle – intek a szellemlány felé. Félreérthetetlenül bosszús pillantást vet rám.
- Ne nevezz így!
- Hisztis? – vonja fel a szemöldökét Malfoy. Ezek szerint tényleg nem hallott még róla.
- Egy srác folyton cikizte a szemüvege miatt – forgatom meg a szemeimet. Talán nem feltétlenül igazságos, még akár együtt érző is lehetnék, hiszen jómagam is sírtam már a mosdó falai közé bújva, de most túlságosan frusztrált vagyok. – Aztán túl sokat nyavalygott, és ráragadt a jelző. Ez pedig az ő mosdója, ahová csak kivételes emberek teszik be a lábukat, mivel a hangulat mindig pazar.
- Ne bántsd a szemüvegemet! – nyávog Myrtle. Hát most sem leszünk barátok.
- Mit számít az neki! – legyinti le Malfoy, mire a szellem elkerekedett szemekkel fordul felé. – Már a létezése is bűn.
- Na de...
- Egy kicsit olyan, mint Potteré –teszi még hozzá, amivel rögtön eltereli Myrtle figyelmét közelgő felháborodásáról. Én viszont összehúzott szemekkel nézek a szőkére.
- Oh, Harry... - susogja Myrtle révedező hangon.
- Mi van? – kérdi tőlem Malfoy ártatlan hangon.
- Semmi.
A mosdóhoz lépek, előhúzom a pálcám, és megkezdem a varázslatok ideiglenes felbontását. Erőteljesen koncentrálok, hogy sikeresen felnyissam a kapukat, pont, ahogy a professzorasszony mondta, míg Myrtle Malfoy elé lebeg, és csevegő hangon, kissé nyájasan beszélgetésbe elegyedik vele.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – tekergeti egyik copfja tincseit. – Ritkaság, hogy új arcot látok errefelé.
- És én ezen nem is csodálkozom – húzza össze a szemeit Malfoy kissé zavartan.
- A barátod nem valami kedves! – fordul felém Myrtle, de nem foglalkozok vele.
- Ne vedd magadra, mindenkivel ilyen lekezelően beszélek.
- Ó... Mert, hogy vele, azt még meg is érteném... Na, de én...
- Nem látom a logikát abban, ami mondasz.
- Miféle logikát?
- Granger jobban néz ki nálad.
Hát ez igazán kedves tőle. Myrtle vonallá szűkíti ajkait, jól megbámul, aztán hátat fordít a szőkének, és szó szerint elviharzik.
- Most elüldözted.
- Szörnyen sajnálom – forgatja a szemeit. Az oldalam mellé eresztem a karom, és figyelem, ahogy felröppen a mosdókagyló.
- Induljunk – mutatok a tátongó, sötét lyukba, mire Malfoy meglepetten hajol fölé.
- Ez most komoly?
- Igen – bólintok, mire nagyot sóhajt, megvakarja a tarkóját, aztán megrázza a fejét.
- Jó, megyek előre.
Némán figyelem, ahogy a mélybe ereszkedik, és hang nélkül csúszik a sötétben. Hát előre ment. Ez azért megint elég klassz.

Összecsapom a tenyereimet, amikor szilárd talajt érzek a lábaim alatt. Kétségtelen, hogy még mindig sok itt a mocsok, de hát miért is tartanának tisztán egy kamrát, ahol meg sem kéne fordulnia senkinek? Malfoy hunyorogva néz körbe, hogy a félhomályban felmérje a terepet.
- Tetszik?
- Hé! – fordul felém. – Azért mégis csak Mardekár zugában vagyunk, vagy mi a fene! El se tudod képzelni, mennyire szerettem volna tudni, hol van.
Kíváncsian pillantok fel rá.
- Nos, itt vagyunk. Remélem, nem tör elő belőled semmiféle hatalomvágy, vagy ilyesmi, mert megígértem az igazgatóasszonynak, hogy jó leszel.
Még akár sértésnek is vehetné, amit mondtam, bár inkább viccnek szántam, csak sajnos elhagyott a humorom.
- Nem kell félned – rázza meg a fejét teljesen komolyan. – Régen is inkább kíváncsiság volt – vonja meg a vállát. Erre aztán ráharapok, hiszen sosem beszélünk arról, mi volt „régen". Vagy, hogy egyáltalán mit gondol bizonyos dolgokról.
- Kíváncsiság?
- Aha. Mardekáros voltam – mondja, mintha ezzel egyértelművé tenné a dolgokat. – Természetesen látni akartam, hogy néz ki az öreg Malazár titkos helye. És az is rejtélyes volt, amikor a kis kalandok másodikban egyértelműen bebizonyították, hogy létezik, még akkor is, ha apám mesélt már róla korábban.
- Kis kalandok? – vonom fel a szemöldökömet.
Átérünk a kis terembe, ahonnan be lehet jutni a kamrába. Az ajtó mondhatni darabokban van, de még így is elállja az utunkat. Valamitől két hatalmas darabra hasadt, és az egyik pont a küszöbön éktelenkedik. Felemelem a pálcámat, és arrébb mozdítom, amennyire csak tudom, miközben várom, hogy Malfoy folytassa.
- Oké, akkor nevezzük inkább történéseknek őket. Vagy mit tudom én – rázza meg a fejét. – A lényeg, hogy menő lett volna lejönni. Persze akkor még hülye kisgyerek voltam – sóhajt. – Mostanra azért változott a véleményem néhány dologban.
- Ezzel mindenki így van – értek egyet. Jobban élvezem ezt a beszélgetést, mint vártam. Igazán kíváncsi vagyok, mit gondol Malfoy, így hát folytatom. - Történések ide vagy oda, a második egy igazán rémisztő év volt. De persze az is lehet, hogy még tapasztalatlan voltam a félelmek terén.
Malfoy összevont szemöldökkel néz rám.
- Tudod... megdermedtem egy időre – mondom, mire bólint egyet, aztán szórakozottan megrázza a fejét.
- Hihetetlen.
- Micsoda?
- Akkor még örültem is neki, most meg itt vagyok veled – mondja lassan. Belépünk a kamrába. – Ez azért fura – fordul felém. - Mármint, totálisan kiszámíthatatlan, mi lesz velünk.
- Most nem tudom, hogy megsértődjek-e, de egyébként igazad van.
- Nem mondtam semmi meglepőt – vonja meg a vállát. Érdeklődve néz körbe a teremben: pont úgy fest, mint aki egy olyan helyet fedez fel, melyet valaha nagyon szeretett volna bejárni. Ha leszámítjuk, hol vagyunk, én is éreztem már így. – Pontosan tudod, hogy nem szívleltelek különösebben.
- Enyhén szólva – motyogom, mire halványan elmosolyodik.
- De ez fordítva is így volt – néz rám felvont szemöldökkel.
Egy pillanatig szótlanul állok előtte, aztán úgy döntök, erre inkább nem válaszolok, és megindulok a csonthalmazok felé. Sötét van, bár annyira nem, hogy pálca nélkül ne lehessen látni. Fázom, és a helyiség páratartalma sem hazudtolja meg önmagát, azonnal érzem, ahogy a természetellenes hideg lecsapódik a nyakamon.
És akkor viszontlátjuk egymást az átokfajzattal. Végignézek undorító csontjain, de nem időzök túl sokáig.
- Haladjunk – mondom, mert minél hamarabb ki akarok szabadulni innen. Malfoy bólint, aztán megtorpan, és hitetlenkedő tekintettel fordul felém. Na, eljött a pillanat.
- Te baziliszkuszmérget akarsz adni az anyámnak???

Összeszorított szájjal ugrok a kígyó felé. Furcsa, de hirtelen vonzónak érzem a halott pára társaságát, így, hogy szembe kéne néznem Malfoyjal, meg az elkerekedő, szép szürke szemeivel, amiket nem is tudom pontosan, milyen gondolatok kíséretében szegez most rám.
- Ezt meg tudom gyógyítani – nyögöm ki, miközben az állat állához lépve erőteljesen rángatni kezdem az egyik fogát. Mintha csak levezethetném az ereimben burjánzó feszültséget valamiben. Kifejezetten jól esik.
- Valóban? – kérdi Malfoy. – És mégis hogyan? Ez kész!
- Mondtam, hogy meredek tervem van.
Még erősebben rángatom azt a makacs fogat, eltökélve, hogy bizony nem foghat ki rajtam, megoldom én pálca nélkül is. Malfoy a hajába túr, és tesz néhány lépést, hogy közelebb érjen, miközben végignéz az állaton.
- Meredek? Meredek??? Ez nem meredek, hanem konkrétan függőleges, Hermione!

Olyan erősen rántom meg a fogat, amely egyébként az előbb sikeresen kilazult, hogy a lendület hátravisz, és szó szerint levesz a lábaimról. Földre juttat a gravitáció meg a döbbenet, és őszintén nem tudok mit mondani. Másodpercekig ülök a földön, az élettelen halmazzal szemezve. Huh.
A fog megvan, Malfoy lecsillapítható, és még a nevemet is hallottam végre. Mármint, az igazit.
- Tudom, hogy nagyon vakmerő dolog, és mondtam is, hogy veszélyes – állok fel a földről lassan. Malfoy felvont szemöldökkel mered rám néhány méternyi távolságból, a szavaimat fontolgatja, aztán bólint, hogy folytassam. – De hát ez egy baziliszkusz! Most komolyan, biztos, hogy semmivé teszi, akármivel is betegítették meg édesanyádat.
- Ahhoz kétség sem fér. Én inkább amiatt aggódom, hogy anyám ugyanúgy semmivé válik.
- Nem hagynám, hogy így legyen! – kiáltok fel rögtön, mire meglepettség villan fel a szemeiben. Az egész iskola tudta, hogy Harry és Ron jártak odalent, az viszont nem jutott el mindenhová, hogy előbbi majdnem otthagyta a fogát. Vagy legalábbis, az nem, hogy pontosan miért. – Ez... Nézd, Harry már egyszer túlélte, és egészen biztos vagyok benne, hogy...
- Nem mondod! – csap le szavaimra rögtön. – Ezt is?! Úristen, ez a gyerek valami genetikai csoda!
Még a végén lenyugodnak a kedélyek. Istenem, komolyan, annyira szeretném, hogy minden rendben legyen!
- Egy főnixmadár gyógyította meg – fonom össze karjaimat a mellkasomon.
- Nos, akkor nevezzük inkább mázlistának.

- A lényeg, hogy ha szerzünk főnix könnyet, akkor a probléma megoldódik.
- Honnan? – kérdi kíváncsian.
- Hát... reménykedem benne, hogy akad itt egy madár – mondom kissé bizonytalanul. – Ha pedig nem, akkor lesz egy új háziállatom – vonom meg a vállaimat. Te jó ég, még Csámpással se foglalkoztam mostanában. Szegény főnix, már előre sajnálom...
- Rendben van, mindjárt megemésztem – mondja Malfoy. Bólintok, és türelmesen figyelem, ahogy fel-alá lépked, pedig nagyon szeretnék már elmenni innen. – Jó. A semminél minden jobb. – Inkább magához szól, mint hozzám, de azért próbálok biztató pillantással egyetérteni vele, hátha számít.
- Mehetünk?
Felém fordul, végignéz rajtam, mire újra kiráz a hideg. Tekintete megállapodik a kezemben tartott fogon, aztán az állatra néz, és azt mondja:
- Szerintem nyúljunk le még párat. Neki már úgy sem kell, nekünk meg ki tudja, talán még hasznos is lehet.

***

Baziliszkuszfogak társaságában térünk vissza a felszínre. Myrtle még csak el se bújik, hogy elbúcsúzzon tőlünk, de ez nem bánt meg különösebben. Malfoy szótlanul lépked mellettem, aztán néhány folyosóval később, még mielőtt letérnénk a torony felé vezető útra, megtorpan. Érdeklődve pillantok fel rá, kíváncsi tekintetemet az övébe fúrom.
- Megéheztem – mondja vigyorogva. Hirtelen elmosolyodok, és annyira megkönnyebbülök, hogy rögtön kedvem támad enni egy kis baklavát.