Igazán kellemes illat terjeng a levegőben, amikor még félálomban ugyan, de egyik oldalamról a másikra fordulok, jó úton haladva a teljes éberség felé. Fogalmam sincs, hány órát aludhattam, de biztosan totálisan kidőltem - mintha csak leütöttek volna egy bunkósbottal. Tulajdonképpen le is ütöttek. Bár nem bunkósbottal. Mindegy.
Makacsul a párnámba fúrom a fejem, remélve, hogy néhány percre visszazuhanok a nagy semmibe. Lehunyt szemekkel fekszek, amikor tudatosul bennem, hogy az illat, mely az előbb megcsapta az orromat, nem csak kellemesnek, de finomnak is tűnik. Szó szerint finomnak. És akkor megkordul a gyomrom.

Összehúzott szemekkel emelem fel a fejem a párnámról. A hajam valóságos szénakazalként omlik az arcomba - és annyira kócos, hogy talán át kéne gondolnom, ki lehet-e gubancolni, vagy esetleg örökké ilyen tébolyodott látszatot kelt majd. A következő, amit észreveszek, hogy tulajdonképpen fáj a fejem. Veszettül. A halántékomat masszírozva fordulok az oldalamra, majd a hátamra, de egyetlen másodpercen belül meg is bánom. A fájdalomtól furcsa sziszegő hangokat kiadva ülök fel, hogy az ágy szélére tornázzam magam, és megkeressem a pihe-puha plüsspapucsomat, melyet minden bizonnyal itt hagytam el valahol az éjszaka. Közben rémes emlékfoszlányok árasztják el az elmémet – néhány másodpercen belül minden részlet helyére kerül a fejemben. Bár elfelejthetném! Apropó tegnap éjjel. Vajon Malfoy hogy van...?

Na de térjünk vissza a finom illatokhoz.
Míg végtagjaimat nyújtóztatom a háló ajtaja felé haladva, próbálok összeállítani egy elfogadható elméletet arról, hogy mégis hogy kerül bárki is a lakásomba, aki valamilyen (egyelőre rejtélyes) okból kifolyólag úgy döntött, hogy birtokba veszi a konyhámat. Először Ginnyre gondolok: talán éppen szeretetrohamban szenved a hormonjai miatt, és meglepetés reggeliben éli ki a napi extrakedveskedését. De mivel a) ezt Harrynek kéne szánnia, b) a tegnapi este után valószínűleg ez nem túl logikus elképzelés (bár tény, hogy Ginny mindig meglep) és végül c) ha ő lenne itt, már rég berontott volna a szobámba, hogy mégis hová a bűnbánatba tűntem az éjjel, elvetem az ötletet. Felhúzott orral lépkedek a folyosón, amikor lelki szemeim elé bekúszik a szőke vigyorgó képe. Hm. Na de miért csinálna Malfoy reggelit? Mondjuk, mert éhes. Igen, ez logikus. Miért is gondoltam azt rögtön, hogy engem vár a minden jel szerint íncsiklandozó rántotta? Lehet, hogy nem is kapok belőle. Bár egész jól kijövünk egymással mostanában... Sőt. Úristen, összezavarodtam! Na de, egyébként... Malfoy... a konyhában?! Haha.
Halványan elmosolyodva lépek az említett helyiség felé. Sajnos nem tudom nem elképzelni, ahogy a szőke az egyik világos színű kötényemben álldogál a konyhasziget mellett, két tányér és egy serpenyő társaságában.
- Ms. Granger! – kiáltja el magát boldogan Bob, amikor belépek az ajtón.
Kissé megilletődötten torpanok meg, elkerekedett szemekkel nézve a háromlábú, kerek tetejű széken egyensúlyozó házimanót. Halványkék kötényke van rajta, a kezében tartott fakanál pedig majdnem akkora, mint ő maga, így aztán igen vicces látványt nyújt. Lázasan kevergeti a serpenyő tartalmát, miközben szélesen vigyorogva próbál integetni nekem, de aztán gyorsan a készülő reggeli felé fordul, ugyanis miután egy pillanatra csak az egyik kezében tartotta az előbb a fakanalat, majdnem leborult minden.
- Hát te meg miben mesterkedsz? – kérdezem egy másodpercnyi megfontolás után, a lehető legkedvesebben megfogalmazva, a „te mégis mit keresel itt?" mondatot.
- A kisasszony csúnyán megsérült tegnap éjjel – pillant felém óvatosan. – Malfoy úrfi úgy gondolta, megérdemel egy finom reggelit.
Meglepetten kapom fel a fejem a név hallatán.
- Valóban?
A pulzusom kissé megemelkedik, bár fogalmam sincs, miért reagálok így, hiszen lassan napjában többször hallom a szőke nevét, mint a legjobb barátaimét.
- Ahogy mondtam – mosolyodik el Bob.
- És mi az, hogy Malfoy úrfi másra hárítja a reggelim elkészítését? – lépek konyhaszigethez. Leülök az egyik székre, majd a pultra könyökölve kissé előredőlök, és úgy nézek a manó irányába.
- Sajnos el kellett mennie – felel kurtán, majd kever egy utolsót a rántottán, aztán csettint, mire egy lapos tányér mellé röppen a felső szekrények egyikéből. – Sürgős dolga akadt.
- Értem – mondom kissé elhúzva az első magánhangzót. Ugye minden rendben van vele? Istenem, esküszöm, hogy küldök rá egy rontást, ha megint összetűzésbe keveredik valakivel! Bob kíváncsi tekintettel pillant felém, én pedig összehúzott szemekkel elvigyorodok, ahogy elém lebegteti a reggelimet. – Valószínűleg amúgy sem tud főzni – vonom meg a vállam. Bob ártatlan tekintettel pillant a tányéromra, aztán hirtelen mindketten elnevetjük magunkat.
- Hű, ez istenien fest! – nézek a reggelire én is, majd felkapom a mellé helyezett villát, hogy megbizonyosodjak róla, az íze is legalább annyira fenséges, mint a kinézete.

***

Szerintem soha nem fordult még elő, hogy ennyire lemaradtam volna a munkával, mióta a Minisztériumban dolgozok. Ahogy beérek az irodámba, elkerekedik a szemem az asztalomon felgyülemlett papírhalom láttán. Nagy sóhaj közepette dobom le a táskám a fal melletti komód tetejére, a kabátomat pedig – miután a lehető legóvatosabban kibújok belőle – a székem támlájára terítem. Egy bögre forró kávé gőzölög a papírjaim mellett. Miközben aprót kortyolok, gondolatban hálát adok Alice-nek, hogy sosem feledkezik meg a napom indító löketéről.

Már majdnem az összes aktát eltüntetem az asztalomról, amikor feltűnik, hogy van egy kis cetli a pennáim mellett, melyet nem én hagytam ott. Apró, gyöngybetűkkel írt szavak állnak rajta, melyek Mrs. Browns irodájába invitálnak egy teljesen ártalmatlan és gyanútlan délutáni teára.
A hónom alá csapok két lefűzött mappát, melyeket be kell adnom a recepcióra, aztán elhagyom az irodám, és megindulok Alice-ék zuga felé. A folyosón elég nagy a nyüzsgés, mindenki fejvesztve rohan a szomszédba, vagy egy másik emeletre.
- Hermione! – kiált fel Alice, amikor benyitok a kis irodába. Halványan elmosolyodok, miközben felé nyújtom a mappákat, aztán oldalra fordítom a fejem, és meglepetten kiáltok fel.
- Sarah!
A lány felpillant a kezében tartott lapokból.
- Szia, Hermione! – mosolyodik el óvatosan.
Közelebb lépek hozzá, míg Alice végignézi a lezárt aktákat, majd különböző fiókokba röpteti őket. Sarah arcán még mindig ott vannak a megviseltség jelei, de kétségkívül halványabbak lettek a szeme alatti sötét foltok.
- Sikerült pihenned?
Szándékosan nem azt kérdezem, hogy minden rendben van-e, hiszen egyértelmű, hogy semmi sincs rendben. Buta kérdés ez: amikor okkal hangzik el, és igenlő válasz érkezik rá, akkor az általában hazugság.
Ha megtaláljuk Claryt, eltakarítjuk a gyanús társaságot, és mindent helyrerakunk, ami szétcsúszni látszik, akkor talán megajándékozom majd magam azzal, hogy felteszem ezt a kérdést valakinek. De egyelőre túl sok a feltételes mód...
Sarah lassan bólint egyet.
- Jót tett ez a néhány nap, azt hiszem – kezdi bizonytalanul, aztán hirtelen elmosolyodik. - Bár a nénikém az őrületbe kergetett az előszobájában kiépített botanikus kert virágainak gondozásáról szóló okításaival. Na meg aztán a kisvárosi csendnek is megvannak a maga hátrányai, ha az ember fejében túl sok a gondolat.
- Azt meghiszem – bólintok együtt érzőn.
- Hermione, van itt még néhány elintézendő... - szól Alice, és a mondatot be sem fejezve mutat a pultján felhalmozódott aktakupacra.
- Mikor lett ilyen sok a papírmunka? – pislogok a toronyra meredve. Ez nem létezik!
- Bevezettek valami új szabályt és most vissza kellett szednem a raktárból egy csomó már kivitt ügyet. Hihetetlenek, de komolyan! Az a piperkőc majom! Hah! Bájosan vigyorogva állít ide nekem, egy végeláthatatlan listával, amin aktaszámok vannak! – mérgelődik összevont szemöldökkel. Kérdőn Sarah felé fordulok, aki felhúzott orral, elmosolyodva rázza a fejét.
- Nem tudom, hogy tényleg az új rendelet akasztotta-e ki, vagy esetleg az, hogy aktaszámok helyett telefonszámot várt – gondolkodik el, mire felnevetek, Alice pedig bosszúsan néz végig rajtunk.
- Ti ketten! Ez nem vicces! – teszi csípőre a kezét. – Egész reggel egy iratraktárban kuksoltam!
- Egyedül?
- AH!

Úgy időzítem a látogatást, hogy Mrs. Browns egészen biztosan végezzen a szokásos délutáni kimenőjével.
Még ennyi idő alatt sem sikerült végeznem az írogatással. Fogalmam sincs, ki találta ki ezt az átszervezést, de szerény véleményem szerint ez az egész egy hatalmas baromság. Minden dokumentum minden egyes oldalát alá kell írogatnom újra, jelezve, hogy ismételten ellenőriztem, már nem kell többet foglalkoznunk a szóban forgó üggyel. Nem vagyok az a nyavalygós típus, de... borzasztóan unatkoztam. Egész álló nap. Az irodámban. Egyedül. Ó, a jó égbe, már megint Malfoyon jár az eszem! Aki fogalmam sincs, hol van!!! Megőrülök.

Lassan lépkedek végig a megfelelő szint szokatlanul üres folyosóján, majd amikor a már ismerős iroda ajtaja elé érek, határozottan kopogtatok néhányat.
- Tessék csak! – hallom a boszorka hangját, mire óvatosan benyitok. Először csak bekukkantok a helyiségbe, majd amikor észreveszem a nő arcán elterülő mosolyt, belépek, és becsukom magam mögött az ajtót. – Ms. Granger! Már alig vártam!
- Hát, megérkeztem – vonom meg a vállam mosolyogva. Az íróasztala előtti székre mutat, mondván, foglaljak helyet.
Mrs. Browns leveszi az olvasószemüvegét, és hanyagul a papírjaira ejti, majd összefonja ujjait, s kezeit szintén lazán az asztalra támasztja, míg én lehuppanok vele szemben.
- Végre egy kis izgalom – kuncog, mire felvont szemöldökkel felelek. – Ígértem magának valamit.
- Sikerült ellenőriznie a varázslókat? – kérdezem elkerekedett szemekkel. Valamiért nem számítottam rá, hogy ilyen hamar válaszokat kapok. Még úgy sem, hogy gyakorlatilag egy egész hétre elegendő izgalom zsúfolódott a találkánk óta eltelt időbe.
- Hát hogyne! Mit gondol, mégis mivel telik a napom? – kérdezi őszinte kíváncsisággal. – Aláírogatok! – kiált fel, én pedig unott fejrázással jelzem, hogy ezek szerint ugyanabban a cipőben járunk. – Eddig nem volt elég unalmas ez a munka... Na, de majd most! – csap az asztalra, aztán sóhajt egyet, és kedvesen rám néz. – Hajhászom az élvezeteket, kedvesem. És az, hogy magának segíthetek, kétségkívül kellemes tevékenység, így amint lehetett, nekiláttam.
- Igazán hálás vagyok – nézek a szemébe, mire csak legyint egyet, és a fiókjába nyúl. Egy nagyméretű, hatalmas borítékot vesz elő, mely tele van tömve lapokkal. Óvatosan kihúzza belőle a papírköteget, majd végigpörgeti ujjaival az oldalakat.
- Ebben megtalálja az összes exhalálfaló adatait, akiről a Minisztériumnak tudomása van. Holtak és élők, illetve kétes helyzetűek... Benne van mindenki. Hozzátenném, hogy mind borzasztóan titkos adat, és igen kevés ember akad, aki mindet látta, szóval nagyon vigyáznia kell rá... – magyarázza, míg én elkerekedett szemekkel bámulom az információsokaságot. – Továbbá, ezekkel a színes kis cetlikkel, itt – mutat egy narancssárga post-itre -, meg van jelölve az összes szabadlábon tartózkodó varázsló. A zöldek az eltűntek, a pirosak pedig az Azkabanban csücsülnek. A feketék... Nos, tudja.
- Te jó ég! – ámulok, mire az asszony büszkén elmosolyodik, és az asztalra dobja a papírokat.
- Remélem, minden benne van, amire szüksége lehet.
- Az nem kifejezés!
Fogalmam sincs, hogyan köszönhetném meg. Egyszerűen hihetetlen...
- Ami pedig a kislányt illeti – húzza össze a szemöldökét. – Mivel ő egészen más kategória, külön is tettem a papírjait – gondolkodik el az asztalon turkálva.
- Claryre gondol?
- Persze. Az elrabolt leányzó – bólint, míg én az ajkaimat harapdálva várakozok.
- Meg is van – szorítja ujjai közé a sárgás mappát. Szinte sóvárogva nézem a kissé szamárfüles papírokat, abban reménykedve, hogy áll bennük valami, ami közelebb visz a megoldáshoz. Ami igazán őszintévé varázsolja Sarah mosolyát. Ami megnyugtat... Kinyújtom a kezem, hogy átvehessem, de Mrs. Browns visszahúzza, mielőtt megérinthetném.
- Beszélgessünk, Ms. Granger – mondja titokzatos mosollyal, én pedig ártatlan képpel bólintok. Ötletem sincs, mit akarhat. – Tudom, hogy van magánál valami, aminek elviekben nem kéne magánál lennie.
Ennél ködösebben meg sem fogalmazhatta volna.
- Valóban?
Az asszony elvigyorodik. Egyértelmű, hogy mindketten tudjuk, miről van szó, de mégsem vallhatom be csak úgy!
- Tudnia kell, hogy nem megy vele túl sokra – húzza össze a szemöldökét.
Hát hogyne. Annak ellenére, hogy neveket diktáltam, megkaptam az összes halálfaló jellemzését, nyilvánvaló, hogy a Malfoyok sem maradhattak ki. És ha már kiürült a doboz, én pedig belopakodtam a raktárba...
– Fogalmam sincs, hogy került kapcsolatba Mr. Malfoyjal, azt pedig pláne nem tudom elképzelni, miért hajlandó lopásra adni a fejét miatta... De akárhogy is legyen, nagyon kíváncsivá tett.
Zavartan ülök a boszorkával szemben, azon töprengve, hogy most még letagadhatok mindent. De miért kéne hazudnom neki? És mit? Ő segíthet, sőt, akar is, nekem pedig nincs kihez fordulnom, és van, amit nem győzök egyedül. Választanom kell, és végül győz a kíváncsiságom.
- Ez egy nagyon bonyolult helyzet – mondom lassan, jól elhúzva minden egyes szót. – Természetesen semmiféle... kapcsolat nincs köztem és Mr. Malfoy között.
- Nyilvánvaló.
- Viszont rendkívül kíváncsi vagyok, hogy működik ez az egész.
Mrs. Browns kuncog, majd sóhajt egyet, és óvatosan megrázza a fejét.
Ez a nő segít nekem. Malfoy pedig minden nap veszélyben van, ki tudja, mikor csípik el. A fene vigye el! Mi van ha most is épp párbajozik valakivel? És elfogy az ereje? Te jó ég!
- Van rá mód? – bököm ki hirtelen.
- Pardon?
- Vissza lehet szerezni? – magyarázom. - A varázserejére gondolok.
- Gondolja, hogy tanácsos lenne? Mr. Malfoy elég előkelő helyet foglal el ezen a listán – paskolja meg a borítékba visszacsúsztatott papírköteget.
Néhány másodpercig kitartóan figyelem a pergameneket. Aztán a szám szélét harapdálva megrázom a fejem, és azt mondom:
- Én bízom benne.
És piszkosul dühös vagyok rá, amiért képes csak úgy eltűnni.

A boszorka elgondolkodik, aztán sóhajt egyet, és felém tolja az összegyűjtött anyagot.
- Hát legyen – vonja meg a vállát. – Remélem tudja, mit csinál.
- Én is.
Kizárt, hogy hazudik. Ami azt illeti, bele se gondoltam, milyen mélyen bízom Malfoyban, így egészen újfajta érzés jár át, amikor ez a gondolat átfut az agyamon. Mintha feljebb került volna egy képzeletbeli listán. Mintha közelebb állna hozzám, mint gondoltam.
- A papírján elolvashatja az ítéletet – kezdi Mrs. Browns. – Elviekben megfosztották a varázserejétől... De gondoljon csak bele – húzza össze szemeit, kissé az asztal felé dőlve. – Képes lehet bárki is elvenni tőlünk valamit, ami velünk együtt született, ami mindig is bennünk volt?
- Kétlem.
- Pontosan – bólint a boszorka. - Ez a varázslat máshogy működik, nem csak egyszerűen elveszik a varázsló pálcáját.
- Akkor mit csinálnak? Hallottam valami olyasmit, hogy az illetőnek köze sem lehet a varázslathoz.
- Való igaz.
- De hogyan? Hiszen bizonyos helyzetekben még muglik is kapcsolatba kerülhetnek vele!
- Ebben van az egész kulcsa. Ha teljesen elvenni nem is, valamilyen mértékben csökkenteni lehet a képességeinket, de a lényeg abban van, hogy úgymond blokkolják is a varázslót – magyarázza. – Nem használhatja, nem lehet élvezője, nem szenvedheti el, semmiféle kapcsolatot nem létesíthet a mágiával. Egy varázstalan emberből csak a képesség hiányzik. Akiken viszont alkalmazzák ezt a varázslatot... Nos, ők taszítják a bűbájokat, mintha csak azonos pólusú mágnesek lennének.
Szótlanul bámulok magam elé, megemésztve a hallottakat. Próbálom elképzelni, ahogy átlátszó burkot vonnak Malfoy köré, amit csak át kell törni, és kész. Elméletben igazán könnyűnek tűnik, de kíváncsi vagyok, vajon...
- Vissza lehet fordítani, igaz?
Mrs. Browns óvatosan elmosolyodik.
- Létezik bármi a halálon és a múlton kívül, amin nem tudunk változtatni, még akkor sem, ha nagyon akarunk?
Kifejezéstelen arccal rázom meg a fejem, a boszorka pedig egyetértőn és kissé szomorkásan bólint. Szóval ez a gondolat nem csak engem visel meg nagyon.
- Szóval... mintha át kéne törnünk egy falat? – térek vissza Malfoyhoz, időt sem hagyva magamnak, hogy jobban belegondoljak az előbbi szavakba.
- Akár ehhez is hasonlíthatnánk.
- És hogyan?
- Mindent én sem tudhatok – nevet fel. - Azért a mágiának is megvannak a maga titkai. Mindenkié máshogy működik – vonja meg a vállát. – Ami magánál van, nem elég. Ha kiszabadítja, nem talál a gazdájához, nem erősítheti meg, hiszen ő mindent eltaszít magától, még akkor is, ha az egykor a sajátja volt. Sőt, tulajdonképpen örökké az övé marad...
Ha eddig nem volt elég bonyolult a helyzet – természetesen ez csak feltételezés, már így is majd megbolondulok -, akkor most az lett. Őszintén reménykedtem benne, hogy ez az egy dolog menni fog, hipp-hopp kitalálhatok valamit, és megoldódik a probléma, erre tessék.
- És mi van, ha valamilyen szinten visszakapja az erejét a szóban forgó alak?
Hiszen Malfoy tud varázsolni! Csak nem sokat. Talán...
- Olyan, mint egy elem. Időnként lemerül, és csak bizonyos mértékig tudjuk feltölteni, de ahhoz idő kell.
- Akkor ez tulajdonképpen egy aprócska repedés? – húzom össze a szemem.
- Akár annak is vehetnénk.
- És ezen a kis résen nem lehet valahogy bejuttatni valamit?
Mrs. Browns elneveti magát.
- Maga nagyon rafinált!
- Köszönöm – mosolyodok el óvatosan.
- Nos, talán nagyon lassan... De ha valami nehezen jut be, az ugyanolyan nehezen jön ki. Vagy bent marad, ki tudja.
- Nem törheti át a gátat?
- Őszintén szólva úgy vélem, ez valami egészen máson múlik.
- Hihetetlen... - sóhajtok kissé csalódottan, mire Mrs. Browns oldalra döntött fejjel csak annyit felel:
- Hát igen. A mágia is rafinált.

***

Ahhoz képest, hogy mennyire vágytam Clary aktája után, még mindig nem nyitottam ki. Ahogy visszaértem az irodámba, megírtam néhányat a soron következő papírok közül, aztán – miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem fog megzavarni – belelapoztam a halálfalók listájába, és egészen mostanáig olvasgattam. A tea, melyet Alice egy órája dobott be az irodámba, mielőtt véget ért volna a munkaideje, már rég kihűlt. Fújogatás nélkül belekortyolok, de túlságosan hideg, így aztán rábökök a pálcámmal, hiszen mégiscsak hangulatosabb, ha apró gőzfelhők szállnak fel a bögrémből.
A pirossal és a feketével jelölt varázslókat még csak meg sem nézem, eddig is átugrottam őket. Olyan hosszú a lista, hogy még a felénél sem járok. Mégis, előre félek, hogy mi lesz majd a narancssárga cetlik táján, ha elérem az M betűt. Gondolom, Malfoy ott van, és nyilván a szülei is arra lehetnek, bár egyszer sem beszéltünk róluk. Valószínűleg ez nem véletlen. Minden, ami köztünk van, egy feladatra épül, és ennek semmi köze a magánéletünkhöz, a szőke pedig nem az a közvetlen típus, egyértelmű hogy nem fog hirtelenjében a családjáról fecsegni. Én pedig nem hozom fel a témát, az holt biztos.
Percek telnek el, mire észreveszem magam. Csak ülök a székben, az asztal fölé hajolva, és a betűket bámulom, de nem olvasok. Dühös vagyok magamra, amiért nem tudok odafigyelni a feladatomra. Hatalmas sóhaj kíséretében borulok az íróasztalra, arcomat a tenyereimbe temetve. Durván megdörzsölöm a szemeimet, majd ökölbeszorított kezeimnek támasztom a homlokom, és csukott szemmel próbálom kiüríteni a fejem, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok megfeledkezni Malfoyról, és ez teljesen kikészít.
Hunyorogva nézek végig az asztalomon. Megfordul a fejemben, hogy folytatom az unalmas ellenőrizgetést, hátha eltereli a figyelmem, de aztán észreveszem a szamárfüles mappát, és hirtelen úgy döntök, hogy ideje belelapoznom. Nem igen akad itt más, ami segíthet.
Óvatosan végighúzom az ujjam Clary nevén, majd veszek egy mély levegőt, és az első oldalra fordítom a tekintetem, ahol a lány összes adata fel van tüntetve. Először a családjára vonatkozóak, aztán a személyesebbek. Hány éves korában varázsolt először, milyen ágon öröklődött a mágiája... Az első iskolai levél dátumozása, a felvétele a Roxfortba. A házbeosztása, de még a fontosabb jegyei is le vannak írva! Annak ellenére, hogy mennyi ideje vagyok a Minisztériumban, még mindig nem tudom elképzelni, milyen hatalmas információmennyiség halmozódik fel az intézmény falai között. Aztán eszembe jut, hogy az én aktám is itt van valahol. Sokak számára igen unalmasnak számítóan egyhangú jegyekkel, de annál izgalmasabb befejezéssel - már ami az iskolát illeti. Részemről legalábbis. Jó néhány aktában itt vannak az utolsó szavak.
Még mielőtt különösebben elmélyülhetnék az emlékezésben, elolvasom a következő mondatokat, melyek azon nyomban kizökkentenek:
(..) A vérvonal vizsgálatának eredményei egyértelműen kimutatják, hogy anyai ágon öröklött tehetsége van a gyógyításhoz. Első efféle bűbáját tizenhárom éves korában végezte. Mindenképpen javasolt a megfelelő képzések elvégzése, hogy erejét rendeltetésszerűen alkalmazhassa. (...)

Először ledöbbenek, aztán összeillesztek fejben két aprócska kirakós darabkát, és egy perc sem telik bele, már be is dugok minden papírt a zárható fiókomba. Sietős léptekkel hagyom el az irodámat, végigrohanok a teljesen üres folyosón, majd beszállok a liftbe, mely a legalsó szintig meg sem áll.
Türelmetlenül toporgok, várva, hogy kinyíljon végre az ajtó. Amikor ez megtörténik, döbbenetes hideg csap meg, és sötétségen kívül semmi mást nem látok. Hunyorogva, a karjaimat dörzsölgetve lépek a fekete márvánnyal burkolt folyosóra, mely az alagsori cellák felé vezet. Minden bizonnyal nincs különösebb értelme annak, hogy lejöttem, hiszen ezzel nem jutok előrébb, de úgy érzem, muszáj látnom Malloryt, mert már biztos vagyok benne, hogy akad valami, amiben hasonlítanak egymásra Claryvel.
Az éjszakai műszakban dolgozó munkatárs értetlen szemekkel pislog rám, amikor elmondom, miért jöttem. Valószínűleg furcsának találja, hogy én, ilyenkor, és ezért jöttem, de mivel nincs semmi akadálya a látogatásomnak, gyanakodva ugyan, de beenged a következő folyosóra, miután aláírok egy nyilatkozatot.
Ha lehet, itt még hidegebb van. Szinte érzem, hogy dementorok hada vesz körül, bár egyet sem látok. Kár lenne tagadni, hogy félek tőlük. Néhanapján saját magam is nehezen birkózom meg az emlékeimmel, semmi szükségem nincs arra, hogy rásegítsenek a múlt felidézésére.
Félelmetes csend van, a lépéseim halk zaján kívül semmit sem lehet hallani. Szomorú arckifejezéssel lassítok az eligazítás szerinti cellához közeledve. A mellkasomon összefont karokkal állok meg a bejárata előtt, és akkor életemben először meglátom a francia lányt. Mozdulatlanul fekszik a kis helyiség sarkában álló ágyon. Karjait a teste mellett hevernek, hosszú, szőke haját a bal vállára igazították. Csak néha-néha megemelkedő mellkasa a bizonyíték arra, hogy életben van, egyébként biztosan halottnak hinném. Percekig nézem őt, és csak arra tudok gondolni, hogy ki kell szabadítanom. És hogy mennyire szeretném, ha egy olyan világba szabadíthatnám ki, ahonnan soha többé nem kell eszméletlenül cellák fogságába menekülnie.