Gondterhelten üldögélek a nappaliban. Körülbelül félpercenként felsóhajtok, és pózt váltok – előredőlök, aztán hátra, aztán államat a tenyerembe támasztom, majd a hajamba túrok, és újra elterülök a kanapén. Malfoy hazaszaladt néhány cuccáért, szóval napok óta először vagyok egyedül a lakásomban, ami valamiért egyáltalán nem nyugtat meg. Mellesleg cseppet sem díjazom a kiruccanását. Igaz, Bob vitte haza, azért mégis használt a korlátozott erejéből, szóval ellőtte a napi utazásra szánt adagját.
De hiába ellenkeztem, ő valamiért hajthatatlan volt. Aztán köddé vált.

Próbálom listázni az elvégzendő feladataim számát, és előrevenni a legfontosabbakat, de olyan szintű zavar uralkodik az elmémben, hogy szinte lehetetlennek tűnik a nagytakarítás. Zabinire gondolok, aztán a vacsorára, és el is fog az aggodalom. Mi van, ha újra elvisznek valakit? Aztán eszembe jutnak a már elrabolt boszorkák. Őszintén szólva csak reménykedhetek benne, hogy valóban csak elrabolt boszorkákról van szó, nem pedig halottakról. Megborzongok, érzem, ahogy minden idegvégződésemen végigfut a rettegett jeges vihar, mely rendszerint gombócot gyúr valahol a torkom környékén. Bár ez mostanában nem fordul elő olyan gyakran, ami meglepő, mert az elmúlt öt évben folyamatosan boldogítottuk egymást. Talán csak kevesebbet gondolok nyomasztó dolgokra. Az viszont rejtély, hogy ezt az időhiány, vagy pedig a lényegesen kevesebb egyedüllét okozza.
Összehúzott szemekkel meredek a dohányzóasztal sarkára, és éppen a saját belső világom megfejtésén munkálkodom, amikor valaki kopogtat a bejárati ajtón.

Meglepetten kapom fel a fejem. Hozzám általában csak betoppannak az emberek (lásd Ginny vagy Malfoy horrorfilmbe illő hirtelen felbukkanásai), de hogy valaki kopogjon? Nos, ez elég ritka.
Kíváncsian tápászkodok fel a kanapéról, hogy az ajtó felé induljak. Mire az előszobába érek, újra hallom a dörömbölést. Dunsztom sincs, ki lehet az, és ez cseppet sem nyugtat meg. Ugyanakkor, ha el akarnának rabolni, valószínűleg nem lennének olyan udvariasak, hogy előtte kopogtassanak. Inkább jól berúgnák az ajtót. Vagy szimplán a szoba közepére hoppanálnának, ami, lássuk be, logikusabb lépés lenne.
Gyanakodva csúsztatom ujjaimat a kilincsre, majd résnyire nyitom az ajtót. Bal kezemmel idegesen markolászom a pálcámat, aztán amikor kikukkantok a centis nyíláson, elönt a megnyugvás, és szélesre tárom az ajtót. Sőt, még el is mosolyodok.
- Szia!
Paul keze megdermed a levegőben – épp mintha újra kopogtatni készülne -, aztán leengedi karját. Sötét nadrág, vörös ing és egy zakó van rajta, melyet most megigazít.
- Salut – vigyorodik el, majd a hajába túrva óvatosan körülnéz. – Bejöhetek?
- Persze – állok félre az útból. Paul habozik egy másodpercig, aztán átlépi a küszöböt, én pedig becsukom mögötte az ajtót. A nappali felé mutatok, helyet kínálva neki, mire elindul, és meg sem áll a kanapémig.
- Hozhatok valamit? – kérdezem, előkapva a jó vendéglátó szerepét. – Tea? Kávé? Víz?
- Egy tea jólesne.
Egy perccel később két, forró teával teli bögrével térek vissza a nappaliba. Paul a komódom mellett áll, elgondolkodva nézegeti a rájuk helyezett fényképeket, aztán amikor észreveszi, hogy megérkeztem, visszaül a kanapéra. Odanyújtom neki az egyik bögrét, ő pedig hálás mosollyal veszi el. Éppen figyelmeztetni akarom, hogy jól fújja meg, mielőtt inni kezd, ugyanis a bögrén bűbáj van, így nem lehet érezni rajta a benne lévő folyadék forróságát, de úgy tűnik, semmi szükség rá.
- Sajnálom, hogy ilyen váratlanul rád törtem...
- Semmi gond - rázom meg a fejem azonnal. Igaz, lassan ideje lenne készülődnöm, biztos nem véletlen jelent meg az ajtóm előtt. És ha választanom kell érdekes fejlemények, valamint körömlakkozás között, valószínűleg az előbbi mellett döntök. Kérdőn nézek Paulra, jelezve, hogy talán folytathatná, mire óvatosan elmosolyodik.
- Kapcsolatba lépett velem a boszorka, akihez szeretném elvinni a testvéremet.
- Valóban?
Komoly arckifejezéssel bólint, majd sóhajt egyet, és idegesen a hajába túr.
- Azt mondta, szorít az idő.
- Milyen szempontból?
Nem egészen tiszta, hogy a hosszú eszméletlen állapotra, vagy esetleg a rablási kísérletekre vonatkozik az állítás.
- Fogalmam sincs. Felhívott, és azt mondogatta: siessek, különben kifutunk az időből – vonja meg a vállát. – Ezek az öreg banyák folyton olyan titokzatosak.
Lassan bólintok egyet. Aztán összehúzott szemekkel meredek magam elé, ami Paulnak azonnal feltűnik.
- Baj van?
Elgondolkodva nézek fel rá, egy percig némán bámulom, aztán megrázom a fejem.
- Szerintem épp ellenkezőleg kéne cselekednünk.
Paul szemei elkerekednek, és amolyan „Micsoda?!" pillantást vet rám, mire rögtön magyarázkodni kezdek.
- Akármennyire is furcsa, Mallory biztonságban van odalent. Ha felhoznánk, azzal egyenesen a támadói karjába sodornánk őt.
Egy ideig némán bámulunk egymásra, aztán Paul felpattan, és fel-alá kezd járkálni. A hajába túr, aztán idegesen az arcára nyomja a tenyerét, majd a gondolataiba merülve megy tovább és tovább és tovább, én pedig bámulom őt, miközben olyan érzés fog el, mintha valami ósdi kakukkos órát fixíroznék.
- Haza kell vinnem – jelenti ki végül. – Muszáj.
Felállok, odalépek hozzá, és jobb kezemmel óvatosan megérintem a karját, mire hirtelen megtorpan, és felém fordul.
- Akkor is, ha ezzel bajt hozhatsz rá?
- Csak otthon lehet biztonságban! – mondja a kelleténél kicsit hangosabban, mire meglepett pillantást vetek rá. – Sajnálom – morogja lehunyt szemekkel. – De haza kell őt vinnem – rázza meg a fejét -, amilyen gyorsan csak lehet.
- Biztos vagy benne? – kérdezem összehúzott szemekkel. Rám néz, aztán határozottan bólint egyet, én pedig jó mélyet sóhajtva azt felelem: - Akkor kitalálunk valamit.

- A családod? – kérdi a komódomon lévő képkeretekre mutatva. Elfordítom a tekintetem, és lehuppanok a kanapé melletti fotelbe, miközben bólintok egyet.
- És a barátaim – teszem hozzá, bár testvérekként szeretem őket.
Paul bólint, majd felkapja az asztalra tett bögrét, és belekortyol a teájába.
- Nagyon finom – mosolyodik el, mire bólintok egyet, és én is inni kezdek, hátha elég meleg az a lötty ahhoz, hogy elkergesse a közelgő hideget.
- Egyébként hogy jutottál el ide? – kérdezem kíváncsian, amikor eszembe jut, hogy Paul tulajdonképpen mugli. Egy percig kifejezéstelen arccal mered rám, aztán, mintha tudatosulna benne, mit is kérdeztem valójában, megvonja a vállait, és azt mondja:
- Egy barátom segített.

Pár perccel később az utcán sétálunk, egy elhagyott sikátort keresve, ahol Paul visszatérhet London muglilakta útjaira. Összehúzom magamon a pulcsimat – elég hűvös van -, és kíváncsian a fiú felé fordulok.
- Szeretnék kérdezni valamit – mondom, mire felvont szemöldökkel pillant rám. – Gondolod, hogy Mallory képességét el lehetne venni valahogyan?
Egy percig elgondolkodik a válaszon, aztán megrázza a fejét.
- Nem hinném – feleli. – Először ő maga is elgondolkodott ezen, de végül elvetette az ötletet. Ez egy tehetség... Akár zongora virtuóz is lehetne – mondja hunyorogva, én pedig bólogatni kezdek.
Értem mire gondol – mégis melyik zongorista ujjaiból tudnánk ellopni a muzsikát, hogy aztán sajátunkként csillogtassuk meg, miközben az nem hozzánk tartozik?
- Csak próbáltam valahogy elrendezni a gondolataimat.
- Ha engem kérdezel, sokkal inkább tartanak tőle.
- Valóban?
- Hát persze! Ritka képessége van. Lehetséges, hogy valaki úgy gondolja, veszélyt jelenthet.
- Talán így van – mondom halkan, bár szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy egészen más szándék vezérli a Malloryt üldöző embereket. Csak azt sajnos nem tudom, pontosan mi is lehet az a más.

Amikor utunkba akad egy átkelésre alkalmas sikátor, megtorpanok, és mosolyogva Paul felé fordulok, aki éppen a Minisztériumi munkámról érdeklődött az előbb. Úgy tűnik, nagyon érdekli őt a varázsvilág, és mugliléte ellenére egészen sokat tud róla.
- Írni fogok, ha jutok valamire – mondom búcsúzásképp.
- Remélem, nemsokára láthatlak – feleli, mire bólintok egyet, bár nem tudom pontosan, hogy ezt csak a testvére miatt mondta-e, vagy sem. Éppen elfordulnék, hogy a pálcámmal óvatosan a téglafalra koppintsak, amikor meglátom, hogy hátrasimít néhány hajszálat a homlokából. Elgondolkodva torpanok meg, aztán összehúzott szemekkel figyelem a kezét.
- Lehetne egy kérésem?

***

Vidáman bújuk ki a cipőmből az előszobában, ujjaim között néhány értékes sötétbarna hajszálat szorongatva. Mezítláb indulok a nappali felé, ahol rögtön a mindenes fiókomhoz ugrok, hogy keressek valami csipeszt a zsákmányomnak.
Hirtelen pukkanás hallatszik mögöttem, mely ugye, sokkal ismerősebb mint a kopogás, így aztán rögtön megkönnyebbülök. Megfordulok, és Malfoyjal találom szembe magam, aki igen dühösnek tűnik, sőt, talán egy pillanatra mintha halvány kétségbeesés suhanna át az arcán. Eltűnik a mosoly az arcomról, és kíváncsian meredek rá.
- Mi történt? – kérdezem, ő pedig mérgesen fújtat egyet, és leveszi a pulcsiját, hogy aztán egy mozdulattal – egy igen szép mozdulattal -, a kanapéra hajítsa.
- Borzasztóan vágyom rá, hogy a két kezemmel fojtsam meg azt a fajankót – sziszegi halkan. És borsos hangulatához képest meglepően higgadtan, ami ijesztőbb, mintha magából kikelve ordibálna.
- Oké – motyogom, lassan felé haladva. – Gondolom, nem fogod elmondani, mi történt, és ezért akár meg is sértődhetnék, de próbálom visszafogni magam. Cserébe viszont nyugodj meg, rendben?
Gyanakodva pillant fel rám, szemeiben csak úgy lángol a düh, mely egyértelműen nem nekem szól, mégis megborzongok. Nem akarom, hogy valaha is így nézzen rám, és ez valószínűleg rögtön kiül az arcomra, ugyanis Malfoy képe dühösből meglepettbe vált, aztán megköszörüli a torkát, és sóhajt egyet.
- Jól van. Tegyük fel, hogy egy időre lehiggadok.
- Hálás lennék érte – felelem halkan, de aztán hirtelen elnémulok. Mindketten azt várjuk, hogy a másik megszólaljon, így aztán értetlenül, várakozó kifejezéssel meredünk egymásra, néma harcot vívva magáért a némaságért. Végül Malfoy elmosolyodik, aztán lassan elfordítja a fejét.
- Ginny már megint itt járt?
- Nem – rázom meg a fejem, majd a pillantását követve észreveszem a bögréket.
- De hát vendéged volt – int az asztal felé.
- Igen – vonom meg a vállam. – Miért? Talán úgy gondolod, hogy csak Ginny látogathat meg?
Összehúzott szemöldökkel néz rám, aztán megvonja a vállát.
- Nem, biztosan nem. Annyira nem érdekel, csak meglepődtem – rázza meg a fejét, én pedig valamiért olyan dühös leszek, hogy úgy érzem, muszáj rögtön megszólalnom. Komolyan azt gondolja, hogy rajta és Ginnyn kívül senki se tolja ide a képét? Amúgy valóban nem, de akkor is! Hogy feltételezhet ilyet?!
- Egy külföldi barátom volt itt.
Olyan „és ez kit érdekel?" nézéssel válaszol. Aztán, alig néhány másodperccel később győz a kíváncsisága. - Külföldi barát? – dönti oldalra a fejét.
- Igen – mosolyodok el. – Tudod, Paul.
Erre aztán kifejezéstelenné válik az arca.
- Már honnan kéne tudnom?! – mondja végül, majd megfordul, és a konyha felé indul.
Gyors léptekkel halad, így aztán szó szerint loholnom kell utána ezek a kis távolságon. Amikor átérünk a helyiségbe, Malfoy felnyúl a szekrény poharakkal teli polcára, lekap egyet, és megtölti vízzel.
- Szóval beszéltem Paullal – kezdem, mire unottan sóhajt egyet, de azért felém fordul, hogy felhúzott szemöldökkel várja a folytatást. – És van egy jó hírem.
- Alig várom, hogy halljam!
- Figyelj már! – nevetem el magam, aztán kiszaladok a nappaliba, nem törődve értetlen tekintetével, felkapom a csipeszt. Malfoy követ, leül a kanapéra, én pedig felé nyújtom a kezemben tartott tárgyat.
- Ma estére átváltozhatsz az én kedves külföldi barátommá!

Összevont szemöldökkel próbálja megtalálni a levegőben táncoló hajszálakat, aztán hátradől a kanapén, még mindig az ujjaim között tárgyat figyelve. Sötétkék rövid ujjú póló van rajta, így karjai szinte tökéletes vonalai látványos játékkal ajándékozzák meg szemeimet, míg összefonja őket a mellkasán.
- Én? Kedves?
Elnevetem magam, aztán sóhajtok egy hatalmasat, és megrázom a fejem.
- Bocs. Maradjunk egy átlagos külföldi barátnál.
- Nem tartom magam átlagosnak, de valamivel jobban hangzik – vonja meg a vállát.
- Örülök – mosolygok, aztán feltápászkodok a fotelből, hogy megcélozzam a fürdőt.
- Hová mész?
Zavartan fordulok vissza Malfoyhoz, aki kíváncsi tekintettel figyel.
- Ideje készülnöm – vonom meg a vállam. – És, ami azt illeti, te is felöltözhetnél. – Malfoy kifejezéstelen arccal bólint. Oldalra döntött fejjel nézek végig rajta, miután feláll a kanapéról.
- Mit bámulsz?
- Csak azon gondolkodtam, jó lesz-e a méret – húzom össze a szemeimet, mintha hunyorogva könnyebben kitalálhatnám, mennyi hasonlóság van közte és Paul között.
- És? Mit gondolsz? – tárja szét a karjait.
Tekintetem a mellkasára siklik, aztán a karjára. Végigjárja minden egyes látható pontját, kiélvezve az ajándékpillanatokat. Ezúttal cseppet sem feledkezek meg magamról, teljesen tudatosan hagyom, hogy elvesszek egy kicsit ebben a kellemes érzésben, ami minden egyes alkalommal magával ragad, ha meglátom Malfoyt. Fogalmam sincs, mi ez, de kétségkívül el tudnám viselni még jó sokáig.
- Reménykedjünk benne, hogy nem lesz gond az ingeddel, ha egy kicsit izmosabb leszel – vigyorodok el végül, amikor a szőke szemébe nézek. Aztán elfordulok, és a szobám felé indulok, magára hagyva az egy helyben álldogáló Malfoyt.

Ginnynek egyetlen rossz szava sem lehet, én ugyanis minden tőlem telhetőt megteszek, ami fél órába belefér.
Miután lezuhanyozok, és bezárkózok a szobámba, köntösbe bújva lehuppanok az ágyam szélére, hogy egy elég merész színt választva sötétvörösre lakkozzam a körmeimet. Amikor elkészülök, egy suhintással meg is szárítom a művem, hogy még csak véletlenül se kapjak bele. Így aztán gond nélkül felvehetem a még vállfán lógó, combközépig érő fekete ruhámat. Szerencsére az oldalán van a cipzár, így nem kell idétlenül nyújtózkodnom, hogy elérjem a hátam közepét. Amikor megvagyok, a gardróbomban elhelyezett tükör elé lépek, és oldalra forgolódva figyelem az összképet. A ruha egybeolvad az oldalammal, a maga egyszerűségével a bőrömre tapadva. Mellrész fölött aztán fekete csipkévé alakulva simul a kulcscsontomra, a vállamra, majd folytatódik a hátamon. Félig elfordulok a tükör előtt, hogy szemügyre vegyem a hátam közepéig futó mintázatot. Egyszerűen imádom ezt a ruhát, pedig egyáltalán nem hasonlít a kedvenc darabjaimhoz. A maga módján elegáns, de kétségkívül többet mutat a megszokottnál.
Elgondolkodva pillantok a fejem tetejére kötött hajamra. Egy pillanatnyi elmélkedés után aztán kihúzom belőle a hajgumit, és oldalra rendezem tincseimet, hogy laza fonatban hagyjam bal vállamra ereszkedni hajszálaimat. Végül egy kis smink, és kész is vagyok. Már csak az a buta, ámbár valóban szexi cipő hiányzik, de bőven ráér közvetlenül indulás előtt felvennem.
Nagyot sóhajtva lépek ki a szobámból, kezemben a Százfűlé-főzetbe szánt hajszálakkal. Malfoy a hangokból ítélve a fürdőben van, így a konyhába megyek, hogy kivegyem a konyhaszekrény bájitalos fiókjából a megfelelő üvegcsét. Biztos vagyok benne, hogy elég lesz. Ha minden igaz, még egy kis tartalékot is tudunk magunkkal vinni vészesetre. Óvatosan lecsavarom a tetejét, és hagyom, hogy beleessenek Paul barna hajszálai. A folyadék pillanatokon belül fortyogni kezd, aztán rögtön le is csendesedik, és sötétvörös színben csillog tovább a konyhai lámpa fényében. Elgondolkodva bámulom, egészen addig, míg meg nem hallom a fürdő ajtajának becsapódását.
- Na, megvagyok – kiáltja Malfoy, én pedig felkászálódok a bárszékről, és az üveget szorongatva átmegyek a nappaliba. A szőke háttal áll nekem, minden bizonnyal éppen a nyakkendőjét köti. Tétován állok meg mögötte, néhány lépés távolságra tőle.
- Szuper! Kész van az italod is.
- Remélem, nem szúrsz ki velem.
- Tessék?
- Ugye nem valami jöttment ficsúr külsejét szánod nekem? – kérdi gyanakvó hangon.
- Én a helyedben nem válogatnék – mondom, bár Paul egyáltalán nem számít mindennapi alaknak. Ami azt illeti, egészen jól néz ki. Szinte biztos vagyok benne, hogy jó néhányan akadnak, akik megfordulnak utána London utcáin.
– Te jó ég! – neveti el magát.
- Mi az?
– Csak elgondolkodtam. Rémisztő lenne, ha úgy festenék, mint Weasley tizenévesen.
- Sajnos nem hagyott hátra egyetlen hajszálat sem – forgatom meg a szemeimet.
- Hm.
- Istenem, nem tudsz nyakkendőt kötni? – hadarom türelmetlenül, mire megint elneveti magát.
- Már hogyne tudnék!
- Akkor mit babrálsz ennyi ideig?
- Gombolok – feleli tömören, mire azonnal elnémulok. – De ha szeretnéd megint jól megbámulni a mellkasom, szívesen megfordulok.
Hallani lehet a képén elterülő vigyort. Hirtelen igazán boldoggá tesz, hogy háttal áll nekem, ugyanis a fülem tövéig vörös színbe vált az arcom.
- Mi az, hogy megint? – kérdem egy pillanattal később. – Hiszen én nem is...
- Kár lenne tagadni – szakít félbe. – Amúgy meg egyáltalán nem zavar – teszi hozzá, és ezzel annyira meglep, hogy nem is tudok mit felelni. – Na, akkor kezdjük – sóhajt, és lassan megfordul, míg én zavart arckifejezéssel meredek rá. Világos inge utolsó előtti gombját szorongatja a mellkasán, aztán amikor végez, még mindig vigyorogva emeli fel a fejét, hogy rám nézzen. Elnyílik a szája, mintha csak mondani akarna valamit, de végül megtartja magának szavait, és egy gyors levegővétel után oldalra dönti a fejét, lassan végigmérve a lábujjamtól a fejem búbjáig. A nézése... Olyan érzés, mintha valaki lágy tollakkal csiklandozná a hátam – felettébb kellemes, olyasfajta, amitől egy pillanatra végigfut az emberen a hideg. Mielőtt bármit mondhatna, gyorsan felemelem a karom, és felé nyújtom a főzettel teli üvegcsét.
- Tessék. A felét megtarthatjuk későbbre, szerintem biztonságosabb, ha van nálunk egy kis tartalék vészesetre – mondom, míg mozdulatlanul áll velem szemben, az ujjaimat bámulva. Végül aztán elveszi a bájitalt, és szórakozottan megbámulja égető vörös színét.
Nem akarom, hogy azonnal megigya. Szeretném, ha Malfoyként látná, ahogy hátat fordítok neki, mert ez a csipke megérdemel egy semmit el nem áruló, valódi szőkés pillantást. Egy akaratos kis hang egyre csak azt suttogja a fejemben, hogy mozduljak meg végre. Megköszörülöm a torkom, és halványan elmosolyodva a szobám felé mutatok.
- Bemegyek a dzsekimért.
És a táskámért. Biztos ami biztos alapon elrejtettem benne azt a bizonyos teás dobozt. Ki tudja, mit hoz az este.
- Az meg minek? – pillant fel rám Malfoy, még mielőtt elindulnék.
- Kicsit hűvös van odakint, és körülbelül negyedóráig fogunk sétálni.
- Hogy?
- Nem pazarolhatjuk az erődet hoppanálásra!
- Persze, tudom. Én a többes számnál akadtam meg.
Az alsó ajkam beharapva nézek rá, aztán elnevetem magam.
- Hogy nézne az ki, ha nem a partneremmel érkeznék?
Malfoy felvonja a szemöldökét, és sokatmondó vigyor ül ki az arcára.
- Partner?
- Vacsorapartner.
- Vajon mit gondolhat erről Weasley? – nevet fel.
- Ezek szerint mégsem hallottál mindent tegnap – állapítom meg vigyorogva.
- Csak majdnem. Miért?
- Nem fontos – rázom meg a fejem, aztán megfordulok, hogy összeszedjem a táskám. – Csak légy normális, oké? – pillantok hátra. Összehúzott szemekkel fürkészi az arcom, aztán egy percnyi mozdulatlanság után bólint néhányat.
- Megpróbálhatom.


- Hogy ez micsoda nyálas képű alak!
Már öt perce úton vagyunk, de Malfoy még mindig Paul kinézetén morog. Nem tudom, hogy azért, mert valóban túlságosan kedves képűnek tartja, és ez a stílus távol áll tőle, vagy azért, mert sokkal jobban néz ki a vártnál, és ez bosszantja.
- Ne nyavalyogj már!
- Nézz csak rám! – torpan meg, mire én is megállok, és unott arckifejezéssel fordulok felé. Kérdő tekintettel mered rám, mire megrázom a fejem.
- Nem értem, mi bajod.
- Komolyan? – néz végig magán.
- Komolyan – bólogatok. – Igazán abbahagyhatnád a hisztizést. Ez nem vall rád. És amúgy is jól nézel ki – húzom össze a szemeimet, aztán zavartan az ajkamba harapok.
- Hogy mondod?
- Nézd. Paul a legjobb választás – magyarázom. – Mugli, szóval biztosak lehetünk benne, hogy senki sem fog felismerni. Talán még utánad is fordulnak néhányan – mosolyodok el hirtelen.
- Csodálatos – feleli cseppet sem lelkes hangon.
- Ahogy mondod!
- Az eredeti verzióm több pillantást vonzana, mint ez az alak – morogja, én pedig elnevetem magam. Úgy tűnik, találtam valamit, amivel piszkálhatom egy ideig.
- Ezt ne ma próbáljuk meg kideríteni – jegyzem meg kedvesen. – Még a végén depresszióba esnél egy csúfos vereség után.
Elég ironikus, hogy ezt pont én mondom, mivel ha rajtam múlna, egyértelműen győztesen kerülne ki a versenyből, de mindegy.
Malfoy csak a szemét forgatja, úgyhogy megragadom a karját, és magam után húzom.
- Na, indulás – fordulok meg, hogy folytassuk az utat a kivilágított utcán.