- Még mindig nem mondtad el neki.
A fejemet rázva húzom ki a Ginnyvel szemben lévő széket, hogy lehuppanjak rá. Kibújok vékony, szürke kardigánomból – az eső már két napja nem esik, még sincs túl meleg -, és rosszalló pillantást vetek barátnőmre.
- Kezdesz unalmassá válni – jegyzi meg könnyedén, arra utalva, hogy akárhányszor találkoztunk az elmúlt két napban, mindig ezekkel a szavakkal köszöntöttem. Lazán megvonom a vállam, és az itallapért nyúlok, bár már kívülről fújom a kínálatot. Végignézek a sorokon, elidőzve az ízesített, habos finomságoknál, melyek rendszerint levesznek a lábamról.
- Elixírvarázs? – vonom fel a szemöldököm mosolyogva. Ez új.
- Aham – bólogat Ginny a kezemben tartott papírra pillantva. – Azt mondják, olyan íze van, mint a bölcsek kövének. Mintha megkóstolhatták volna! – forgatja a szemeit. - Annyira felpörget, hogy valósággal halhatatlannak érzi magát a mágus – teszi hozzá.
Felnevetek, összecsukom a kis füzetet, és ujjaimmal az asztal lapján dobolva fordulok a vörös hajúhoz.
- Nagyon remélem, hogy nem felejtetted el a pénteket – néz rám összehúzott szemekkel, mire arckifejezésem oly tanácstalanná válik, hogy akaratlanul is elárulom magam. Államat a tenyeremnek támasztva, ártatlanul elmosolyodok, aztán sóhajtok egyet, és azt mondom:
- Dehogy is! Hát hogy felejthetném el, hogy azon a gyönyörű napon mi...
- Találkozunk a volt sulitársainkkal –fejezi be helyettem.
Akárhogy is kutatok az emlékezetemben, egyáltalán nem rémlik, hogy ilyesmiről hallottam volna.
- Hogy mi? – rázom meg a fejem összehúzott szemekkel.
- Azt ne mondd, hogy nem kaptad meg az üzenetemet! – csap az asztalra elkerekedett szemekkel. – Már vagy két hét eltelt azóta, hogy odaadtam valamelyik munkatársadnak, mert nem találtalak az irodádban!
- Nem kaptam cetlit – vonom meg a vállam tanácstalanul.
- Te jó ég...
- De miért nem említetted? Két hét alatt rengetegszer találkoztunk – döntöm oldalra a fejem azon töprengve, hogy az ilyesfajta összejövetelek előtt Ginny mindig rettenetesen felpörög.
- Ah!– legyint gondterhelten. - Terhes vagyok, vagy mi a sárkánytojás. Ez azért eléggé lefoglal.
- Valóban nehéz dolog a titkolózás – bólintok, s bár csak viccelődni szerettem volna, rájövök, hogy tulajdonképpen őszinte az egyetértésem. Borzasztóan szeretnék beszélni vele néhány dologról, hiszen ő az az ember, aki a legjobban ismer, a legtöbbet tudja rólam, ráadásul, ha a drasztikus divatdöntéseket leszámítjuk, még a tanácsadás terén is messze kimagaslik. De az igazság az, hogy félek. Rettegek, hogy nem tudna mit kezdeni Malfoyjal, hiszen az ő szemszögéből nézve valószínűleg még mindig csak egy tejföl szőke gyávaságnak számít, akinek legnagyobb szórakozása amúgy sem túl könnyed életünk megkeserítése volt. S bár elmesélhetném, milyen sokat változott a dolgok állása az elmúlt időben, nem lehetek annyira önző, hogy vállára borítom saját problémáimat is, miután meg kell birkóznia... minden mással.
De... miben is áll ez a változás pontosan?
Tulajdonképpen én sem ismerem Malfoyt igazán: tudom, hogy hajlandó segíteni, tudom, hogy egy oldalon állunk, de valójában halványlila gőzöm sincs, mi van vele. Hogy mi van az életével.

- Ne utalgass! – ripakodik rám Ginny, kizökkentve meglehetősen elkalandozott gondolataimból. Felvont szemöldökkel válaszolok, mire csak sóhajt egyet, megrázza a fejét, és a hajába túr, hosszú, vörös fürtjeit lassan hátrasimítva. – Oké. Rendben.
- Őszintén nem értem, miért görcsölsz ezen ennyire. Harry seprűre fog ugrani örömében!
- De...
- Mennyi is van még a vizsgaidőszakból?
- Csütörtökön csinálja az utolsót – harapja be az ajkát.
- De hát akkor ez azt jelenti, hogy...
- Igen. Házasságra készek leszünk.
Kissé elnyílt szájjal figyelem, ahogy a nyakában lévő láncot birizgálja ujjaival, miközben kíváncsian a kiszolgálópult felé pillant.
- Vajon mikor veszik fel a rendelést?
- De hiszen akkor... Mindenképpen el kell mondanod péntekig!
Csücsörítve megpiszkálja az itallap sarkát, majd elmosolyodik, amikor észreveszi, hogy a felszolgáló közeledik.
- Tudom. De Harry borzasztóan elfoglalt manapság, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak a vizsgái kötik le – feleli végül. - Mit igyak? – kérdi kíváncsian, mire elnevetem magam, és azt mondom:
- Azt hiszem, ki kéne próbálnod néhány csepp halhatatlanságot. Talán segít.

***

Miután elintéztem a Minisztériumi dolgaimat, úgy döntöttem, hazajövök, és megpróbálok teljes mértékben az ügyünkre koncentrálni: kitalálni valami használhatót, vagy csak szimplán elindulni valamerre, mert ha ilyen tempóban haladunk, sosem érünk a végére.
És én nem akarom, hogy így legyen. Minden vágyam, hogy csírájában elfojtsuk a problémát:
Mielőtt az emberek tudomást szereznek a veszélyről.
Mielőtt életekbe kerül a játék.
Mielőtt megint elveszítek valakit...

Ennyit arról, hogy az eső végre elbúcsúzott városunktól. A nappali ablakán hangos koppanások, és az üvegről gyorsan lepergő cseppek jelzik, hogy régi barátunk bizony nem pártolt el tőlünk. Hatalmas vihar kerekedett – egyre szélesedő pocsolyák terülnek el az utcán, a fák ágai félelmetes táncban hajladoznak, és szinte áthallatszik a falakon, ahogy süvít a szél.
Karjaimat kinyújtóztatva állok fel a kanapéról néhány óra olvasgatás után, hogy hozzak magamnak egy kávét. Már majdnem elérem a konyhába vezető ajtó küszöbét, amikor összetéveszthetetlen pukkanást hallok a hátam mögül: ez bizony csak egy házimanó lehet. Amikor megfordulok, azt is megállapítom, hogy nem egyedül érkezett.

- Te jó ég! Mi történt? – futok a kanapé hozzám közelebb eső oldala mellé.
Szegény Bob kétségbeesetten taszítgatja az eszméletlen Malfoyt biztonságos pozícióba, nehogy a padlón kössön ki. Végül aztán megelégeli a dolgot, csettint egyet vékonyka ujjaival, mire a szőke megállapodik középen, kezei pedig mellkasára lebegnek. Kiráz a hideg, ahogy megpillantom lehunyt szemeit, és csupán egy hajszál választ el attól, hogy azon nyomban pánikrohamot kapjak. Szorít a tüdőm, de tudom, hogy muszáj csitítanom az immáron testemben is feltámadt vihart, ugyanis a légszomjam meggondolatlanságot, az pedig csak még nagyobb zűrt vonzana maga után.
- Sajnálom, Ms. Granger – szabadkozik a manó, miután hátrál egy lépést. Nekiütközik a dohányzóasztalnak, mire ijedten felugrik, és megfordul, hogy azonosítsa az útjába kerülő tárgyat. Mikor tudatosul benne, hogy csak egy ártatlan bútordarab, hatalmasat sóhajt. Egy pillanattal később felhúzza rá magát, és lábait lelógatva, kissé lehajtott fejjel üldögél.
- Mi történt, Bob? – kérdezem megint, kétségbeesetten kutatva valamilyen fizikai sérülés után Malfoyon. A szemöldökén látszó repedésen kívül azonban nagyjából rendben van: lélegzik, a pulzusa kissé gyenge, de érezni lehet a csuklóján, és nem néz ki különösebben sebesültnek – olyan, mintha aludna. De ez sajnos semmit sem jelent.
Világoskék póló van rajta, amin átütne a vér színe, így aztán biztos vagyok benne, hogy nincsenek felületi sérülései. De mi van, ha belső vérzése van? Azon hogy segítsek?
- A Piszkos Közben voltunk, hogy kutakodjunk az eltűnt boszorka után, amikor feltűntek azok a gonosz alakok. Sajnos hamar kiszúrták Mr. Malfoyt, így már nem volt időnk elmenekülni. Átkot szórtak ránk, de az úr pálcája egészen hamar kimerült, miután...
- A lényeget, Bob!
- Mr. Malfoyt meglőtték, majd megléptek, én pedig... nos, valamiért Ms. Granger jutott először az eszembe, ezért aztán...
- Rendben – fújom ki a levegőt, hátha könnyebb lesz. – Rendben – sóhajtom ismét, aztán összehúzott szemekkel a kanapéhoz ugrok, hogy háttámlája fölött áthajolva a mozdulatlanul fekvő Malfoyra nézzek. – Meglőtték?
Most, hogy mondja... az egyik aprócska kéz mintha pirosban csillanna meg az olvasólámpa gyér fényében. Jaj, ne!
- Igen.
- Mivel? Hol?
Bob óvatosan előhúz egy törött nyilat nadrágja zsebéből. Nagy része megvan, de a vége, na, az hiányzik. Elkerekedett szemekkel bámulom, míg a manó tehetetlenül ácsorog.
- Mi lett a végével?
- Eltörött út közben – mondja szomorúan csillogó szemekkel.
- De hol van, az istenért? – kérdem kétségbeesetten.
Kinyújtja jobb karját, mutatóujját egyenesen a szőkére szegezi. Értetlenül nézek végig rajta, aztán megzuhannak a vállaim, ahogy az összes levegőt kiengedem a tüdőmből, amikor megcsap a felismerés. A kanapé másik oldalára szaladok, és Malfoy karjáért nyúlok, hogy megfordítsam, amikor észreveszem, hogy a világos huzat szélét átitatta valami vörös, ami apró cseppekben száguld a föld felé – szerencsére meglehetősen komótosan.
- Bob! – kiáltom a hajamba túrva, aztán óvatosan elmozdítom Malfoyt.
Az alsóajkam harapdálva forgolódok, kezeimmel a levegőben hadonászva. Vajon a konyhában vagy a Mindent Tároló Komódomban hagytam a Bájitalok Vészesetére dobozomat? Végül a konyhába megyek - pontosabban rohanok.
Miután idegességemben majdnem az összes fiókot kirántom, minden bugyuta üvegcsét feldöntök, ahogy végigsöpröm karommal a kínálatot az egyetlen hasznos dolog után kutatva, és eltörök egy-két szerencsétlen helyre került üvegtartót, ráakadok a keresett darabra. Ujjaim közé szorítom, és egy vészesetekre tartogatott meg egy elsősegélydobozzal térek vissza a nappaliba. A kanapé mellé térdelek, magam mellé helyezve a szerzeményemet, és Bobra pillantok, hogy megpróbáljam kicsit megnyugtatni, már ha lehetséges. Aztán a Malfoy hátán éktelenkedő sebre pillantok, amely nem túl nagy ugyan, de a belőle folydogáló vér alapján épp elég veszélyes.
- Valószínűleg mérgezett nyíl – mondom egy nyelés kíséretében. – Ezért lehet eszméletlen – pillantok az arcába hulló, verítékben úszó szőke tincsekre. – Szóval kivesszük.
Szaporábban szedem a levegőt, ahogy a sebből kiálló kis darab felé nyúlok. Mielőtt elkezdeném, néhány csepp, különböző mérgekre tervezett ellenanyagokból kavart bájitalt öntök a vörössé vált kék pólóján ejtett lyukba. Aztán használok egy kis érzéstelenítő főzetet is – bár eszméletlen, nem kockáztatok: nem akarom, hogy fájdalmai legyenek.
- Talán pálcával biztonságosabb lenne – jegyzi meg Bob a vállam fölött figyelve, mit csinálok.
De én oda se figyelek rá. Két ujjam közé szorítom a nyíl törött pontját, és óvatosan elmozdítom, míg másik tenyeremet erősen Malfoy hátára tapasztom. Ujjaim vörös színt öltenek, a tüdőm pedig legszívesebben azon nyomban beadná a kulcsot, így minden erőmre szükségem van, hogy ne zuhanjak össze azonnal. Ki kell zárnom az emlékeimet, a hasonló helyzetek képeit, a sikolyokat, és minden fájdalmas jelenetet, mely hűen lohol a nyomomban, hogy a megfelelő pillanatokban lecsaphasson rám. És ez tökéletes alkalom nekik.
Lassan húzom magam felé a nyilat, ügyelve, nehogy csak rosszabbá tegyem a helyzetet. Már csak néhány centi lenne hátra, amikor Malfoy hirtelen fellélegzik, krákog és köhög, aztán megmozdul. Megkövülten térdelek mellette, erősen a kanapéra nyomva, nehogy újabb sebet okozzon a mozgolódása.
- Maradj nyugton! – mondom határozott, de olyan hangon, melyből egyértelművé válik, mennyire félek.
- Úristen, mi ez?
Megmozdítja a karját, hogy feltornázza magát, mire egyik kezemmel megragadom, és elrántom a földtől, nehogy rátámaszkodhasson.
- Ne mozogj már! – kérem kissé remegő hangon, miközben visszazuhan a kanapéra.
- Granger?
Oldalra fordítja a fejét, és hunyorogva próbál beazonosítani.
- Üdvözletem – vágok gyors grimaszt, aztán lehunyom a szemeimet, és sóhajtok egyet. – Figyelj, most...
- Mi a fenét keresel itt? – kérdi zavartan.
- Ez az én nappalim.
- Valóban?
- Igen.
- Akkor módosítanám a kérdésem: mit keresek én itt?
- Megbeszéljük, csak előbb oldjuk meg ezt a kis problémát, rendben? – kérdem felhúzott szemöldökkel, jelentőségteljesen a hátára pillantva.
- Probléma? Hol? – nyújtogatja a nyakát.
- Merlinre, maradj veszteg, különben menten lefagyasztalak! – kiáltom el magam.
Nem tudom, hogy meglepettségében dermed meg, vagy kivételesen kedve támad szót fogadni, mindenesetre mozdulatlanná válik, fejét a kanapéra ejti, és a dohányzóasztalt bámulva várja, hogy tegyek valamit.
- Rendben – mondom megint. – Van egy nyíl a hátadban. Ki fogom venni.
- Úristen – húzza össze a szemöldökét.
- Mi az?
- Meg fogok halni! – vágja rá, aztán egy pillanattal később gúnyosan elvigyorodik.
- Hogy te még most is... - rázom meg a fejem. Nem sok hiányzik hozzá, hogy eleredjenek a könnyeim, így aztán lehunyom a szemem, és várok néhány másodpercet, mielőtt folytatnám. Amikor kinyitom, csak és kizárólag a sebre figyelek, arra koncentrálok, hogy minél óvatosabban kivarázsoljam belőle a nyíl hegyesebbik felét.
Érzem, hogy Malfoy figyel – pillantása elszakadt a (Ginnynek hála) stílusos bútordarabtól, most az arcomra szegezi, de még csak véletlenül se mutatom, hogy észrevettem volna.
- Megvan – sóhajtok fel, amikor megkaparintom azt az átkozott darabot.
- Hála Merlinnek! – lélegzik fel Bob is.
Már csak egy hozzászólás van hátra, mely, azt hiszem, megint valami poénos megjegyzés lesz. De Malfoy végül csak annyit mond, amikor óvatosan a szemébe nézek:
- Ne haragudj.
Zavartan hátrabillenek, és a sarkamra ülök, majd megvonom a vállaimat. Próbálok összehozni valami értelmes választ, de komolysága annyira meglepett, hogy egyelőre csupán idiótaságokat makognék, ezért inkább csendben maradok.
- Juj – húzza össze szemöldökét, és mocorogni kezd.
- Mi a baj?
- Mintha valami... olyan... MERLINRE!
Szóval elmúlt az érzéstelenítő hatása. Malfoy ellökné magát a kanapé világos huzatától, de sehogy sem sikerül normálisan mozognia, így aztán összevissza vergődik, kezeivel a levegőben hadonászva vagy épp egy párnát markolászva.
- SZEDD KI!
- Már kivettem.
- DE ÉGET! ÉRZEM!
Felkapom az érzéstelenítő löttyöt, és néhány újabb cseppel megfosztom a fájdalmától, mire erőtlenül a párnákra rogy. Arcán izzadságcseppek csordogálnak, ahogy lehunyja szemeit, és amikor a bőréhez érek, megállapítom, hogy valóban rendkívül forró.
- Lehet, hogy a Szent Mungóban...
- Nem – mondja erőtlenül, s mégis határozottan.
- De én...
- Azt mondtam, nem. Kizárt dolog. Oda mindennek, ha megjelenek a Szent Mungóban.
Egy napot se tudna eltölteni a fehér huzatos ágyak valamelyikén anélkül, hogy megjelenne egy riporter, aki a lehető leghamarabb lehozatna egy cikket a Reggeli Prófétában, mely szerint a hihetetlenül gonosz Lucius Malfoy rég nem látott fia visszatért. Annyi lenne az álcájának. De miért olyan fontos ez? Úgy értem, nehezemre esik elhinni, és nem is bizonygatja ész nélkül, hogy mondjuk, Clary miatt tenné. Hiszen nem is ismeri.
- Ne legyél már ilyen makacs!
- Megállapodtunk – mondja elszántan. Látszik rajta, hogy nehezen tartja magát, de tudja, hogy elviszem, ha megtörik, ezért inkább mozdulatlan marad – összeszorított ajkakkal fekszik.
- Az életeddel nem játsszunk – kiáltom dühösen, mire a szeme sarkából rám néz, aztán újra a dohányzóasztal felé fordítja tekintetét. Szinte hallom, ahogy tiltakozik.
- Az enyém – mondja lazán. – Az én döntésem. Amúgy meg ne dramatizáld túl a helyzetet: ennyivel nem lehet megölni Draco Malfoyt. Ez csak egy buta nyíl.
- Az ördögbe is...- motyogom, aztán a hátára pillantok. – Ki tudsz bújni a pólódból?
Összehúzott szemöldökkel fordul felém.
- Nem hinném – rázza meg a fejét néhány másodperccel később. – Nem igazán érzem a karjaimat. És rettenetesen szédülök.
- Hát jó – felelem, majd megragadom a fölsője szegélyét, és egy erős mozdulattal elszakítom. Elfehérednek az ujjaim, ahogy a textil a bőrömbe vág, de tovább húzom, egészen a nyíl ejtette lyukig. Onnan könnyebben megy a dolog, addig tépem a kék – már-már vörös - anyagot, míg teljesen ketté nem szakad. Így már sokkal tisztább a helyzet: sötét mélyedés körülbelül a gerince fölött, körülötte vészjóslón feketévé vált bőrrel. Előveszem a bájitalaimat, és hosszú percekig próbálkozok, hátha megtalálom a megfelelőt - nem tudom, milyen méreg van a nyílban, így csak óvatosan tevékenykedek. Malfoy néha felszisszen, de összességében nagyon jól bírja a dolgot.
- Bob, ideadnád a pálcám?
- Hogyne.
Néhány varázslattal is próbálkozok. Végül a feketeség enyhülni kezd, és szinte egészen eltűnik, de a seb alig gyógyul. Végül aztán hiába dobálózok a szavakkal, a pálcámból kiugró fények azonnal elhalványulnak, amint Malfoy bőréhez érnek.
- Nem akar begyógyulni – mondom kézfejemmel végigsimítva a homlokomon.
- Talán kevés varázserő maradt bennem – gondolkodik el Malfoy, mire értetlenül rázni kezdem a fejem.
- Ahhoz, hogy meggyógyítsalak, nekem van szükségem rá. És bennem ugyebár tombol.
- De a bennem lévő mágia nem azért kevés, mert mugli vagyok – magyarázza -, hanem azért, mert megfosztottak tőle. És bár egy részét visszakaptam, mostanában elég sokat használtam.
- Ez még nem jelent semmit.
- Nem érted.
- Micsodát?
- Nem csak nem használhatom – húzza össze a szemeit. – Nem is lehet közöm hozzá.
Szótlanul ülök vissza megint a sarkamra, hogy aztán hátammal a dohányzóasztalnak támaszkodva bámuljak magam elé.
- Azt akarod mondani, hogy így vállaltad el ezt az egészet? És megengedték?
- A kémeknek csak bujkálniuk kell – vonja meg a vállát. – Az már az én dolgom, hogy nem vagyok mindennapi alkalmazott – vigyorodik el.
- Te teljesen megőrültél.
- Mondták már. Kösz.
Sóhajtok egyet, és elgondolkodva a hátára nézek.
- Oké. Akkor kitisztítjuk – vonom meg a vállaimat. – Bekötjük, és hagyjuk gyógyulni. Elég sok vért vesztettél, szóval néhány napig talán pihenned kéne...
Malfoy nem válaszol, ami legalább egy fél igennel ér fel, így az elsősegélydoboz felé fordulok, kinyitom, majd előveszek belőle egy egész tekercs kötszert, néhány ragasztót, vattát és gézt.
Valahonnan az aljáról sikerül előbányásznom egy üvegcsét, aminek tartalmával fertőtleníthetem a még mindig csúnya, de valamelyest javult sebet.
- Azért bepróbálkozok egy kis gyógynövénykeverékkel – rázok meg egy kis üveget. – Talán meggyorsítja.
Tudom, hogy nem bír sokáig nyugton maradni, így csak reménykedhetek benne, hogy így lesz. Malfoy bólint, én pedig nem spórolok a folyadékkal, alaposan meglocsolom a hátát, aztán belemártok néhány gézcsíkot is, hogy úgy tehessem a bőrére. Végül leragasztom, aztán kezembe veszem a tekercset.
- Most fel kéne ülnöd. Ez menni fog, vagy segítsek?
- Próba egy – mondja, és óvatosan az oldalára fordul, lábait lelógatja a kanapé szélén, hogy aztán felhúzza magát. Hasizomból. Amiből amúgy bőven van. És amikor ezt észreveszem, mivel NINCS RAJTA A PÓLÓJA, gyorsan félrenézek, mintha a komódon sorakozó kisállatokat ábrázoló porfogógyűjteményem érdekesebb lenne mezítelen felsőtesténél. Fenéket.
- Megvolnék – köszörüli meg a torkát egy hosszúra nyúlt pillanattal később.
- Ó! – vonom fel a szemöldökömet, aztán meglengetem előtte a kötszert. – Hát... öhm... Azt hiszem, ezt körbe kéne tekernem... khm... Valahogy így szokták, legalábbis úgy láttam, hogy...
- Térjünk a tárgyra – mondja összehúzott szemöldökkel, nagyon halvány mosollyal szája sarkában. Ezzel nagyon sokat segít. De komolyan.
- Oké – sóhajtok már megint, aztán erőt veszek magamon, és áthúzom karjai alatt a kötszert, hogy aztán többször egymás után megismételve tisztességesen körbetekerjem a mellkasát. Próbálok óvatosan mozogni, nehogy fájdalmat okozzak neki. Elszántan figyelem a kezeimet, hogy megfelelően csinálják a dolgukat, aztán amikor végzek, leragasztom a kötszer végét, és hátrébb húzódok.
Malfoy most már leplezetlenül mosolyog, a légzésem végre teljesen normálissá válik, és visszahúzódik a fejemben eloszló félelemköd is. Megúszta. Megúsztuk.
- Kérsz egy kis... – kérdezném, de mielőtt befejezném, a fülem mögé tűri egy göndör tincsemet.
Összehúzott szemekkel néz rám, aztán oldalra dönti a fejét, míg én értetlenül tátogok, és azt mondja:
- Köszönöm.
Hirtelen elnevetem magam, és már épp mondanék valami olyasmit, hogy: ugyan, semmiség; de akkor beugrik.
- Ne haragudj, de nem úgy volt, hogy... hm... idézem: nem igazán érzem a karjaimat – mondom oldalra döntött fejjel, az előbb egészen közel ért végtagjára pillantva.
- Hát igen – feleli csücsörítve. – Fájdalom okozta neurológiai probléma lehetett.
- Szóval a fájdalmad megszűnt. Örülök.
- Azt azért nem mondanám – húzza el a száját.
- Akkor mi lehet az oka karjaid feltámadásának? – kérdezem látszólag kedvesen.
- Hallottam, ahogy letéped rólam a pólót, Granger! Ne becsüld alá magad ennyire – rázza meg a fejét, aztán előre dől, és folytatja: - Az idegszálaim hipp-hopp helyrerázódtak. És igen. Kérek vizet.
Egy percig szótlanul, makacsul és kissé bosszúsan nézek rá. Egyetlen csípős válasz se jut az eszembe, amit rendkívül bosszantónak tartok, ugyanis azt hittem, mostanában egészen belejöttem a visszavágásba. Úgy tűnik, tévedtem. Bár ez határozottan bóknak tekinthető lenne, ha nem ő mondta volna. Vagy talán annak szánta? Végül csak felpattanok, és a konyhába rohanok, ahol a pultnak támaszkodva állok meg - levegő után kapkodva. Egyik kezemet a torkomra szorítom, míg másikkal a bútorlapba kapaszkodva tartom magam, és próbálok kevésbé dühös/elveszett/felpörgött lenni.
Végül a hűtő felé fordulok, de félúton megint csak lefagyok. Ez egy ilyen nap.
- Bob!
- Granger kisasszony! – mosolyodik el a manó. Egy bárszéken ül, könyökével a konyhasziget lapjára támaszkodik, és úgy figyel.
- Hogy kerültél ide?
Észre sem vettem. A francba.
- Tanácsosnak láttam magára hagyni a kisasszonyt Malfoy úrral.
- De hát miért? – húzom össze a szemöldököm. Bob csak a vállait vonogatja, mire csodálkozó arckifejezéssel kapok elő egy üveg hideg vizet. Vannak egészen hasznos mugli szerkezetek is. – Te is kérsz? – nyújtom felé az üveget, mire csak megrázza a fejét, én pedig felvont szemöldökkel fordulok a nappali felé. – Oké.

- Itt is va...
Ahogy megpillantom Malfoyt, hirtelen elcsendesedek. A karfára dőlve alszik, egyik karja az oldalán, másik a földre lóg: pont úgy néz ki, mint aki egyszerűen eldőlt, mint egy zsák. Gyorsan megnézem, minden rendben van-e vele, és valóban csak alszik-e. Aztán elmosolyodok, kerítek egy pokrócot, amit ráteríthetek, én pedig a fotelembe ülve olvasgatom tovább az aktáimat és a jegyzeteimet, míg ő mély álomba zuhanva fekszik a kanapémon.

- Kétlem, hogy haza tudsz menni.
Teljesen besötétedik, mire Malfoy felébred.
- Bob! – kiáltja el magát. – Hová lett ez a manó?
- Malfoy! Hallasz? – kérdem, miután tudomást sem véve rólam, a konyha felé forgolódik.
- Uram – lép elő Bob a sötétből.
- Mennünk kell – int neki Malfoy, aztán megpróbál felállni. És ezzel kezembe adja a győzelmet, ugyanis ahogy megmozdul, azonnal fájdalom nyilall a hátába, és rögvest vissza is zuhan a kanapéra.
- Hülyébb vagy, mint gondoltam, ha így akarsz hoppanálni – jegyzem meg karjaimat összefonva a mellkasomon.
Gúnyosan elvigyorodik, majd tehetetlenül nekidől egy párnának, és fejét hátravetve mindkét tenyerével az arcát dörzsöli.
- Ezt nem hiszem el.
- Alhatsz a kanapémon – ajánlom fel gyorsan, még mielőtt meggondolnám magam.
Kezei megállnak, két ujja közötti résen rám pillant, aztán oldalra dönti fejét, karjait pedig a kanapéra ejti.
- Komolyan?
- Ha visszafogod magad, el tudlak viselni – vonom meg a vállam. – Szóval légy résen – hunyorgok, mire elneveti magát.
- De holnap mindenképp megyek! Nem fecsérelhetem az időm olyan dolgokra, mint például pihenés.
- Ez lábadozás.
- Ah, egy kutya! – legyint, majd felül, hogy a térdeire támaszkodva előre hajoljon kicsit. – Apropó kikapcsolódás. Nem hallottál véletlen valamiféle Ex-Roxfortosok Összejövetele nevű rendezvényről?
- De – felelem összehúzott szemekkel. – Miért?
- Nos. Azt hiszem, fel akarják pörgetni az eseményeket Zabiniék. Sietős lett a dolog...
- Jaj, ne...
- És a következő állomásnak egy nosztalgikus rendezvény ígérkezik. Ezt hallottam, mielőtt kifektettek. Nem hiszem el! – rázza meg a fejét dühösen. – Ezért kitekerem a nyakukat.
- Előbb gyógyulj meg! – vágom rá hirtelen. – Aztán találjuk meg őket, és megmentünk mindenkit.
- Nagyon remélem – motyogja szórakozottan.
- És visszaszerzem a varázserődet, vagy legalább egy részét, mert ez így nem mehet tovább.
- Hogyan?
- Az legyen az én titkom.
Már megint olyan dologra készülök, ami miatt bajba kerülhetek. De létezik az a bizonyos fontossági sorrend, és ezért néha kockáztatnunk kell. Bármilyen áron.