Annyi mappát halmoztak fel a végeláthatatlan hosszúságú szobában, hogy képtelenség pillanatok alatt megtalálni a megfelelőt.
Természetesen bűbájokkal levédve tették mindezt – csak az arra felhatalmazott személyek ragadhatnak pálcát a helyiségben -, így most tehetetlenül álldogálok két többméteres magasságú polc között, azon töprengve, vajon merre induljak: az M betű, vagy a friss ügyeket tartalmazó dobozok felé. A szemöldökömet ráncolva vakargatom a homlokomat, vacillálva a két irány között. Végül a frissek felé fordulok, ott ugyanis kevesebb az anyag, azokat hamarabb átnézem. Na meg aztán Mallory ügye még lezáratlan – felesleges lenne a porosodó papírok közé lebegtetni. Kétszer jobbra, egyszer balra, majd újra jobbra kell fordulnom, hogy elérjem a célom. Valóságos útvesztő az egész terem, el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet nap mint nap itt bolyongni az aktatologató dolgozóknak.
A friss ügyek doboza - melyet sértés doboznak hívni, lévén konkrétan egy ötméteres magasságú, behemót, irattartónak nevezett, kihúzható fiókokkal rendelkező...nos, szekrény – úgy magasodik fölém, hogy ha teljesen hátrahajtom a fejem, még akkor is nehézkesen látom a tetejét. Ugyanis nem csak zsúfoltság, de félhomály is jellemzi az iratraktárt.
Nagyot sóhajtok, mielőtt belevetném magam a keresésbe, aztán összedörzsölöm a tenyereimet, és a legalsó polctól kezdve sorban kihúzogatom a világos színű fiókocskákat. Az elsőket rögtön vissza is tolom, miután megállapítom, hogy Halálos Balesetekről szóló iratokat tartalmaznak. Még mindig guggolva nyúlok a második polc felé, ahol Sötét Varázslatok Alkalmazása és Fekete Mágiában Használatos Tárgyak Birtoklása a fő téma. A harmadikon Lopással/Csalással/Rablással kapcsolatos bűntények sorakoznak. Ez már nagyon forró, mappáról mappára átvizsgálok minden aktuális írást, de nincs köztük az az egy, melyet szeretnék megnézni. Csalódottan húzom fel az orrom, miután az utolsó címkét is elolvasom. Felállok, csípőre tett kézzel fixírozom az alul lévő dobozok közé begyűrődött pergamendarabokat, az apró szamárfüleket és a bútor bizonytalan lábait. Hirtelen összehúzom a szemeimet, majd visszafordulok a legutóbb vizsgált fiókhoz, hogy még egyszer átnézzem... És valóban nincs benne Clary. Pedig őt bizony elrabolták!
Ezek szerint lennie kell valahol egy az aktuálisnál is aktuálisabb kupacnak – fogalmam sincs, ebben hol a logika, de a Minisztérium már csak ilyen furcsaságokkal teli intézmény -, amely talán tartalmazza a Downsonne papírokat is. Végignézek mindent, egészen szemmagasságig, míg fel nem tűnik, hogy néhány polcnyival magasabban, egy doboz tetejére pakolva kilóg néhány akta sarka. És azok bizony meglehetősen frissnek néznek ki. Nyújtózkodni kezdek, hátha bele tudok csippenteni valamelyik sarkába, de nem megy. Néhány másodpercnyi habozás után körülnézek, majd kibújok a cipőmből, és fellépek a második, majd a harmadik polc szélére, bal kezemmel erősen szorítva egy biztosnak tűnő pontot a szekrényen. Innen felnyúlva épp meg tudom érinteni az legalsó papír sarkát, ha még eggyel magasabbra mászok, meglesz a torony teteje is. Kitapogatom a következő polc szélét a lábujjaimmal, majd óvatosan felhúzom magam, és belecsípek néhány irattartó sarkába, óvatosan lehúzva őket a többiről.

- Mi az, hogy ebédszüneten vannak?!
Közeledő léptek zaja tölti be a teret – ezek bizony veszélyes tűsarkak, én mondom! -, mire ijedtemben elengedem a polcot, és egy hajszálon múlik, hogy hátra nem esek. Az utolsó pillanatban húzom magam után a lábaimat, mintha magam ugranék le, így sikerül megúsznom sérülések nélkül, bár a mappák így is a sötét padlón kötnek ki.
- Sajnálom, alig tíz perce mentek el.
- Megmondtam, hogy mindig tartson itt valakit! Mindig! Mi ebben olyan bonyolult?
- Semmi, asszonyom – érkezik a válasz olyan halkan, hogy éppen csak sikerül megértenem.
- Hallatlan! – szűri ki fogai között a viharos sebességgel trappoló boszorka. – Most magam keresgélhetek a porosodó papiruszok között. Mintha ez az én dolgom lenne!
- Többé nem fordul elő.
- Remélem is. Különben mi sem látjuk többé egymást – jelenti ki határozottan, majd kicsit halkabban, inkább magának mondva hozzáteszi: - Nem mintha olyan nagy probléma lenne.

A szemeimet forgatva kaparom össze a szétcsúszott lapokat. Halványan elmosolyodok, amikor egy címkén megpillantom a Mallory nevet, majd gyorsan külön teszem a többitől, és felállok. Aztán megpillantom Clary nevét is, és alig egy másodpercnyi töprengés után az ő iratait is magamhoz szorítom, a többit pedig hanyagul belököm egy olyan magasan lévő polcra, melyet lábujjhegyen nyújtózkodva még éppen elérek.

- Hatos folyosó – mondja a nő, mire összeszorított szemekkel indulok – minden reményem szerint – az ajtó irányába, ugyanis ez pont az, amelyen én szerencsétlenkedek. Egy lábon ugrálva sietek a szekrénysor vége felé, a buta magas sarkúmmal idétlenkedve, szabad kezemmel a mellkasomhoz szorítva értékes zsákmányom. – Ez lesz az, igaz? – hallom a hátam mögül, mire hirtelen a folyosók kereszteződése felé ugorva elveszítem az egyensúlyom, és elterülök a hideg padlón, magam után rántva egy egész papírkupacot a mellettem lévő polcról. Szerettem volna megkapaszkodni benne, de sajnos nem sikerült.

- Mi volt ez?
A világoskék ruhába bújt, hosszú, sötétbarna fürtökkel – és más előnyös tulajdonságokkal – megáldott boszorka hunyorogva bámul az árnyékba burkolózott sarok felé, ahol mozdulatlanul üldögélek, jobb kezemmel egy újabb mappaköteget visszatartva a zuhanástól.
- Mire gondol, asszonyom? – érkezik mögé az alig 150 centi magas, kerek szemüveget viselő leltáros férfi, akit szerencsémre sikerült elkerülnöm korábban.
- Nem fontos – pillant rá a nő. – Megérkeztünk, igaz?
A férfi aprókat bólogatva felel, mire a boszorka felhúzott orral a szekrénysor felé fordul.
- Na. Akkor minél hamarabb keresse meg nekem a szükséges iratokat. Rémisztő ez a hely – borzong meg, majd összefont karokkal figyeli, ahogy az alacsony varázsló szerencsétlenkedik egy olyan polccal, melyet ő a sarkánál található plusz 15 centi támogatással könnyedén elérhetne. Hülye tyúk!
- Itt van – jelenti ki a férfi, feljebb tolva orrán kerek szemüvegét. A nő kitépi kezéből a mappát, látványosan sarkon fordul, és távozni készül, a varázsló pedig leszegett fejjel követi.

Lehunyt szemmel fújom ki a visszatartott levegőmet, majd nagy nehezen feltápászkodok, újabb károk okozása nélkül. Felnyalábolom a földre hullt dokumentumokat, és betömködöm őket a polcra, ahonnan leestek. Miután végzek, mosolyogva fordulok a szomszédos folyosó felé, ahol korom sötét van ugyan, de szinte biztos vagyok benne, hogy egyenesen a kijárat felé vezet. Épp elindulnék, amikor megpillantom a szekrény alá becsúszott, hatalmas borítékot, melynek csak egyik sarka látszik tisztán. Összehúzott szemöldökkel guggolok le, hogy visszatehessem a helyére. Óvatosan felveszem, majd a többi irathoz lépek, hogy felülre csúsztassam, amikor észreveszem a ráfirkantott nevet, és újfent eláll a lélegzetem –ezúttal a meglepettségtől. Minden porcikám arra vágyik, hogy elolvassam a benne elrejtett papírokat, de nem tehetem... Az nem lenne szép dolog...

- Idióta! Azt mondtam Millor, nem azt, hogy Mallor!
Úgy tűnik, visszafordult ez az idétlen páros. Nem maradhatok tovább, muszáj lelépnem, így betuszkolom a borítékot a helyére, és lábujjhegyen lépkedve menetirányba fordulok.
- Mallor – motyogja a varázsló. - Sajnálom, asszonyom, bizonyára félreértettem. Azonnal hozom a megfelelő papírokat...

Csak akkor nyugszom meg igazán, amikor behúzom magam mögött az iratraktár ajtaját, és eliszkolok nem csak a folyosóról, de az emeletről is. Szó szerint bezuhanok a liftbe, mely a saját osztályunkra visz. A felvonó falának dőlve várom, hogy megérkezzünk, és a fölöttem lebegő röpcetliket figyelem. Tény és való, hogy tisztábbak, mint a baglyok, bár én kifejezetten boldog lennék, ha visszaállna a régi rendszer, a madarakat ugyanis sokkal eredetibbnek tartom ezeknél a vinnyogó, papírrepülőre emlékeztető kis fecniknél.
Miután kiszállok, felszabadultan lépkedek a már-már üres folyosón az irodám ajtaja felé. Borzasztóan kíváncsi vagyok; alig várom, hogy végre elolvashassam az ujjaim között szorongatott papírokat. Talán sikerül befoltoznom néhány lyukat, találnom egy-két apróságot, ami újabbakhoz vezet, hogy minél közelebb kerüljek a megoldás(ok)hoz.
Néhány méternyi távolságból veszem észre, hogy az ajtóm résnyire nyitva van. Lassítok a lépteimen, erősen koncentrálva a helyiségben folyó beszélgetés rövidke foszlányaira. Amikor felismerem egy fölöttem lévő varázsló hangját, a kezemben tartott mappákat viharos sebességgel tuszkolom világos ingem alá a hasamhoz, ugyanis egyáltalán nem tartozik rám a tartalmuk, és minden bizonnyal gyanúba keverném magam, ha megtalálnák őket nálam.
- Én azt mondom, várjuk meg, míg megérkezik Granger kisasszony. Bizonyára kimerítő magyarázatot kapunk a dologra.
- Meg lehet ezt magyarázni?
- Ugye nem gondolja komolyan, hogy ez nem félreértés?
Összehúzott szemöldökkel nyitok be az irodámba, mire minden pillantás rám szegeződik. Belépek, szemeimet szüntelenül a kis társaságon tartva, melynek tagjai közül kettőt is ismerek. Az egyik folyton részt vesz a tárgyalásokon, a másik pedig Mr. Batons, a varázsló, aki jelenlegi posztomra emelt. Igyekszem minél meglepettebb arcot vágni, majd halványan elmosolyodok, és köszöntöm őket.
- Szép napot! – nézek végig rajtuk újra. – Segíthetek valamiben?
- Ami azt illeti, igen – felel rögtön az íróasztalom sarkának támaszkodó nő.
- Mi lenne az?
- Magyarázza meg ezt – mutat az asztalomra. Elkerekedett szemekkel sétálok a pennáim mellé helyezett, sorba rendezett üvegcsék és apró dobozkák felé.
- Mik ezek?
- Ne játssza az ártatlant! – ripakodik rám a nő, mire bosszúsan felé fordulok.
- Már ne is haragudjon, de soha nem láttam még ezeket az üvegeket! Honnan kéne tudnom, mi van bennük?
A szemeit forgatva sóhajt fel, miután Mr. Batons egy pillantással elnémítja, hogy felém fordulva átvegye a szót.
- A bizonyítékszobából eltűnt néhány tárgy – mondja teljesen normális hangon. – És ezek mind közéjük tartoznak – mutat az íróasztalomra. – Természetesen nem feltételezzük, hogy a maga műve – pillant szúrósan a nőre -, de szeretnénk tudni, hogy van-e ötlete, hogy kerülhettek az irodájába ezek a tiltott tárgyak. Van esetleg valaki, akinek szándékában állhat gyanúba keverni önt?
- Gyanúba keverni? – vonom fel a szemöldököm.
- A szekrényében találtuk őket, egy dobozba rejtve – tájékoztat, majd összehúzott szemekkel a hasamra pillant. – Rosszul van? – kérdi, mire egy pillanatnyi gondolkodás után megrázom a fejem, és óvatosan elengedem az ingem alá rejtett mappákat. Szerencsére a helyükön maradnak, a szoknyám szegélye biztonságban tartja őket. Némán tátogok az üvegcsékre pillantva. Mégis ki a fene hozta őket az irodámba?
- Úgy érti, itt? – mutatok zavartan a könyvespolc alatti kis komódra, melynek ajtaja félig nyitva van.
- Pontosan – bólint. – Az alkalmazott varázslat idevezetett minket, ugyanis valaki üzent nekünk, hogy az eltűnt bizonyítékok még a Minisztérium területén találhatóak.
Idegesen a hajamba túrok, és a komódhoz lépek.
- Fogalmam sincs, ki tehette – mondom végül, ami teljesen igaz. Tudtommal ez idáig nem gyűjtöttem ellenségeket, mindent titokban csináltunk Malfoyjal. Csak és kizárólag Paul Downsonne-nal találkoztam: ezt lefülelhették, de hát ebben aztán igazán nincs semmi gyanús.
- Ez esetben ajánlom, hogy a jövőben nagyon figyeljen oda – mondja Mr. Batons, biztató pillantást küldve felém, mire bólintok egyet. – Persze az is meglehet, hogy a megbízhatósága miatt rejtették a maga irodájába a lopott tárgyakat. Hiszen itt senki sem keresné – teszi hozzá aggodalmas arckifejezésem láttán.
Az orra alatt motyogó nő dühösen visszarendezi a fehér kartondobozba az üvegcséket, majd felkapja őket, és kirohan a helyiségből. Néhány perc múlva, amikor magamra maradok, elképedve roskadok le az asztalom mögötti fotelbe, hogy aztán rögtön fel is pattanjak, és kiráncigáljam a hasamat csiklandozó papírokat az ingem alól. Akármilyen furcsa is ez az egész, ráérek foglalkozni vele később – a másik két ügy sokkal, de sokkal fontosabb.
Először Mallory mappáját húzom magam elé, hogy zsinórban legalább hússzor elolvassam, sorok között elrejtett apróságok után kutatva. De semmi. Igazság szerint meglehetősen vékonyka darab, nem túl sok újdonsággal:
21 éves, bevándorló lány, tanulmányait a Beauxbatons Varázslóakadémián végezte. 5 éves koráig árvaházban nevelkedett bátyjával, bizonyos Paul Downsonne-nal, aki négy évvel idősebb nála. Később nevelőszülőkhöz kerültek, akikkel egy Párizshoz közeli faluban éltek, egészen addig, míg nagykorúak nem lettek...
Összehúzott szemekkel figyelem az oldalakat, azon töprengve, Paul vajon miért nem említette, hogy nevelőszülőknél nőttek fel. Nem mintha létfontosságú információ lenne ez az ügy szempontjából, de azért mégis.
Hátradőlök a fotelemben, hagyom, hogy karjaim tehetetlenül az ölembe hulljanak, majd a plafont bámulva rakosgatom össze a fejemben a szerzett információkat. Ami azt illeti, nincs túl sok belőlük, de ezért a kevésért is hálásnak kell lennem, így csak annyit állapítok meg, hogy talán érdemes lenne beszélnem Malfoyjal. Mi van, ha valahogy össze lehet kötni ezt a két ügyet? Elvégre Malloryt is el akarták rabolni.
Végül kinyitom Clary mappáját, hogy azt is alaposan végigbújjam, bár már rég lejárt a munkaidőm, s az ablakon kipillantva úgy tűnik, valóban későre jár, ugyanis mostanra szinte teljesen besötétedett.

***

- TEGYÉL LE! MOST! AZONNAL!!!
Malfoy röhögve indul a nappali felé, erősen átkarolva a térdem hajlatát, míg én a vállán átdobva kapálózok, és olyan erősen ütögetem a hátát, amilyen erősen csak lehetséges – maradandó károsodások okozása nélkül, természetesen. A hajam teljesen összekócolódott, tincseim összecsavarodott kis csigákban rázkódnak, ahogy Malfoy megemeli a vállát, kicsit biztosabb helyzetbe lökve engem.
- Komolyan mondtam! – csapok ököllel a hátára. – Hallod???
- Fogd már be – mondja úgy, hogy szinte hallani lehet a képén elterülő vigyort. Viszonzásképp pedig gyengéden a vádlimra csap.
A nappaliba érve aztán kicsit lassít, én pedig addig fészkelődök, míg szorítása enyhülni nem kezd, végül pedig hagyja, hogy a padlóra csússzak. Tenyere végigsiklik az oldalamon, miközben tompítja a földet érésem, aztán másik kezével hátra simítja előrehullott, kusza tincseimet. Egy pillanatig némán bámulom az arcát, majd hirtelen felindulásból a mellkasára teszem a tenyerem, pont mintha meg akarnám ütni, de valamiért olyan lágyan, hogy még érintésnek nevezni is túlzás volna.
- Ez meg mire volt jó? – vonom fel a szemöldököm bosszúsan, mire újfent elvigyorodik.
- Semmire – rázza meg a fejét. – Kedvet kaptam cipekedni.
- Nehéz vagyok? – kerekednek el a szemeim kissé sértődötten. Mintha ez lenne a legnagyobb probléma! Hah! Mi a fene van velem?!
- El sem tudod képzelni, mennyire – mondja, miközben arca alig néhány centire van tőlem, s azon kapom magam, hogy minden porcikám szeretné semmissé tenni ezt az aprócska távolságot.
- Bunkó – vágom a képébe felhúzott orral, ő pedig elneveti magát, jobb kezével óvatosan végigsimítja a hajam, és határozottan a szemembe nézve azt mondja:
- Tudom.
S a távolság megszűnni látszik, amikor... Valaki... megrázza a karom?

- Granger! – mormogja valaki tompa hangon, mintha a távolból próbálna szót érteni velem. – Granger! Ébresztő!
Nyűgösen mozdítom a fejem kicsit oldalra, ugyanis úgy érzem, valami nyomja az arcomat.
- Kelj már fel, te lusta nőszemély! – háborog tovább, mire jobb kezemmel erőtlenül valami sima felületre csapok. Épp arra készülök, hogy lehunyjam a szemeimet, szóval fogja be, és hagyja, hogy tovább folytatódjon ez az álmom, mely sokkal békésebbnek tűnik a valóságnál. És sokkal...
- Malfoy – nyöszörgöm érthetetlenül, miközben újabb rázást érzek a karomon. Mi a fenéért rángat, miután az előbb olyan kedvesen nézett rám? Jézusom.
- Ide figyelj. A sötétség azon nyomban beszennyezi az irodádat, ha nem térsz magadhoz!
Szóval van ez a kar. Igen, egy erős kar, amelyik olyan biztosan tart a földön, hogy a pulzusom egészen magasra emelkedik, és...
- Na, jó – sóhajt ez mélyhangú, a gonosz alak lemondóan, majd a térdem alá nyúl, aztán a vállamnál fogva magához ránt, és felemel, míg én kábán kapaszkodom az álmomba. Hol is tartottam? Ó, igen, a karok! – Jól figyelj! Most éppen az ablak felé sétálunk. És ha nem pattannak ki a stréber szemeid, kihajítalak rajta!
- Malfoy – mondom újra, fogalmam sincs miért, aztán egyre éberebbé válok, míg meg nem hallom, hogy:
- Igen, én vagyok az! Gonosz pofa, aki megszakította az álmaidat. Csak ébredj már fel!
Olyan gyorsan nyitom ki a szemeimet, hogy magam is belezavarodok, és azt sem tudom, hol vagyok. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy jobb karom Malfoy nyakában pihenve vegetálgat, és valóban az ablak felé tartunk. Úristen!!!
Pánikszerűen a föld felé fordulok, hogy minél hamarabb távolabb kerüljek tőle. Így aztán gyönyörűen elhasalok, de hipp-hopp fel is pattanok, és az ingemen végigsimítva, fejemet felszegve szerzem vissza majd' elveszett méltóságom, kérdő pillantással megajándékozva a velem szemben álló, meglehetősen zavart ábrázatot mutató szőkét.
- Ez meg mire volt jó? – kérdi végül, néhány másodpercnyi néma bambulás után.
- Úgy érted, az alvás? –húzom össze a szemöldököm, pedig pontosan tudom, hogy nem erre gondol. – Pihentető, a kimerültséget teljes mértékben eltüntető, igencsak kellemes elfoglaltság – sorolom mosolyogva, kicsit kioktató hangnemben. – És még kalóriát is lehet égetni vele! – Hah! Ezt Ginnytől hallottam! – Én pedig nőből vagyok – vonom meg a vállam.
- Látom – mondja cseppet sem értelmesebb pillantással. – De én az ugrálásra gondoltam.
- Ja, hogy az – túrok a hajamba ártatlanul. – Nos, tanácsosabbnak láttam biztos lábakon folytatni.
- Le is tehettelek volna, ugye tudod? – dönti oldalra a fejét, mire elvörösödve félre fordítom a pillantásom.
- Így gyorsabb volt – vágom rá, mire hangosan felnevet.
A fejét rázva sétál az ablak felé, majd felül a párkányra, és karjait a mellkasán összefonva gondolkodik el.
- Mi járatban vagy? – kérdezem tőle felvont szemöldökkel. – És honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Nem volt nehéz kitalálnom – néz rám lesajnálóan. – Miután nem találtalak a lakásodban, egyből idejöttem. S lám, rád is bukkantam – vigyorodik el, mire sértődötten veszek egy jó mély levegőt, hogy hozzávágjak néhány cseppet sem szép jelzőt, de végül nem mondok semmit. Már csak azért se.
- Szuper – mosolyodok el az asztal szélének támaszkodva. – És az első...?
Kinyújtja a kezét, és mutatóujjával az asztalom felé bök, mire kíváncsian a megfelelő irányba fordulok. Egy összetekert újságot dobott Mallory mappájára.
- Kilencedik oldal, jobb felső sarok – mondja, mire gyorsan fellapozom, hogy megkeressem a megfelelő cikket. Lassan elhalványuló, majd újra megjelenő betűkkel írták a rövidke tudósítás fölé:

Eltűnt boszorka után kutat a Zsebpiszok köz

- Micsoda? – húzom fel a szemöldököm. – Ugye nem...?
- Olvasd csak tovább! – bólogat Malfoy bíztatóan. – Hangosan.
Sóhajtok egyet, aztán a cikkre pillantok, és megköszörülöm a torkom.
- A Zsebpiszok köz varázsgömbökre specializálódott boltjának tulajdonosa, bizonyos Amanda Fratch hetek óta nem jelent meg a közösség lakói előtt. Az említett helyen nem ritkák az eltűnések, számos varázsló és boszorka dönt úgy, hogy hosszabb időre elvonul a nyilvánosság elől, mégis, amennyiben a képen látható személyt... - halkul el a hangom, hogy aztán megrázzam a fejem, és bosszúsan Malfoyra nézzek. – Ez valami vicc, ugye?
- Szerintem is botrányos megfogalmazás – bólint egyetértően. – Hihetetlen, mekkorát esett a színvonal az utóbbi időben...
- Valóban? – kérdezem felvont szemöldökkel, arra utalva, hogy ez egyáltalán nem érdekel, mire halványan elmosolyodik.
- Talán kamunak tűnik, de lényegében igaz.
- Úgy érted, létezik olyan, hogy közgyűlés a Zsebpiszok közben? Már nem azért, de nem tűnnek túl társasági személyeknek...
- Létezik – nevet fel.
- És én erről nem tudtam???
Ennyit arról a vaskos könyvről, amit még másodikban bújtam végig a Sötét Utak Mágusairól.
- Úgy tűnik, nem – vonja meg a vállait amolyan „ez kit érdekel" stílusban, majd hozzáteszi: - És még egy boszorkát is elraboltak. Ez volt a lényeges információ, ha nem tűnt volna fel.
Figyelmen kívül hagyom utóbbi mondatát, és újra végigfutom a rövidke írást.
- Gondolod, hogy köze van az ügyünkhöz? – nézek rá komoly pillantással. Lecsúszik az ablakpárkányról, majd zsebre dugott kezekkel mellém lép, és ő is az újságpapírra pillant.
- Azt hiszem. Egy Piszokközi boszorka csak úgy magától is eltűnhet.
- És ha beszorítják két varázsló közé, akkor tökéletes megoldás egy kis időhúzásra – fejezem be, Malfoy pedig egyetértően bólint egyet. Ilyen közelről pont úgy fest az arca, mint az álmomban – ahol cseppet sem volt ellenséges. Elpirulok a gondolatra, és lehajtom a fejem, nehogy véletlen a szemébe nézzek. Megköszörülöm a torkom, és azt mondom: - De miért akarnák elrabolni? Úgy értem, miért pont őt?
- Halványlila gőzöm sincs – rázza meg a fejét tanácstalanul. – De megvan az esti programom.
- Te nem szoktál aludni?
Felvont szemöldökkel néz rám, majd elneveti magát, és azt mondja:
- Szerinted életben lennék?
- Költői kérdés volt...
Mosolyogva megrázza a fejét, aztán a cikkre pillant.
- Gondolod, hogy jutunk vele valamire?
Nem válaszol, csak tovább mosolyog, amit meglehetősen idegesítőnek találok, de nem tehetek ellene semmit. Elgondolkodva nézek végig a karján, mellyel az asztalra támaszkodik, azon töprengve, hogy lehetett ilyen buta álmom. Na meg aztán, miért élvezem annyira ezt a bugyuta csipkelődést? Miért szűnt meg bennem az iránta érzett ellenszenvem? És miért csak most veszem észre, amikor tulajdonképpen már hetek óta eltűnt???
- Elcsentem Clary aktáját – mondom hirtelen, nehogy még tovább üvöltözzenek a fejemben ezek a cseppet sem megnyugtató gondolatok.
Zavart pillantással méregeti az arcom, aztán elmosolyodik, mire az asztalomra mutatok, ő pedig a mozdulatot követve a mappa irányába fordul, de nem lép el mellőlem.
- És van itt még valami... - ásítok Mallory papírjai felé fordulva.
- Várj – mondja, mire meglepetten nézek fel rá. – Majd holnap.
- Holnap? – vonom fel a szemöldököm.
- Ja – köszörüli meg a torkát. - Álmosnak tűnsz. - Kifejezéstelen arccal bámulom, aztán hirtelen elmosolyodok, mire a hajába túr, és hozzáteszi: – Nekem pedig dolgom van. Szóval mennem kell.
Óvatosan bólintok egyet, ő pedig az ajtó felé indul, de alig egy lépést tesz, már vissza is fordul.
- Hogy érted azt, hogy elcsented?
- Úgy, hogy nem tartozik hozzám, mégis kihoztam az iratraktárból – felelem halkan, a szemeimet forgatva.
Szélesen elmosolyodik, majd felemeli karját és... óvatosan megütögeti az enyémet.
- Gratulálok, Granger! – mondja elismerően. - Azt hiszem, rossz hatással vagyok rád.
Hogy rossz hatással? Én nem vagyok olyan biztos benne.
- Pontosan – bólintok végül.
S bár nem mondom ki, de úgy értem: csak hiszed. 

Ha tetszett ne habozz vote-olni illetve kommentelni! :)