Mosolyogva magára hagyom a pocsolya mellett álldogáló Malfoyt, és a nappalimra gondolva dehoppanálok. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a hajnalt, a látogatást, a bujkálást, a boszorkát... És Malfoyt. Akármennyire is szeretnék valami vagy valaki másra összpontosítani, nem megy. Csak és kizárólag a szürke szemek sarkában csücsülő nevetőráncokat látom magam előtt, míg kibújok a pulcsimból, és a fotelom karfájára terítem.
- Merre jártál? – szólal meg valaki a hátam mögött, mire gyorsan megperdülök, hogy oldalra döntött fejjel figyeljem a kanapémon üldögélő Ginnyt. Lábait törökülésbe húzva, egy párnát magához ölelve néz végig rajtam. Tekintete néhány másodpercig az edzőcipőmön ragad – úgy tűnik, ma mindenki figyelmét felkelti ez a darab - , majd felvont szemöldökkel pillant fel rám, várva, hogy válaszoljak végre.
- Én... - gondolkodok a lehető legmegfelelőbb kerítés után kutatva. – Nos... Futni voltam – jelentem ki határozottan, majd jobb kezemmel a nyakamat dörzsölgetve bólintok egyet, hogy még meggyőzőbb legyek.
- Futni? – húzza fel az orrát az ablak felé pillantva. Való igaz, nincs túl szép idő, de hát egy kis kocogáshoz nem szükséges hét ágra sütő nap. – Minek?
Megvonom a vállaimat, és azt felelem:
- Úgy érzem, szükségem van egy kis edzésre. Tudod... ellustultam mostanában – tárom szét karjaimat. – Nem árt egy kis karbantartás – mutatok végig magamon, majd lazán ledobom magam a fotelbe, melynek karfájára a pulcsimat terítettem, és végighúzom ujjaimat egy arcomba lógó tincsemen.
Ginny elkerekedett szemekkel bámul rám, ami kicsit megijeszt. Fogalmam sincs, mi ez a kétségbeesett tekintet, de cseppet sem biztató.
- Mi történt?
- Szerintem oké vagy – mondja pár másodperccel később. – Úgy értem, nincs semmi baj az alakoddal. Nézz csak meg engem – szorítja magához a párnámat. – Úgy érzem, már most híztam vagy öt kilót.
- Ginny – mosolygok rá kedvesen, és felpattanok a fotelből, hogy letelepedhessek mellé. – Ne hülyéskedj! Te vagy a legszebb lány ezen a világon. Kérdezd meg Harryt, ha bennem nem bízol.
- Hah! – horkant fel a szemeit forgatva. – Mintha legalábbis ő kevésbé lenne elfogult.
Összehúzott szemekkel nézek rá, azon töprengve, vajon mit szólna, ha Malfoy dicsérné meg. Nem mintha meg lehetne győzni a szőkét, hogy mondjon pár szép szót, de elméletileg...
- Nem ezért jöttem – sóhajt fel Ginny, majd hirtelen elvigyorodik, és teljesen felém fordul. A párnát az ölébe csúsztatja, ujjai hegyét a puha anyagba nyomja, és ajkait beharapva figyel. Értetlenül megrázom a fejem, jelezve, hogy talán tájékoztathatna, mire megvakarja a homlokát, és beszélni kezd.
- Ne akadj ki – figyelmeztet, ami teljesen fölösleges, ugyanis általában, ha valamit ezzel a két szóval kezd, biztos lehetek benne, hogy egy percen belül kikészülök. – A helyzet az, hogy randid lesz – mondja kissé bizonytalanul.
Kifejezéstelen arccal pislogok néhányat, majd veszek egy nagy levegőt.
- Hogy mondod? – kérdezek vissza abban reménykedve, hogy talán rosszul hallottam előbbi szavait.
- Találkozni fogsz egy sráccal – forgatja a szemeit.
- Neeeeem – rázom meg a fejem elmosolyodva. Aztán elnevetem magam, és azzal folytatom: - Kizárt dolog! – Na meg: - Ne is álmodj róla!
Megvárja, míg elmondom az összes ehhez hasonló mondatot, mely hirtelenjében az eszembe jut, és véget ér a légszomjam.
- Márpedig el fogsz menni vacsorázni Jeremyvel, és kész! – mondja elszántan.
- Nem, Ginny. Nem szokásom idegen emberekkel vacsorázni.
- Éppen ideje elkezdened! – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Eszem ágában sincs randevúzni azzal a bugyuta Jeremyvel. Nem, nem és nem! Egyáltalán nem érdekel, fölöslegesen elpocsékolnék egy egész estét az életemből, kellemetlenül érezném magam, és... Nekem nincs kedvem vacsorázgatni olyasvalakivel, aki nem... Aki nem a barátom. És nem Malfoy. (Sajnos még nem tudom, milyen posztot tölt be most az életemben, de kétségkívül szívesen ülnék vele egy asztalnál. Egyelőre kirekesztett állapotban lebeg egyes egyedül a semmiben, arra várva, hogy végre ki találjam, mit is jelent nekem valójában.)
- De nem szeretnék.
- Hermione Granger! Ősidők óta szingli vagy, és én véget kívánok vetni ennek a reménytelen helyzetnek, amilyen gyorsan csak lehet.
- Úgy mondod, mintha olyan egyszerű lenne – húzom össze a szemöldököm elmosolyodva, mire megvonja a vállát.
- Mert az.
- Komolyan? Nem is tudtam, hogy a szerelem kis dobozkába csomagolva kapható az Abszol úton – fonom össze karjaimat a mellkasomon.
- Egy: a szerelmet nem dobozba, hanem szexis ingbe csomagolják. Vagy semmibe – gondolkodik el, majd megrázza a fejét és folytatja. - Kettő: nem mondtam, hogy szerelmesnek kell lenned. Azt mondtam, randevúzz, hogy legyen esélyed megtalálni a szerelmet.
Elgondolkodva bámulok magam elé. Talán érdemes lenne végiggondolnom az imént elhangzott gondolatokat, de képtelen vagyok rá – csak az ingbe, illetve semmibe csomagolt szerelem jár a fejemben, egybefonódva a kíváncsisággal: vajon egy hivatásos rosszfiú hogy festhet abban a csábos textíliában avagy nélküle?
- Hahó! – bök a karomba Ginny, mire felkapom a fejem, és értetlenül meredek rá. – Föld hívja Hermionét.
- Itt vagyok – mondom zavartan, jobb kezemmel a karomat markolászva ott, ahol ujjai a bőrömbe fúródtak.
- Holnap este legyél nagyon csinos!
- Holnap? – húzom fel a szemöldököm. – Úgy érted, holnapra találkát szerveztél nekem anélkül, hogy szóltál volna? Mi van, ha nem is érek rá?
- Mi dolgod volna? – kérdi oldalra döntött fejjel.
- Hát... - emelem fel a karom, hogy széles mozdulatokkal magyarázva felvázoljam másnapra vonatkozó terveimet. Aztán megakadok, kezem az ölembe ejtem, és csendbe burkolózva bámulok a dohányzóasztal irányába. – Dolgom van, és kész.
- Na persze. A munkaidőd rég véget ér este nyolcra, úgyhogy nincs kifogás. Találkozol Jeremyvel, és punktum.
- De Ginny! – veszem könyörgőre a figurát.
- Találtam neked egy csodálatos ruhát, abban biztos a siker. És, ami azt illeti... Utána meginterjúvollak, ugyanis ez tökéletes alkalom a cikkem folytatásához.
Idegesen a hajamba túrok, összeszorítom a szemeimet, és próbálok megoldást találni. Hogyan győzhetném meg róla, hogy ez nem helyes?
- Nem lehet –rázom meg a fejem végül. – Nem találkozhatok Jeremyvel.
- Már miért ne tehetnéd? – nevet fel meglepetten.
Sóhajtok egyet, és előállok az egyetlen olyan magyarázattal, mely talán hatásos lehet.
- Azért, mert nekem valaki más tetszik.

Hosszú percekig meglepetten méregetjük egymást, aztán Ginny elvigyorodik, és jobb kezét a szája elé kapja.
- Úristen, ezt nem hiszem el! – kiáltja el magát, majd összehúzza szemeit, és hozzáteszi: - És erről miért nem tudtam eddig?
Talán azért, mert én sem? Lehet, hogy csak még húzósabb helyzetbe kevertem magam. Jaj...
- Mert még nem biztos – vonom meg a vállam végül. – És amíg nem beszélhetek határozottan az érzéseimről, addig inkább egyáltalán nem nyilatkozok.
- De én a legjobb barátnőd vagyok! – csap a párnára sértődötten. – Nekem mindenről tudnom kell!
- Először gondoskodj arról, hogy a drága férjed értesüljön minden fontos információról! – pillantok a hasára. Válaszolni akar, de végül ujjaival a pólóján végigsimítva becsukja a száját, és tüntetően félrefordítja a fejét.
- Ez nem olyan egyszerű. Te azt hiszed, elég, ha csak odaállok elé, és azt mondom: képzeld, Harry, gyerekünk lesz! – mosolyodik el, mintha valóban leendőbelijéhez beszélne. Aztán karjait a levegőbe emeli, és megrázza a fejét. – De nem! Én azt akarom, hogy nagyot szóljon. Érted? – pillant rám kíváncsian.
- Hogy nagyot szóljon? – ismétlem meg kuncogva. – Szóval... mondjuk egy ájulás?
- Legalább – bólogat teljesen komoly ábrázattal.
Mindketten elképzeljük, ahogy Harry meglepettségében a földre zuhan, miután megtudja, hogy apuka lesz. Igazán mulatságosan festhetünk, ahogy oldalra döntött fejjel, összehúzott szemöldökkel ülünk egymással szemben a kanapén, majd felnézünk a másikra, és kitör belőlünk a nevetés.
- Ez esetben azt javaslom, várd meg, hogy valami puha legyen a közelben – paskolom meg Ginny karját óvatosan.

***

Miután Ginny magamra hagy – hamarosan visszatérünk a dologra! nézéssel -, összeszedek néhány mappát, melyeket szeretnék visszavinni az irodámba. Ideje újakra cserélni őket, hogy átvizsgálhassam a következő köteg lapot is. Miközben a komódom felső fiókjában kutatok egy kis cetli után, melyre a lehetséges mappák sorszámát firkantottam le, ujjaim közé akad a tegnap érkezett levelem, és újra eszembe jut a benne álló kérés, s az általa ébresztett zavaros gondolatok sokasága.

Lepaktáltam az ellenséggel, hogy elkapjam az embereket, akikkel egész életemben egy oldalon álltam... Gondolkozz, Granger!

A minisztériumi íróasztalom mögül Mallory Downsonne egy törvényszegő lánynak tűnik, olyasvalakinek, aki tévútra lépett, s most épp a büntetésére vár. A nemrég kapott levelet olvasgatva pedig egy ártatlan húg képe lebeg előttem, akiért aggódó bátyja harcol. Vajon bízhatok egy idegen szavaiban? Vagy el kéne suhannom felettük a tudattal, hogy egy ember élete száradhat a lelkemen, de a szabályokhoz hű maradtam?

Bizonyos esetekben az emberek hajlamosak leegyszerűsíteni az igazságot. Mintha legalábbis egy ősrégi recept lenne az üknagymamájuktól, egy elronthatatlan málnatortáé, mely csak és kizárólag akkor lesz tökéletes, ha hajszálpontosan ragaszkodnak az összetevőkhöz, a mértékhez, na meg persze a sütési időhöz. Akármennyien is bújják végig az elsárgult lap kacskaringós betűkből álló sorait, mind pontosan ugyanazt látják.
Sajnos egészen sokan követik el ezt a hatalmas hibát: egy oldalról vizsgálják az eseményeket, és figyelmen kívül hagyják a mögöttes tartalmat, azt a másik szemszöget; csak arra koncentrálnak, amit az orruk elé raknak.
Én viszont sosem fogom elfelejteni, hogy mennyi minden rejtőzhet egy bezárt ajtó mögött, hogy mennyi titokról hullhat le a lepel, ha megpróbáljuk kinyitni azt, és ezzel mennyire sokat változtathatunk néhány ember életén. Sok dolgot tanultam a háború alatt, s nagy részük még ma is éppúgy igaz, mint akkor volt. Ha valaha is lehetőségem nyílik rá, hogy segítsek másokon, hát megteszem.

***

London utcáin olyan sok ember lézeng, hogy képtelenség kisebb ütközések nélkül megúszni egy sétát. A táskám pántját szorongatva vágok át az emberek között, hogy végre egy csendesebb utcára fordulhassak, és megkereshessem a hotelt, melynek címe Paul Downsonne kacskaringós betűivel díszeleg a levelem alján.
A házak falára erősített számokat figyelve közelítek a célom felé a szűk, kövekkel kirakott úton, melyen épp egy autó férne el - ha valaki szembe jönne, egyiküknek le kéne állnia valamelyik ház parkolójára.
A már kívülről is barátságosnak tűnő viktoriánus ház bejárata előtt apró virágokkal teleültetett kert szélesedik. Tucatnyi színben pompázó sziromlevelek hada forgolódik a lágy szellőben, egy szempillantás alatt elbűvölve a látogatót. Mosolyogva nézek végig az aprócska kerten, majd a téglavörös falra pillantok. Ráérősen teszem meg a néhány lépcsőfokon keresztül vezető utat a bejárati ajtóig, majd megnyomom a csengőt, miközben szabad kezemmel elsimítom a kontyomból kiszökött hajszálakat.
Egy kedves nő nyit ajtót, majd a recepció előtti nappaliszerű helyiségbe vezet. Belülről éppen olyan otthonos az épület, mint amilyenre számítottam. A falakat barnás tapéta fedi, a berendezés régi stílusú bútorokból áll, a sarokban pedig annyi virág van, hogy egy kisebb botanikus kertet össze lehetne rakni belőlük. A helyiség a hátsó kert felé néz, melyet hatalmas ablak választ el a belső tértől. Mögötte kis asztalok sorakoznak egy széles teraszon, barátságos vendéglő hangulatát idézve. Egy kávészínű kanapén ülök, míg a recepciós lány felveszi a pultba rejtett telefon kagylóját, hogy tájékoztassa Mr. Downsonne-t az érkezésemről.
Egy pillanattal később néhány perc türelmet kér tőlem, én pedig kedvesen bólogatva fordulok a dohányzóasztalra pakolt újságok felé. Nagyon rég láttam ezeket a mugli lapokat. Sőt. Azt hiszem, muglikat is rég láttam.
Épp valami újonnan felfedezett tehetséget reklámozó címlapot figyelek, amikor a lépcső felől közeledő lépteket hallok. Odakapom a fejem, és megpillantom a lassan közelgő, magas, sötétbarna hajú férfit. Velem egyidősnek tűnik, farmert és világoskék inget visel. Arcán látszanak a gondterheltség félreérthetetlen jelei, de azért elmosolyodik, amikor észrevesz. Felállok, táskámat a puha kanapéra ejtem, és összefont karokkal várom, hogy odaérjen hozzám.
- Bonjour! – köszönt kedvesen.
- Üdvözlöm, Mr. Downsonne!
Kicsit közelebb lép, miközben megrázza felé nyújtott kezem, és határozottan rám néz.
- Köszönöm, hogy eljött – mondja francia akcentussal. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar meglátogat.
- Sajnálom, hogy egyeztetés nélkül jöttem – rázom meg a fejem bocsánatkérő pillantással. – Kíváncsivá tett.
- Ez esetben azt hiszem, illendő lenne meghívnom egy teára – nevet fel halkan.
Halvány mosollyal az arcomon bólintok, mire ő a teraszon elhelyezett asztalok felé indul, és meg sem áll a szélső korlát melletti kétszemélyes darabig. Ott aztán megtorpan, megvárja, hogy leüljek, aztán ő is helyet foglal, és kér magunknak egy-egy csésze teát. Amikor a rendelést felvevő hölgy hátat fordít nekünk, Mr. Downsonne összekulcsolt ujjait az asztallapra ejti, és kissé előrehajolva megszólal:
- Segítenie kell, hogy hazavihessem a testvéremet, mielőtt felébred.
- Rendesen belevágott a közepébe – nevetek fel halkan, aztán megköszörülöm a torkom, és hozzáteszem: - Szerintem érdemes lenne korábbról kezdenie.
Bólint egyet, én pedig figyelmesen hallgatva várom, hogy megtudjam, helyesen döntöttem-e, vagy sem. Szerencsére nincsenek sokan - egyetlen férfi ül a túloldalon, olyan széles újságot lapozgatva, hogy csak a feje búbja látszódik ki mögüle -, így nem kell attól tartanunk, hogy valaki majd furcsán néz ránk muglik számára nem mindennapi szavak használata miatt.
- Mennyi időt szán rám? – kérdi, mielőtt belekezdene a történetbe. – Csak hogy tudjam, mennyire lehetek részletes.
- Ráérek – vonom meg a vállam, rám nem jellemzően figyelmen kívül hagyva, hogy terveim szerint tulajdonképpen már bent kéne lennem a Minisztériumban. Igaz, annyira szorgalmas munkaerő vagyok, hogy valószínűleg örülnek, ha eltölthetnek egy napot nélkülem.
- Rendben – mosolyodik el, majd nagyot sóhajt, és komoly ábrázattal folytatja. – Először is, le kell szögeznem, hogy az én ereimben egy cseppnyi mágia sem csörgedezik.
- Szóval varázstalan ember? – húzom össze a szemöldököm. Valamiért arra számítottam, hogy varázsló.
- Száz százalékban mugli – bólint. – A testvéremnek azonban kijutott a jóból: tizenegy volt, amikor megkapta a levelét. Akkoriban nem igazán érdekelt – rázza meg a fejét. – Még a hideg is kirázott a levendulaszínű, illatosított papír látványától. Mallory bezzeg odáig volt a borítékból előtörő lila virágokért – nevet fel.
- Szóval a húga a Beauxbatons-ba járt.
- Így van.
- És hogy került Angliába?
- Ne ugorjunk annyira előre – mondja halvány mosollyal a szája sarkában. – A testvérem nem mindennapi diák volt.
Oldalra döntött fejjel várom, hogy folytassa.
- Annyira jól ment neki a tanulás? – kérdezem végül, mikor nem szólal meg. Végül is én is mindig az okosak táborát erősítettem, és a másoknak megírt vázlatok száma alapján valószínűleg nem számítottam mindennapi jelenségnek a suli falai között.
- Nem.
- Akkor?
- Különleges képessége van – jelenti ki határozott, de teljesen nyugodt hangon.
- Különleges képessége? – ismétlem összehúzott szemöldökkel, mire bólint egyet. – Mint például a gyógyítás?
- Ritkaságszámban mérve hasonló.
- Lehetne egy kicsit konkrétabban? – kérdem kíváncsian, miközben a felszolgáló hölgy kis tálcával egyensúlyozva halad felénk. Mr. Downsonne megvárja, míg lepakolja a csészéket, belekóstol a sajátjába, aztán a cukros edényke felé nyúlva kezd magyarázni.
- Mallory képes kapcsolatba lépni a túlvilággal. Ez nem azt jelenti, hogy szellemek szállják meg, vagy kedvére látogatja meg a halottakat odafönt – pillant az ég felé. - A hozzá hasonlító embereket Közvetítőnek szokás nevezni.
- Olvastam már róluk – bólintok elkerekedett szemekkel. – De aligha lehet a gyógyítókkal egy csoportba tenni őket. Sokkal kevesebben vannak– rázom meg a fejem. – Őszintén szólva, én még a létezésükben sem vagyok biztos – nevetek fel halkan. – Mármint voltam – kortyolok bele a teámba zavartan, mire Mr. Downsonne elmosolyodik. – Milyen képességei vannak?
- Úgy érzi a szellemeket, mint akárki mást. Úgy értem, ha azt mondanánk neki, öleljen meg egyet, ő szó nélkül megtenné, és még csak át se esne rajta.
Még belegondolni is furcsa. Ha Közvetítő lennék, és még egyszer találkozhatnék rég látott, se sohasem elfeledett barátaimmal és szeretteimmel, szorosan köréjük fonhatnám karjaimat? Érzeném őket, mint bárki mást? Beléjük kapaszkodhatnék azzal a reménnyel, hogy ha jó erősen tartom őket, talán tovább maradnak?
- Csak olyanokkal lép kapcsolatba, akiket mi is látunk? – harapok az ajkamba, azon töprengve, hogy mindannyian továbbálltak már.
- Nem – rázza meg a fejét mosolyogva. - Gyakorlatilag bárkivel képes beszélni néhány szót, ha az illető lélek hajlandó rá – mondja, mire összeszorul a mellkasom. Felkapom a teáscsészét, hogy ivás szimulálásával nyerjek néhány másodpercet összeszoruló tüdőmnek.
- Bárkivel?
- Igen – bólogat.
- Úgy érti, muglikkal is? – kérdezem halkan, tovább bővítve a köröket.
- Persze.
- Értem – lehelem teljesen elképedve, miután a mellkasomban valamennyire helyre kerülnek a dolgok, és újraindul a légzésem. – Mikor jöttek rá?
- Elég hamar felfedezték – vonja meg a vállát. – Bekerült a lányiskolába, aztán, mivel ott igen könnyen útjába akadt néhány szellem, hipp-hopp fény derült mindenre. Persze tucatnyi találgatás volt a miértekre, de aztán megállapították, hogy nincs más magyarázat.
- Gondolom, nem híresztelték.
- Ahogy mondja. Amennyire lehetett, titokban kellett tartanunk, csak a tanárai, a legjobb barátai és mi tudtunk róla. Meg persze néhány szellem... – sóhajt. – Mégis megtalálták őt.
- Hogyan? És kik?– vonom fel a szemöldököm meglepetten.
- Az utóbbit még nem sikerült kiderítenem. Hónapokkal ezelőtt próbálkoztak először. Egy hajszálon múlott, hogy Mallory megúszta – rázza meg a fejét. - Teljesen szét volt csúszva, mikor meglátogatott aznap este, és azt mondta, muszáj elrejtőznie. Rettenetesen megijesztett, mivel alapjában véve elég nyugodt teremtésnek számít. Tudtam, hogy komoly dolognak kellett történnie, ha ilyen reakciót váltott ki belőle.
- Félt?
- Sokkal inkább aggódott.
A különleges képességekkel rendelkező embereket általában azért támadják meg, hogy kihasználják őket, ez teljesen egyértelmű.
- Arra gondol, valakinek szüksége van a tehetségére?
- Ezt gyanítom – mondja összehúzott szemekkel. – De az is lehet, hogy nem csak a tehetsége, hanem ő maga is fontos.
- Mit tettek végül?
- Felült egy repülőre, és egy angliai barátnőjéhez ment, akit még az iskolában ismert meg. Egy ideig nála lakott, aztán keresett magának egy lakást.
- Tartották a kapcsolatot? Biztos benne, hogy elrabolták volna?
- Készített magának egy bájitalt – folytatja, figyelmen kívül hagyva a kérdéseimet. – Azt mondta, ha bajba kerül, megissza, és jó ideig nem lesz köztünk. Nem hal meg, mert képességei révén idő előtt át tud ugrani a barátaihoz, ha érti, mire gondolok.
- Persze.
- Néhány nappal a letartóztatása előtt már tudta, hogy a nyomában vannak. Gondoljon csak bele. Nem túl könnyű elkapni valakit, akit láthatatlan informátorok tájékoztathatnak a követőiről – mosolyodik el kissé idegesen. – Találtam egy boszorkát, akinél el tudtam volna rejteni őt, így azt mondtam, jöjjön haza, mire azt felelte, már nincs ideje rá.
- Ezért elintézte, hogy a Minisztérium celláiban feküdjön eszméletlenül, míg maga hazaviszi – bólintok elmosolyodva. – Onnan aligha lehet kicsempészni valakit, kiváltképp, ha eszméletlen.
- Igen. Valami feketeségről beszélt, de nem értettem igazán – húzza össze az orrát.
- Dementorok őrzik őket.
- Ez nem hangzik túl jól – dönti oldalra a fejét.
- Ha nyugton marad, néhány mínusz fokon kívül semmi baj nem érheti.
- És Mallory nyugton van.
- Ahogy mondja – bólintok. – Amennyire tudom, az életfunkciói tökéletesek, mégis úgy fest, mint aki nem ébred fel többször.
- Ez az állapot azonban nem tart örökké – húzza el a száját, majd mélykék szemeivel az enyémekbe néz, és azt mondja: - Segítsen nekem. Muszáj megmentenem őt, különben elveszik tőlem. Amint hivatalosan felhozzák onnan, le kell mondanom róla.
Az alsó ajkam harapdálva figyelem a teáscsészém szélét. Hihetetlenül törékenynek tűnik a fehér porcelán, mintha a teáskanál egyetlen koccanása is összetörhetné. Mégis, minden egyes ütközés alkalmával egyben marad.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, Mr. Downsonne – mondom végül, felpillantva a szemben ülő férfira. Boldogan elmosolyodik, majd bólint egyet, azt sugallva „Köszönöm!".
- Rendben. Kezdetnek mondjuk, szólíthatna Paulnak.

*

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy érdemes-e írnom ide... olvassa még valaki ezt a blogot egyáltalán?

Tudom... rengeteg időre eltűntem és ezt borzasztóan sajnálom is, de higgyétek el, meg volt rá a nyomós okom, nem lustaságból vagy nemtörődömségből nem folytattam ezt a történetet, egyszerűen nem volt hozzá lelki erőm.

Néhány hónappal ezelőtt egy számomra nagyon fontos, hozzám közelálló személy elhunyt, ami olyan szinten padlóra küldött lelkileg, hogy utána 1 hónapig kórházba kényszerültem. 
Nem tudtam enni, aludni, és őszintén létezni sem akartam többé, az írásról pedig teljesen el is felejtkeztem. Ez egy nagyon hosszú, és nehéz időszak volt nekem... még mindig az, és még sokáig az is lesz, viszont az utóbbi hetekben jutottam el arra a pontra, hogy képes legyek valamilyen szinten elfogadni ezt, beletörődni és újrakezdeni. 

Szóval most tartunk itt. 

Remélem megértitek ezt és tényleg nagyon sajnálom, amiért ilyen hirtelen köddé váltam. 

Azért ha még valaki olvassa a sztorit az nyugodtan vote-olhat, kommentelhet, nekem mindkettő nagyon sokat jelent.

Legyen szép estétek!