Az asztalomon tökéletes rend uralkodik. Papírok, különböző dokumentációk és kis feljegyzések, a varázspennáim és az egyetlen képkeret, amely helyet kapott az irodámban. Két kép van benne. Az alsón a szüleim állnak, egymást átkarolva mosolyognak rám, néha-néha intve egyet. Anyu alig hitte el, hogy valóban lehetséges olyan fotót készíteni, melyen mozog az ember, így aztán miután ellőttem, percekig nézegette, mindenhol jól megvizsgálva, hátha talál valami ésszerű magyarázatot a jelenségre. Végül elfogadta, hogy nem trükkről, vagy a fejlődő technika egy új vívmányáról van szó, csupán mágiáról. A felső képen a barátaimmal karöltve nevetek. Baloldalon Luna áll, mellette Neville, aki vigyorogva bök Luna oldalába, mire a lány felvisít meglepettségében. Utánuk én következem, Ronba karolva, aki éppen azon füstölög, hogy a mellette álló Harry valamit suttogva belepuszil Ginny fülébe.
A háború utáni évben minden csendesnek tűnt, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora zűrt sikerült elsimítanunk. Voldemort halálával kéz a kézben jött a béke, mely bizonytalan időre távol tartott tőlünk mindenféle szörnyűséget. Ron és Harry aurorképző szakra jelentkeztek, miután nagy nehezen letettek egy vizsgát a Roxfortban, letudva a hetedik évüket. Ginny úgy döntött, újságíró szeretne lenni, így kitűzte célul a Reggeli Próféta egyik rovatát, ahová cseppet sem könnyű bekerülni. Ron tavaly felfüggesztette a tanulmányait, és Romániába utazott, hogy jobban megismerje Charlie sárkányait, miután egy gyakorlati feladatban el kellett fogniuk valami tűzokádó fenevadat. Kéthavonta egyszer hazajön, olyankor mindig nagy vacsorát tartanak a Weasley-házban, melyre rendszeresen hivatalos vagyok. Harry és Ginny négy hónapja jegyben járnak, de megegyeztek, hogy addig nem tartanak esküvőt, míg Ginny be nem kerül a laphoz, Harry pedig le nem teszi a záróvizsgát, és hivatalosan aurorrá nem válik. Amennyire tudom, a háborút átvészelő barátaim mind jól vannak. Néhányan vidékre költöztek, vannak, akik az Abszol úton dolgoznak, míg mások tanárként tértek vissza a Roxfortba vagy a Minisztériumban álltak munkába.
És én... Nos, elvileg irigylésre méltó életem lett.
Három újság is van az asztalom távolabbi sarkában, és mindegyikben közöltek rólam egy-egy cikket. A Szombati Boszorkányban egészen sokszor lehet olvasni rólam, amennyire tudom. Sosem veszem meg a számokat, de Alice, az egyik lány a recepcióról folyton beteszi őket az asztalomra, mielőtt megérkeznék. Nem akarom megbántani, így halomra gyűjtöm őket; talán egyszer még jók lesznek valamire. A Minisztériumban dolgozók sorát bővítem. A külkapcsolatokért felelős osztályon dolgozom, rengeteg fontos tárgyaláson veszek részt. Mindez borzasztóan sok időt felemészt, gyakorlatilag folyamatosan dolgozom, de nem gondolom, hogy ez gond lenne. Én magam döntöttem így, és bár Ginny szerint beteges, amit csinálok, nekem nincs problémám vele, ugyanis akkor sem lenne izgalmasabb életem, ha minden este otthon lógatnám a lábam, sőt. Találkozókra járok, fontos emberekkel konzultálok és rakatszámra készítem a dokumentációkat. A feladatom meglehetősen összetett, éppen ezért szeretem annyira a munkám.

Halk kopogást hallok, miközben a pennám hegye halk sercegés kíséretében siklik végig az előttem lévő pergamenen. Felnézek, és elhadarok egy „Szabad!"-ot, mire az ajtó kinyílik, és Alice dugja be a fejét rajta.
- Miss Granger – szól halványan mosolyogva -, megérkezett a gyógyító bájitalok alapanyagainak beszerzési dokumentációja.
- Mondtam már, hogy Hermione – rázom meg a fejem, aztán a lefűzött mappáimra pillantok, majd vissza a lányra. – Felhoznád nekem, kérlek?
- Itt is van – lép be az irodába egy köteg pergamennel a kezében. Lassan az íróasztalomhoz sétál, majd leteszi a hozzá közelebb eső szélére, és megfordul, hogy távozzon.
- Alice! – szólok utána, még mielőtt kilépne az ajtón. Kíváncsi szemekkel fordul felém. – Nem lenne kedved elkísérni engem szombaton a Szombati Boszorkányhoz?
Felvont szemöldökkel néz rám, majd egyre szélesebb mosolyra húzódnak ajkai, és vadul bólogatni kezd.
- Nagyon szívesen!
- Akkor holnap megbeszéljük a részleteket – biccentek egyet, ő pedig vidáman kifordul a helyiségből.
Az a helyzet, hogy muszáj megjelennem a lapnál, akkor is, ha legszívesebben nem tenném. Indiából importált varázstextilből álló ruhakollekció beszerzésével kapcsolatos interjút fognak készíteni velem, ami, valljuk be, nem a munkaköröm csúcspontja. Mégis, a feladat az feladat, és mivel az exportáló céggel kedvező üzletet köthetünk, kötelességem ugyanúgy számba venni, mint mondjuk az asztal szélén heverő gyógyfőzetek készítésével kapcsolatos dokumentációt. Nekem nem túl izgalmas téma, de Alice rajong az ilyesmiért, miért ne hívnám hát el?
Összecsapom a brazil mappámat, és a Szent Mungó listájáért nyúlok. Három egész oldalon át sorolják fel a beszerzendő alapanyagokat és főzeteket. Borzasztóan hosszúnak tűnik ez, de ha belegondolok, hogy a háború után mekkora lehetett, összeszorul a szívem, és megállapítom, hogy valószínűleg ezekkel a méretekkel szerencsések vagyunk.
Kategorizálom a lista elemeit. A lényeg az, hogy a lehető legtöbbet ugyanabból az országból importáljuk. Árakban nincs nagy különbség, így kedvezőbb, ha a szállításra vagyunk tekintettel. Ezeket az anyagokat természetesen nem baglyok hozzák. Speciális varázslattal küldik el őket, mely szakasztott olyan, mint a hoppanálás. A magam részéről piszkos üzletnek tartom, hogy ezért plusz költséget számolnak fel, főleg ha az egészségügyről van szó.
Elveszek egy röpcetlit a pennáim melletti halomról, és írok egy rövid üzenetet Allisonnak, a szállításért felelős ügyosztály vezetőjének. Perceken belül válaszol, az apró lapocska becsusszan az ajtóm alatt, és csak az orrom előtt fékez le.

Ki tudnál segíteni? Az a helyzet, hogy szombaton lesz Ellie esküvője, és egy értelmes embert sem találok, aki képes átvenni a szállítmányt. Tudnál ajánlani nekem valakit?
Allison

A hajamba túrok, és hatalmasat sóhajtva esek gondolkodóba, vajon kit küldhetnénk el. Legszívesebben én magam mennék, de a buta interjúm miatt nem hiszem, hogy belefér az időmbe. Felpattanok a székemből, és elhagyom az irodámat, hogy a büfébe menjek. Végigszáguldok a folyosón, egyenesen magam elé nézve, nem törődve egyetlen rám vetett pillantással sem. Néha kedvem lenne kölcsön kérni Harry köpenyét, hogy az alatt settenkedhessek végig a folyosón, de eddig mindig sikerült legyőznöm a késztetést, és figyelmen kívül hagynom, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Akár jó, akár rossz is az.
A büfében többen vannak a megszokottnál. Valószínűleg a csütörtöki csillogócsokoládés muffin és a különleges varázsmenü az oka. Hunyorogva nézek körül, majd amikor kiszúrom a megfelelő asztalt, megindulok felé, és meg sem állok, míg mellé nem érek.
- Hermione! – mosolyog rám Sarah, Alice recepciós társa. Sokkal lazább lány, kicsit szeleburdi is, de egészen megkedveltem, mióta bekerült hozzánk. Halványan elmosolyodom, és köszönök nekik, aztán Timothyhoz fordulok, és kérlelő pillantással nézek a szemeibe.
- Tennél nekem egy hatalmas szívességet?
Timothy felvont szemöldökkel bámul vissza rám, aztán lassan bólint egyet, miközben megvonja vállait.
- Persze. Mi lenne az?
- Szombaton érkezik a Szent Mungó havi gyógyszeralapanyaga, és szereznem kell valakit, aki átveszi a szállítmányt.
Timothy újra bólint egyet, aztán a tányérjához fordul, és vigyorogva belecsíp a muffinjába.
- Rendben van. Ugye megkapom a jövő csütörtököt?
- Természetesen – fújom ki a levegőt megkönnyebbülve.
- Nem ülsz le? – kérdezi Sarah, mire megvonom a vállam és lehuppanok mellé. Felém tol egy kistál sütit, de nem igazán vagyok éhes. Egyet azért elfogatok róla, hogy ne sértsem meg. Lassan rágcsálom, miközben hallgatom a munkatársaim beszélgetését. Nagyon ritkán töltöttem velük az ebédszünetem, bár mindegyiküket ismertem, egyikükkel sem sikerült olyan szoros barátságot kialakítanom, mint a roxforti társaimmal. Azt hiszem, ez cseppet sem meglepő.
- Mi lenne, ha szombat este kirúgnánk a hámból? – vigyorog Alex, a veszélyelhárító osztályról.
- Én benne vagyok – vonta meg a vállát Sarah, mire a többiek sorra bólintanak egyet, aztán mind felém fordulnak. Felhúzott szemöldökkel nézek végig rajtuk, aztán beharapom az alsóajkam, és nagy levegőt veszek. Erre mit kéne mondanom?
- Sajnos nem érek rá – bököm ki végül, és arra gondolok, hogy talán áthívom Ginnyt. Akkor nem számít füllentésnek, nem igaz?
- Ha felszabadulsz, várunk – kacsint felém Alex, én pedig óvatosan elmosolyodva bólintok egyet. Kizárt, hogy elmenjek.

Csámpás a farkát csóválva nyújtogatja felém a mancsait. Az ölemben tekereg, én pedig mosolyogva simogatom a hasát, mire szokás szerint dorombolni kezd. Hihetetlen, mennyi mindent átvészelt már! Igazi túlélő.
Felugrik, megcélozza a földet, majd felnéz rám, és nyávog egyet. Előhúzom a pálcám, elmotyogok egy varázsigét, mire vékonyka, ezüstösen csillogó fénycsík száguld ki a pálcám végéből. Tekereg, egy része összegombolyodik, egy rövid pedig szabadon marad a végén, és összevissza cikázik a nappaliban. Csámpás kitartóan kergeti, én pedig mosolyogva figyelem. Felfogom a hajam, ha már felvettem a pálcám, és eldőlök a kanapén.

Sötét van, és hideg. Ha nem lennék olyan kíváncsi rá, mégis hová kerültem, valószínűleg összekoccannának a fogaim. Halk csöpögést hallok, mint amikor esik az eső, és az ereszről apró vízcseppek hullnak a földön terpeszkedő tócsába. Összehúzott szemekkel próbálom kivenni a helyiségben található berendezés körvonalait, de igazság szerint semmit sem látok. A farzsebemhez nyúlok, hogy előhúzzam a pálcám, de hiába tapogatok végig a derekamnál, semmit sem találok. A kezeimet előre tartva indulok meg, várva, hogy valami az utamba kerüljön, de az első, ami hozzáér a tenyeremhez, a nyirkos fal.
Csak és kizárólag a csöpögést hallani. Semmi mást. Végigtapogatom a falat, de mindenhol pontosan ugyanolyannak érzem. Se egy apró mélyedés vagy kiemelkedés, se egy beépített ajtó. Végig azonos anyag, rajta apró vízcseppekkel, melyek egy idő után az ujjaimra vándorolnak, majd a karomon végigfolyva zuhannak le a földre. Kőpadló van alattam, de a falhoz hasonlóan egyenletes. Mintha egy kijárat nélküli dobozba zártak volna.
És akkor egy hatalmas kattanást hallok. A falak elmozdulnak, én pedig a helyiség közepére rohanok, és szaporán lélegezve fordulok körbe. Egyre közelednek felém a hideg, nyirkos kövek, én pedig megoldáson töprengve nézek körül. Vagyis, körülnéznék én, ha látnék valamit. De még mindig sötétség borul a szobára. Érzem, ahogy először a jobb, majd a bal karomnak nyomódik a fal. A mellkasom szaporán emelkedik, összeszorítom a szemeimet, és várom, hogy befejeződjön, akármi is folyik itt. Testem minden egyes pontján nyomást érzek, egyre kínzóbbat, egyre elviselhetetlenebbet. És akkor minden megvilágosodik, mint amikor a mugli focipályákon felkapcsolják azokat a hatalmas reflektorokat. A falak eltávolodnak, visszaállnak eredeti helyükre, olyan gyorsan, hogy szinte észre sem veszem. A földre zuhanok, s a nyomás helyét szúró fájdalom veszi át, mintha egy egész késkészletet döftek volna belém testem különböző pontjain. Egyre lassabban lélegezve hagyom, hogy sodródjak az eszméletlenség felé. Hörögve töltöm meg a tüdőm oxigénnel, és lassan a plafon felé fordulok. A szemeim tágra nyílnak, amikor észreveszem a rajta függő hatalmas, kristályokkal díszített csillárt, mely egyetlen apró szálon lóg. Halk nyögés szakad fel a torkomból, oldalra kapom a fejem, és hallom, ahogy a lánc megreped. Egy másodperc sem telik el, s a csillár apró elemei mind belém fúródnak.

Zihálva ülök fel a kanapén. Időközben besötétedett, csámpás pedig letáborozott a földre lógó kezem mellett. A szívemre szorítom jobb tenyeremet, mintha ezzel lassítani tudnám dübörgő ritmusát, vagy legalább szapora légzésemet visszatarthatnám. Az ajtó halkan nyílik ki, mire ijedten fordulok felé. Tudom, hogy álmodtam, mégis rám ragadt a torkomat összeszorító érzés.
- Meglepetééééés! – ugrik be a sötét folyosóról Ginny. – Mi a baj? – kérdezi rögtön, mikor megpillant.
- Csak rosszat álmodtam – vonom meg a vállam lazán. Most kap rajta először, így nem tartja különösnek, hogy ilyesmi történik. Jobban belegondolva nem is az. Mindenkinek vannak rossz álmai. Az már más tészta, hogy én rendszeresen gyöngyöddző homlokkal, izzadságban úszva riadok fel az éjszaka közepén. Nyilván nem normális dolog, de így jártam. Elég kegyes volt velem a sors, így sosem problémázok ezen. Mit nekem néhány rémálom, amikor olyan sokan elestek a háborúban?
- Szegénykém – huppan le mellém, és aggódva méregeti az arcomat.
- Semmiség – mosolyodom el halványan, és a kezében tartott tasakra pillantok. – Mit hoztál?
Ő is a zacskó felé fordul. Széles vigyorra húzza ajkait, felemeli a csomagot, és kettőnk közé teszi.
- Először is, vacsorát – vesz ki egy doboz kaját, és leteszi a kanapé melletti kis dohányzóasztalra.
- Zsarolni akarsz engem? – vonom fel a szemöldököm, miközben gyanakodva a pálcikák után nyúlok.
- Dehogy – legyint, aztán alsó ajkát harapdálva mocorog ültében, mire kíváncsian nézek rá, hogy folytassa. – Randiztunk Harryvel.
- És ez olyan mély benyomást tett rád, hogy visszaredukálódtál tizenöt éves önmagaddá? – nevettem el magam, feltépve a doboz tetejét.
- Dehogy! – kiált fel sértetten. – A kapcsolatunk stabil, csodálatos, és rég tart már. Tizenöt évesen nem volt ilyen múltam.
- Csak elméletben – vigyorgok, és feltekerek egy adag tésztát a pálcára.
- Bolond – böki meg a karom, de azért elneveti magát. Felkapja az egyik kávészínű párnámat, az ölébe téve átöleli, és lábait törökülésbe húzva kezd mesélni. – Gondolom, kíváncsi vagy rá, milyen csodás napom volt.
- Természetesen.
- Csodás! – vigyorog, és belekezd. – Szóval, Harry egy gyakorlat után beszélgetett az egyik csoporttársával, aki mugli származású. Londonban él. Úgy értem, a mugli Londonban. A lényeg az, hogy miután ezek ketten kivesézték, milyen problémás megfelelő helyet találni nekünk – mutatott magára oldalra döntött fejjel, jelezvén, mi nők nem vagyunk egyszerű esetek -, felmerült, hogy Loui mugli barátnőjével hol a varázsvilágban, hol azon kívül találkoznak. Ezért Harry elvitt... hm... szóval, az a hely, ahol olyan puha székek vannak, meg egy nagy vászon, és úgy suhannak rajta a képek, mint Piton ósdi vetítőjéből... Tudod...
- Moziban voltatok? – kérdezem hunyorogva.
- Igen! – csettint, aztán leereszti vállait, és szerelmesen felsóhajt. – Csodás volt. Aztán, amikor kijöttünk, megláttam a szomszédos kajáldát, és eszembe jutott, mennyire szereted ezt a fura tésztát...
- Örülök, hogy tetszett – szippantok fel egy adag tésztát. – És köszönöm a kínait! – teszem hozzá vigyorogva.
- Ha már a randizásnál járunk...
- Nem!
A mosolyom azonnal elpárolog, és kifejezéstelen arcot öltve nézek rá.
- Naaaaa! – nyavalyog, de én továbbra is tiltakozva rázom a fejem.
- Kizárt dolog. Nincs szükségem kapcsolatra, és ezt már ezerszer megbeszéltük.
- De Jeremy iszonyatosan helyes! – néz rám pilláit rebegtetve.
- Ez még nem jelenti azt, hogy találkoznom kéne vele – vonom meg a vállam értetlenül, és tovább falatozok.
- Azért elég nyomós ok.
- Szerinted – mutatok felé a pálcikámmal. – Szerintem nem.
- Szerinted semmi sem az!
Megnyalom az ajkaimat, és egy ideig szótlanul üldögélek. Végül megvonom vállaimat, és oldalra döntött fejjel túrok le a kajás doboz aljára.
- Nem hát.
Ginny rosszallóan rázza a fejét, és azt mondja „Javíthatatlan!", én pedig elvigyorogok, és nekidobom a pálcikám.
Az az igazság, hogy még magammal sem vagyok teljesen tisztában. Hogy engedhetnék be valakit az életembe, mikor ilyen gondolataim vannak? Munkamániás vagyok, a karrierem mellett döntöttem, és egyáltalán nem hiányzik, hogy valakivel meg kelljen osztanom a dolgaimat. Tökéletesen érezem magam egyedül. Azt hiszem, hatalmas teher lenne beleszeretni valakibe, és rettegni tőle, hogy aztán majd elveszítem őt. Mert ez történt. Elveszítettem az embereket. Rengeteget. Sokan életben maradtak, valószínűleg rájuk kéne koncentrálnom, mégis folyton az elesett barátaim arca lebeg előttem, ha meghallok bármilyen szót, melynek köze lehet a harchoz.
- Van itt még valami - mosolyodik el Ginny néhány perccel később. Kíváncsian nézek rá, miközben újra a tasak mélyére nyúl. - Ez tökéletesen állna neked - húz elő egy királykék ruhát. Felém tolja, én pedig értetlenül bámulok rá, aztán elveszem tőle. - Próbáld fel!

Hermione!
Rengeteg elintéznivalót sóztak rám az előbb, azt hiszem, nem tudok elmenni a szállítmányért. Képtelenség szabadulnom, Peter ragályos fertőzést kapott el, mindenfelé fura kiütések vannak rajta, ezért muszáj bemennem helyette a tizenegyes tárgyalásra. Tudnál szerezni helyettem valakit?
Timothy

Lehunyom a szemeimet, és reménytelenül megrázom a fejem. Ilyen lenne az én szerencsém. Akármennyire is törekszem a tökéletes szervezésre, mindig becsúszhat valami. Belekukkantok a határidőnaplómba. Az interjú háromkor kezdődik, most reggel kilenc van. A szállítmány tizenegykor érkezik, ha nagyon siketünk, és a csomag nem késik, simán megérkezhetek időben.
- Alice! – kiáltom el magam. Másodperceken belül hallom a cipősarkak egyre hangosabb kopogását. Az ajtó kinyílik, a lány belép. Meglehetősen csinos, lila ruhát visel egy bordó kardigánnal. Nyilván a délutáni látogatás miatt csípte ki magát, bár, ha jobban belegondolok, amúgy is elég jól öltözködik. – El kell mennem – szedem össze gyorsan a legfontosabb cuccaimat. – Átveszem a Mungó szállítmányát, amilyen gyorsan csak tudok, visszajövök. Ha fél egyig nem érkezem meg, menj a Szombati Boszorkányhoz, ott találkozunk – mosolyodom el halványan. – Nagyon csinos vagy – pillantok rá, és elviharzok mellette, még mielőtt válaszolna.
A hatalmas épületben olyan előcsarnok fogad, melyben minden apró zaj hatására visszhang keletkezik. A cipőm hangosan kopog, eléggé idegesít. Keresztülrohanok a márványpadlós helyiségen, és belépek a túloldalon található kandallók egyikébe. Zöld fény villan, és egy másodpercen belül meg is érkezem. Három folyosó van előttem. A bal oldalin kell végigmennem, egészen az egészségügyi szekcióig, ahol Martha vár rám. Előfordult már néhányszor, hogy besegítettem, és átvettem a csomagokat, de Marthát a tárgyalásokról ismerem. Minden negyedévben van egy konferencia, ahol döntünk a lehetséges beszállítók listájáról. Nos, ott rendszeresen találkozom a lánnyal, aki egyébként nagyon kedves teremtés.
- Hermione! – mosolyodik el, és beinvitál az irodájába. A kandalló mellett elhelyezkedő dobozra pillantok. Öt perc múlva tizenegy lesz, akkor megtelik majd alapanyagokkal, átvehetem őket, és mehetek vissza az irodába. A működését a volt-nincs szekrényéhez hasonlítanám. Amint eszembe jut a roxfortban található darab, a hatodévünkre gondolok, és összeszorul a gyomrom. Dumbledore elhagyott minket, és ő még csak a kezdet volt. Aztán felvillan előttem egy hasonló kezdőbetűvel rendelkező név is, de gyorsan megfeledkezem róla.
- Baj van? – fordul felém Martha, mire megrázom a fejem. Az ujjaimat tördelve várok a csomagra. Felsóhajtok, amikor apró kattanást hallok, és Martha megindul a doboz felé. Tágító bűbájt szórtak rá, így kis mérete ellenére rengeteg alapanyagot halászik elő belőle a lány. Odalépek hozzá, és segítek neki, közben nézegetve a listám. Végig kell ellenőriznem minden egyes csomagolást és címkét, nehogy kavarodás legyen. Minden sor végére pipát teszek, a végén ellenőrzöm. Megakad a pillantásom egy jel nélküli sornál, és összevont szemöldökkel pillantok a hatalmas halom gyógyfőzetre Martha asztalán.
- Egy hiányzik – méregetem a tornyot. Vajon benne van, és csak véletlen hagytam ki a jelölést, vagy valóban hiányzik?
- Ó, a japán porladó tulipán! – csap a homlokára Martha, mire kíváncsi pillantással fordulok felé. – Kaptam egy felhívást, hogy nem szállítható ilyen módszerrel – húzza el a száját, és a dobozra mutat. – Egyre érkezik meg a kikötőbe – pillant a falon található órára. Rendesen elszaladt az idő a leltározással, már fél egy van, és én még mindig nem végeztem.
- Oké – mérlegelem a lehetőségeimet. – Elszaladok érte – mondom végül, inkább magamnak, mint Marthának.
- Rendben. Nincs túl sok belőle, simán el tudod vinni egymagad a Mungóba – mosolyog rám, majd a többi szállítmány felé fordul. – Ezekről majd én gondoskodom.
- Köszönöm! – pillantok rá hálásan. Végül is, nekem csak a hivatalosság miatt kell jelen lennem, innentől rábízhatom a dolgot.

Szakad az eső. A kikötőben mindenhol pocsolyák szegődnek az utamba. Gyors léptekkel szlalomozok köztük, és átkozom a percet, amikor reggel a magas sarkú cipőm mellett döntöttem. Fekete kosztümöt viselek, barackszínű inggel és fekete szandállal, mely nem igazán tartja távol a vizet a lábujjaimtól. Morgok egy sort, aztán összevont szemöldökkel lassítok a lépteimen, és gyanakodva figyelem a part mellett lebegő hajón járkáló alakokat. Hárman vannak, mint fekete ruhát viselnek, fejükre csuklyát húztak. Összeszorul a torkom az ismerős látványtól. Nem félek tőlük, mégis képes pánikba esni a testem, ha rájuk gondolok. Veszek egy mély lélegzetet, és határozott léptekkel folytatom az utam, mit sem törődve rossz előérzetemmel. Egy kis fabódé mellett haladok, már elég közel járok ahhoz, hogy halljam, miről beszélnek. Nem szokásom kifülelni mások társalgását, ezúttal mégis kivételt teszek. Torkomban dobogó szívvel lépek egy hatalmas hordó mögé, és a kis fabódé árnyékában állva leskelődök. Két alak szembe áll egymással, kinyújtja jobbját, és összecsapja tenyerét. Azt hiszem káprázik a szemem, amikor kis fekete párafelhő száll fel összefonódó ujjaikról, így összeszorítom pilláimat, megrázom a fejem, majd újra kinyitom őket. Nincs ott senki. Sóhajtok egyet, kilépek a hordó mögül, és a hajó felé lépkedek. Megszorítom a táskám vállpántját, felmegyek a kis lépcsőn, mely a fedélzetre vezet, és a nyakamat nyújtogatva nézek körül.
- Hahó! – mondom, nem kiabálva, de elég hangosan ahhoz, hogy ha van itt valaki, meghalljon.
Nem érkezik válasz, csak matatásra figyelek fel. A fedélzeten található fedett részbe vezető ajtó mögül jön a zaj. Kíváncsian lépek a hang irányába, ujjaimat a kilincsre csúsztatom, lenyomom, és már bent is vagyok. Újra tágító bűbáj. A hajó belseje hatalmasnak tűnik. Először egy kis előszobaszerű, sötét helyiség, ahonnan hosszú folyosó vezet a tákolmány egy távolabbi szegletébe. Minden, de minden fából van, a tartóoszlopok, a falon sorakozó, részben üres, részben megpakolt polcok. Apró. színes folyadékokkal feltöltött üvegcsék vannak rajtuk. Érdeklődve veszem sorra a polcokat, végignézve az összes címkét és csomagolásra tűzött cetlit. Érdekes főzeteket látok, az egyik polcon rendre olyanokat, melyek tárolása hónapok óta tiltott. Óvatosan az egyik üvegcse felé nyújtom a bal kezem, de még mielőtt elérném, mély, reszelős hangot hallok a hátam mögött.
- Maga meg mit keres itt?
Ijedten fordulok meg, olyan gyorsan, hogy egy pillanatra elmosódik előttem a világ.
- A japán porladó tulipánért jöttem – rángatom meg a zakóm szegélyét, és a hátam kihúzva nézek a nagydarab ember arcába. Hosszú vágás húzódik a jobb oldalán, kezeit ökölbe szorítva fonja össze karját mellkasán. Pocakos alkatú, de egyértelmű, hogy az izom sem hiányzik belőle. Ha harcolnom kéne vele, egyértelmű hátránnyal indulnék. Mármint, a fizikai adottságomat nézve.
- Japán porladó tulipán? – vonja fel a szemöldökét elgondolkodva. – Ó, a Szent Mungó! – pillant az egyik polc felé, majd mellé lép, és levesz a tetejéről egy piros csomagolású dobozt. – Ez lenne az – nyújtja felém.
Előhúzok a táskámból egy átvételi elismervényt, rábökök a pálcámmal, majd megkérem, hogy kövesse a példámat. Hatalmas sóhajjal teljesíti kérésem, aztán az ajtó felé néz, jelezve, hogy ideje lenne indulnom. A végeláthatatlan folyosóhoz fordulok, bizonytalanul álldogálok néhány másodpercet, aztán elnyomom megszűnni nem akaró kíváncsiságomat, és a kijárat felé veszem az irányt. Még mielőtt elhagynám a helyiséget, visszafordulok, a polcok felé nézek, és felhúzott szemöldökkel mutatok a sarokban lévő üvegcsékre.
- Remélem, tudja, hogy hónapokkal ezelőtt betiltották őket – mondom határozottan. – A maga helyében eltüntetném őket, mielőtt bajba kevernek.
- Mindenképp – vigyorodik el cseppet sem kedvesen. Rögtön tudom, hogy nem fog megszabadulni a bájitaloktól. Nos, ő tudja. Én figyelmeztettem.
Egy percig szótlanul bámulom a férfit, majd futó lépteket hallok. A hang irányába fordulok, és meglátom az egyik fekete ruhás alakot. Leesik az állam, az összes levegő kifut a tüdőmből, elkerekedett szemekkel bámulok rá.
- Elment már a ribanc? – kérdezi hanyagul, aztán lefékez, és észreveszi, hogy még az ajtóban állok. Gonosz vigyor ül ki arcára, összecsapja tenyereit, és megindul felém. - Hermione Granger! – lépked, egyre közelítve. – Ha tudnád, mennyire hiányoztál, drága sárvérűcske!
- Ismered? – mordul fel a nagydarab beszállító, mire a fiú bólint egyet.
- Jól lehetett szórakozni vele régen – fonta össze karjait a mellkasán. Két méterre tőlem megáll, és oldalra döntött fejjel méreget. – S gyanítom, nemsokára megismételjük a dolgot. Valószínűleg kicsit kegyetlenebb leszek... Bár, Bellát nehéz felülmúlni, ha gonoszkodásról van szó – húzza el a száját.
- Ne jártasd a szád, Zabini! – válaszolok a lehető leghatározottabban. – Én a helyedben nem jöttem volna vissza, ha már sikerült meglógnom – húzom össze szemeimet.
- Azt hiszed, nagyon okos vagy – nevet fel. – Lehetséges, hogy így van, még él emlékeimben a kép... A könyvmoly, stréber Hermione keze folyton a magasban van, minden közös óránkon. Mondd csak, mi a trükköd? Alapjában véve ilyen jó a vérkeringésed, van egy klassz módszered, vagy inkább zsibbadó karral tudálékoskodtál, minthogy egyszer az életben befogd a szád?
- Hol rejtőzködtél? – húzom össze szemöldökeimet. – Igazán választhattál volna olyan helyet, ahol legalább poénkodni megtanítanak, ha már győzelemre képtelen vagy – válaszolom negédesen mosolyogva.
Dühösen mordul fel, megindul az irányomba. Előrántom a pálcám, de amint megpillantom az övét, szaporán kezd verni a szíves, s a légzésem is felgyorsul. A francba!
- Megijedtél? – nevet fel. Tudja, hogy most legyőzhet.
Remegő kézzel tartom fel a pálcám, és arra koncentrálok, hogy a megfelelő varázslatot süssem el. Minden erőmre szükségem van, hogy talpon maradjak, térdeim folyamatosan remegni szeretnének, de szilárdan tartom őket. Érzem a szúrásokat, a nyomást, a tüdőmből kipréselődő levegőt. Valószínűleg másodperceken belül összezuhanok. Dühös vagyok magamra, kitartóan bámulom az előttem álló fiú arcát, de belsőm lerombolódása már megkezdődött.
- Most kicsiny elégtételt veszek – gondolkodik el, egyenesen a szemeim közé bökve pálcájával.
Túl sokáig vacillálok. A volt mardekáros elsüti az egyik főbenjáró átkot, fény villan, és egyetlen pillanaton múlik, hogy célba nem talál. Fájó szorítást érezek a bal karomon. Valaki megragadja, és erősen megrántja, mire a földre zuhanok. Beütöm a fejem az egyik ládába, de észnél maradok. Jobb kezemet a homlokomra szorítva mászok a padlón guruló pálcám után, míg fölöttem kék fényű átkok röpködnek. Arra koncentrálok, hogy elérjem a pálcám, csak aztán nézek a sötét lyuk felé, ahonnan sorra előbukkannak a semlegesítő átkok. A nagydarab fickó megbénulva rogy a padlóra, Zabini pedig hunyorogva próbálja kivenni, ki áll a sötétben. Gyorsan megmarkolom a pálcám, és küldök rá egy megmentőméhez hasonló bénító átkot, aztán hátamat a ládának vetve zihálok, erősen koncentrálva, hogy légzésen normális ütemre állítsam vissza. Fejem a fának támasztva nézek fel, majd a két földön heverőre pillantok.
A folyosóról egyre gyorsuló léptek zaját hallom. Megfelelő irányba fordulok, gyorsan felpattanok, és ahelyett, hogy amúgy teljesen ésszerű módon kiszaladjak a helyiségből, egy helyben álldogálva várom, hogy megérkezzenek. Azt hiszem, teljesen megőrültem.
Egy fekete ruhás alak lép ki a sötétből, kinyitja az ajtót, úgy, hogy a folyosón közeledők tökéletesen hallják a zajt, aztán újra karon ragad, és behúz maga mellé a sötét kis lyukba. Kezét a számra tapasztja, arca mindössze néhány centire van az enyémtől.
- Elhatároztad, hogy kinyíratod magad, Granger? – néz rám összetéveszthetetlen szürke szemeivel.   

                                                           Ha tetszett ne habozz véleményt írni vagy ☆-olni! ^^