-Bee, ébresztő! Hahó, kelj fel! -simogatta valaki az arcomat. Ki sem kellett nyitnom a szemem, tudtam hogy Charlie az. Az arcomat belesimítottam a tenyerébe, mint egy macska.

-Miért? -motyogtam álmosan, ő pedig édesen felnevetett.

-Mert az anyám megvizsgálna, ha esetleg felkelnél. -mondta olyan hangon, mint ahogy egy felnőtt beszél egy óvodással. Amint felfogtam amit mondott, felpattant a szemem és villámgyorsan felültem.

Velem szemben térdelt az ágyon Charlie. A haját kontyba kötötte, az arcán pedig egy széles vigyor terült el. Mellette az ágy szélén az anyukája, Camille ült. Egy színes virágos ruha volt rajta, hosszú barna haja a hátára omlott. Rokonszenvesen nézett rám.

-Elnézést, én nem... a francba. Izé. Jó napot. -túrtam bele a hajamba. Kifejezetten ügyesen teremtek magamnak kínos szituációkat.

-Nyugodtan tegezz drágám. Megmérhetem a lázad? -akkor vettem csak észre a kezében lévő piros dobozt, rajta egy fehér kereszttel. Gondolom valamilyen orvosi láda.

-Öhm.. igen, persze. -dörzsöltem meg az arcom.

-Fiam, kimennél amíg megvizsgálom Rebeccát? -kérdezte Charlie-tól az anyukája.

-Anya, tudod mi már... szóval... -keresgette a szavakat. Édesen zavarban volt, amin csak mosolyogni tudtam. Szépen kiegészítjük egymást, amilyen kínosan tudunk viselkedni.

-Kicsim, kifelé. Most. -utasította kedvesen.

-Felőlem. -tette fel a kezét lemondóan. -Mindjárt visszajövök. -adott egy gyors szájrapuszit, majd magában dünnyögve ment ki az ajtón, amit halkan becsukott maga mögött.

-Kezdhetjük? -ült közelebb. -Vedd le kérlek a trikód, meghallgatom a légzésedet és a szívverésedet.

Engedelmesen levettem a piros fölsőmet, így csak egy szál melltartóban ültem a barátom anyja előtt. Kicsit sem gáz.

-Camille, te orvos vagy, vagy nővér... -kezdtem neki a mondatomnak, de szerencsére nem hagyta hogy tovább dadogjak.

-Gyermekorvos vagyok. Nagy levegő! -utasított. -És ki! És újra...

Még megvizsgálta a szívverésemet, megmérte a lázamat és benézett a torkomba is.

-Nos drágám, elég csúnyán megfáztál, enyhe torokgyulladásod is van. Leigazollak erre a hétre és a fiamat is. Ő mindjárt elmegy hozzád néhány ruháért neked. Kell még valami? -kérdezte, és közben a koszos tányérokat és poharakat szedegette össze.

-Tessék?

-Ó persze, még nem tudod! Charles megkért, hogy erre a hétre ideköltözhess, mivel jelenleg egyedül vagy és nincs aki ápoljon. Szólok neki hogy visszajöhet. Húzd vissza a trikód és bujj be a takaró alá! Ha bármi kell, nyugodtan szólj. -simította meg a vállamat, majd a szennyes edényekkel a kezében kiment a szobából.

Amint kilépett az ajtón, bejött Charlie, aki egyenesen az ágyamhoz sétált.

-Anyám mindent elmondott? -fogta meg a kezem.

-Lakótársak leszünk? -vigyorogtam rá.

-Hozzak neked valamit?

-Kapj fel egy vázlatfüzetet és valamelyik tolltartót. Annyi elég. -pusziltam meg az arcát.

-Meg persze hozok ruhákat. -fűzte hozzá.

-Könyörgöm, vedd figyelembe hogy beteg vagyok! A franc akar valami kivágott vagy csipkés szarban szenvedni. -sopánkodtam.

-Hogyne. Majd meglátjuk.- vigyorgott.

-Gyere ide! -tártam szét a karjaimat, ő pedig nevetve ölelt magához. -Köszönöm. -súgtam a fülébe.

-Tudod hogy nem tesz semmit. -puszilt a fülem mögé. -Na de akkor indulok is. Nézz meg egy filmet, vagy sorozatot, vagy tudom is én. Sietek vissza, te pedig pihenj. -búcsúzóul még adott egy szájrapuszit, majd kikocogott a szobából és a házból is.

Megkerestem a távirányítót, majd benyomtam valamilyen rajzfilmet.

-Nem fogod elkapni tőlem?

-Mégegyszer mondom. Erős az immunrendszerem. -közeledett felém egy bögre meleg teával.

-Figyelj, szívesen alszom a kanapén, nekem nem gond. -erősködtem.

-Dolgozd fel, Bee. Itt alszol az ágyamban, velem, és nem azon a szaron. Értve vagyok? -adta át a teát.

-Ha elkapod, még meg is ütlek. -kortyoltam bele. Gyümölcstea. Nyami.

-Annyira örülök neki, hogy így szeretsz. -ironizált.

Időközben bebújt az ágyba közvetlen mellém. Magunkra terített még két pokrócot, majd összefűzte az ujjainkat. Mivel terveim szerint aludtam volna, gyorsan kiittam a bögre tartalmát és letettem az éjjeliszekrényre.

-Éjszaka nem szöksz le a kanapéra, ugye? -fordult felém és gyanakvóan méregetett.

-Kétlem. Lusta vagyok lecipelni ezt a sok cuccot. -sóhajtottam drámaian.

-Ez borzasztó. Most viszont aludj! -hajolt közelebb egy jóéjt puszi reményében, de elhúzódtam.

-Bocsi de terjednek a bacik. -húztam el a szám, a kuncogásomat visszafojtva. Azért az arcért esküszöm megérte.

-Ezt már nem hiszem el! -hisztizett. -Nem elég, hogy nélkülem akarsz aludni, de még meg sem csókolhatlak a kurva bacilusok miatt?

-Beteg vagyok, nincs mese. -vontam vállat.

-Én viszont leszarom. Elveszem ami az enyém. -mondta és az ajkaimra tapadt. Lerántotta a takarókat és fölém mászott. Az egyik kezét a hajamba vezette, a másikkal pedig megragadta a derekamat. Hevesen viszonoztam a csókot és magamhoz húztam a hülyét.

-Charles, bevetted a... -nyitott be Camille, majd amint meglátott minket, lefagyott.

-Bassza meg, ilyen nincs. -suttogta Charlie, majd legördült rólam.

-Ugye tudod hogy Rebecca fertőzően beteg? -tette csípőre a kezeit, és mérgesen nézett a fiára.

-Hagyjatok már! Leszarom hogy fertőző, a barátnőm, és ha meg akarom csókolni akkor meg is fogom! -puffogott.

-Bevetted a gyógyszereket? -vonta fel a szemöldökét Camille.

-Igen, képzeld bevettem. Már nagyfiú vagyok. -gúnyolódott. -Kimennél? -rivallt rá.

-Jó éjszakát gyerekek! -búcsúzott el. Charlie kipattant az ágyból és az ajtóhoz vetette magát, amit becsukott és kulcsra is zárt.

-Na végre! -feküdt vissza mellém.

-Miért voltál ilyen anyukáddal? -ráncoltam a homlokom.

-Milyen voltam? -értetlenkedett.

-Lekezelő. Gúnyos. Mintha nem is az anyáddal beszéltél volna.

-Tudod, -szólalt meg rövid hallgatás után -nem mindig viselkedik úgy, mint most, mint ahogy most látod. -monda keserűen, majd háttal fordult nekem és alvást színlelt.

Sóhajtva visszarángattam magamra a félredobott takarókat és lekapcsoltam a kislámpát. Fáradt voltam, de nem bírtam elaludni, és tudtam hogy Charlie sem. Bár úgy tett, mintha aludna, de ébren volt. És mérget vettem volna rá, hogy éppen nagyon agyal valamin.

Ahogy ledőltem a párnára, Charlie felé, vagyis a háta felé fordultam. Szabálytalanul emelkedett és süllyedt a teste, és szinte magam előtt láttam a zaklatott arcát. A kezemet finoman a vállára simítottam, amitől Charlie összerándult. Egy kicsivel közelebb mentem hozzá.

-Ébren vagy? -suttogtam, de nem kaptam választ.

Még közelebb bújtam, a mellkasom már szorosan a hátát érte. A kezemet lecsúsztattam a válláról a karjára, onnan pedig a derekára vezettem és átöleltem a hasát. Az arcomat nekidöntöttem a tarkójának.

-Haragszol? -kérdeztem halkan.

-Tudod hogy képtelen vagyok haragudni rád. -motyogta.

-Akkor mi a baj? -pusziltam meg a füle mögött.

-Tudom hogy egy rohadék vagyok, amiért így beszélek és viselkedek a szüleimmel. De higgy nekem, ők sem különbek. -megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat, majd a mellkasára fektette.

-Amúgy milyenek? -kérdeztem óvatosan. Gyanítottam, hogy nem szívesen válaszolna.

-Közel sem ilyen mézesmázosak. Sajnos elég szarul leplezik, hogy mennyire utálnak. -nevetett felkeserűen, de elcsuklott a hangja.

-Fordulj meg. -utasítottam lágyan. -Kérlek.

Elengedte a kezem, majd szépen lassan felém fordult. Nagyon meglepődtem az arca láttán.

Charlie sírt.

Ijedtem vizslattam az arcát. A szemei vörösek és könnyesek voltak, az arcá csorogtak lefele a könnyei, az ajkai remegtek. Szó nélkül öleltem magamhoz. A karjaival magához láncolt, az arcát a hajamba temette.

-Amikor... kiderült hogy depressziós vagyok, nagyon megváltoztak. Azelőtt sem voltak túl bájosak, de sokkal rosszabb lett a helyzet. Ellenségesek és ridegek lettek. Mintha az én tehetnék róla hogy beteg vagyok. -megremegett a hangja.

-Tudod, -fúrta könnyes, borostyánszínű tekintetét az enyémbe, -ezért van akkora szükségem rád. Kell valaki, aki legalább a látszatot tartja hogy szeret.

-Ez nem csak a látszat. Szeretlek. -vágtam közbe.

-Annak, hogy most itt vagy, nem csak az az oka, hogy anyám orvos. Magam mellett akartalak tudni, de nem ez az önzőbbik ok. Ha valaki külsős van itt, adják a jó szülőt. És már szükségem volt rá, hogy azt érezzem, jelentek még nekik valamit.

-A francba, ezeket nem is tudtam. -ingattam a fejem.

-Nem is kellene. Bocs hogy ezzel fárasztalak.

-Annyira hülye vagy. Tudni szeretném mi van veled. -jelentettem ki.

-Tessék, már tudod. -szipogta.

-Ne sírj. Szeretlek. Nagyon szeretlek. A kedvemért ne sírj, kérlek. -túrtam bele a kócos tincseibe.

-De annyira szar. Most komolyan, mégis mit csináltam? -húzódott el annyira, hogy a szemembe nézhessen.

-Semmit. -simítottam meg az arcát, ezzel letörölve a könnyeit.

-Aludjunk. Elegem van ebből a napból. -sóhajtott.

-Oké. Szép álmokat Charlie. Szeretlek. -csókoltam meg.

-Szeretlek. -suttogta két csók között.

Amikor elhúzódtunk, hátat fordítottam neki, ő pedig magához húzott. A karjait a derekamra fonta, a fejét pedig a nyakhajlatomba fúrta. Ahogy a nyakamba szuszog, ahogy magához ölel, ahogy kimondja hogy szeret... egyre jobban realizálódott bennem, mennyire szerelmes vagyok.