Charlie kezdett egy kicsit jobban lenni. Pár napja költözött még csak be, de javult az állapota, legalábbis én úgy láttam. Nyugodtabb volt, egyre kevesebb ilyen hisztirohamot kapott és nem is sírt annyit. Ami viszont változott, hogy sokkal bújósabb lett, és bár eddig is az volt, de most konkrétan folyamatosan egymást ölelgetjük, ha olyanja van. Néha befordul és órákig nem szól hozzám, ilyenkor pedig csak békén hagyom, had gondolkozzon.

Egy idő után viszont már kaja sem volt nagyon otthon, úgyhogy ahelyett, hogy halmoztam volna a rendelt kajásdobozok tornyát, úgy döntöttem elugrok vásárolni. Megint ölelgetős kedvében volt, alig akart elengedni, így csak miután megígértem hogy sietek és egy halom csók után hagyta csak hogy elmenjek.

Viszont abban a szent pillanatban, hogy leértem a lépcső legaljára, eszembe jutott hogy a pénztárcám a lakásban maradt. Majndem fejbe vágtam magam a hülyeségemért. Basszus, boltba megyek pénz nélkül. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek.

Visszamásztam a lakásomhoz, közben pedig jó alaposan kifáradtam. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom az egész, de megígértem Charlie-nak, hogy hozok pizzát, és most nem volt kedvem rendelni, na meg persze még elég sok mást is be kellett szereznem. Mire felszenvedtem magam, már nagyon elegem volt a rohadt lépcsőkből. Benyitottam az ajtón, majd miután beléptem, hangosan becsaptam magam mögött. Körülnéztem, de sehol sem láttam a tárcát, mire eszembe jutott, hogy a fürdőben hagytam.

-Charlie? -kiáltottam el magam, mire a fürdőből halkan kiszűrődött valamilyen hang, amit nem tudtam mire vélni. Mintha valami koppant volna a csempén, valami fémes. Összevont szemöldökkel közelítettem, aztán hármat kopogtam az ajtón. -Bent vagy?

-Igen. -vágta rá azonnal, és őszintén, gyanúsan gyorsan.

-Minden rendben?

-Persze. Miért ne lenne?

-Odabent hagytam a pénztárcámat. Bemehetek érte?

Újabb motoszkálást hallottam, majd fél perccel később újra hozzám szólt. -Most nem tudsz, de szívesen kiadom, ha szeretnéd. -kihallottam a hangjából a zaklatottságot, és nem igazán értettem a miértjét.

-Biztos hogy nincs semmi baj? -kérdeztem újból.

-Bee, ne hülyéskedj. Tök rendben van minden. -nevetett fel erőltetetten. Szinte bántotta a fülemet a hamissága.

-Én azért szeretnék benézni. -makacskodtam. Annyira feltűnő volt a furcsasága, hogy most már látni akartam, hogy biztos legyek benne, valóban nincs semmi baja.

-Ne legyél már ilyen erőszakos! Éppen dolgom van, nem tudsz bejönni, de tessék, itt a tárcád. -résnyire nyílt az ajtó, aztán megjelent a keze, benne a fekete bőrtárggyal. Viszont mielőtt becsukhatta volna az ajtót, bedugtam a lábam, és belöktem annyira, hogy beférjek.

-Nem tudom miért kell... -kezdtem bele, de elakadt a szavam, a lehető legrosszabb értelembe. Charlie nem viselt pólót, a karjait a háta mögé dugta, és pont olyan arcot vágott, mintha rajtakaptam volna valamin. Illett a helyzethez, ugyanis egy pillanattal később megakadt a szemem a földön heverő véres vécépapírkupacon. -Mit csinálsz? -kérdeztem elhűlve, pedig pontosan tudtam a választ.

-Bee, ez nem az aminek látszik. -mentegetőzött.

-Charlie, mi a francot csinálsz? -emeltem fel a hangom.

-Kicsim, megmagyarázom. Félreérted. -kezdett pánikba esni. A szemeit ide-oda kapkodta, a hangja megremegett.

-Mutasd a kezed.

-Bee, én...

-Azt mondtam mutasd a kezed! -ordítottam rá, ezzel beléfojtva a szót. Lesütötte a tekintetét, de nem tette amit kértem. Előreléptem és agresszívan magam elé húztam a karját. A korábbi terjedelmes heggyűjteménye tovább gyarapodott vagy két tucat új darabbal. Vékony patakokban csordogált lefele a vér a kezéről, és ahogyan fogtam a karját, ráfolyt az enyémre. -Mi a szart csináltál?

-Ne haragudj. Annyira sajnálom, én nem akartam. Én csak... -makogott. Nem bírtam a szememet elszakítani a karjától. Úristen, ha ilyen sok vér folyik a sebből, nagyon mélyre vághatott.

-Miért tetted?

-Annyira szégyellem magam. Könyörgöm bocsáss meg. Nem akartam hog meglásd. Ez csak... -nem tudta befejezni a mondatot, egyszerűen elakadt.

-Hol a pengéd? -a hangom halk és kimért volt. Amikor felnéztem az arcára, meglepve vettem észre, hogy egy hajszál választja el a sírástól. Majdnem kibuggyantak már a könnyei, a szája vészesen lefele görbült.

-Itt. -nyújtotta előre a másik kezét, majd szétnyitotta az öklét és a tenyerembe ejtette az apró fémtárgyat, amin még frissen csillogott a vére. Hányingerem lett. Elengedtem a karját, kirontottam a fürdőből a nappaliba, kinyitottam az ablakomat és kimásztam a tűzlépcsőre. Habozás nélkül dobtam el olyan messzire a pengét, amennyire csak tudtam.

-Óriásit csalódtam benned. -jelentettem ki idegesen, mikor visszamásztam. A nappali közepén állt, a karjára egy adag papírt szorított. Amikor kimondtam, elszakadt nála a cérna és elsírta magát. -Megígérted nekem, hogy soha többet nem nyúlsz ahhoz a szarhoz. Megígérted! Így higgyem el a többi ígéretedet is?

-Bee, nem tehetek róla. Tudod hogy nem tehetek róla. -hajtotta le sírva a fejét. A vállai remegtek, ahogy rázta a testét a zokogás.

-Ha szednéd a gyógyszert, amit felírtak neked, akkor talán nem lenne ilyen baj! Akkor nem a rohadt öngyilkosságon gondolkoznál, és nem vagdosnád magad, mialatt lemegyek a boltba! -üvöltöttem rá, mire összerezzent. -Charlie, szétbaszol mindent, ami körbe vesz. Nem érted, mekkora fájdalmat okozol nekem? -folytattam jóval szelídebb és halkabb hangon.

-Tudod a mániás depressziónak mi a másik neve? -motyogta maga elé. -Bipoláris zavar. Kibaszottul bipoláris vagyok, és nem bírok megbírkózni a mélypontokkal. Van valami az agyamba, ami nem úgy működik, ahogy kellene, de nem tudok tenni ellene. Én nem vágytam egy ilyen szarságra, ahogy egy cukorbeteg sem vágyik a diabéteszre. Nem bírom megállni, mert ha eszembe jut akárcsak egy pillanatra is a penge, nem tudom kiverni a fejemből, amíg a kezembe nem veszem. A gyógyszer ezen nem segít annyit, mint te hiszed. Ez nem csodaszer, csak valami, ami eltompít. Nem tud úgy küzdeni a depresszió ellen, ahogyan kellene. És... és hiába vagyok felpörögve, hiába érzem úgy, mintha enyém lenne a világ, ha a következő pillanatban elborulok. Soha nem leszek normális, és soha nem bírom majd leküzdeni, mert ebből rohadtul nem lehet kigyógyulni, mint egy megfázából. Sajnálom. -emelte rám a vörös szemeit.

Egyszer sem beszélt még ilyen őszintén a betegségéről. Lehet, hogy utánaolvastam a depressziónak, de bőven nem ér annyit, mint a személyes tapasztalatai. Bipoláris zavar. Úgy néz ki, a mániás és a sima depresszió nem hasonlítanak egymásra annyira, mint gondoltam. De Charlie most olyan dolgokat mondott ki, amiket az életben nem mertem volna megkérdezni. Annyira ledöbbentem, hogy meg sem bírtam mukkanni.

-Gyűlölöm, hogy fájdalmat okozok neked. Nem bírom elviselni, de magamat sem. Ne haragudj Bee, de annyira önző vagyok, hogy mindig én nyerek veled szemben. Inkább választom az önpusztítást, mint a boldogságodat. Te vagy a legjobb dolog az életemben, de túl sokat bántalak. Nem érdemled ezt.

-Charlie...

-Ne, most ne szakíts félbe. Be kell fejeznem. -sóhajtott. -Lesznek olyan fázisok, amikor mániás leszek. Lesznek, amikor még a mostaninál is szarabbul leszek. Van, amikor a szeretetre vágyom, de van amikor gyűlölök mindent. Néha meg akarom menteni a világot, néha csak nézem, ahogyan elpusztul. Vannak olyan napok, amikor a szexre van szükségem, vagy csak egy ágyra, ahonnan meredhetek a plafonra és utálhatom magam. A saját elmém öl meg szép lassan. Nem tudom, hogyan lábaljak ki ebből. De nem kérem, hogy maradj velem. Mert akkor vállalnod kell a kockázatot, ami én vagyok. Nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy valamilyen módon bántani fogom magam. Igyekszem uralkodni magamon, de tudom hogy lesz, amikor nem fog menni. Tudom, hogy el foglak lökni magamtól, utána pedig a bocsánatodért fogok könyörögni, de ezt ell kell fogadnod, mert ez is én vagyok. És lehet, hogy ezt a legelején kellett volna megkérdeznem, nem most, de... hajlandó vagy ezt elviselni és így mellettem maradni? Hogy tudod, nem fogok megváltozni?

-Szeretlek Charlie. Szeretlek és szeretni is foglak, akármilyen is vagy, akármennyire is maga alá gyűr a betegséged. Nem hagylak cserben. -azzal odaléptem és szorosan hozzábújtam. Csak fél karjával ölelt magához, de ez is elég volt. Mindketten sírtunk, így egy idő után már nem is tudtam, ki vigasztal kit. Képtelen voltam haragudni rá úgy istenigazából, mint ahogy megérdemelte volna, pedig nagyon akartam. De mégis ki az a kegyetlen, aki képes egy beteg emberre haragudni? Mert ez a brutálisan őszinte és elkeserítő valóság; Charlie beteg.

-Amióta velem vagy, kevesebb a hangulatingadozásom, mint általában. Jobban viselek egyes dolgokat, de most, hogy Danny nincs... Bee, életem egyik legkritikusabb szakasza vár rám.

-Segítek, ahol és ahogy csak tudok. -motyogtam a mellkasába.

-Soha nem lehetek elég hálás. -szorított magához.

-Le kell ápolnom a sebeidet. -suttogtam.

-Tudom. -egyezett bele, én pedig elhúzódtam, megfogtam az épebb kezét és magammal húztam a fürdőhöz. Nem mentünk be, csak én, és csak azért, hogy kihozzam a kis elsősegélydobozkát, ami a tükröm mögött lapult, valamint lehúzzam a véres papírokat és magamhoz vegyek néhány tisztát, amit bevizeztem. Mikor a kezembe volt, visszatereltem Charlie-t a nappaliba és lenyomtam a kanapéra. Mellé telepedtem törökülésben, aztán nekiálltam letisztogatni a vért a kezéről. Utána lefertőtlenítettem, aminél hangosan felszisszent, végül pedig gézlapokat tettem rá és bekötöztem.

-Köszönöm. -szipogott.

-Szeretlek. -nyújtottam ki a kezem, hogy megsimogathassam az arcát. Közelebb hajolt hozzám, egészen addig, amíg össze nem érintettük az ajkainkat. Óvatosan csókolt meg, mintha bármikor összetörhetnék. Jelenleg viszont ő az, aki bármikor összetörhet.

-Én is szeretlek Bee. Istenem, annyira szeretlek. -suttogta a számra. Éreztem a bőrömön az orrából kiáraló forró levegőt, ami csiklandozott, így halkan felkuncogtam.

-Öltözz fel. Lejössz velem vásárolni. -nyomtam egy gyors csókot az ajkaira, majd mégegyet és mégegyet. Egyszerűen imádom az érzést, amikor a puha és telt ajkai az enyémekhez nyomódnak.

-Bee, nem akarok. Nincs erőm lemenni az utcára. -komorult el.

-Félek itt hagyni téged. Semmi baj nincs azzal, ha picit kimozdulunk. Legalább elterelődnek a gondolataid. -érintettem meg a kezemmel finoman a bekötött karját.

-De...

-Kérlek. -szakítottam félbe.

-Milyen messze van a bolt? -húzta el a száját, mire mosolyogva a nyakába vetettem magam. Lehet, hogy apróság, de mindent ki kell élvezni, nem?

-Itt van a közelbe. Csak öltözz fel, és indulhatunk.

-Kiborítasz. -sóhajtott, én pedig felnevettem.

-De legalább változatos a kapcsolatunk. -vontam vállat, miután elhúzódtam. -Kapd össze magad, én addig a fürdőben leszek. -csókoltam meg a halántékát, majd felpattantam és átmentem a fürdőszobáb. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és egyből Charlie fürdős cuccaihoz iramodtam.

Elhozott magával egy sötétkék neszeszert, én pedig alaposan áttúrtam újabb pengék után kutatva. Volt ott minden, fésű, dezodor, tusfürdő, egy doboz óvszer, amit meglepve tettem arrébb, bár nem tudom egyáltalán még min lepődtem meg. Végül a kezembe akadt egy csomag borotvapenge, nekem pedig összeszorult a torkom.

-Azt a borotvámba szeretném majd betenni, úgyhogy kérlek, ezt ne dobd el. -szólalt meg a hátam mögött, én pedig majdnem elejtettem a kezemből a kis dobozt. Egyáltalán hogy nem vettem észre, amikor bejött? Olyan mint egy rohadt macska.

-Ne haragudj. -haraptam az ajkamba. Határozottan szégyelltem magam, hiszen a cuccai között turkáltam és még le is buktam. Éreztem, hogy az arcom vörös lesz és felforrósodik.

-Nem bízol bennem, igaz? -mosolygott rám szomorúan.

-De bízok benned. Csak... csak kicsit megrendült most a bizalmam.

-Megértelek. Én sem bízok magamban. De azok tényleg csak a borotvámba kellenek. Nem is ilyet szoktam használni a... szóval tudod mihez. -köszörülte meg a torkát.

-Akkor sem lett volna szabad. Ezek a te dolgaid, nekem pedig tiszteletbe kell tartanom. Ne haragudj. Többet nem fordul elő. -sütöttem le a tekintetem.

-Bee, nem gáz. Tényleg. -közelített felém. Szerencsére már lecserélte a vérfoltos nadrágját és felvett egy pulóvert is. Valahogy sejtettem, hogy nincs alatta póló. -Menjünk, mielőtt meggondolom magam. -kulcsolta össze az ujjait az enyémekkel.

-Oké. -bólintottam, majd követtem ki, az előtérbe.

»»»

-Rohadtul utálom a bevásárlóközpontokat. -dünnyögte mellettem. Oké, kicsit átvertem, mert nem egy kis sarki boltba rángattam el, hanem egy nagyobb centrum-félébe. Ezzel amúgy nem lenne probléma, de Charlie eléggé... antiszociális és nehezen viseli a tömeget.

-Ha elmondom, hogy ide jövünk, otthon maradtál volna. -szorítottam meg az ujjait.

-Az biztos. -horkantott, a szép arca pedig elsötétedett. Nem biztos, hogy tényleg olyan jót tesz neki a külvilág, mint azt én hiszem.

-Na már, annyira nem szörnyű. -mosolyogtam rá, de csak egy szúrós pillantást kaptam cserébe.

-Rühellem az embereket. -mormogta.

-Veszünk kaját, beugrunk egy gyógyszertárba és kész vagyunk. Csak egy kicsit vágj hozzá jó arcot, kérlek.

-Minek megyünk mi gyógyszertárba? Tudtommal egyikünk sem beteg. -ráncolta a szemöldökét. -Vagy igen?

-Nem, nincs semmi bajom. Neked kell egy kenőcs.

-Nekem?

-A karod miatt. -böktem felé a fejemmel. -Lehet, hogy attól szebben gyógyul majd be.

-Nem tudom, fog-e segíteni, de mindegy is. Csak haza akarok végre menni, bezuhanni az ágyba és aludni, lehetőleg veled a karjaimban. -sóhajtott.

-Akkor szedd össze magad, hogy gyorsan végezhessünk. -rángattam be magammal egy Walmartba, mire elhúzta a száját.

-Mit kell itt vennünk? -vezette körbe a tekintetét a méretes bolton.

-Pizzát, valamit inni, sebtapaszt, dobozos kakaót és gumicukrot. Ja, meg zacskós levest. -soroltam a sok értelmes dolgot, amik mind a bevásárlólistámat gyarapították.

-Bee, nem kell zacskós leves. Inkább főzök neked valamit. -ingatta a fejét.

-Biztos szeretnél főzni? -fürkésztem az arcát, de az átlaggal ellentétben most nem tudtam leolvasni róla semmit. Egy csukott könyv lett előttem, és ez fájt, bár tudtam hogy nem direkt csinálja.

-Legalább eltereli a figyelmem, nem? -kérdezett vissza, mialatt a zöldségeknél kutatott és szedte össze a hozzávalókat.

-Mit fogsz akkor csinálni? -simultam a hátának. A kezemet bevezettem a pulcsija alá, és a csupasz oldalát simogattam. Éreztem, hogy a hideg kezemre libabőrös lesz, amire muszáj volt elmosolyodnom.

-Valamit, amihez nem kell sok energia. Hozol egy kosarat?

-Persze. -nyomtam egy puszit a lapockáira, majd kihúztam a kezem és elmentem pár méterrel arrébb egy bevásárlókocsiért. Elkötöttem egyet és vigyorogva gurultam vissza hozzá. Mikor mellé értem, oda sem nézett, úgy dobta be a zöldségeket. -Szóval?

-Valamit zöldséggel meg csirkével. Még nem döntöttem el. -vont vállat egykedvűen.

Annyira rossz volt látni, hogy egyszerűen nem boldog. Egy fél mosolyt nem láttam az arcán, csak azt a nyomasztó gyászt, ami konkrétan sütött az egész lényéből. Ráadásul hiába igyekeztem, képtelen voltam egy kis mosolyfélét csalni az arcára. Máskor ha hátulról ölelem át vigyorogva fordul meg, hogy addig csókoljon, amíg van bennem szusz. Most pedig...

-Oké, akkor ezzel megvagyunk. Mehetünk a gyógyszertárba? -fogtam meg az egyik szatyrot, mikor végeztünk a boltba a fizetéssel.

-Rohadtul felesleges, de ha szeretnél, felőlem mehetünk. -felkapta a másikat, én pedig összefűztem az ujjainkat és elkezdtem a patika felé húzni. Viszont mikor a bejárathoz értünk volna, Charlie hirtelen lefékezett.

-Mi a baj? -fordultam meg. Halálsápadt volt az arca.

-Nem megyük be. -jelentette ki.

-Charlie, ne szórakozz. Látom hogy sokan vannak, de kell az a rohadt kenőcs. -sóhajtottam, de csak megrázta a fejét.

-Nem azért mert sok az ember. Ott van bent a dokim is. -nyelt egy nagyot. Meglepve néztem körbe az üvegen keresztül a sorban álló embereken, és valóban ott várakozott a legvégén a pszichiátere is. -Ha megtudja, hogy a sebekre kell valami szar, rájön hogy megint vagdostam magam. Bee, én nem akarok új gyógyszereket vagy több kezelést. -futották el a szemeit a könnyek.

-Oké, kitaláltam mi legyen. -szólaltam meg egy perc múlva. -Add ide a karodról a kötést.

-Micsoda?

-Add a kötést. Rátekerem a kezemre és majd azt mondjuk, ha megkérdezi, hogy elvágtam. -vázoltam fel a tervem. Charlie egy szó nélkül letette a földre a papírzacskót, amibe a kaják voltak, feltűrte a pulcsija ujját és pillanatok alatt levette a kötését, majd kinyújtotta a kezem és elkezdte a kézfejemre rátekerni. A végén rögzítette, majd felemelte hogy megszemlélje a művét. Elég szépen bekötözte a sebet. Gondolom nagy a tapasztalata.

-Szerintem jó lesz. -mosolyogtam rá bátorítóan.

-Csak essünk már túl rajta. -emelte meg a szatyrot, aztán utánam ment be a gyógyszertárba. Szerencsétlenségünkre senki új ember nem érkezett, így rögtön Christina mögé álltunk be. Jött a következő istencsapása, mikor megfordult és megismert minket.

-Charles, de jó hogy látlak! -mosolyodott el, de Charlie nem viszonozta. Ekkor felém fordult, majd egymásra mosolyogtunk. -Szia Becca.

-Szia Christina. -köszönt halkan Charlie.

-Szia. Hogy vagy? -érdeklődtem, hátha így nem vagyunk olyan feltűnőek.

-Egész jól. A lakótársam megfázott, ezért eljöttem neki gyógyszerért. És ti? Megbetegedtetek?

-Nem, elvágtam főzés közben a kezem és arra kéne valami kenőcsöt vennem. -még fel is emeltem a bekötött kezemet bizonyíték gyanánt, hogy biztosan elhigyje.

-Ó, sajnálom. Én is folyton elvágom a kezem. -nevetett fel. -Amúgy mostanában kicsit kevésszer jöttél, nem gondolod? A heti három nem heti egyet jelent. -pillantott a barátomra, nekem pedig leesett az állam. Ellógja a terápiát?

-Nem voltam túl jól. -motyogta maga elé.

-Tudod, én azért vagyok, hogy ilyenkor elgyere hozzám és segíthessek neked. -simította a kezét Charlie vállára.

-Ja vágom. Majd legközelebb elmegyek. -köszörülte meg a torkát, és nagyon kerülte mindkettőnk tekintetét.

-Hétfőn négyre várlak a rendelőben. -zárta le gyorsan a beszélgetést, majd elfordult, mert ő következett a sorban. Elkezdte kérni a gyógyszereket, én pedig villámló szemekkel fordultam a barátom felé.

-Nem jársz el a kezelésre? -kérdeztem fojtott hangon. Nagyon mérges voltam és szívem szerint megint felpofoztam volna.

-Ezt ne most beszéljük meg, kérlek. -vetett rám egy kérlelő pillantást. Majdnem kirángattam a gyógyszertárból, hogy keressek egy helyet, ahol üvöltözhetek vele. Majdnem tényleg lekevertem egyet neki és majdnem megmondtam neki, hogy húzzon a francba ha nem tudja megtartani az ígéreteit. De csak majdnem.

-Ha otthon akarsz üvöltözni, nekem az is jó. -sziszegtem.

-Kicsim... -nyúlt a kezem felé, de elfordultam. Christina végzett, megkapta a gyógyszereket, én pedig gyorsan ledaráltam, mi történt a kezemmel és kértem kenőcsöt. Miközben várakoztam, Charlie a tarkómnak döntötte a fejét és fél karjával átölelte a derekam. -Bee, kérlek szépen. Ne haragudj. -suttogta

-Charlie, hagyj. -szóltam rá halkan, de határozottan.

-Nem. -makacskodott. Nyomott egy csókot a nyakamra, mire megborzongtam. Haragszom rá, de ettől függetlenül ugyanúgy vonzódunk egymáshoz. Bárcsak ezt időnként kikapcsolhatnám!

-Köszönöm. -biccentettem az eladónak, mikor odanyújtotta nekem a krémet fizetés után. -Engedj már el és húzzunk innen. -lökdöstem arrébb, mire bár a fejét elemelte a tarkómtól, a karját továbbra is a derekamon tartotta é szorosan markolta, nehogy kiszabaduljak.

-Hagyj békén. -hessegettem el a kezeit, de újból és újból visszatette. -Charlie!

-Bee, fejezd be, kérlek. Sajnálom. Bocsánat. -meresztette rám a gyönyörű szemeit. Az összes akaraterőmet összeszedtem, hogy ne dőljek be neki.

-Nem állok le veled egy pláza közepén veszekedni. -fújtattam. Bár nem engedte el a derekamat, de nem szólt hozzám, amíg haza nem értünk. Csendben cipeltük a szatyrokat egymás mellett.

»»»

-Mérges vagy? -támasztotta a kezeibe az állát, miközben engem mustrált a szemeivel. Hiába fordultam el, éreztem magamon a perzselő tekintetével. -Nem válaszolsz, igaz? -semmit sem szóltam. Ideges voltam, de mégsem akartam rázúdítani, annak ellenére, hogy eddig pontosan ez volt a tervem. Csak ültem a padlón és rendezgettem a dobozban a lemezeket. Mondjuk nem volt értelme, mert tökéletes volt az a zűrzavar, ami közöttük uralkodott, de valahogyan el kellett foglalnom magam.

-Bee... -nyávogta, majd hallottam hogy felkel a kanapéról. Pár pillanat múlva lehuppant mögém, a derekam köré fonta a karjait, a fejét a nyakamba temette és nemes egyszerűséggel hátrahúzott magára. Felsikítottam és csapkodni kezdtem a karjait, de nem engedett. A mellkasán feküdtem miközben a plafont bámultam, ő pedig a nyakhajlatomba szuszogott.

-Folytathatnám a pakolást? -kérdeztem unottan.

-Bee, könyörgöm. Nem akartam elmondani, mert feleslegesen idegesítettelek volna vele. Ezentúl amúgy is el akartam járni, csak... miután elmentél, nem bírtam rávenni magam. Nem tudod elképzelni, mennyire nem bírom túltenni magam Danny halálán. -motyogta halkan.

-Ettől még nem kellett volna hazudnod. -duzzogtam.

-Nem is hazudtam. -háborodott fel.

-Nem mondtad el az igazat, vagyis hazudtál. -forgattam meg a szemeimet. Most komolyan ezen áll le veszekedni?

-Szeretlek. Nem akartam hazudni. -csúsztatta be a kezét a pólóm alá.

-Nem játszhatod ki mindig a szeretlek kártyát, ahányszor kiakadok rád. És nem ér így befolyásolni. -utaltam a kezeire, amik a derekamat simogatták.

-De ha egyszer ez az igazság. -csókolta meg a vállam, aztán a nyakam, az állam és így tovább, végül pedig a szám sarkát. Elfordítottam a fejem, mire odahajolt és gyorsan megcsókolt.

-Szemétláda. -húzódtam el, majd kibontakoztam az öleléséből és felpattantam. Elképedve meredt rám a padlóról.

-Most mi van? – támaszkodott a karjaira.

-Haragszom rád. -tártam szét a kezeimet.

-De... azt hittem megbocsátottál. -meresztette rám a szemeit. Feltornázta magát törökülésbe és olyan szerencsétlen arcot vágott, amennyire csak tudott. Manipulált csupán a lényével, még hozzám sem kellett érnie. Istenem, elvesztem a józan eszem. Bár, ha belegondolok, azt szeptember elsején elhagytam azon az átkozott motoron.

-Mindig mindenért túl hamar bocsátok meg. Néha úgy érzem, olyan vagyok mint egy szülő, aki nem neveli meg rendesen a gyerekét.

-Én... én azt... nem is szeretsz? -pislogott, mialatt a könnyek már elöntötték a szemeit.

-Nem ér, amit most csinálsz. Ilyet nem játszunk. Kihasználod amit irántad érzek, és ez nem szabályos. -emeltem fel védekezően a kezem.

-Szeress, kérlek. Kell a szereteted. Kellesz. -remegett meg az alsó ajka. -Hogyan éljem túl a fájdalmat, ha nincs fény az éjszakában? Hogyan? -üvöltötte el magát, én pedig összerezzentem. Ezt ő is észrevette, mert utána zavartan lesütötte a tekintetét. -Ne haragudj. Nem akartam kiabálni.

-Én már nem értelek. -telepedtem le mellé. -Tudod mennyire szerelmes vagyok beléd, és sokkal fontosabb vagy nekem, mint akárki ezen a világon. Mindig magam elé helyezlek mindenben, mert szeretlek. Nem hagylak el, nem doblak ki. Azért maradok melletted, mert melletted akarok lenni. Viszont nem élem át a gyászt és nem tudom milyen lehet. Soha nem halt meg senkim, akit szerettem. Ennek ellenére tudom, hogy össze kell szedned magad, és ezt apukád és az orvosad is pontosan így gondolja. Nem hagyhatod el magad ennyire. -nyúltam az arca felé, de elhúzódott. Bedühödött rám.

-Nekem senki nem mondja meg, mit csinálhatok és mit nem. -pattant fel. -Hogy változtassak, szedjem össze magam és lépjek túl, mert nem élik át azt, amit én! Egyik pillanatról a másikra elvesztettem a legjobb barátomat, akiben a világon a legjobban bíztam, mióta csak az eszemet tudom! Ez... ez nem olyan, mint amikor a kedvenc müzlid gyártását befejezik. Olyankor mindig tudsz venni egy utolsó dobozzal, amit még kiélvezhetsz és megadhatod neki a kellő tiszteletet. De ha hirtelen elvesztesz valakit, erre nincs lehetőséged. Ott nincs utolsó tányér, csak közlik veled, hogy az utolsó doboz müzlit felégették a picsába ér kurvára nem él már! -el is vörösödött, annyira kiabált, mialatt a könnyek az arcán csorogtak. Nem tudtam mit kellene tennem, így csak felálltam, odaálltam elé és magamhoz húztam. Charlie a karjaimba borult és zokogva kapaszkodott belém.

-Nincs semmi baj. Add ki magadból, jobb lesz. -simogattam a fejét, ő pedig egyre jobban rázkódott. -Rendben, semmi baj. Add ki, add ki mind. Jól van. Nem vagy egyedül. Itt vagyok neked. -csókoltam a hajába. Simogattam a hátát, a fülébe duruzsoltam és próbáltam megnyugtatni, mialatt azon gondolkoztam, hogy a francba hihettem, hogy jobban van. 

Halihó!

Megint kihagytam valamennyit, de itt is vagyok :3
Remélem tetszett a rész és még nem untok (sem engem, sem ezt a trágyát <3 ).

Viszoooont. Sajnos kezdünk a vége felé közeledni Charlie és Becca kis történetének (ne pánikoljatok, még egy pár rész bőven hátra van), de addig is élvezzük ki a dilisek minden kis mozzanatát. Éppen ezért kaptatok egy mocsok hosszú részt (khm... 3610 szó) úgyhogy örüljetek kis makik :3

Pihenjetek drágáim, élvezzétek a szép időt és ültessetek növényeket, hátha nem döglenek meg :D

Csók a következő részig!