Szakadt az eső, de nem érdekelt. Elővettem a kis fecnit rajta a címével. Nem lakott annyira messze, körübelül fél óra. Rohantam Charlie-hoz.

Teljesen eláztam mire odaértem. A tüdőm égett, a lábaimon alig bírtam megállni. Mindenem vizes volt. Az ajtó előtt megálltam és erőt gyűjtöttem. Nem tudtam mit fogok neki mondani.

Mielőtt meggondoltam volna magam, becsöngettem. Lépteket hallottam bentről, majd kinyílt az ajtó és Charlie tárult a szemem elé. Arcán borosta ütközött ki, vállig érő haja kócos. Egy póló és egy melegítő volt rajta, a tekintete egyszerre tükrözött meglepődést és ridegséget.

-Mit akarsz? -kérdezte kimértem, közben végigfuttatta rajtam a tekintetét.

-Beszélni. Veled. -lihegtem.

-Mondjad. -fonta keresztbe a karjait a mellkasán.

-Megígéred hogy végighallgatsz és nem vágsz bele?

-Igen. -egyezett bele. Nagy levegőt vettem. Most vagy soha.

Az eső még mindig szakadt, de szerencsére a veranda alatt nem ért újabb adag víz.

-Tudod, az életemben eddig sok rossz döntést hoztam. Sőt, inkább csak rossz döntéseim voltak eddig. -nevettem fel keserűen. -Sosem találtam a helyes utat. A legrosszabb mind közül veled kapcsolatos. -itt egy kis szünetet tartottam, a tüdőm még mindig lángolt.

Charlie-nak kikerekedtek a szemei és düh villant bennük.

-Velem? -láttam rajta hogy most legszívesebben rámcsapná az ajtót. -Eljöttél ide hogy ezt elmondhasd. Most már tényleg szép lesz az estém. -ironizált.

-Tudod mi volt az a döntés? Hogy hagytalak elmenni. Eddigi életem során senkihez nem kötődtem ennyire. -a sírás folytogatott.Lehajtottam a fejem. -Én... megijedtem. Hiszen, ez akkor is furcsa számomra! Eddig nem voltak barátaim. Aztán jöttél te. És minden megváltozott. És utána kiderül, hogy az egyetlen barátom, a legfontosabb ember az életemben... beteg. És ez rémisztő, főleg, mert nem vettem észre. Úgyhogy megijedtem. De, -emeltem rá a tekintetem -rájöttem, mennyire nem érdekel. Ha dilis vagy. Ha gyógyszereket szedsz. És az sem, ha valamiért elhagysz. Mert veled akarok lenni. Mert hiányzol. És mert... -nyeltem egyet- mert szeretlek. -a szemeim könnybe lábadtak és egy könnycsepp legördült. Majd még egy.

Charlie arcán ezernyi érzelem suhant át.

Bánat.

Felismerés.

Csodálkozás.

Hitetlenkedés.

Aztán hirtelen elém lépett, arcomat kezei közé vette és mélyen a szemembe nézett.

-Mondd mégegyszer. -kérlelt.

-Szeretlek. Szeretlek Charlie. Nagyon, nagyon szeretlek. -folytak le a könnyeim.

Kábán elmosolyodott és közelebb hajolt. Az ajkaink találkoztak egymással. Mintha ezer szikra pattogott volna a számon. Nagyon vágytam már rá.

A csók először lassú volt, gyengéd. Viszont amikor látta hogy nem húzódtam el, Charlie átkapcsolt.

Kezei lecsúsztak vizes derekamra és belemarkoltak, majd közelebb húzott magához. Úgy szorított mintha az élete múlna rajta. A kezeimet a kócos fürtök közé vezettem és simogattam őket. A visszafogott csókból egy kisebb csata alakult ki. A nyelveink vad táncot jártak és teljesen egymáshoz simultunk.

Charlie hirtelen megszakította a csókot, majd összekulcsolta az ujjainkat és behúzott a házba. Végigvezetett a házon, egészen a szobájáig. Annak kinyititta az ajtaját és oda is behúzott.

A szánk egy pillanat alatt újra megtalálta a másikét és folytattuk ahol abbahagytuk. A kezei a nedves tincseimbe túrtak, majd levezette őket a nyakamon át a vállamig, ahol nekiállt lehámozni rólam a vizes kabátomat. Segítségére siettem és levettem magamról az említett darabot, Charlie viszont leállt.

-Biztosan ezt szeretnéd? -lihegte.

-Ez lenne a második legrosszabb döntés, ha nemet mondanék. -mosolyogtam rá, ő pedig újra az ajkaimra tapadt.

>>>

Órákkal később a fedetlen mellkasán feküdtem, ő pedig magához ölelt és a hajammal játszott, ami mostanra megszáradt.

-Bee.

-Igen? -néztem fel rá.

-Szeretlek. És köszönöm.

-Mit köszönsz? -nézte értetlenül.

-Mindent. Hogy elfogadsz. Engem és a betegséget is. A gyógyszereket. A kirohanásokat. És hogy visszajöttél. Mikor otthagytalak... majdnem megszakadt a szívem. Amikor hazaértem, törni-zúzni kezdtem. A szüleim be akartak vinni a kórházba. -suttogta.

Feljebb kúsztam hozzá és adtam egy csókot a szájára.

-Természetes hogy elfogadlak. Szeretlek. Mindennél jobban. -súgtam vissza.

Charlie még szorosabban húzott magához. Én a nyakába temettem az arcomat.

Tartozom valakihez. Most már van valaki, akihez kötődhetek. Valaki, akit szerethetek. Aki elfogadja a sok furcsaságomat. Aki teljesen elfogad.

Sokáig maradtunk így, egymást ölelve. Egy idő után elaludtam.

Sok ideje először keltem jól. Boldogan.

A szobában sötétség honolt, hála a redőnynek, ezért olyan volt mintha még éjszaka lenne. Mellettem Charlie békésen aludt. Az arca kisimult és nyugodtságot tükrözött. Meleg karjai szorosan fogtak és átmelegítették a testem.

A szemeimet végigfuttattam rajta, már ameddig a takaró takarta. Kedvem támadt lerajzolni.

Charlie nem kifejezetten izmos. A hasa nem kockás, bár halványan látszik néhány. A karjai bár viszonylag izmosak, de határozottan erősek. A haja szétterült körülötte. Barna tincsei a homlokába lógtak. Az ajkai enyhén elnyíltak ahogy szuszogott. A mellkasa fel-le süllyedt.

Tényleg le kéne rajzolni. Vagy festeni. Grafittal vagy olajfestékkel lenne jobb? Esetleg szénnel?

-Miért nem alszol? -mordult fel Charlie rekedtesen. Megőrülök ezért a hangért.

-Nem tudtam visszaaludni. -vontam vállat, már amennyire tudtam az ölelésében.

Fél szemét kinyitotta, rám nézett, majd becsukta, fejét a nyakamba fúrta és visszaaludt.

Egy darabig a berendezést tanulmányoztam, aztán észrevettem magam mellett az éjjeliszekrényen egy fekete távirányítót, ami minden bizonnyal a falon függő plazmatévéhez tartozott. Gyorsan lenyúltam a távirányítót, bekapcsoltam a tévét, majd levettem a hangerőt és nekiálltam valami műsort keresni.

Gondolom senkit nem lepek meg azzal, hogy Spongyabobot kezdtem nézni.

Kicsit feljebb csúsztam az ágyon, de ekkor Charlie morgott egyet. Szerencsére nem ébredt fel, csak még közelebb bújt hozzám. A feje a mellkasomon pihent. És akkor esett le.

Csak a kibaszott takaró volt rajtam.

És Charlie-n is.

Amennyire tudtam, magamra húztam egy pokrócot is. Azért gáz lenne, ha a szülei benyitnának.

Miközben Tunyacsáp üvöltözött Patrikkal és Spongyabobbal, a kezemet a rajtam alvó fiú hajába vezettem és nekiálltam a puha tincseket simogatni. Imádom a haját.

Már órák óta néztem Spongyabob fantazmagórikus kalandjait, mikor Charlie nyitogatni kezdte a szemét. Először belefúrta a fejét a mellkasomba majd nyomott egy puszit a nyakamra. Utána rám emelte álmos tekintetét. Akaratlanul is felnevettem, mert nagyon édes volt az elaludt hajával.

-Jó reggelt, álomszuszék. -vigyorogtam rá. -Meddig voltál fent este hogy ilyen későn keltél?

-Mikor fejeztük be a kis...khmm...akciónkat?

-Olyan éjfél körül. -szólaltam meg egy kis idő elteltével.

-Hát...mindent egybevetve... hajnali négykor. -válaszolta teljes nyugodtsággal.

-Hajnali négykor?! -akadtam ki.

-Most mi van? Alvászavarok, tudod.- ásítozott.

Alvászavarok. Mikor Charlie elmondta a betegségét és a vele járó „dolgokat", utánanéztem. Tudom mivel jár. Ettől függetlenül rosszul érzem magamat emiatt. Szeretném ha normálisan tudna aludni.

-Tudom. Csak elszomorít hogy ennyi ideig egyedül voltál ébren. -mondtam lebiggyesztett ajkakkal.

-Bee. Emiatt ne emészd magad. Én már hozzászoktam. -jött fel az én szintemre, majd egyik kezével megcirogatta az arcom.

-Charlie... tudom hogy nem szívesen beszélsz erről, nekem meg valószínűleg pláne nem, de... ugye szeded a gyógyszereket? -kérdeztem óvatosan. Tudom hogy kényes téma, de szüksége van rá. Ráadásul megvert egy gyereket.

-Tessék? -dermedt meg.

-A gyógyszereket. Szeded őket? -ismételtem meg.

-Miért érdekel? Talán anélkül félsz tőlem? Vagy ha nem vagyok begyógyszerezve, már nem is veszel emberszámba? -a hangja remegett a dühtől, a szép arca pedig eltorzult. Az állkapcsa megfeszült, a keze pedig, ami az előbb még az arcomat simogatta most ökölbe szorult. Ajjaj. Sőt, dupla ajjaj.

Hülye hangulatingadozás. És hülye én. Meg a hülye faszságaim.

-Hé, hé, nyugi. Nem azért kérdeztem. Én mindenhogy szeretlek, oké? Charlie, figyelsz? -fogtam az arcát két kezem közé. -Szeretlek. Mindegy milyen vagy. Szeretlek. Nagyon. -magyaráztam neki.

A fiú lassan megnyugodott, teste már nem feszült meg. A fejét szégyenkezve lehajtotta.

-Ne haragudj, Bee. Én csak... utálom az egészet. A gyógyszereket. Az alvászavart. A dühkitöréseket. Magamat. Elegem van belőle. -mondta halkan. Gyorsan felültem és megöleltem.

-Semmi baj. Nyugi... Minden rendben. Gyere, menjünk le enni. -tereltem a témát.

Kiszálltunk az ágyból. Charlie már megindult volna az ajtóhoz, amikor diszkréten köhintettem egyet. Hátrafordult, majd csillogó szemekkel mért végig, mivel még mindig nem volt rajtunk ruha.

-Adsz egy pólót? Meg egy alsót? -kérdeztem a még mindig stírölő srácot. -És felvennél te is valamit?

Charlie hangosan felnevetett, majd közelebb jött és magához húzott.

-Nekem így is tetszel... -súgta a fülembe, majd finoman a fülcimpámba harapott. Tiszta libabőr lettem. Miért van rám ekkora hatással?

-És a szüleidnek is fogok? -néztem fel rá.

-Oké, kapsz egy pólót. Milyet kérsz? -lépett a szekrényéhez.

-Feketét. És nagyot.

-Kérésed teljesítve. Tessék. -húzott ki egy darabot. -És alsó... tessék. -adott át egy újabb darabot.

Elvettem tőle a pólót és az alsót, majd elfordultam hogy felvegyem őket. Halk kuncogás ütötte meg a fülemet, majd két kar tekeredett a derekamra.

-Előttem ne legyél szégyenlős. Már mindent láttam. -puszilt bele a nyakamba. Halkan sóhajtottam.

Gyorsan felkaptam a ruhákat utána a már felöltözött Charlie kezét fogva mentem le a lépcsőn.

A gyomrom görcsben állt, mert még nem találkoztam a szüleivel. Mi van ha nem leszek szimpatikus?

Valószínűleg az arcomra voltak írva a kérdéseim, mert Charlie hirtelen lefékezett. Engem vizslatott majd összeráncolt szemöldökkel lépett közelebb.

-Azon agyalsz hogy mit fognak hozzád szólni? -gondolatolvasó.

-Igen. Mi lesz ha utálni fognak? Ha nem találnak elég jónak? Vagy... ha túl furának fognak tartani? -szakadtak ki belőlem a kérdések. Charlie gyorsan magához rántott és nevetve a karjaiba zárt.

-Hidd el, imádni fognak. Bízol bennem?

-Mindennél jobban.

-Akkor gyere. -bontakozott ki az ölelésből és tovább húzott a konyha felé.

A helységbe érve megcsaptak a finom illatok. Utána rögtön két érdeklődő szempárral találtam szembe magam.

-Hmm... jó illatok vannak. Mit eszünk? -nézett körbe Charlie, én meg még mindig a kezét szorongattam. Féltem.

-Csirkét és krumplipürét. És kit tisztelhetünk benned? -nézett rám piros keretű szemüvege mögül Charlie anyukája.

-Anya, apa, ő itt a barátnőm. -elállt a lélegzetem. A barátnője. Istenem de jó ezt hallani. Szerintem el fogok ájulni.

-Jó napot, a nevem Rebecca Adams. -mutatkoztam be, majd a kezemet nyújtottam neki.

-Szervusz Rebecca. Camille vagyok, Charles anyja. -fogadta el a felé nyújtott kezem.

-Én pedig Samuel Harper vagyok, Charles apja. -nyújtotta felém a kezét Mr. Harper.

-Örülök hogy megismerhetem önöket. -mosolyogtam rájuk.

-Ehetünk? -nézett körbe Charlie.

-Persze, üljetek csak le. -mondta Mrs. Harper.

Mindannyian asztalhoz ültünk. Én Charlie mellett ültem, Mr. Harperrel szemben. Charlie az asztal alatt a combomra tette a kezét, és finoman elkezdte cirogatni. Odanyújtottam a kezemet, ő pedig azonnal összekulcsolta ujjainkat.

-És Rebecca, mit szeretnél a gimnázium után csinálni? -törte meg a csendet Mrs. Harper.

-A képzőművészetire szeretnék járni. Remélem felvesznek.

-Érdekel a festészet? -a kérdés ezúttal Mr. Harpertől jött.

-Igen. -mosolyogtam rá, majd megpróbáltam megenni a csirkét.

Bár a baj nem az ízével volt. Keveset szoktam enni, mivel festés közben nincs időm rá, utána pedig sokszor elalszok. Úgyhogy általában kimarad. A mellettem ülő fiúra pillantottam. Ő is küszködött az adagjával. Csak neki van indoka. Én meg szimplán hülye vagyok.

Egy idő után már nem tudtunk tovább enni, úgyhogy Charlie kimentett minket és visszamentünk a szobájába, ahol rögtön hanyatt vágtam magam az ágyában. Puha és Charlie illata van. Kell ennél több? Éreztem mellettem besüppedni a matracot, majd egy kezet a hátamon.

-Bee, miért nem ettél? Anyám ennyire nem főz szarul... -simogatta a hátam.

-Ne haragudj, nem akartam megbántani. Csak... nem szoktam hozzá a rendes kajához, ráadásul nem is eszem túl sokszor. -motyogtam a párnába.

-Miért nem? -feküdt mellém. A fejemet felé fordítottam.

-Festés közben nem tudok. Utána alszok. Reggel rohanok, mert mindig elalszok, de ha nem, akkor is csak kakaót iszok, esetleg valami műanyag szart eszek. Max a suliban van időm, de van hogy nagyon szar a kaja. -adtam meg a választ.

-Enned kell. -jelentette ki. Hitetlenkedve néztem rá.

-Mondod ezt te. Te sem ettél túl sokat. -vágtam hozzá. Talán nem kellett volna.

-MERT ÉN BETEG VAGYOK, BASZKI! ENNÉK ÉN DE NEM TUDOK! -kelt ki magából. Mondtam hogy szar az érvem.

-Ne haragudj...-sütöttem le a szemem. -Igazad van... csak sokáig folytattam ezt az életmódot és hozzászoktam.

-Akkor sem kéne ezt. -fúrta a fejét a hátamba. Megfordultam hogy lássam az arcát, csak azzal nem számoltam, ha a hátamba van a feje, én pedig átfordulok... akkor a mellkasomon lesz.

-Hmm... de kis huncut itt valaki. -csillogott a szeme. Majd feljebb kúszott és egy csókot nyomott a számra. Mikor elváltunk, rájöttem hogy fázom, úgyhogy bebújtam a sok takaró alá, és felhangosítottam Spongyabobot.

Charlie bemászott mellém és újfent magához ölelt. Ránézett a tévében menő rajzfilmre és elhúzta a száját, majd felkapta a távirányítót és elnyomta.

-Hééé! -nyúltam a távkapcs után.

-Eddig ezt nézted. Most én jövök. -magyarázta, miközben sebesen váltotta a csatornákat.

-Gonosz. -nyújtottam rá a nyelvem. A hülyéje pedig odahajolt és ráharapott.

-Ne nyújtogasd. -puszilta meg az orrom. Bosszú gyanánt odahajoltam a füléhez, és... belenyaltam.

-Hogy az a...! Na most véged!- ült fel, majd nekiállt csikizni. Úgy izomból.

-Neheehee. -fuldokoltam a röhögéstől. Charlie-t viszont nem hatottam meg, úgyhogy továbbra is kínzott. Vihogva próbáltam védekezni, de nem nagyon ment. Úgyhogy taktitkát váltottam. Hirtelen a kezemet a tarkójára csúsztattam és lehúztam magamhoz egy csókra.

Charlie abban a pillanatban hogy az ajkaink összeértek, elfelejtette a csikizést és rámborulva viszonozta a csókot. A keze felfedezőútra indult a testemen, majd a pólóm aljához érve becsúsztatta őket alá. A tenyerei érintésének hatására libabőrös lettem tetőtöl talpig, és belemarkoltam a hajába.

Talán kicsit erőteljes voltam, mivel Charlie felmordultés még durvábban csókolt. A lábaimat a dereka köré fontam, mire hirtelen elvált tőlem.

-Abba kell hagynunk, különben tuti hogy nem fogok tudni leállni. -súgta a szemembe nézve.

-Ki mondta hogy le akarok állni? -néztem rá szemtelenül, ő pedig újra az ajkaimra tapadt.