-Nincsenek meg a képeim? -ismételtem meg halálra válva.

-Felhívtam a faszit, de azt mondta, hozzá semmilyen képeket nem vittek. Próbálkozunk még, hogy kinél lehet, de egyenlőre gőzünk sincs. -csóválta a fejét Maya, a csapat főnöke.

-Nem baj, ha kimegyek egy percre? -intettem a fejemmel az erkély felé.

-Csak nyugodtan. -biccentett, mire felpattantam és a könnyeimmel küzdve rohantam ki az erkélyre. Becsuktam magam mögött az ajtót, leroskadtam a székre és sírva fakadtam.

Évek munkája, az a rengeteg idő és energia ennyi alatt elvész? Egy rossz szállítás hibájából? Ötven festényemnek kellett volna megérkezni a raktárba, ehelyett egy darab sincs meg. Már a kiállítás sem érdekelt, csak a képeim. Második napja vagyok New Yorkban, és máris tönkrement minden.

Remegő kézzel vettem elő a telefonomat a zsebemből és már hívtam is Charlie-t. Ő az egyetlen, aki képes lenne egy picit megnyugtatni. Hallani akartam a hangját, miközben azt mondja, hogy nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Viszont ő nem vette fel. Ötször hívtam fel, és egyszer sem reagált. Gondoltam írok neki sms-t, de arra sem válaszolt.

-A kurva életbe! -álltam fel, majd belerúgtam a falba. Utána persze káromkodva fogdostam a lábam, és imádkoztam hogy ne legyen törött, ugyanis rohadtul fájt.

-Minden oké? -dugta ki a fejét Lia. Szintén csapattag, ő katalógust szerkeszt és grafikus is egy reklámcégnél.

-Nem. -szipogtam. -Nincs egy cigid? Én elhagytam valahol a sajátomat. -tapogattam meg a pulcsim zsebét, de sajnos üres volt.

-Tessék. Benne van az öngyújtó. -dobta felém Lia a sajátját. Ügyetlenül elkaptam, majd hálásan rámosolyogtam. Vannak még jó emberek.

-Megmentesz. Ilyen egy szar napot.

-Akarsz róla beszélni?

-Csak ideges vagyok és a barátom nem veszi fel. Aggódok érte. -gyújtottam meg egy szálat. Szinte kiejtettem a kezemből, annyira remegett a sírástól és a vágytól, hogy slukkoljak belőle egyet.

-Minek? -ráncolta a szemöldökét.

-Charlie kicsit nehéz eset. Mindig felveszi a telefont, és most kicsit félek, hogy valami hülyeséget csinál. -szívtam a cigimbe. Egy pillanat alatt jobban éreztem magam, ahogyan a nikotin átjárta a testemet.

-Nem lesz semmi gáz. Higgy nekem, a festményeid is elő fognak kerülni. A srácok folyamatosan telefonálnak, hogy hova tűntek. Ne aggódj. -húzott magához és szorosan megölelt. Vigyázva, hogy ne égessem meg, visszaöleltem.

-Örülök hogy legalább te ilyen optimista vagy. Nekem valahogyan most nem megy. -motyogtam.

-Becca, ne aggódj. Visszahív. -simogatta meg a hátam. Hálásan fúrtam a fejem a pulcsijába, Lia pedig a hajamon simított végig.

Hát, hiába hittem neki, mert Charlie rohadtul nem hívott vissza sem akkor, sem a nap folyamán akármikor, én pedig betegre aggódtam magam miatta. Francnak kellett nekem elutaznom New Yorkba! Az egyetlen jó hír a nap folyamán az volt, hogy a képeim egytől-egyig biztonságban vannak. Rossz raktár számát kapta meg a csapat, de szerencsére kiderült minden és a festményeim jól vannak, amitől egy óriási kő zuhant le a szívemről.

Miután jött a hívás, hogy a kicsikéim épek és megvannak, azonnal odarohantunk, hogy le tudjam ellenőrizni, majd hogy kiválasszuk a tényleges mennyiséget a kiállításra. Ugyanaz a vita volt, mint tegnap, mert megint nem tudtunk egymással megegyezni, annak ellenére, hogy tegnap már elvileg megállapodtunk.

Charlie-t pedig egész nap hívogattam. Nem viccelek, hazafele baktatva egy újabb sikertelen tárcsázás után megállapítottam, hogy hatvanhétszer hívtam ma. Hatvanhét hívás, nulla válasz. Jó arány, mondhatom. Elkeseredésemben felhívtam Rachelt, hátha ő tud valamit. Bár ő legalább felvette, túl sok jó hírrel nem tudott szolgálni.

-Nem ment suliba? -torpantam meg, a telefonomat a fülemhez szorítva. Nem volt jó ötlet, mert mögöttem jöttek, így sűrű bocsánatkérések közepette félreálltam és hagytam elmenni az idős házaspárt.

-Nem. A közös óráinkra sem jött be, tesin sem láttam a fiúknál, de még csak a folyosón sem. Nem lehet hogy megint lóg? -hallottam a hangjából az apró reményszikrát, ami belőlem jelenleg teljeen hiányzott.

-Rach, ez a félév most nagyon fontos neki. Biztosan nem lóg, mert meg is ígértettem vele, hogy bemegy.

-Akkor csak elkerültük egymást. -vélekedett.

-A mai négy közös órátokon? Ne már. -ingattam a fejem.

-Becca, ne pánikolj. Lehet hogy beteg, vagy családi programot szerveztek.

-Persze, családi programot. Egy nagy frászt. -mormogtam magam elé. -Akkor felvenné a telefont. Ha családi cucc, száz százalék hogy felhívna, ha beteg lenne... akkor pláne nála lenne az a rohadt mobil! A francba is, mi történik? Két napja jöttem még csak el! Mi lesz ha... -nem fejeztem be a mondatot, inkább mély hallgatásba burkolóztam.

-Mikor mi lesz? -kérdezett rá a barátnőm.

-Semmikor. Mindegy. Fáradt vagyok és már hülyeségeket beszélek. Ha esetleg látod valahol megígéred hogy szólsz? Vagy inkább üvölts rá, hogy emelje meg a formás seggét és hívjon vissza. -dühöngtem.

-Átadom neki. -kuncogott. -Menj haza és pihenj le. Holnapra tuti minden rendben lesz! -biztatott.

-Csak legyen úgy, Rach. -dünnyögtem, majd elköszöntem tőle és kinyomtam.

Magányosan és szomorúan baktattam haza. Hiányzott minden, amit otthon hagytam. Charlie, Rachel, a szobám, a lakásom, az életem. Mármint persze, New York és úristen, de hiába imádom, ha egyszer egyedül érzem magam. Unottan rugdostam a kavicsokat, amíg vissza nem értem a lakásomhoz.

Miután becsaptam magam mögött a lakás ajtaját, szomorúan kaptam magamhoz a gépemet és roskadtam le a konyhában az asztalhoz. Bekapcsoltam a laptopot, közben pedig elővettem a maradék kajámat, amit David dobott be reggel. Jóízűen nyammogtam a kihűlt pizzát, mikor betöltött a gépem és felugrott a kis ablak, miszerint Charlie videóhívást kezdeményezett, de már vagy nyolcadszorra.

Szórakozottan rányomtam a fogadásra, pillanatokon belül pedig elém tárult a szobája, de nélküle.

-Mondtam hogy szeretem a szobádat, de azért igazán előjöhetnél. -dünnyögtem teli szájjal teljesen feleslegesen, ugyanis Charlie körübelül három pizzaszelettel később támolygott be. -Rád aztán megéri várni. -jegyeztem meg szarkasztikusan, mire felém kapta a fejét. Félretoltam a dobozt és keresztbefontam a karjaimat a mellkasom előtt.

-A rohadt életbe, nem kapcsoltam ki a hívást. -zsörtölődött.

-Nem akarsz velem beszélni?

-Jelenleg élni sincs baszki kedvem, nemhogy beszélni. -vetődött le a székre. Közelebbről nézve láttam a karikákat a vörös szeme alatt és a lemondó arckifejezését.

-Camille? -puhatolóztam.

-Nem. -rázta meg a fejét.

-Akkor...

-Bee, hagyd. Nem fogok róla beszélni, feleslegesen találgatsz. -állított le, nekem pedig kikerekedtek a szemeim. Nem fog róla beszélni?

-Nem tudtam, hogy mostanában nem monduk el a másiknak a dolgokat. Bocs. -tettem fel a kezeimet.

-Fejezd be. -szólt rám élesen.

-Veled mi a franc van?

-Inkább veled mi van? Minek kötekszel?

-Elnézést hogy érdekelne mi van veled, és mi miatt nem vagy hajlandó felvenni egész nap azt a rohadt telefont, vagy legalább egy üzenetet írni, mikor szükségem lenne rád! -háborodtam fel.

-Képzeld, nekem is szükségem lenne rád, de te kurvára nem itt vagy, hanem majdnem kétezer kilométerrel arrébb! -sziszegte.

-Ezt most nem hozhatod fel indoknak. Tudod jól mennyire fontos ez a kiállítás.

-Tudod mi fontos még? A depresszióm! -kiáltott rám egyre vörösödő fejjel.

-De mi a szar van vele? -ordítottam vissza.

-Mi a faszomért mondanám el? Le sem szarsz!

-Én nem szarlak le? Én? -üvöltöttem rá. -Egész nap hivogattalak, mert eltűnt az ötven legjobb festményem amit életemben csináltam, és szükségem lett volna rád, hogy egy kisit megnyugtass, de te baszd meg annyira nem voltál képes, hogy megírd legalább hogy kurvára feleslegesen várok tőled bármit!

-Hogy lehetsz ennyire önző?

-Mi az hogy önző? Szerinted én vagyok önző? -akadtam ki. Hát ez kész. Elmegyek pár napra és teljesen meghülyül.

-Igen, te! És tudod miért? Mert egy kicsit sem érdekelnek a problémáim, csak a sajátjaiddal tudsz foglalkozni!

-Te vagy az jelenleg, aki nem képes mással foglalkozni, csak a saját bajaival. -jegyeztem meg csípősen.

-Mert bassza meg alig fél órája még az öngyilkosságon gondolkoztam, a kurva életbe! -fakadt ki, nekem pedig kifutott a vér az arcomból.

-Mit csináltál? -suttogtam.

-Semmit. -sütötte le a szemét, mint valami ártatlan kisfiú, csak éppen egy cseppet sem volt ártatlan.

-Hogy lehetsz ekkora idióta?

-Megint kezded. Ne ítélj már folyton el! -kiáltott rám sírva. Egyetlen pillanat alatt eredtek el a könnyei, de máris az egész arcát feláztatták.

-Nem ítéllek el. Charlie, miről beszélsz? -rémültem meg. Teljesen kifordult önmagából. -Vedd be a gyógyszered, kérlek. Ha ilyen állapotban vagy, muszáj bevenned.

-Nem! Hagyj békén! Gyűlölöm a rohadt gyógyszereket és téged is! -csapott az asztalra, majd egyszerűen kinyomott. Lesokkolva ültem és bámultam a monitort, ahol már csak a háttérképemen láttam Charlie-t.

Legközelebb csak három nappal később hallottam felőle, mikor az apja felhívott. Pontosabban nem is tudtam hogy az apja az.

-Igen?

-Szia Rebecca, Samuel vagyok, Charles apja. -árulta el. -Nem zavarlak?

-Ó, szia. Nem, dehogy, mondd csak. -intettem Liának, aki biccentett, én pedig elsétáltam a terem másik végébe.

-Charles-ról lenne szó. -köszörülte meg a torkát.

-Nem tudom mi van vele. Három napja nem beszéltünk, pedig nagyon sokszor kerestem. Valamin nagyon felhúzta magát, ezért veszekedtünk, aztán kinyomott és azóta nem jelentkezik.

-Nos, azt pontosan meg tudom mondani hol van. A szobájába zárkózott pont három napja. -világosított fel. -Rebecca, a fiam elmesélte, hogy kiállításod van, és tisztában vagyok vele, ez milyen fontos, de... megkérhetlek hogy gyere haza? Nem akarom hogy baja essen.

-Ennyire súlyos? -döbbentem le.

-Rebecca, a fiam három napja egyáltalán nem hagyta el a szobáját. Sem enni, sem inni, sem sehova. -hallottam a hangján, hogy kétségbeesett, erre pedig én is bepánikoltam. Basszus, ha már Samuel is aggódik érte, akkor tényleg gáz van.

-Áttetetem a repjegyemet. Estére ott leszek. -jelentettem ki határozottan. Lia szemei kikerekedtek a mondatom hallattán, de még ráértem magyarázkodni.

-Köszönöm. Hálás vagyok.

-Érte bármit megtennék. -halkult el a hangom. -Most mennek kell. Hamarosan találkozunk.

-Rendben. Szervusz. -mondta, én meg kinyomtam a telefont.

-Elmész? -vonta fel a szemöldökét Lia, mikor felé fordultam. Kissé szemrehányóan nézett rám, a karját összefonta a mellkasa előtt és várta a válaszomat.

-Charlie nincs jól, muszáj odamennem. Be tudjátok fejezni a kiállítást egyedül?

-Persze, simán megoldjuk. -sóhajtott mélyen. -Segítsek áttenni a repjegyet?

-Imádlak Lia. -rohantam neki, majd a nyakába borultam. Nevetve ölelt vissza, miközben az egyensúlyunkat kereste.

Alig egy óra múlva minden megvolt. A gépem ötkor indul haza, háromra reptéren leszek, kettőre a lakásba, addig pedig van négy órám, úgyhogy irdatlan tempóba álltunk neki dolgozni. Helyreigazítottuk a csapattal a képeket, leveszekedtük a napi adagot, végül megállapodtunk a kiírásokban is. Nehezen, de búcsút vettünk egymástól. Oké, Davidtől örülök hogy megszabadultam, de mindenki más a szívemhez nőtt.

Ezen gondolkoztam, miközben a gép már felszállt, és a gyönyörű bárányfelhőket meg a lemenő napot csodáltam. Hamarosan újra Charlie mellett lehetek, aki remélem nem gondolta komolyan, mikor azt mondta gyűlöl.