Ma legalább szólt az ébresztőm. Jó hír.

Viszont az asztalomon aludtam, ahol a festékeket keverem, így az egész alkarom olajfestékes. Ami hétszentség hogy nem jön le kábé két hétig. Fasza.Ahelyett hogy megpróbáltam volna lekaparni valahogy a bőrömről, inkább felhúztam egy fekete szűk hosszúujjút, hozzá pedig egy piros farmert.

A hajamat csak átfésültem, felraktam a szokásos sminkmennyiségemet, és kivételesen nem mentem kakaót inni és Spongyát nézni.

Felkaptam a táskámat, a rajzmappámat és a Ne bántsátok a fekete rigót!-ot és nekiindultam.

Egyéni rekordot döntöttem, mivel fél nyolckor az iskolában voltam. A portás úgy méregetett mint egy űrlényt. Én is bírom magát. Gyorsan elmentem a szekrényemhez és megnéztem az órarendet. Az első órám... angol irodalom.

Valaki lőjön le.

Átvágtattam a több tucatnyi diák között, ami a kemény 160 centimmel egy kellemes élmény volt. A terembe érve leültem a padomba és fellapoztam a könyvet. Egészen becsöngetésig olvastam, összesen kábé száz oldalt olvastam el a négyszázból. Meglepetésemre lekötött a könyv.

A csengő rémes hangjának kíséretében jött be a drága Ms. Gillin. Juhé. A nő beviharzott, vörös haját szigorú kontyba fogta. Lecsapta a naplót, majd felénk fordult.

-Nos kedveseim, -nézett körbe-kezdjük a mai szépséges napot a késők beírásával. -csapta össze vidáman a tenyerét. Tekintetét körbevezette az osztályon, ám hirtelen megakadt rajtam. -Nahát, Adams kisasszony! Minek köszönhetjük korai látogatását? -kérdezte gúnytól csöpögő hanggal.

Utálom.

-Gondoltam a mai napon korábban jövök be, mivel tegnap csak harminckét percig élvezhettem e fantasztikus órát. -vontam vállat.

A tanárnő reakciójáért már érdemes volt egyszer időben beérni. Az arca a hajához hasonló árnyalatot vett fel és láthatóan elöntötte a méreg.

-Parancsol?!

-Azt mondtam, hogy ma csak azért jöttem be...

-Hallottam mit mondott! Mégis kinek képzeli magát? -remegett az idegtől. Orvos kéne neki.

-Igazság szerint nem az a kérdés én kinek képzelem magam. Inkább az, maga kinek képzel engem. -vigyorogtam rá.

-Takarodjon az órámról! Igazolatlan! -toporzékolt.

Mivel kifejezetten jó diák vagyok, mosolyogva keltem fel a padból, szépen lassan összepakoltam a könyveimet és ugyanebben a tempóban sétáltam ki a teremből. Az ajtóban még megálltam és visszafordultam Ms. Gillinhez.

-Kézcsók, tanárnő. -vigyorogtam rá, és mellé még meg is hajoltam. A padok közül halk kuncogás hallatszott. Mielőtt még az igazgatóhoz is elküldött volna, kirohantam a teremből egyenesen a szekrényemhez, majd utána ki az udvarra.

Az iskola épületének ajtaján kilépve megcsapott a frissen vágott fű illata. Átvágtam az üres teren és felsétáltam egy kisebb dombra, aminek egy nagy fa áll a tetején.

Az a bizonyos fa egy tölgyfa, ami elképesztően szép lombkoronával rendelkezik. Egyszer, pár éve lefestettem, de mégegyszer le szeretném, mielőtt itthagyom ezt a lepratelepet.

Pár pillanattal azután, hogy megérkeztem a fa aljához már az egyik vastag ágon húztam fel magam. A kilátás fentről varázslatos, ezért kedvelem annyira ezt a helyet. Hirtelen ropogást hallottam a fa tövéből. Amikor lenéztem, az ismerős borostyán szempár nézett vissza rám.

Ez. Nem. Lehet. Igaz. Az egész kicseszett iskolaudvar ott van. Minek jött ide?

-Nem félsz hogy leesel?-vonta össze a szemöldökét. De, pont azért másztam fel, nem?

-Jó hogy szólsz. Különben észre sem vettem hogy egy fán vagyok.-ámultam el szarkasztikusan.

-Elkezdted a könyvet? -hagyta figyelmen kívül az előző megjegyzésemet.

-Igen. De neked nem lenne éppen irodalmad? -vontam fel az egyik szemöldökömet.-Tudtommal egy órára járunk.

-Lehet. De te miért vagy itt?

-Volt némi... összetűzésünk a tanárral.-finomítottam. Charlie felnevetett. Egészen aranyosan nevet.

-Nem jössz le? Fárasztó felnézni.

-Szóval felnézel rám?

-Jelenleg igen. De amint lejössz, te fogsz felnézni rám. -vigyorgott. Kis szemét.

-Hülye. De menj arréb, mert ugrok. -figyelmeztettem.

-Kapjalak el?

-Az kéne még. Na, húzz arrébb. -mondtam, majd leugrottam, egyenesen Charlie-ra.

Mert a hülyéje nem állt arrébb. Hogy pontosítsak, igazából a karjaiba estem, mint azokban az eszméletlen klisés filmekben. Ó, szegény lány leesik a fáról, jajj a fiú teljesen véletlen elkapja. Hűha.

Mondjuk ő nem kapott el, mert mindketten elestünk. Alattam feküdt, az arcán fájdalom tükröződött. Viszont, mikor ráestem az első gondolatom nem valami cifra káromkodás volt. Inkább, hogy milyen szép a szeme, és hogy milyen kicseszettül közel van arcunk egymáshoz. Nem vagyok százas.

-Nem álltál arrébb. -oké ez a legnagyobb baromság ami kicsúszhatott a számon. Na nem mondod Becca? Hát te valami óriási zseni vagy. Menj brit tudósnak.

-Nem álltam. -ismételte meg Charlie. Mintha lefagyott volna. Nem lökött le magáról és nem is cseszett le.

Bár kissé furcsa bevallanom, de tetszett a szituáció. Újra érezhettem a fenyő és eső illatát rajta. Közelebbről tanulmányozhattam a szemeit. Istenem de szépek! Bárcsak nekem lenne ilyen. De számomra a rideg kék maradt. Szomorú történet.

Nem tudom, hány perc telt el, de egyikünk sem mozdult. És nem éreztem magam kínosan. De valami nagyon elbaszott belső ösztöntől hajtva felkeltem róla, majd a kezemet nyújtottam felé. Charlie elfogadta a segítségemet és feltápászkodott.

-Ne haragudj. -motyogtam.

-Nincs gáz.

Ugye mondtam hogy nem volt kínos mikor rajta feküdtem? Na ez már az volt. Egymás előtt álltunk mint két balfasz.

-Akkor... én megyek órára. -már fordultam volna el, de megakadályozott benne, mivel elkapta a karom.

-Szeretsz lógni? -bár az arcán nem játszódott túl sok érzelem, a szeme vidáman csillogott.

-Ki ne szeretne? -kérdeztem vissza. Elmosolyodott.

-Nincs kedved lógni és motorozni? -vonta fel fél szemöldökét.

-Dehogynem!

-Akkor hozd a cuccod. -engedte el a karom. Gyorsan felkaptam a táskámat és már mentem is utána, mivel ő már elindult.

-Hova megyünk?

-Titok. -sejtelmeskedett. Gonosz.

Gondoltam nem kérdezem tovább. Charlie nem tűnt annak a beszédes fajtának. Még nem csöngettek ki, vagy már becsöngettek, de nem volt senki az udvaron. Kisiettünk a gimi területéről Charlie motorjához.

Mielőtt akármit mondhattam volna, ő levette a bőrkabátját és lehúzta a pulcsiját, majd felém nyújtotta.

-Lassan az összes pulóverem nálad köt ki.-sóhajtotta.

-Basszus, tényleg. Tegnap nálam maradt. A titkos hely ahova megyünk, mennyire van útban a lakásom felé?

-Attól függ. Több irányból is meg lehet közelíteni. Szeretnél beugrani?

-Igen, akkor odaadnám a pulcsid és ledobnám a cuccaimat. -rágcsáltam a szám szélét.

-Akkor arra megyünk. Pattanj fel.

Perceken belül nálam voltunk. És én idióta, felajálottam hogy jöjjön fel.

A lakásomról még annyit kell tudni, hogy egy tíz emeletes téglaházban van, a harmadik emeleten. Az épület hátulján van tűzlétra is, és tartozik hozzá egy kisebb kert, amit senki sem használ.

Mivel alapból is a tűzlétrán közlekedek, most sem tettem kivételt. Megkerültük az épületet, s nekiálltunk felmászni. Legnagyobb meglepetésemre Charlie nem kérdezte meg hogy miért itt közlekedek. Mikor felérünk a megfelelő ablakhoz, kinyitottam és bemásztunk rajta. Ez az ablak a nappaliba vezet.

Nos, akkor ejtenék néhány szót a lakásom többi részéről is. Ugye a szobámat már leírtam. Ezen kívül van még egy fürdőszobám, egy konyhám és egy nappalim.

A fürdőszoba szürke csempével van kirakva, egy zuhanyzó, egy fekete vécé és egy szintén fekete mosdókagyló kap benne helyet, meg egy szennyeskosár, és persze a mosógép. Viszont a mosdókagylóban és rajta is tucatnyi ecset hever, ami kissé... rumlissá teszi a helységet.

A konyhában a vörös és az okkersárga dominál. A konyhabútorok vörösek, a falak és az étkezéshez használt székek sárgák, az asztal pedig fekete.

És végül a nappali. Leginkább a káosz szóval tudnám jellemezni. Olyasmi szinten van mint a szobám, legalábbis rend ügyileg. Egy sötétbarna kanapé terpeszkedett középen rajta egy fekete pokróccal és párnákkal, a falon pedig egy tévé. És úgy eddig néz csak ki úgy, mint egy normális nappali. A falaknak rengeteg különböző méretű vászan van nekitámasztva, de sok kép lóg a falon is. A földön dobozokban lemezek vannak, bakelitek és CD-k egyaránt. Ó, és persze a lejátszó és a hangfalak. Bár a szobámba több van, azért itt is helyet kap négy darab.

Abban a pillanatban hogy Charlie is bemászott az ablakon, azonnal az arcát kezdtem fürkészni, mivel eléggé el tudtam képzelni, mi járhat a fejében. Oké, a rend nem a barátom. Viszont Charlie arca nyugodt maradt, inkább semleges. Szemeit végigvezette a több tucat képen, a dobozokon és úgy mindenen. De nem szólt semmit.

-Hát, ez a lakásom. A pulcsid a szobámba van. Gyere velem, úgyis le kell tennem a táskám. -invitáltam. Ő pedig engedelmesen követett.

Mielőtt lenyomtam volna a szobám ajtajának kilincsét, vettem egy nagy levegőt. Most vagy soha. És benyitottam.

A szobám szokásos kupija tárult a szemünk elé. És bár tényleg leírtam már a szobámat, a legfontosabb elem kimaradt. A falak. Sosem tudtam eldönteni a színét, így fehérre festettem. Aztán nekiálltam máshogy is kifesteni.

A falakon található galaxis minta, portrék random emberekről, mopsz, kristály, képzeletbeli szereplők és minden, amit el tudsz képzelni. És mindet én festettem rá.

Eddig nem lepődött meg, de amint meglátta a szobám, az arckifejezését nem tudta palástolni. Körbe nézett a falakon, majd a berendezésen. Láttam meglepődést, elismerést és... sajnálatot. Az utóbbit a matracom váltotta ki.

-A szobád... nem találok szavakat. -húzta össze a szemöldökét. -Varázslatos? Az. Szokatlan? Nem kifejezés. De hogy itt éled a mindennapjaidat? És a szüleid ezt támogatják? -tárta szét a karjait és körbe mutatott.

A szüleim támogatják-e? Röhög a vakbelem. Leszarnak. Vagy inkább csak nem vesznek rólam tudomást. Az könnyebb.

-Modern felfogásúak. -hazudtam. Mert rohadtul nem azok.

-Bee.

-Bee? -értetlenkedtem.

-Igen. Mondtam hogy kapsz új becenevet.- Bee. Érdekes. De tetszik.

-Ó, igen. Szóval, mit akartál kérdezni?

-Miért van a pulcsim az ágyadon? -francba. Észre se vettem.

-Őszintén... még ennél is furábbnak fogsz tartani. Esetleg őrültnek.-túrtam a hajamba.

-Hallgatlak.

-Szóval... tegnap ledobtam a pulcsidat, majd leültem az asztalhoz festeni. És... elaludtam az asztalon, ráadásul reggel tiszta festék lettem.-húztam fel a pólóm ujját bizonyítékként.

Charlie csak nézett a karomra, aztán... felnevetett. De úgy igazán. Amolyan veséből jövő nevetés volt ez. És kicseszett aranyos. Atya ég, miért mondok én ilyeneket?

-Szerencsétlen vagy. -vigyorgott. -De menjünk a titkos helyre.

-Menjünk.

Ugyanarra mentünk le, majd az épületet megkerülve a motorhoz. Felültünk és már indultunk is. Olyan húsz perc múlva megérkeztünk tóhoz. Volt ott egy kisebb fából készült móló, a tó körül pedig zöld fű nőtt. A kilátás valami varázslatos volt.

Charlie leparkolt, majd utánam leszállt a motorról. Én megbabonázva álltam a tó előtt. Szerintem percekig csak lefagyva bámultam a tájat, de az biztos hogy Charlie ragadott ki. A kezét a vállamra tette, amitől magamhoz tértem és libabőrös is lettem.

-Minden rendben? -vizslatott.

-Persze. -ráztam meg a fejem. -Csak ez a tó...gyönyörű.

-Tudom. Azért járok ide. De gyere, mutatok még valamit. -fogta meg a csuklómat és elvezetett egy pár méterrel arrébb, ahol néhány kisebb szikla állt. A sziklák között egy kisebb hely volt szabadon, de azt egy piros pokróc takarta.

-Ezt... te rendezted be? -ámultam.

-Sokat vagyok itt. Nem olyan rég találtam, de azóta is órákat töltök el a tavat nézve.

Levágtam magam a takaróra és onnan szemléltem a tájat. Le kell festenem. Muszáj.

-Min agyalsz?-ült le mellém Charlie.

-Le kell festenem. -jelentettem ki határozottan.

Nem szólt semmit, csak tudomásul vette a kijelentésemet. Percekig szótlanul ültünk egymás mellett, viszont Charlie megtörte a csendet.

-Bee.

-Hmm? -néztem felé.

-A szüleid... nem üzleti úton vannak, igaz? -ledöbbentem. Mégis hogy...?

-Ezt honnan veszed?

-A reakciódból. És... a lakásban nem volt elég ajtó hozzá. Ráadásul biztos nem engednék hogy így rendezd be.

Ledermedtem. Csak magam elé bámultam, az állkapcsomat összeszorítottam.

Valóban nem élnek velem. Pontosabban, azt sem tudom hol élnek jelenleg. Utazgaznak a világban, nélkülem. Az egyetlen gyerekük nélkül.

Hibának tartanak. Véletlen volt anyám terhessége, és ezt éreztették is velem rendesen. Hamar önálló lettem, és már lassan két éve élek egyedül. Sosem volt gyerekzsúrom a barátnőimmel. Nem kaptam rendes szülinapi tortát. Egyszerűen... nem lehettem normálisan gyerek. És ez még mindig fáj.

-Rátapintottál a lényegre, tudod?-szólaltam meg.

-Sejtettem.

Újabb csend következett. Ezúttal viszont jóval hosszabb.

-Oké, ez nevetséges. -sóhajtottam. -Itt ülünk egymás mellett néma csöndben. Mesélj magadról valamit! -néztem Charlie-ra, ő pedig megvonta a vállát.

-Rendben. Mit szeretnél hallani?

-Mit tudom én. Mi a hobbid? Mit szeretsz csinálni? Kedvenc szín? Zene?-próbálkoztam.

-Szeretek olvasni és motorozni. Meg gondolkodni. Sokszor csak...csak fekszek és jár az agyam. Sok filmet és sorozatot nézek. Kedvenc színem a piros és a fekete. Zene... régi zenék. Retro.

-Miket olvasol?

És ezzel beindult a beszélgetés. Órákig ültünk kint, de több csend nem állt be. Rengeteget meséltünk egymásnak magunkról. És élveztem. Nagyon.

Már kezdett lemenni a nap, mikor felálltunk hogy elinduljunk. Charlie egyenesen haza vitt.

-Megadod a számod? -kérdezte mikor megérkeztünk a háztömbhöz.

-Persze, de mire kell? -vettem elő a telefonom.

-Nincs indok. Jól jön még. Könnyebben elérlek.

-Oké.-mondtam, majd bediktáltam. -Akkor... jó éjt.-mosolyogtam rá.

-Neked is. Meddig leszel ébren?

-Ki tudja. Amíg rá nem borulok az asztalra. -vontam vállat.

-Rendben. Jó rajzolást. -küldött egy mosolyt, majd elhajtott.

Sóhajtottam egyet és felmentem a tűzlépcsőn. Bementem a szobámba és elővettem egy üres vásznat. Feltettem az egyik állványra, majd nekiálltam festeni.

Egy arcot. És egy borostyán színű szempárt.

Hajnali háromkörül járhatott az idő, mikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Félretettem az ecsetet, majd fogadtam a hívást.

-Igen?-szóltam bele. A hangom cseppet érdes volt, mivel már órák óta meg sem szólaltam.

-Felkeltettelek Bee? -Charlie. Elmosolyodtam.

-Nem aludtam. De az feltűnt mennyi az idő?

-Hajnali három múlt két perccel. Tökéletes egy éjszakai portyázásra. Ki tudsz jönni?

-Tessék? Itt vagy? -néztem ki az ablakon. Az egyik utcalámpa éppen megvilágította a motort.

-Igen. Kijössz?

-Egy perc. -mondtam, majd letettem a telefont és felkaptam fekete kapucnis pulcsit. A bakancsomat is magamra kaptam és lemásztam a létrán. Megkerültem az épületet és átrohantam az út túloldalára.

-Inszomniás vagy? -kérdeztem Charlie-tól.

-Ezt én is kérdezhetném. -utalt rá hogy én sem aludtam.

-Jogos. És hova megyünk?

Charlie szélesen rámvigyorgott. -Életed legizgalmasabb éjszakájára.