-Megjöttünk! -üvöltötte el magát Charlie, amint beléptünk a gyönyörű épületbe. Belül ugyanolyan lenyűgöző volt, mint kívülről, bár itt inkább a modernebb stílus uralkodott.

Alig fél perccel később egy idős, kicsit duci néni rohant hozzánk. A haja ősz volt, az arca kicsit ráncos, de egy széles mosoly terült el rajta. Még nálam is alacsonyabb volt, úgyhogy a barátomnak rendesen le kellett hajolnia hozzá, hogy átölelje.

-Drága kisfiam, hát mióta nem voltál itt? Szegény nagyanyád alig lát, te pernahajder! -szorongatta a nagyija. Charlie nevetve húzódott el és két puszit nyomott az arcára.

-Ne haragudj, csak kevés az időm. És idáig lejönni nem kis dolog. -húzta el a száját.

-Jó Isten de sovány vagy! Eszel te rendesen? -tapogatta meg aggodalmasan az arcát. Charlie egy pillanatra lefagyott.

-Persze hogy eszek. -mosolygott rá.

Várjunk csak. A családja nem is tudja, hogy...?

-És ki ez a bűbájos kislány? -fordult felém. Charlie vigyorogva mellém lépett és átkarolta a derekam.

-Nagyi, ő itt a barátnőm. -mutatott be.

-Csókolom. Rebecca Addams vagyok. -nyújtottam felé a kezem.

-Rebecca! Milyen bájos név! Én Clarissa vagyok, Chucky nagymamája. Nyugodtan tegezz, nem szeretem ha a koromra emlékeztetnek. -kacsintott rám, majd megrázta a kezem. -Jézusom, de hát te is milyen kis vékonyka vagy! Na majd felhízlallak mindkettőtöket!

-Azt mindjárt gondoltam. -forgatta meg a szemeit Charlie. -És mindenki itt van már?

-Nem, még Nashyék hiányoznak. De hamarosan itt lesznek, úgyhogy akkor már ebédelhetünk! -csapta össze a két kezét vidáman.

-Akkor én bemutatom Bee-t a többieknek. Hova pakoljunk majd le? -kérdezte, miközben kibújt a kabátjából és levette a sálját. Biccentett felém, hogy én is vegyem nyugodtan le, úgyhogy gyorsan megszabadultam a meleg ruhadaraboktól, amit felakasztottam a fogasra.

-A legfelső szobába. Tudod, a tornyosba. -megütögette az unokája vállát, majd hátat fordított és eltűnt egy fehér ajtó mögött. Mini ránkkacsintott, és követte a nagymamáját.

-Először meg akarod ismerni a családom, vagy vigyük fel a bőröndöket?

-Először vigyük fel. -mondtam kis gondolkozás után.

-Akkor gyere utánam. Elbírod? -mutatott a bőröndöm felé.

-Minek nézel te engem? Persze hogy elbírom. -forgattam meg a szemeim. Röhögve húzott magához és egy gyors csókot nyomott a számra.

-Elfelejtettem hogy milyen szuperképességeid vannak. De ennyi erővel viheted az én cuccaimat is. -vigyorgott rám.

-Biztos hogy nem.

-Akkor csak gyere utánam. -felkapta a bőröndjét és elindult a fehér lépcsőn. Mosolyogva követtem.

A legfelső emeletre mentünk. Útközben újra és újra megállapítottam, mennyire gyönyörű ez a ház. Mindenhol a krém és natúr színek domináltak, a berendezések minimalisták de mégis ízlésesek voltak. Mikor felértünk a szobához, már nagyon érdekelt milyen lesz. Charlie vigyorogva nyitotta ki a fehér ajtót.

A szobában egy óriási fehér franciaágy és egy nagy szekrény foglalta el a legtöbb helyet. Az ágynemű fehér volt, rajta egy barna takaró és több natúr színű párna terpeszkedett. A szekrény kétajtós volt és hófehér. A falak mogyorószínűek voltak, rajtuk pedig családi képek lógtak. De a legnagyobb meglepetés az a felismerés volt, hogy ez a szoba lényegében tényleg egy torony. Több nagy ablak kapott helyet, előttük kipárnázott ülőhelyekkel. A fapadlón bolyhos fehér szőnyeg terpeszkedett, ami már ránézésre puha volt.

-Ez nagyon durván jól néz ki. -jelentettem ki, mikor beléptünk. Elengedtem a bőröndömetés a szoba közepére sétáltam.

-Ez a kedvenc szobám a házban. Hihetetlen a kilátás, ráadásul senki sincs ezen az emeleten. -lépett elém. Átkarolta a derekam, a kezével finoman a fenekembe markolt és a nyakamba csókolt. -És senki nem hall semmit. -mormogta a nyakamba.

-Charlie...

-Tudom mit mondtam. Arra céloztam, hogy nem kell a kisebbek miatt csendben lennünk és azt csinálunk amit akarunk. Nem felejtettem el az ígéretem. Csak ha te kéred. -nézett rám komolyan. Nagyot sóhajtva a mellkasának döntöttem a fejem.

-Szar barátnőnek érzem magam. -motyogtam.

-Ne mondj ilyeneket. Ez nem igaz.

-De annak érzem magam. Egy hisztis és szar barátnőnek, aki még lefeküdni sem képes a barátjával. -haraptam az ajkamba.

-Ezt most fejezd be. Gyűlölöm ha magadat szidod. -mondta kemény hangon. -És ezt már elmondtam párszor. Nem érdekel hogy lefekszünk-e vagy sem. Engem csak te érdekelsz, érted? -felemelte a fejemet, majd az ajkait finoman az enyémekre helyezte. Átöleltem a derekát és olyan erővel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam.

-Hiszel nekem? -suttogta két csók között.

-Neked akármit elhinnék. -motyogtam az ajkaira.

>>>

-Készen állsz?

-Nem. -röhögtem el magam kínosan.

-Akkor rendben. -vigyorgott rám, majd a vállával belökte a fehér ajtót és behúzott a nappaliba. Bent egy idősebb bácsi, egy fiatal nő és az ölében egy kisfiú ült, valamint a szülei. Charlie egy óriási vigyorral a fején ment be, én pedig lesütött szemmel és Charlie kezét szorongatva.

-Halihó. -köszönt a családjának, akik amikor meghallották, mosolyogva néztek rá. Szöges ellentétei a szüleinek, akik igazán rá sem hederítettek.

-Már azt hittem sosem jössz be hozzánk. -tette le az újságot az idős bácsi.

-Ki nem hagytalak volna titeket. Csak lepakoltuk a cuccokat. -vont vállat a barátom. A bácsika felállt a foteljéből és szorosan megölelte a barátomat.

-Örülök hogy végre látlak. Nagyanyád az őrületbe kergetett, annyira hiányoztál neki. Most legalább pár napig nyugtom lesz. -nevette el magát a nagyapja mély, reszelős hangon.

-El tudom hinni. De most, -húzódott el, -bemutatnék nektek valakit. Ő itt a barátnőm, Becca. -karolta át a derekam. Érezhette mennyire feszült vagyok, mert egy gyors puszit nyomott a halántékomra. -Nyugi. -mormolta a bőrömre.

-Sokat hallottam már rólad. Ennek a csirkefogónak be sem állt a szája, amikor rólad mesélt. Én George vagyok. -nyújtotta felém a bőrkeményedésekkel teli kezét. Az övé csúsztattam a sajátomat és mosolyogva megráztam. Már most szimpatikus ez az ember.

-Igazából nem tudom ennek örüljek-e vagy sem. -pillantottam a barátomra. George újra felnevetett és megveregette a vállam.

-Tetszik nekem ez a lány. -bólogatott.

-Hidd el nagyapa, nekem is. -vigyorgott. -Bee, ő itt a nagynéném, Martha. -fordult a fiatal nő felé, akinek a kezében a szőke hajú kisfiú ült és gagyogott.

-Chucky, megfogod egy kicsit Sammyt? -állt fel.

-Persze. Add csak ide. -nyújtotta a kezét, majd átvette az unokaöccsét.

-Nagyon örülök hogy megismerhetlek. -újabb kéznyújtás, újabb kézrázás.

-Részemről a szerencse. Nagyon édes a kisfiú. -pillantottam a kissrácra, akit éppen a barátom szórakoztatott. Hülye fejeket vágott neki, mire a kicsi hangosan felnevetett.

-Köszönöm. Szerencsére Chuckyra simán rá lehet bízni, csak sajnos ritkán van itt. Pedig milyen jó lenne egy ilyen bébiszitter. -sóhajtott.

-Nem is tudtam hogy ért a gyerekekhez. De ahogy látom, egy szinten van vele. -nevettem.

-Ezét bírják őt a kicsik. Látnod kellene amikor a másik két kisebb is itt van. Csak úgy lógnak rajta. Mondjuk idén lehet máshogy lesz. -vetett rám egy mindenttudó pillantást.

-Hát nem tudom. Kicsit antiszociális típus vagyok. -húztam el a szám.

-Én is ilyen voltam, mielőtt megismertem a férjem. De ebben a családban nincs ilyen, hogy valaki egyedül legyen. Az embert nem hagyják békén, még akkor sem, amikor igazán jó lenne. Főleg a sok kicsi miatt van. Sammyn kívül még van két nyolcév alatti gyerek, akik hiperaktívak. Szerintem nem tudod mit vállaltál be. -az utolsó mondatot már halkan mondta, de mosolygott, amiből levettem hogy csak viccelt.

-Néha ő is olyan mint egy nagyranőtt gyerek. -böktem a barátom felé.

-Fiúból van. Mindig ilyen marad. -legyintett Martha, mire felnevettem.

-Csak mondom, hallom amit mondtok. -jegyezte meg Charlie, miközben az édesen kacagó Sammyt fordította fejjel lefelé.

-A szemedbe is megmondom hogy néha egy ötéves szintjén vagy. -vontam vállat.

-Köszi Bee, én is szeretlek. -forgatta meg a szemeit, majd felkapta Sammyt és a nyakába ültette. -Ben merre van?

-Őszintén elképzelésem sincs. De most kérem vissza a fiam. Hamarosan kéne altatni.

-Nem merek neked ellent mondani. -vette le a nyakából a kisfiút, majd átnyújtotta Marthának, aki magához ölelte a fiát.

-Ha megtalálod Bent, szólj neki hogy Sammyt altatom. Lehetőleg ne úgy rontson be mint egy elefánt, ahogyan szokott, különben ő folytathatja az altatást. -visszaült a fotelbe és az ölébe ültette Sammyt. Esküszöm, nála édesebb kisgyereket még nem is láttam.

-Amúgy Nashék mikor jönnek már meg? -kérdezte a barátom. Levetette magát a kanapéra és engem is lehúzott maga mellé. Átölelte a derekam, én pedig a vállára hajtottam a fejem.

-Elvileg vissza kellett fordulniuk, mert Nash otthon hagyott valamit, úgyhogy még egy óra múlva körübelül.

-Ekkora fasz mint Nash, nincs még egy ezen a világon. -sóhajtott a barátom.

-Fasz. -ismételte meg Sammy vigyorogva a szót.

-Menj a picsába, ilyeneket tanítasz neki. -vágott neki egy párnát.

-Mintha ti Bennel nem káromkodnátok. Még csúnyábban beszéltek mint én. -dobta vissza a párnát.

-Fasz. -mondta ki Sammy ismét. Charlie felröhögött, Martha meg a tenyerébe temette az arcát.

-És Sammy, ki a fasz? -gügyögte neki Charlie.

-Naaash. -visította nevetve a szöszi.

-Ha Nashnek is ezt mondja, megmondom neki hogy te tanítottad Sammynek. -jelentette ki Martha.

-Nash is tudja hogy az. Te is tudod, én is, sőt, az egész család. -vont vállat. -Egy seggfej, aki ráadásul még balfasz is. Bírom, de ez az igazság.

-Baaalfasz. -vigyorgott a kisfiú.

-Menj már a francba. Becca, vidd el innen, kérlek. -nézett rám bociszemekkel az anyuka, mire felnevettem.

-Gyere te majom, pakoljunk ki. -paskoltam meg a combját, majd felpattantam és őt is felhúztam.

-Imádom amikor ennyire kimutatod a szereteted. A majom megnevezés pedig egyenesen megtisztelő.

-Mondanám hogy én is imádom, amikor ennyit pofázol, de nem. -mondtam, miközben kisétáltunk a nappaliból. -Másra is használhatnád a szád, például... -nem tudtam befejezni, mert a lépcsőn a falnak nyomott és hevesen megcsókolt.

-Mondjuk erre? -suttogta két csók között. Ráharaptam az alsó ajkára, mire halkan felnyögött. Egy pillanatra elhúzódott, én pedig villantottam egy gonosz vigyort és felszaladtam a lépcsőn. Egy pár pillanat beletelt, mire leesett neki, de én addigra már a második emeleten jártam, mivel kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Viszont amikor felfogta, hallottam ahogyan utánam spurizik. Gyorsan berohantam a szobánkba és a puha ágyra ugrottam. Alig fújtam ki a levegőm, megjelent Charlie az ajtóban.

-Nem ez volt életed ötlete. -most ő húzta gonosz vigyorra a száját, majd pár lépéssel átszelte a távolságot és az ágyra mászott.

-Szerintem egész jó terv volt. -vigyorogtam, miközben felém mászott.

-Tudod mi a jó terv? -simított ki egy tincset az arcomból.

-Na mi?

-Ez. -rámhajolt és újra megcsókolt. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikat a hátára vezettem és lehúztam magamra. Szinte összepréselt, de nem igazán zavart. De az ő kezei sem voltak tétlenek, az egyikkel a pólóm alatt a derekamat markolta, a másikat az arcomra csúsztatta és ott cirogatott.

-Francba... ezt nem kellene. -húzódott el.

-Miért nem? -meredtem rá értetlenül. Kipirult az arca, a kezem pedig még mindig a hajában volt.

-Mindketten tudjuk mi lenne a vége, de te nem akarod. Úgyhogy nem. -legördült rólam és idegesen a hajába túrt, majd felpattant az ágyról és a bőröndjéhez lépett. -Inkább pakoljunk ki.

-Most mi van? -ültem fel. Charlie leült a bőröndje elé, felnyitotta és elkezdte kipakolni belőle a dolgait.

-Nincs semmi. Amúgy neked is elő kéne venned a ruháidat. -jegyezte meg, majd felállt a kezében egy adag ruhával, kinyitotta a szekrényt és betette.

-A ruháim remekül vannak a bőröndömben, köszönik szépen. Te viszont megint hisztizel, és nem tudom mi a francért. -álltam fel, majd mellé sétáltam.

-Nem hisztizek.

-De igen. Már megint mi történt?

-Figyelj rám. -fordult felém. -Te nem akarod, én igen. De mivel nem tervezlek a jövőben megerőszakolni, ezért kerülném az ilyen helyzeteket. Ne nehezítsd meg a dolgom, kérlek.

-Ó. -csak ennyit bírtam kinyögni.

-Hát igen. Ó. -bólintott egy cseppnyi gúnnyal a hangjában, majd megfordult és folytatta a pakolászást. Mivel nem tudtam magammal túl sok mindent kezdeni, kivettem a laptopomat a bőröndömből, majd bekapcsoltam és az ablak előtti párnázott padra telepedem.

Unalmamban felnéztem néhány közösségi oldalra, elolvastam egy-két filmkritikát és szörfözgetem egy kicsit a neten. Igazából csak el akartam terelni a figyelmem Charlie-ról. Mondjuk úgy nehéz, hogy egy szobában vagyunk.

Hirtelen három apró kopogást hallatszott a faajtón, majd Mini dugta be a fejét. -Megjöttek Nashék. Jöttök?

-Te nyugodtan menj le, mindjárt utánatok megyek. -pillantott rám, majd tovább pakolt. Halkan sóhajtottam, majd letettem a gépem.

-Oké. -feltápászkodtam, majd Minihez sétáltam. Amikor Charlie-hoz értem, végigsimítottam a vállán és megpusziltam az arcát, majd továbbmentem.

-Hát ennek mi baja van? -kérdezte Mini meglepve, miután leindultunk a lépcsőn és hallótávolságon kívül kerültünk.

-Nem tudom. Valamiért feszült egy kicsit. -vakartam meg a tarkóm. Valamilyen okból nem volt kedvem ezt megtárgyalni Minivel.

-Majd este kérdezd ki. Olyan pokróc feje van, és nincs kedvem napokig ezt nézni. -húzta el Mini a száját. Időközben egyre hangosabb lett a zaj, és élénk nevetés hallatszott fel.

-Rendben. -mosolyogtam rá.

-Mini, szívem! Hogy vagy? -rontott neki egy nő. Festett vörös haja volt, kicsit husosabb, és színes ruhákat húzott fel.

-Barbara néni! Mi lenne velem? Rég láttalak. -ölelte magához.

-Édesem, te még szebb vagy mint ezelőtt. -csipkedte meg az arcát.

-Anya, hagyd már Minit! Meg akarom szorongatni egy kicsit. -tette az anyja vállára a kezét egy velem egykorú srác. Magas, szőke hajú, barna szemű és irdatlanul helyes. Halványan Markra emlékeztet, de ezt inkább elhessegettem.

-Nash! -virult fel a lány arca, majd a nyakába vetette magát.

-Hiányoztál törpe. Nem volt kire támaszkodnom. -röhögte el magát ezek szerint Nash. Mondjuk sejtettem, de na.

-Utállak te köcsög. -vágta hasba Mini nőiesen.

-Mini, nem is mondtad hogy ilyen barátnőid vannak. -vett észre a szöszi. Végigvezette rajtam a tekintetét, konkrétan úgy, mint egy oroszlán a gazellán. Nem éreztem magam feszélyezve. Á, dehogy.

-Nash vagyok. -nyújtotta felém a kezét. Megfogtam, de ahelyett, hogy megrázta volna, egy csókot nyomott rá. -Te pedig?

-Becca Addams. -mutatkoztam be.

-És kedves Becca, van barátod? -vonta fel a szemöldökét.

-De még mennyire hogy van neki. -szólalt meg a hátam mögül Charlie. Vigyorogva lépett elém, majd megölelte az unokabátyját.

-Hiányoztál te buzi. -röhögött a szőke.

-Hülye fasz. Te is nekem. -veregette hátba.

-Te hallod, -húzódott el, -ez a kiscsibe komolyan a tied?

-A lehető legkomolyabban. -Charlie mellém lépett és átkarolta a derekam, majd egy gyors csókot nyomott a számra.

-Jó vagy tesóm. Elég dögös a csaj. -nézett végig rajtam. Mintha egy bicikli lennék vagy nem is tudom.

-Ha tudnád mennyire. -vigyorgott a barátom, mire enyhén elpirultam és az oldalába könyököltem. A rohadt perverz fejét, azt.

-Nashy! -sipította Clarissa, amikor meglátta az unokáját. Azonnal letámadta, össze-vissza ölelgette és puszilgatta.

-Nagyi, ne tegyél úgy, mintha egy éve nem láttál volna! Itt lakok, alig egy órára. -nevetett Nash.

-Akkor megkeresem a többi és fényévekkel kedvesebb unokámat. -eresztette el, majd sértődöttséget tettetve elvonult. Ekkor vettem észre, hogy a tágas előszoba másik felében két kisgyerek vettelea kabátját. Egy szőke kislány, aki úgy hatéves lehetett és egy világosbarna hajú fiú, akit úgy négyre tippelnék. A nagymama vidáman odament hozzájuk és egyenként megszorongatta őket. Egy pillanatra elszorult a torkom, ahogyan őket néztem. Nekem sosem volt ilyen nagyim. Sőt, semmilyen nagyim.

-Drágáim, hamarosan asztalhoz ülünk! -csapta össze Clarissa a kezét. -Fél órán belül kész az ebéd, addig mindenki pakoljon ki, vagy foglalja el magát.

-Gyere. -súgta a fülembe Charlie,majd megfogta a kezem és felhúzott az emeletre. Egészen a szobáig csöndben voltunk, de amikor beértünk, elkapott a sírhatnék. Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, mert nem akartam sírni.

-Mit szeretnél? -kérdeztem enyhén remegő hangon.

-Mi a baj? -simított ki egy tincset az arcomból.

-Semmi, csak... meghatódtam a nagymamádtól. Ennyi. -letöröltem egy kósza könnycseppet.

-Biztosan nincs semmi más? -fürkészett.

-Egyszerűen nem értem, nekem miért nem lehet egy ilyen családom? -fakadtam ki hirtelen. -Itt mindenki kedves, szereti a másikat és törődik vele! Nálunk pedig... arról jobb nem is beszélni. -lebiggyesztettem a számat, hogy visszafojtsam a sírást. Nem jött össze, egy pillanaton belül már az arcomon folytak a könnyeim. Charlie azonnal magához ölelt, mire a vállába fúrtam a fejem és magamba szívtam az illatát.

-Ne sírj. Kérlek. -simogatta a hajam. -Utálom ha szomorú vagy. Kérlek.

-Nem vagyok szomorú. -szipogtam.

-Ha nem lennél szomorú, nem sírnál. -nyomott egy puszit a hajamba. Egy kicsit elhúztam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Ő is lebiggyesztett szájjal nézett rám.

-Nagyon szeretlek. -szipogtam. Charlie mosolyogva egy puszit nyomott az orromra, majd a homlokomra, az államra és mindenhova az arcomon. Halkan felkuncogtam.

-Azt viszont imádom amikor nevetsz. -duruzsolta a bőrömre.

-Én meg téged imádlak. Meg a feneked. -vigyorogtam rá, majd rácsaptam a formás fenekére.

-Mondom én. Csak ezért tartasz. -sóhajtott. -Most viszont kipakolunk. És nem érdekelnek a kifogások.

-De az olyan sok idő. Én meg utálok pakolni.

-Ha azt akarod, hogy én pakoljam ki a melltartóidat... felőlem. -vigyorgott rám, mire karon vágtam. -Remélem elhoztad a krampuszjelmezt.

-Mondtam hogy nincs olyanom.

-Kár, pedig hidd el, nagyon szívesen megnéztem volna.

-Hát azt el tudom képzelni. -forgattam meg a szemeim.

-Na gyere te kis ördög. A ruháid nem jönnek kimaguktól a bőröndből. -bökött az oldalamba. Felvisítottam, majd én is beleböktem az oldalába. Kicsit sem hasonlítottunk két óvodásra. Ugyan dehogy.

Végül miután befejeztük egymás böködését, valóban nekiálltunk pakolni. A kétajtós szekrény egyik felébe én pakoltam, a másikba Charlie. Legnagyobb meglepetésemre alig negyed óra alatt végeztünk, pedig minimum egy órára számítottam. Mikor végztünk, elégedetten dőltem hátra a puha szőnyegen és kinyújtóztam.

-Esküszöm elfáradtam. -röhögtem ki saját magam.

-Mert lusta vagy.

-Nem is vagyok az. Ha valami érdekel, akkor azt aktívan csinálom. Ilyen a festés is. -vontam vállat. -De például a pakolás nagyon nem.

-És még mi ilyen? -vonta fel a szemöldökét.

-Tudod te azt. -hunytam le a szemem.

-És ha szeretném hallani? -suttogta rekedten a fülembe, amitől a hideg is kirázott, de a jó értelemben.

-Felesleges kimondanom.

-De engem boldoggá tennél azzal ha kimondanád. -simított végig az arcomon, és fogadni mertem volna hogy vigyorog.

-Boldog vagy te enélkül is. -kinyitottam az egyik szemem és megpaskoltam a vállát.

-Egy gonosz törpe vagy.

-Most minek mondjak ki valamit, amit te is tudsz?

-Mert jól esik hallani. -vont vállat.

-Jézusom. -forgattam meg a szemeim. -Elég ha azt mondom hogy szeretlek? -válasz helyett csak felém hajolt és finoman megcsókolt. -Egy hisztis kis maki vagy. -suttogtam.

-Kösz. -nyújtotta rám a nyelvét.

-De aranyos maki vagy. Tök édes pofid van. -a két kezem közé vettem az arcát és elkezdtem gyömöszölni. Annyira cuki fejet vágott, hogy nem bírtam ki kuncogás nélkül.

-Fura vagy.

-Tudom. De te így szeretsz. -vontam vállat, mire nevetve rám borult és a nyakamba csókolt. Vihogva hagytam, de azért beleböktem az oldalába. Ezzel visszatért az ötéves énünk, és egymást idegesítettük. Tipikus.