-Tudtad hogy Indiában vannak kékszőrű kutyák? -kérdezte Charlie.

-Nagyon jó. -motyogtam. Éppen a karjaiban próbáltam elaludni, de ő nem igazán volt partner ebben. Nem tudom mi a franc ütött belé, de tiszta hiperaktív lett. A telefonján nézett valamit, ami tele volt számomra abszolút nem érdekes tényekkel. Ki nem szarja le a kutyákat, amikor aludni is lehetne?

-Elvileg a fák csak 130 méter magasra nőhetnek. Sajnálom a mókust, aki leesik róla.

-Nem zavar hogy aludni akarok? -kérdeztem a mellkasától.

-Igazából nem nagyon. Aranyos amikor ideges vagy. -vont vállat.

-Maradj csöndben és ölelj tovább. -addig fészkelődtem, amíg már szinte rajta feküdtem. Az államat a vállgödrébe támasztottam, így az arcom a nyakának nyomódott. Az egyik lábamat átvetettem a csípőjén, a karomat pedig a derekán. Charlie a hátamon nyugtatta a saját karját, és finoman simogatta. Hirtelen villámlott egyet, amit másodpercekkel később hangos dörgés kísért.

-Baszki. -ugrott meg Charlie, mire nekem összekoccantak a fogaim.

-Mi a franc? -nyöszörögtem fájdalmasan.

-Ne haragudj. -puszilta meg az arcom. Viszont megint villámlott, de legalább most csak megrázkódott, ami nem járt fogtöréssel.

-Félsz a villámlástól? -nyitottam ki az egyik szemem. A kérdésem két okból is felesleges volt. Először is, az arca rémültebb volt mint egy ovisé, aki találkozott Freddy Kruegerrel. Másodszor pedig, újból villámlott, ami alátámasztotta a kérdésemet.

-Megeshet. -húzta el a száját.

-Charlie, tizenkilenc éves vagy.

-Attól még lehet. És így még biztosabb, hogy nem fogok aludni. -túrt a hajába.

-Nem tudom mit vétettem, de ma senki sem akarja hogy elaludjak. -morogtam, majd kibontakoztam a karjaiból és felálltam a kanapéról. -Gyere velem. -szóltam. Még magamhoz vettem egy pokrócot is, és bementem a szobámba, ahol lecsesztem a takarót a földre. Hallottam ahogyan felkel a kanapéról és utánam jön.

-Mit akarsz itt? -kérdezte mikor beért a szobába. Ledobta a matracra az általa hozott pokrócokat, miközben én egy doboz bakelitlemez között turkáltam.

-Megoldom ezt a kis problémát. -hirtelen megtaláltam a lemezt amit kerestem, úgyhogy bár fáradtan, de feltápászkodtam. A bakelitlejátszómhoz léptem és feltettem a lemezt. Pár pillanaton belül felcsendült egy lágy dallam.

-Ez mi?

-Beatles Yellow Submarine. Ha kicsit lejjeb veszem a hangot, tökéletes altató lesz mindkettőnknek. -álltam fel. Halkan dúdolva a dalt elkezdtem levenni magamról a fekete nadrágomat.

-Hogy ez hogyan jutott eszedbe... -csóválta a fejét röhögve. Amikor lekerült rólam a gatyám, eldobtam a szoba másik felébe, majd a székemről leemeltem egy fehér pólót.

-Néha én is erre alszok el. -vontam meg a vállam. A fehér pólót a két térdem közé szorítottam és levettem a trikómat, majd lekaptam a melltartómat is és felhúztam a pólóm. -Amúgy fáradt vagy?

-Valamennyire igen.

-Gyógyszer? -kérdeztem, miközben a matrachoz sétáltam.

-Itt van. -húzott elő a farzsebébe egy levél gyógyszert.

-Vedd be és gyere. De azért ne farmerban. -másztam be a takarók közé. Megigazgattam a párnákat és magamra húztam a takarót. Charlie egy pillanatra eltűnt a fürdőben, de szinte rögtön vissza is jött. Levette a farmerjét és a pólóját, majd lekapcsolta a villanyt és bemászott mellém.

-Ez egy jó ötlet volt. Megnyugtat a zene. -helyezkedett el. Átölelte a derekam és a kezével az oldalamat simogatta.

-Tudom. -ásítottam.

-Eszembe jutott valami.

-Igen? -kérdeztem, miközben a mellkasára hajtottam a fejem.

-Nem is tudom mikor van a szülinapod. -bökte ki, mire egy pillanatra lefagytam.

-Nem is érdekes. -vontam vállat.

-Mi az hogy nem érdekes?

-Sosem volt fontos senkinek. Nekem sem. Szerintem még rendes szülinapi ajándékot sem kaptam. -motyogtam.

-Ne szórakozz. Ez nem lehet. Hogyne lett volna fontos. -abbahagyta az oldalam simogatását, mire kinyitottam a szemem.

-Ne lovagolj már ezen. Nem kell megünnepelnünk a szülinapomat, úgyhogy felesleges tudnod mikor van. Téma lezárva, jó éjszakát. -jelentettem ki enyhén ingerülten, majd elhúzódtam tőle, hátat fordítottam neki és az oldalamra feküdtem egy párnát ölelve. Mi a francért akarja tudni?

-Most mi van? -kérdezte értetlenül.

-Nincs semmi. Fáradt vagyok, te meg a hülyeségeiddel traktálsz.

-Hé, baj van? -nem láttam, de éreztem hogy felül a matracon. Könnyek gyűltek a szemembe.

Leéltem az egész életemet anélkül, hogy akárkit érdekelt volna. Nem kaptam senkitől ajándékot, nem köszöntött fel senki és cuki királylányos szülinapom sem volt. Valamiért nem akarom most elkezdeni. Van amin már késő változtatni, és ez pont ebbe a kategóriába tartozik.

-Charlie, nincs semmi bajom. Mondtam hogy aludni akarok. -csattantam fel. Nagyon felhúzott ezzel az akaratosságával.

-Nem hiszek neked. -jelentette ki. -Nézz rám és mondd a szemembe hogy nincsen semmi bajod.

-A picsába, ilyen nincs! Akadj már le erről a témáról! -fakadtam ki. Felpattantam a matracról, majd egy takarót felkapva kirohantam a nappaliba. Levetettem magam a kanapéra, majd betakaróztam és megpróbáltam elaludni.

Annyira nehéz felfogni hogy nem akarom megmondani a szülinapom? Megmondtam, felesleges tudni. Számomra sosem volt ünnep, csak egy dátum, ami mindig arra emlékeztet, hogy soha nem kellettem senkinek.

Annyira összekavarodtak bennem a dolgok. Hirtelen rámtört a magány, pedig tudom hogy nem vagyok egyedül. Ott van nekem Charlie és Rachel. De akkor is... pár könnycsepp legördült az arcomon. Elkezdtem lassabban lélegezni, hogy elmúljon a sírhatnékom, viszont nem jött be. Nem akartam hogy Charlie meghalljon, ezért felkapartam magam a kanapéról és halkan átmentem a konyhába.

Töltöttem magamnak egy pohár vizet, de ahogyan megfogtam az üvegpoharat, majdnem el is ejtettem, annyira remegett a kezem. Meredtem bámultam a kezem, mikor belépett Charlie. Csendesen odajött hozzám, és kivette a kezemből a poharat.

-Nem akartalak megbántani. -suttogta.

-Nem csináltál semmit. -csóváltam a fejem.

-Akkor nem így reagáltál volna. -simított végig az arcomon.

-Nem bántottál meg. Én csak... ez a születésnap téma eléggé kényes dolog nekem. Nem szeretek erről beszélni. -hajtottam le a fejem.

-Még nekem sem? -csókolt a nyakamba. Jóleső borzongás futott végig rajtam.

-Neked talán igen.

-Csinálok neked egy kakaót, utána pedig elmeséled. Rendben? -a kezével megemelte a fejem. Olyan aggodalom ült a tekintetében, amitől majdnem újra könnyek gyűltek a szemembe.

-Oké. -bólintottam. Charlie a két keze közé vette az arcom és hosszan megcsókolta a homlokom. Utána ellépett tőlem és nekiállt megcsinálni a kakaóm. Én közben felültem a konyhapultra, és magamban megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.

-Tessék, itt van. -nyújtotta felém a kakaót a kedvenc bögrémben. Elvettem tőle és egy kicsit belekortyoltam.

-Köszönöm. -motyogtam.

-Figyelek. Mondhatod. -a két kezével a két oldalamra támaszkodott, ezzel közrefogva engem, és beállt a lábaim közé.

-Pontosan mire vagy kíváncsi? -tereltem a szót.

-Hogy miért nem akarod elmondani, mikor van a szülinapod.

-A születésnapom az a nap, amin megutáltak a szüleim. -suttogtam. Még sosem mondtam ki hangosan, de borzasztó volt.

-Ezt hogy érted? -vonta össze a szemöldökét.

-A szüleim azóta utálnak, amióta megszülettem. Nem akartak gyereket, de mégis lett. Elvettem tőlük a fiatalságukat és az életüket. -a sírás határán álltam. Gondolatban annyiszor végigrágtam magam ezen, de most hogy kimondtam... most vált valósággá. És a valóság kurvára fájdalmas.

-Miért nem mondtad ezt el? -kérdezte Charlie kis hallgatás után.

-Féltem kimondani. -vallottam be remegő hangon.

-Mitől féltél? -a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, majd végigsimított az arcomon és a nyakamon.

-A valóságtól. Ha kimondom igaz lesz. És én nem akartam bevallani magamnak. -lesütöttem a szemem, de egy hülye könnycsepp kiszökött. Idegesen töröltem le a kézfejemmel.

-Biztosan nem így van. -csóválta a fejét.

-Az életbe nem mondták még nekem hogy szeretnek. Távolságtartóak velem, és látom rajtuk hogy mit éreznek.

-Beszélned kellene velük. Ez nem normális, hogy te azt hiszed utálnak, közben pedig lehet hogy nem. Talán csak túl korán lettek szülők, és nehezen közvetítik az érzéseiket.

-Hidd el, tökéletesen közvetítik hogy mennyire utálnak. -nevettem fel keserűen.

-Mondták hogy utálnak?

-Tessék? -kérdeztem ledöbbenve.

-Kimondták valaha hogy utálnak? -ismételte meg a kérdést.

-Azt... azt hiszem nem. -makogtam.

-Hidd el, az az igazi fájdalom, amikor azt kimondják. -a hangja kemény volt, a tekintete elsötétült. Belémrekedt a szó. Nem tudtam semmit sem reagálni, úgyhogy inkább lehajtottam a fejem és a kezemben lévő bögrét tanulmányoztam.

-Hé, ezzel most nem panaszkodni akartam vagy ilyen nekem a rosszabb játékot játszani. -csúsztatta a kezét az állam alá.

-Oké, nem is gondoltam. -szipogtam. Letettem magam mellé a színes bögrét, majd a kezeimet az ölembe ejtettem.

-Nem örülök hogy szomorúnak látlak. -döntötte a homlokát az enyémnek.

-Nem vagyok szomorú. Csak ezt a szülinap dolgot hanyagoljuk. -kérleltem.

-Elmondod mikor lesz?

-Már volt.

-Mikor?

-Még novemberben. November tizenhetedikén. -vontam vállat.

-Idősebb vagy mint én? -kérdezte felvont szemöldökkel.

-Tizennyolc lettem csak. Úgyhogy megnyugodhatsz, te vagy az idősebb. -pöcköltem meg az orrát.

-Nem érdekelne ha idősebb lennél. Felőlem aztán lehetsz harminc is. -kuncogott.

-Akkor már pedofil lennék. Csúnya gonosz néni. -vihogtam, majd a karjaimat a nyaka köré kulcsoltam és megcsókoltam. Lassan visszacsókolt, miközben a derekamat markolászta. Mikor elváltunk, a kezeit a fenekem alá csúsztatta és felkapott az ölébe. Felsikítottam és a dereka köré kulcsoltam a lábam, mert azért nem akartam leesni.

-Most már tényleg mehetünk aludni. És velem alszol, nem a kanapén. -indult ki velem a konyhából. Nevetve hagytam hogy cipeljen, az arcomat a nyakába fúrtam.

-Olyan dilis vagy. -nevetgéltem.

-Mondtad már. -csapott a fenekemre.

-Azért álljon meg a menet! Mindent nem lehet! -háborodtam fel, mire újból rácsapott.

-Aranyos hogy ezt még elhiszed. -mondta, miközben beértünk a szobámba.

-Tudom hogy aranyos vagyok.

-De én aranyosabb vagyok. -letett a matracra, majd eldöntött rajta és fölém mászott.

-Szeretsz? -kérdeztem hirtelen. Charlie összevont szemöldökkel meredt rám, alig pár centire az arcomtól.

-Ez meg milyen kérdés?

-Egy olyan amire választ várok. -suttogtam.

-Mindennél jobban. -búgta. Egy apró mosollyal a számon beletúrtam a hajába és lehúztam magamhoz, majd megcsókoltam. Annyi szenvedéllyel tettem, amennyivel csak lehet, anélkül, hogy mélyebben belemennénk.

Idővel már kifulladtunk, de nem hagytuk abba. Egyszerűen képtelen voltam elválni az ajkaitól, a kezemet kivenni a puha hajából, és elszakadni a testétől. Vagy egymás ajkait ostromoltuk, vagy a másik nyakát ajándékoztuk meg apró csókokkal és szívásnyomokkal, közben a kezeink a másik testét barangolták be.

-Szeretlek. -motyogta Charlie két csók között. Nem bírtam ki, muszáj volt elmosolyodnom. A kezeimet az arcára simítottam és egy picit eltoltam magamtól.

-Te vagy a legtökéletesebb ember a világon. -suttogtam, miközben szinte megbabonázva néztem végig rajta. A csupasz felsőtestén, amit kis liluló szívásnyomok tarkítottak, a kipirult arcán és a csillogó szemein.

-Ez nem igaz. -sütötte le a szemét.

-De nekem igen. -lehúztam magamhoz és szorosan megöleltem. Konkrétan összepréselődött a testem az övé alatt, de olyan jólesett ölelni. Hirtelen fordított a helyzetünkön, úgyhogy most én feküdtem rajta. Végigsimítottam a fáradt borostás arcán.

-Álmos vagy? -kérdeztem, mire ásított egyet.

-Egy kicsit. -újabb ásítás. Halkan kuncogva nyomtam egy puszit az orrára. Nincs mese, az altató nagy úr.

-Végre. Erre vártam.

-Akkor gyere te kis hülye. -lehúzott maga mellé és szorosan átkarolta a derekam. A hátam a mellkasának nyomódott, a lábaink összfonódtak. Gyorsan magunkra szerencsétlenkedtem a takarót, mert azonnal elkezdtem fázni, majd hátrafordítottam a fejem.

-Aludj jól, -suttogtam a lehunyt szemű fiúnak, majd még hozzátettem -szerelmem.

Charlie halványan elmosolyodott és szorosabban tartott.

-Jövőre megünnepeljük a szülinapod. -motyogta félálomba. Egy percen belül már el is aludt.

-Ó Charlie... -suttogtam szomorúan magam elé -mi lesz velünk jövőre?

Ezzel a maró gondolattal szenderültem álomba.