Amikor kisétált az ajtón, nem csupán összetörtem. Darabokra estem. A legjobb barátom konkrétan kisétált a kurva ajtón. Vagyis... valaki aki nagyon fontos nekem.

Amikor hallottam az ajtó záródásának a hangját, zokogva estem térdre. A fájdalom szétszakított. Üvöltve zokogtam. Órákig ültem a konyha padlóján. Sírtam ahogy csak tudtam. Idő közben felfedeztem a szenvedésem fokozatait. Bár inkább elkülönítettem őket.

Amikor a földre borultam, reménykedtem hogy visszajön. Hogy ez nem igaz. De nem történt meg. Egy órán át reménykedtem, vártam, hátha betoppan.

Utána következett a felismerés, hogy szarik rám. Ő is. Akkor álltam neki a földet ütni és törni-zúzni. Csészék, poharak és tányérok repkedtek. Véletlen sikerült egy szilánkkal elvágnom a kezem.

És az utolsó fázis. A felfogás. Vége. Elment a számomra legfontosabb ember. Csak ültem és bámultam magam elé. A térdeimet felhúztam az arcomig és átkaroltam őket.

Végül azt tettem, amivel kiadhatom az érzelmeimet.

Berohantam a szobámba és betettem a lejátszóba egy lemezt, a hangfalakon pedig eszméletlen hangosra tekertem a hangerőt. Utána leültem a vásznam elé és nekiálltam dolgozni.

***

Készen lettem. Életem legdühösebb képét festettem meg. És jól esett. Nagyon.

Felálltam a székről, kinyújtóztattam a tagjaimat és elindultam a konyhába. A helységbe beérve esett csak le, milyen pusztítást végeztem. A padló tele volt szilánkokkal. Kisebb és nagyobb darabok mindenütt. Tányérok, üvegpoharak, minden ami törhető.

Fogtam egy seprűt és nekiálltam felsöpörni. Háromnegyed órámba telt mire viszonylag normálisan nézett ki a konyhám. Töltöttem magamnak egy pohát vizet és kimentem a nappaliba. Leültem a kanapéra és nekiálltam gondolkodni.

Ezt most kivételesen nem én basztam el. Ellökött magától.

Attól függetlenül fájt. Mégis mit kezdjek magammal? Holnap hétfő. Be kéne mennem.

Vagy nem.

Úgy határoztam, elmegyek a tópartra. Kétlem hogy ott lenne, de ki tudja. Nekem viszont gondolkodnom kell, ami a lakásba baszottul nem megy, mert mindenhez őt tudom kapcsolni. A kanapém egészen konkrétan Charlie illatú, mivel tucatnyiszor aludtunk ott.

Igen, együtt.

És azon a kanapén csókolt meg. Azt mondta többet jelentett számára, mint egy puszta csók. Nem mondtam el neki, de nekem sokkal is több volt. Össze vagyok zavarodva. Nagyon.

Visszamentem a konyhába és kivettem a szekrényből a múltkori üveg vodkámat. Vagyis azt, ami maradt belőle. Lefeküdtem a kanapéra, majd letekertem az üveg tetejét nagyot húztam belőle.

Mit is érzek iránta?

Foglaljuk össze.

Hiányzik? Borzasztóan.

Szeretek vele lenni? Az nem kifejezés.

Megismételném azt a csókot? Akármikor és akárhányszor.

Szeretem? Azt hiszem...

-Erre innom kell... -motyogtam magamnak és mégegyszer meghúztam az üveget.

Holnap nem megyek suliba. Elmegyek a tóhoz.

Negyed óra múlva már csak az üres üveget fogtam a kezemben. Megittam fél üveg vodkát. Amitől elképesztően érzékeny lettem, úgyhogy nekiálltam bőgni.

-Most mond meg. Kiderül hogy szeretem, de elment. -magyaráztam a felmosónak.-Mégis mit csináljak?

Valamilyen rejtélyes oknál fogva a felmosóm nem válaszolt. Dühösen arrébb dobtam. Haszontalan.

Inkább kimentem a konyhába és a szomorúság kezelésének legegyszerűbb módját választottam. Az összes szekrényemből kivettem minden édeset, a fagyasztómból pedig egy nagy doboz jégkrémet. Megragadtam egy merőkanalat és a zsákmányommal visszavonultam a kanapéra.

Mindent lepakoltam, majd az egyik dobozomhoz siettem és kivettem egy bájos kis filmecskét. Gyorsan beleraktam a DVD lejátszóba és újra letelepedtem a kanapéra. Izgatottan vártam hogy kezdődjön a film, főleg miután megjelent a Fűrész felirat.

Kicsit sem beteg, á dehogy.

Másokkal ellentétben inkább megnézek egy kaszabolós filmet ha szomorú vagyok, mint egy nyálas fost. Ennek köszönhetőn van egy kartondobozom tele horrorral.

Valami világi balfasz lehetek, vagy a karma utál, de megint elaludtam. És ez a kisebbik baj.

A nagyobbik az, hogy belefejeltem a megolvadt fagyiba és ezt csak ébredésnél vettem észre. De legalább enyhítette a másnaposságtól sajgó buksimat.

Jégkrémes hajjal mentem be a fürdőbe hajat mosni. Háromszor öblítettem át, mire a ragacsos cucc kijött belőle. Tekertem egy törölközőt a testem köré, majd vizes hajjal mentem át a szobámba.

Mivel sétálni terveztem a tóhoz, elővettem egy fekete-fehér csíkos gatyát, egy vörös kapucnis pulcsit és a hologrammos Martensemet. Felöltöztem, majd eszembe jutott, hogy kéne hajat szárítani. Gyorsan megejtettem, magamhoz vettem egy doboz cigit benne az öngyújtómmal és kimásztam az ablakon.

Körübelül másfél órámba telt, amíg eltaláltam ahhoz a szaros tóhoz. Charlie jót választott, mert ezt esélytelen megtalálni. Ráadásul a tó másik feléhez érkeztem, viszont így ráláttam a mi felünkre.

Alig voltam 200-300 méterre, úgyhogy nem volt nehéz kiszúrni a motorját. És Charlie-t sem.

De ő is kiszúrt, mivel hirtelen felpattant a pokrócról és elindult a motorhoz. Nekiáltam rohanni felé, de én nem vagyok egy nagy sportember, Charlie-tól meg 15 méterre volt a motorja. Alig tettem meg száz métert, már csak a motor hangját hallottam.

Egészen konrétan látni sem akar.

Mégis mit csináltam?

Ettől függetlenül elsétáltam a pokrócig és letelepedtem rá. A tó és a körülötte lévő természet még mindig gyönyörű. Elővettem a cigimet, majd rágyújtottam. Kell a nyugalom.

Elhatároztam hogy beszélni fogok Charlie-val. Ha kell minden nap kisétálok ide, vagy ellógom az egész napot az iskolából. És hirtelen beugrott az isteni ötlet.

Nekem van egy biciklim!

Valahol a házhoz tartozó pincében kell lennie, de megvan.

Felálltam a pokrócról és elkezdtem a kavicsokat dobálni be a tóba. Minden erőszakosságomat és dühömet ezen töltöttem ki. Oké, tudom, szánalmas vagyok. Olyan negyven kaviccsal és három szál cigivel később úgy gondoltam, ideje hazamenni. Ő ma már nem jön ide vissza.

Összeszedtem a cigimet és az öngyújtómat, majd valamerre nekivágtam. Az sem érdekelt, ha esetleg eltévedek.

Ezúttal valaki ott fönt meghallgathatta amit kérek, mert sikerült is eltévednem. Valahogy az országúton kötöttem ki, ahonnan kurva későn értem haza. Már egy jó ideje sötét volt amikor átmásztam az ablakocskámon.

Nem értem magamat, de folyton álmos vagyok. Hazaérve is csak beestem a fürdőbe fogat mosni és már dőltem is be az ágyamba.

Reggel a telefonom ébresztett fel. A szobám másik feléből üvöltött a Surfin Bird. Ezt az ébresztőt még Charlie tette be nekem, mert túl sokszor aludtam el. Nagyon jó. Reggel fél hétkor már rajta jár az eszem. Kurva szépen indul a napom.

Mikor kellően meguntam azt a rohadt idegesítő zenét, átvágtattam a telefonomért, kikapcsoltam az ébresztőt és a földhöz basztam.

Úgy határoztam, ma biciklivel megyek suliba, mert miért ne. Magamon hagytam a tegnapi ruhámat, a hajamat felkontyoltam és fogat mostam, majd összeszedtem a sulis cuccaimat és a rajzmappámat, és kivételesen a bejárati ajtón keresztül távoztam. Magamhoz vettem a kulcsaimat, amin a pince kulcsa is lógott, és lelépcsőztem az alagsorba.

Leérve egy hosszú folyosóra értem, amiből legalább harminc ajtó nyílt. Megkerestem a lakásom számát, majd kinyitottam a fészert. Bent rengeteg por fogadott, valamint sok doboz, még több vászon és a bringám. Egy egyszerű, fekete városi bicikli, rajta megannyi matricával. Kerestem egy rongyot, amivel nagyjából letöröltem a vázat, majd kitoltam a fészerből, visszacsuktam az ajtót és felbalfaszkodtam a lépcsőn, ami nem kicsit volt megerőltető. Mikor felértem a földszintre, szembe találtam magam egy öreg bácsikával, aki igencsak meglepődött rajtam.

-Kisasszony, megtudhatom mit csinál itt? Ez a pince a lakók tulajdona, nem holmi jött-menteké! -rivallt rám a tata.

-Bácsika, két éve itt lakok. Valami baja van? -vonam fel a szemöldökömet.

-A hangsúly kisasszony! Nem valamelyik pernahajder barátja vagyok, több tiszteletet! -háborodott fel az öreg.

-Nincsenek barátaim. Maga pedig vegyen be egy Xanaxot, tata. -nem vártam meg a reakcióját, gyorsan kitoltam a biciklim az ajtón. Odakinnt felültem rá, majd nekiálltam a suli felé tekerni.

Kerek öt perc múlva már az iskola biciklitárolója felé toltam a bringám, az agyam pedig Charlie-n járt. Kétlem hogy ma bejön.

Hirtelen beugrott egy nagyon jó ötlet. Gyorsan leláncoltam a biciklit, majd rohantam be az épület alagsorába, a rajzteremhez. Szerencsére Macy pont ott volt és senki sem volt körülötte.

-Macy, segítened kell. -támadtam le lihegve.

-Szia Becca! Mi kéne? -ölelt meg.

-Ugye te hozzáférsz a diákok adataihoz?

-Igen, de miért? -kérdezte gyanakvóan.

-Emlékszel Charlie-ra?

-Jaa, igen a motoros srác. Együtt vagytok, nem? -esett le neki. Vagyis... talán mégsem.

-Nem vagyunk együtt. De kéne a lakhelye. És miből gondoltad ezt? -pislogtam meghökkenve.

-Nagyon édesek vagytok együtt. És ahogy rádnéz... az a srác beléd van esve, Becca. -jelentette ki elködösült tekintettel. Szerintem fejben már az esküvőnket tervezte. Vagy már ott is ült.

-Erősen kétlem. De kéne a címe.

-Becca, nem adhatok ki ilyen adatokat. -ingatta a fejét.

-Kérlek Macy! Nagyon fontos lenne. -néztem rá kiskutya szemekkel.

-Francba veled te lány. Na legyen. Majd szólok ha megvan, oké? -mosolygott rám.

-Imádlak. -ugrottam a nyakába.

Igazából elképzelésem sem volt, mégis mihez kezdenék a címével. Hiszen látni sem akar, azt majd biztos díjazza, ha már az otthonában is zaklatom, nem? Ha már bejöttem a suliba, úgy gondoltam végigülöm a tanítást. Nagyon aznapra nem terveztem semmit.

Volt egy amerikai történelem órám, egy dupla matekom, kémia, tesi és szociológia. Arra a napra tökéletesen elegem volt mindenből, úgyhogy szociológia után villámgyorsan a biciklimhez rohantam és hazatekertem.