Végigsírtam a hétvégém. Nem szokásom olyan tipikus lányos hisztit levágni, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Rachel egész hétvégén mellettem volt és bőszen szidta Charlie-t. Nem kértem meg rá, de megtette anélkül is, ami rettenetesen jólesett.

Viszont hétfőn már be kellett mennem a suliba, ugyanis hamarosan félévzárás és semmiből nem kellene megbukni. Zombiként járkáltam, kisírt szemekkel és nulla életkedvvel. Amit viszont nem tudtam hova tenni, hogy ő nem jött be. Egyáltalán. Ráadásul nem keresett se telefonon, se smsben és ami külön fájt, hogy nem jött át. Nem akarta újrakezdeni. Emiatt is sírtam nagyjából három órát suli után.

Szombaton nem meglepő módon otthon voltam. Rach most nem tudott átjönni, de biztosítottam róla, hogy nincs semmi gáz, túlélem azt a pár órát egyedül. Filmet néztem és gumicukorral tömtem a fejem, miközben a szokásos gondolataim jártak a fejemben. Miért kellett ezt csinálnia, mit basztam el és mégis most mi lesz. Kellemes.

Már majdnem elaludtam, mikor hirtelen kopogást hallottam az ablakon. Először azt hittem képzelődök, de mikor másodszorra is hallottam, már odafordultam. A tűzlétrán ott állt Charlie, nyakig bebugyolálva. Egy ránézésre vastag kabátot viselt, a fejébe pedig egy fekete sapkát húzott, ami alól kilógtak a hullámos tincsei.

Amikor ránéztem, akaratlanul is bekönnyesedett a szemem. Kérlelően nézett rám, hogy engedjem be, de nem tudtam mit tegyek. Az ajkamat harapdálva visszarohantam a szobámba egy túlméretezett szürke pulcsiért, amit menet közben felvettem és visszacaplattam az ablakhoz. Vonakodva, de felnyitottam, és azonnal megcsapott a jeges szél és Charlie illata.

-Mit akarsz itt? -kérdeztem cseppet sem barátságosan.

-Szerinted? -kérdezett vissza csípőből. -Bemehetnék?

-Hol voltál a héten? -tettem fel a kérdést, miközben még mindig a lépcsőn állt.

-Otthon. Arcüreggyulladásom volt. -mikor egy nagyobb fuvallat érkezett, megrándult az arca. Azért az arcüreggyulladás nem játék és rendesen tud fájni is. -Camille nem engedett ki a lakásból.

-Meggyógyultál már?

-Mondhatni, de ha továbbra is itt kell állnom, nem hiszem hogy sokáig egészséges maradok. -pillantott rám, én pedig sóhajtva arrébb álltam, hogy beengedjem. -Köszi. -tette hozzá halkan, miközben én lecsuktam az ablakot.

-Mit szeretnél tőlem?

-Tudom hogy egy óriási farok voltam. Hidd el, jobban utálom most magam, mint te engem. De komolyan mondom, nem kifejezés, mennyire megbántam. Teljesen jogosan gyűlölsz, de kérlek. Ha egy kicsi esélyét is látod annak, hogy megbocsáss... -lépett közelebb, majd a hideg kezét az arcomra simította. Kiszökött egy könnycsepp, és végiggördült a keze mentén. Halálosan komolyan nézett rám.

-Soha nem aláztak még meg annyira, mint te akkor. -nyögtem ki remegő hangon. -Azóta is csak az jár a fejemben, miért nem voltam elég jó neked. Miért kellett leváltanod, ráadásul pont rá, mikor tudtad mennyire féltem tőle. -hunytam le a szemem.

-Tudom.

-Darabokra törted a szívem. Én nem tudom mi lett veled, de amint beléptünk abba a házibuliba, teljesen kifordultál önmagadból. Mintha nem te lettél volna. Ott nem számítottam neked semmit. Nem voltam a barátnőd, a szerelmed, senkid sem. -ingattam a fejem.

-Sajnálom. -suttogta. -Szeretlek Bee.

-Kérlek, hazudd még ezt. Hazudd még hogy szeretsz, könyörgöm. -sírtam el magam. -Hallani akarom. Ez a legszebb hazugság a világon. Mondd még.

-Nem hazudok. Ez az igazság. -simította most már mindkét kezét az arcomra.

-Hazudsz. De még a hazugságodat is imádom. -pillantottam fel rá. Nem tudom, mennyire nyújthattam szánalmas látványt, de ahogyan összekapcsolódott a tekintetünk... azonnal magához húzott és szorosan megölelt. Sírva temettem az arcom a kabátjába.

-Mit csesztem el? Miért nem lehetek soha boldog? -szorongattam a kabátját.

-Semmit nem csesztél el. Én voltam. Minden az én hibám. -simogatta a hátam.

-Egy önző dög vagy. Nem szeretsz te engem. Te csak magadat szereted, én pedig a játékszered voltam. De tudod mit? Szerettem az lenni. A szerelem nagyon furcsa dolgokra képes. -dünnyögtem sírva.

-Ne mondj ilyeneket...

-Mondd hogy szeretsz. -néztem fel rá. -Mondd hogy sosem szerettél senkit úgy, mint engem. Mondd hogy meghalnál értem. -suttogtam.

-Szeretlek Rebecca Addams. Sosem szerettem még embert úgy, mint téged. Te vagy életem szerelme, és kérdés nélkül odaadnám érted az életem. Sosem akartalak bántani. -döntötte a homlokát az enyémnek.

-Csókolj meg. -sóhajtottan kérlelően.

-Bármikor. -susogta, majd a kezei közé fogta az arcom és lassan, de hosszan megcsókolt. Hinni akartam annak a csóknak, el akartam hinni, hogy igaz. A karjaimat a nyaka köré fontam, és közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam az ajka ízét, tapintani akartam a haját és a puha bőrét, és magamba akartam szippantani a lényét.

-Olyan édesen hazudsz, hogy már majdnem elhiszem. -suttogtam, miután elhúzódtam.

-Mikor hiszed már el, hogy igazat mondok?

-Bizonyíts Harper. Egyszer már bedőltem neked, és át is vertél. Bizonyítsd be, hogy igazat mondasz, mert nem bírok hinni neked. -szipogtam.

-Mit csináljak kicsim? Mivel kaphatlak vissza? -döntötte ismét az enyémnek a homlokát.

-Nem tudom. Legyél kreatív. -motyogtam.

-Mióta nem aludtál rendesen? Akkora karikák vannak a szemed alatt, mint aki évek óta le sem hunyta a szemét. -simított végig a hüvelykujjával a bőrömön.

-Egy hete. -minek tagadjam? Szilveszter óta nem bírok pár óránál tovább aludni.

-Gyere. Rád fér a pihenés. -a karját a derekam köré fonta, majd finoman a kanapéhoz irányított és lenyomott rá. Nem volt erőm és kedvem ellenkezni, így akkor sem mondtam semmit, amikor levette a kabátját és a sapkáját, majd lerúgta a bakancsát is. Egy fekete pulóver volt alatta, amit szintén levett, így csak egy fekete testhezálló hosszúujjú és a farmerje maradt rajta. -Feküdj be. -utasított lágy hangon. Teljesítettem a kérését, ő pedig bemászott mellém. Átölelte a csípőm és magához húzott, én pedig szorosan hozzábújtam. Belélegeztem az illatát, az arcomat a mellkasába temettem és lehunytam a szemem.

-Itt leszel amikor felébredek? -öleltem át a derekát.

-Szeretnéd hogy itt legyek?

-Igen. -suttogtam.

-Akkor itt leszek. -duruzsolta a fülembe. Éreztem, hogy ránkkerült egy pléd, de utána elnyomott az álom. Egy hét után először tudtam négy óránál többet aludni.

Szerintem életemben nem voltam még olyan kipihent, mint amikor legközelebb felébredtem. Nem voltam álmos, nem szenvedtem a felkeléssel... az egyetlen dolog, ami zavart, hogy egyedül voltam. Ásítozva nyújtóztam egyet, majd felültem a kanapén. Nagyokat pislogva néztem körbe, de a konyhába megláttam Charlie-t. Nem törődve azzal, mennyire nézhetek ki szarul, felálltam és átmentem a helységbe.

-Azt hittem leléptél. -dőltem összefont kézzel az ajtófélfának.

-Megígértem hogy maradok.

-Sok mindent ígértél már. -jegyeztem meg csípősen, de nem vette magára. -Mit csinálsz?

-Reggelit. Pont végeztem vele. Kérsz? -vette a kezébe a két tányért. Mindkettő tele volt tojással és sokféle zöldséggel.

-Persze. -vontam vállat, majd leültem az asztalhoz. Az egyik tányért letette elém, a másikat a szembe lévő helyre. Mielőtt leült volna, mégegyet fordult, két kezében egy-egy bögrével, amiből az egyiket nekem adta, a másikat megtartotta.

-Jó étvágyat. -motyogta.

-Ja, azt. -meredtem magam elé, majd megfogtam a tányéron lévő villát és lassan eszegetni kezdtem.

-Ízlik? -kérdezte kevés hallgatás után.

-Charlie, attól, hogy reggelit csinálsz, nem leszek újra a barátnőd, akármennyire is finom. -ingattam a fejem. -Nekem ez nem megy. Úgy ülünk itt, mintha te nem csináltál volna hülyét belőlem, én pedig nem szakítottam volna veled emiatt.

-Azt hittem én vagyok a legjobb barátod. -pillantott fel rám.

-Azt hittem én vagyok a szerelmed. -vágtam vissza.

-Mert az is vagy.

-Akkor miért basztál ki velem ennyire? -csaptam le a villámat.

-Nem tudom! Részeg voltam, te eltűntél valahova, Georgie pedig... igen, kibaszottul dögös volt, és igen, nagyon is bejött amit csinált. De addigra már annyira eláztam, hogy azt sem tudtam hol vagyok. -fakadt ki. -Nem akarom, hogy egy hiba miatt menjen tönkre minden. Lehet, hogy óriási hiba volt, de életemben először csaltam meg valakit, és rohadtul emészt a lelkiismeretfurdalás.

-Mit csináljak veled? -suttogtam megtörve.

-Nem tudjuk elfelejteni, igaz? -azonnal megráztam a fejem. -Adj esélyt, hogy elnyerjem a bocsánatod. Bármit megteszek.

-Már megmondtam. Bizonyíts.

-Mivel? Mi a picsával tudlak kiengesztelni? -ugrott fel, azzal a lendülettel pedig a széke is hátrazuhant. -Vegyek neked virágot? Minek? Meghal és nem is tudom hogy szereted-e. Ékszert? Szerintem még nem is láttam rajtad ilyesmit. Vigyelek el egy étterembe? Egyikünk sem az a fajta, hogy drága éttermekbe járjunk. Mégis mit csináljak? -kiáltotta.

-Gratulálok. Az összes klisés szart elmondtad, amivel más lányokat leveszel a lábáról. -ingattam a fejem.

-Épp ez a bajom. Te nem vagy más lány. Nálad ezeket nem tudom alkalmazni, mert nem illenek hozzád. És ezért vagyok tanácstalan. -felállította a felborult széket, majd rároskadt. -Adjak szerenádot? Körbe is röhögnél. Vigyelek moziba? Jobban szeretsz itthon filmezni. Kifogytam. -sóhajtott.

-Azt mondtad, fontos vagyok neked. De ezek után nem hiszem el. Ha nem bírsz visszaszerezni, én tovább fogok lépni. Csak idő kérdése. Lehet hogy soha többet nem leszek szerelmes, lehet hogy egyedül fogok megrohadni, de nem várok örökre. -mondtam halkan.

-Menjek el?

-Lehet hogy az lenne most a legjobb. -bólintottam.

-Ahogy akarod. -állt fel lassan, majd kisétált a nappaliból. Egy perccel később újra besétált, immáron tetőtől talpig bebugyolálva, kezében egy fekete könyvecskével. -Ezt itt hagyom. Azt csinálsz vele amit akarsz.

-Várj egy pillanatot. -sóhajtottam, amikor kiindult a konyhából. Meglepetten fordult vissza, de én felpattantam és az előtérbe siettem, majd kezemben egy nagy fekete sállal vissza hozzá. -Erre szükséged lesz. -tekertem körbe a nyakán, majd felhúztam a szájáig. -Nem akarom hogy megint beteg legyél. -motyogtam, miközben a sálat igazgattam. Charlie hirtelen magához rántott és szorosan magához ölelt.

-Köszönöm. -suttogta. Lehunyt szemmel fúrtam az arcom a nyakhajlatába. Lehet hogy átvágott, megalázott és összetört, de szerelmes vagyok. Túlságosan is.

-Menj inkább, mielőtt valami meggondolatlan dolgot teszek. -suttogtam. Kuncogva tolt el magától, majd végigsimított az arcomon és már mászott is ki az ablakon. Hangosan sóhajtva vánszorogtam el a kanapéhoz, majd elővettem a telefonom és benyomtam a hívást.

-Rebecca Addams! Mit csináljak veled, hogy ne legyél ennyire hülye? -kiabálta Rach a telefonba, miután elmeséltem neki mindent ami a mai napon történt.

-Rach, ezzel nem segítesz. -dörzsöltem meg a halántékom.

-Mégis mit gondoltál, amikor beengedted azt a hülyét a lakásodba?

-Arcüreggyulladása volt és ott állt az ablakomban, miközben kint hideg volt és fújt a szél. Lehet hogy utálom, de nem akartam hogy megint beteg legyen.

-Becca, Charlie megcsalt. Ráadásul a volt ribancával! Te meg önként dalolva alszol vele, csókolod meg és vallod be neki, hogy még mindig szereted! -cseszett le dühtől remegő hangon.

-Látod, pont ez a baj. Hogy szeretem. A picsába, még mindig mindennél fontosabb nekem, és nem akarom elveszíteni. Akkor sem ha most ő hibázott. -nyeltem egy nagyot. -Rachel, szerelmes vagyok abba a baromba. Nem tudok tenni ellene.

-Kislány, ezen nem lehet segíteni. Meg fogsz neki bocsátani?

-Igen. -túrtam a hajamba. -Hiányzik. Minden pillanatban.

-Bakker... ha mégegyszer ilyet tesz, lényegtelen mennyire bírom, kinyírom. -jelentette ki határzottan. -És ha találkozok vele, számíthat egy irdatlan nagy pofonra is.

-Szeretlek Rach.

-Én is téged kislány. Remélem nem csinálsz óriási hülyeséget.