Sziasztok!❤
Meg is hoztam a következő részt, ami egy kicsit (najó NAGYON) késett. Tényleg nézzétek el nekem, mert kevés időm van mostanában.😪😪
Na mindegy is. Remélem elnyeri tettszéseteket!☺
Puszi: Fincsoo❤💋

-Annyira utállak!-nevettem fel, mire legjobb barátnőm eltettette hogy sír.
-Hogy mondhatsz nekem ilyet Jasmin? Hisz tudom hogy imádsz.-nevetett mostmár Becca is.
-Esküszöm, ha vége a sulinak kinyírlak.-vicsorogtam rá, mint egy elmebeteg.
-Egy légytől is félsz drága.
-Naaa, nem is.-vágtam be a durcát.
Hirtelen Becca elkezdett rázkódni, és vér ömlött az összes testrészéből.
-Becca!-felsikítottam, és odaléptem a lányhoz, aki már alig lélegzett.-Nézz rám! Gyerünk!
-Ez is a te hibád!-lehelte ki az utolsó szavakat a száján.

-Jasmin!-felriadtam, mire egy félelemmel teli arcot véltem felfedezni.
-Jól vagyok.-nyugtattam meg, miközben az izzadságot tölöltem le az arcomról.
-Egyáltalán nem vagy jól. Sikítoztál és sírtál is. Mit álmodtál?-elmondjam neki vagy ne? Eléggé meg van ígyis sérülve.
-Semmi különöset, csak betett ez az egész helyzet.-rövidítettem le, remélve hogy nem kérdezget többet.
-Biztos nem akarsz róla beszélni?-erősködött Ted, mire felment bennem egy kicsit a pumpa.
-Olyan nehéz ezt megérteni, hogy nem történt semmi?-emeltem meg egy kicsit a hangom, mire nagyon megbántam.-Annyira sajnálom...csak..
-Jólvan, nincs semmi baj.-mosolygott, mire belebújtam az ölelésébe.-Tudod min gondolkoztam?
-Igen. A zombigyilkoló munkám mellett még gondolatolvasó is vagyok.-adtam meg a számomra megfelelő választ, mire Ted elkezdett nevetni.
-Akkor megnyugodtam. De azért inkább elmondom, ha nem haragszol meg.-jeleztem, hogy nem, mire feltette azt a kérdést, ami még a mai napig az eszemben van.-Azon gondolkoztam hogy mi lenne ha itt maradnék.
Először nem értettem, hogy ezt mire mondta, de egy idő után leesett.
-Nem.-jelentettem ki.-Nem teheted ezt.
-Minek mennék veletek? Már ígyis fuccsba ment az életem.-feladta. Ezt vettem ki belőle.
-Most hülyéskedsz velem?-fakadtam ki.-Megígérted, nem?! Vagy csak ez ilyen hülyeség volt?! Nem teheted ezt. Én is hányszor éreztem már azt hogy fel kell adnom, hogy vége van, meghalok?! De nem csak nekem, hanem mindenkinek aki itt van! Eljutottunk Indianapolisba, nem messze van már Seattle! Ilyenkor már nem adhatod fel! Tudom milyen érzés az, amikor úgy érzed hogy az egész világ ellened fordul, és a sors is kibaszik veled, de ilyen helyzetben nem lehet feladni! Tudod kik teszik ezt meg?! A reményveszettek! Akik már akkor meghalnak, mikor úgy érzik hogy ennyi, nincs menekülés! Pedig van! Mindig van kiút, és nem engedem meg hogy csak úgy feladd!-hallottam egy lábdobogást, mire Max kukkantott be az ajtón.
-Minden rendben?-kérdezte.
-Igen. Ki is mehetsz!-pirítottam rá, mire kidülledt szemekkel kitolatott.
Mondanám hogy megsajnáltam Maxet, de valahogy nemtudom. Szarkazmus..
-De ez akkor sincs helyénvaló. Tudom hogy megígértem, de nehéz végignéznem, ahogy a volt szerelmem, csak úgy lecserél egy másik csávóra.
-Szerinted én nem érzem ennek az egésznek a nehézségét?! Tisztában vagyok vele, de nem hagyhatlak itt Ted! Fontos vagy számomra! Érted?-talán most basztam el, de nem érdekel.
-Hogy mondtad?-rám emelte nagy szemeit.
-Nem fogom mégegyszer elmondani. Tudod hogy mi süketít.-nevettem fel.
-Aludni kéne.-hagyta lógva az előbbi humoros megjegyzésem.
-Haragszol?-néztem rá reménykedve.
-Nem.-mosolygott.-Mit szólnál, ha holnap együtt vacsoráznánk? Lehet nem a legjobb egy Zombiapokalipszis közepén, de inkább ez, minthogy sétálgassunk közzöttük.-akkor ez most egy randi?
Elgondolkoztam. Mi lesz, ha megbánom? Egy próbát megér.
-Persze, szívesen.-adtam meg a számomra legmegfelelőbb választ.
-Szuper. De mostmár tényleg pihenjünk, mert reggel hullafáradtak leszünk.-bólintottam és visszadőltünk az ágyba.
-Jóéjt.-köszöntem el tőle, mire megéreztem egy meleg kezet a derekamon.
-Jóéjt.-suttogta halkan, és pár perc múlva elragadott az álom.

Fájdalom. Ez az a jól ismert szó, amit a legjobban utálok.
-Itt vagyok.-suttogott a fülembe Petra.
-Miért ő? Miért vesz el mindenkit tőlem az Isten?!-sírtam barátnőm ölében.
Hogy miként jutottam el ide?
Kezdjük a legelején.

-Jas! Kelj fel!-simogatta a vállam Ted.
Mosolyognom kellett a tettén.  Esküszöm olyan érzés, mintha együtt lennénk.
-Felvagyok.-ásítottam egy hatalmasat, mire Ted egy hatalmasat nevetett.-Nem ér kinevetni.-vágtam be a "durcit".
-Hidd el, ha magadat látnád, simán te is nevetnél.-már folyt a könnye, annyir kuncogott.
-Majom.-nyújtottam rá a nyelvem, mire mégjobban rákezdett.
Esküszöm kikészít ez a fiú.
-Abbahagytam.-szólt, mire ránéztem, és megint elkezdte.
-Elmész te a faszomba.-kikeltem az ágyból, és kimentem a szobánkból.
-Jóreggelt!-köszöntött Petra vidáman.
-Lehetne jobb is.-feleltem kómásan.
-Mi az nem aludtál?-húzogatta perverzen a szemöldökét.
-Addig húzogatod, míg éjszaka le nem borotválom.-vágtam pszichopata fejet, mire rögvest abbahagyta.

Leültem az asztalhoz és elkezdtem fogyasztani a reggelimet, ami almából állt.
-Kezd fogyni az ennivalónk.-jelentette ki a nyilvánvalót.
-Einstein vagy Petra.-néztem rá csodaszemekkel.
Barátnőm csak aranyosan felmutatta középső ujját, mire kinevettem.
-Sziasztok.-lépett a kellemes körünkbe Becca.
-Csá.-illedelmes köszönés lvl 100.
-Szia.-mosolygott rá Petra. Komolyan mondom, hogy tud rá mosolyogni?
-Jól aludtatok?-kezdett volna bele a beszélgetésbe, mire megelégeltem és eljöttem onnan.
-Hagyjd rá.-hallottam még Petra hangját.
-Jas!-szaladt utánnam Ted.
-Szólj.
-Baj van?-kérdezte.
-Az mindig van.-fújtam ki a levegőt.
-Gyere.-kinyújtotta felém a kezét, mire én azonnal a szoros ölelésébe bújtam.
-Annyira elegem van már Ted. Már teljesen kiidegel ez az egész. Az egész életünk fenekestül felfordult, miközben csak 18 évesek vagyunk.
-Tudom kicsi, de erősek vagyunk.-elpirultam, mert becézett.
Annyira nem kéne ezt tennem, de nagyon kedves fiú.
-Figyelj,-próbáltam terelni a témát.-nem jössz el velem portyázni?
-De, miért is ne? Most indulunk?
-Aha. Szólok Petrának, hogy említse meg a többieknek. Te addig készülj el.-bólintott és továbbment.
-Petraa!-ordítottam egy nagyot, mire szegény barátnőm összeszarta magát.
-Basszus!-még mindig ijedt fejet vágott.-Mondjad amúgy.
-Elmegyek Teddel portyázni. Csak azért szóltam hogy a többieknek is mondjad.-mondtam neki, mire bólintott.-Teeed!!-kiabáltam mégegyet, mire barátnőm megint berottyantott.
-Hallod, ha mégegyszer megijesztesz, úgy megverlek! Meg amúgyis, mi van ha meghallották a kóborlók?
-Erre nem gondoltam, de szerintem ilyen magasról nem hallhatják meg.-okoskodtam...pff, na persze.
-Itt vagyok.-lépett elő Ted felszerelkezve.
-Csak portyázni megyünk.-vágtam értetlen fejet.
-Tudom, azért öltöztem így.-mutatott magán.
Mellesleg nem nézett ki nagyon rosszul...(xddd szerk.megj.)
-Majd jövünk.-köszöntünk el Petrától.

Már kifosztottunk egy boltot, mikor úgy döntöttünk leülünk egy kicsit egy rétre.
-Annyira nyugis.-szólalt fel Ted.
-Ne reménykedj nagyon. Itt semmi sem kiszámítható, sajnos.
-Ott van valami!-mutatott a távolba Ted.-Megyek megnézem.
-Ne legyél sokáig.-figyelmeztettem.
Nem is sejtettem, hogy milyen baj lesz ebből.
-Ááá!-hallottam egy velőtrengető ordítást.
-TED!-rohantam ahogy a lábam bírta, de mikor odaértem, nem hittem a szememnek.
-Segíts!!-rá volt csimpaszkodva egy fél zombi.
Teljesen lefagytam, mire rájöttem hogy a legjobb barátomról van szó.
Odarohantam és a köcsögnek belenyomtam a fejébe egy kést.
-Had nézzem.-megfogtam a karját, mire elszörnyülködtem.-Ted..ez..
-Tudom. Hagyj itt.-csak maga elé bámult.
-Nem! Nem hagylak itt!-tiltakoztam teljes erőmből, miközben a sírástól alig láttam valamit.
-Átfogok változni.-mondta.
-De nem hagyhatlak itt! Nem akarlak!-bömböltem, mint egy kisóvodás.
-Ne hagyjd hogy átváltozzak. Ölj meg.-kérte.
-Nem tudom megtenni!-túrtam bele a hajamba idegesen.-Nem tudom! Nem akarlak elveszíteni!
-Én se szeretnélek.-már alig beszélt.-De nem tudok mit tenni.
-Szeretlek!-sírtam neki.
-Én is Szeretlek Kicsi.-mosolygott, mire a szívem mégjobban összefacsarodott.
-Szeretem mikor így hívsz.-próbáltam elterelni a figyelmét.
-Megcsókolthatlak?-kérdezett rá, mire ledöbbentem.-Kérlek.
Nem tudtam mit tenni, csak feléhajoltam, és a pár mm-t megszüntettem magunk körül.
Édesen, szenvedélyesen falta az ajkaim. Belenyögött a csókunkba, de nem az élvezettől, hanem a fájdalomtól. Nagynehezen elváltunk egymástól, mire adtam egy puszit a homlokára.
-Szeretlek!-zokogtam.
-Én is téged.-nyelt egy hatalmasat. Tudtam mi fog jönni.-Kérlek add ide a pisztolyod.
-Nem megy Ted! Nem akarom hogy elmenj!-ordítottam, mint egy kisbaba.
-Nem akarok olyan lenni, mint azok!-sírt mostmár ő is.-Add ide a fegyvert, és utánna menj!
Ráztam a fejem, miszerint én nem hagyom magára, de hajthatatlan volt.
Odanyújtottam neki a fegyverem és utoljára egy puszit adtam a szájára.
-Kérlek vigyázz ránk fentről, jó?
-A legnagyobb biztonságban lesz a kisbaba és az a lány is akit nagyon megszerettem.-mosolygott fájdalmasan.
Nem kellett nekem több, megint zokogtam.
-Menj Jasmin.-utasított halkan Ted.
-Nem! Nem megy! Megfogadtuk hogy túlvészeljük az Istenért is!-sikongattam.
-Menj!-rámordított, mire nagynehezen a lábaim elkezdtek járni.
-Nagyon Szeretlek!-kiáltottam még oda.
-Én is Szeretlek Kicsi! Majd találkozunk.-válaszolt vissza, mire összeszorult a szívem.
Már majdnem kiértem az útra, mikor egy dörrenést hallottam.
Vége...Meghalt...

A hotel előtt leültem, hogy kifújjam a levegőt.
Még mindig sírtam, sőt nem is, bömböltem.
Elvesztettem azt a fiút, akit megszerettem túlságosan is. Pedig tudtam hogy ez nem helyes, de mégis megtörtént.
Mindenkit elveszítek, aki fontos számomra, senkim nem marad.
Ezekkel a gondolatokkal baktattam fel a lépcsőn, majd mikor az ajtó elé értem vettem egy nagy levegőt, és benyitottam.
-Jézusom!-szaladt oda hozzám Petra, megint elkezdtem bömbölni.
-Elment...meghalt.-ziháltam a fájdalomtól.
-Sss. Itt vagyok.-simogatta a hajam.

Fájdalom. Ez az a jól ismert szó, amit a legjobban utálok.
-Itt vagyok.-suttogott a fülembe Petra.
-Miért ő? Miért vesz el mindenkit tőlem az Isten?!-sírtam barátnőm ölében.
-Nem tudom szívem, nem tudom...-sóhajtott.-Aludj egyet.
-Nem megy. Nem tudok egyszerűen..-még mindig folyt a könnyem.-Annyira hihetetlen ez az egész. Tegnap meghívott vacsorázni. Most meg! Istenem, miért vele történt ez?!
-Mással is megeshetett volna. Sajnos ez a mai világ ilyen.-mondta szomorúan.
-Utálom ezt az egészet! Elegem van már ebből! Normális életet akarok!-hisztiztem.
-Sajnos már nem lehet.-tudtam hogy igaza van.
-Annyira...szerettem...és...most is.-suttogtam, miközben éreztem hogy nehezedik a szemhéjam.
-Aludj nyugodtan. Itt leszek.-már csak tompán hallottam, ahogy mondd valamit Petra, mert elragadott az álom, ahol Teddel lehettem.