"Ebben a világban ölsz vagy meghalsz, illetve meghalsz és ölsz."

Amire felkeltem, az egy lövés hangja volt, amit tudtam, hogy nem jó...

Körbenéztem, de sehol senki nem volt a buszon. Elfogott a pánik, majd amilyen gyorsan csak tudtam, leszaladtam a buszról.

-Srácok!-kiabáltam a nagy világba, pedig tudtam, hogy ez nem helyes.-Hol vagytok?!-semmi választ nem kaptam, ami még jobban rámhozta a frászt.

Hajnal lehetett, hisz alig kelt fel még a nap. A pulcsimat összefogtam magamon, majd úgy indultam útnak.
Recsegett a lábam alatt a száraz levél, de nem törődtem vele, hisz kit érdekel?
A legfontosabb, hogy ráleljek a csapatomra épségben.
Egyetlen egy fegyverem volt, az pedig csak a késem, amit szerettem.

-Hahó srácok!-még mindig kiabáltam nekik reménykedve abban, hogy nem késő.

A reményem akkor ingadozott, mikor felém jött egy járkáló, akin látszott, hogy nem rég evett.
A vér is megfagyott bennem, mire gyorsan cselekednem kellett.
Belerúgtam a térdébe, majd a fejébe szúrtam a kést.

-Mondd, hogy nem őket bántottad..-mondtam neki, mire rájöttem, hogy ez alatt a kis idő alatt teljes mértékben megőrültem, hisz ki beszél egy zombihoz?

Eszembe jutott egy ötlet. Akármennyire is undorítónak találtam, muszáj volt megbizonyosodnom, hogy nem az egyik barátomat kóstolta meg.
Elővettem a késem, majd a kóborló felé guggoltam.

-Menni fog Jasmin.-bíztattam magam, majd vettem egy hatalmas levegőt.-Akkor hajrá.-a fegyverem hegyét belevágtam a nyomi hasába, majd elkezdtem húzni rajta. Igen, én most felvágok egy zombit.

A rothadó szag beleáramlott az orromba, minek következtében elkapott a hányinger, de nem álltam le.
Miután sikeresen felmetszettem a hasát, jött a legundorítóbb rész.
A pulcsim ujját felhúztam a könyökömig, majd egy hirtelen mozdulattal belenyúltam a járkáló gyomrába és kiszedtem azt.
Szétszedtem, hogy megkeressem milyen ételt talált magának, de mikor egy mókusbőrt húztam elő, megkönnyebültem.
Akármilyen undorító módot alkalmaztam, mégis éreztem, hogy a remény újra velem van.
Vértől tocsogva keltem fel melőle, majd ott hagytam szegényt.

-Ez nem vicces most már!-már egy órája botorkálok az erdőben, de nem találtam senkit.-Gyertek elő!-remegő kezeimet magam köré emeltem, így próbáltam bíztatni magam, hogy nincs a pánikra semmi ok.

A völgyön sétálgattam, mikor megláttam egy nyomot.
Közelebb mentem és akkor fedeztem fel, hogy ez nem egy, hanem több lábnyom, ami végigmegy ezen a "folyosón".
Eszembe jutottak a srácok, majd elindultam arra, amerre vezettek.

Egy kilóméter után, ezek a nyomok elvezettek egy házhoz.
Takaros kis fából készült volt, de nem láttam sehol se mozgolódást.
Ez nem lehet! Pedig erre vezettek a lábnyomok!
Elméletben már hatszor megöltem magam, hisz féltem.

Akármennyire is nehéz kimondani, de féltem..
Rettegtem attól, hogy nem találom meg őket..
Féltem attól, hogy bármi bajuk eshetett, attól, hogy már nem hallhatom többé Sofia nevetését, attól, hogy Lily nem ölel át, attól, hogy Ted nem nevettet meg, attól, hogy Becca nem nyújt támaszt, de leginkább attól, hogy Nick nem mondja nekem többé, hogy: "Szeretlek Kicsim"...
Mindenkiben benne van ez a bizonyos rettegés, de mégis úgy vagyunk vele, hogy muszáj utánna járnunk, akár fáj, akár nem, mert nem szabad elhalasztani az esetleges happy end-et..

Óvatosan odaosontam a ház ablakához, majd bekukucskáltam.
A levegő is beszorult a tüdőmbe..
Ott ült..Ott ült a Szerelmem ájultan, odakötözve egy gerendához.
Éreztem, ahogy a fájdalom és a düh egybeforr, majd kicsordul a szememből.
Borzasztó érzés volt azt látni, hogy ott hevert csak...
Nem szólhattam neki, hogy keljen fel, mert nem tudtam, hisz ott állt felette egy ember..
De akkor, mintha pofán csaptak volna egy lapáttal, eszembe jutott egy terv..

Elmentem a ház hátsó részére, mire hála az égnek megkönnyebbültem, hisz nem volt ott senki a bejáratnál.
Előrántottam a késem, majd egy gyilkolásra kész pózt vettem fel és óvatosan odamentem az ajtóhoz.
Már csak azon kellett imádkoznom, hogy ne nyikorogjon az a szerencsétlen, mert akkor biztos halálom lesz.
Rátettem a kilincsre a kezem, majd halkan lenyomtam és elkezdtem kifelé húzni.
Guggoló pózba váltottam át, majd az ember fölé magasodtam és egy hirtelen mozdulattal a nyakának szorítottam a kést, mire ő ijedtében eldobta a fegyverét...Az idióta...Gyorsan cselekedtem, majd magamhoz kaptam a pisztolyát, amit a fejéhez szegeztem.

-Hol vannak?-sziszegtem a fülébe, mire semmi válasz.-Hol van a többi barátom?!-hangosabban kérdeztem, majd szorosabbra fogtam a fegyverem.

-Nem mondom el, szuka.-úgy köpte a szavakat, hogy legszívesebben már rég megöltem volna, de nem tehettem.

Belerúgtam izomból a térdébe, mire egy hatalmas nagy ordítással hátraesett.

-Nem kérdezem mégegyszer..Hol vannak a többiek?!-már az arcába voltam, de nem érdekelt.

-K...Kurva.-nevetett, mire nemes egyszerűséggel megfejeltem, majd az orrából elkezdett ömleni a vér.

-Élvezed cimbora?-húztam diadalittas mosolyra a szám.-Ha ennyire tetszik, akkor csinálhatjuk még.-mondtam, majd az oldalába rúgtam.

Fájdalmában nyögött egy hatalmasat, majd oldalra dőlt.
Nem érdekelt, hogy akkor egy igazi embernek okozok fájdalmat, csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell találnom a többieket.

-Már rég megdöglöttek!-ordította, mire lefagytam. Ez nem lehet..

-Hazudsz!-a homlokának nyomtam a fegyvert, majd kibiztosítottam.-Utoljára kérdezem te nyomorék. Hol a francba vannak a barátaim?! Ha nem válaszolsz normálisan, megdöglesz!

-Tudod hol vannak?-mosolygott.-Már élőhalottakként járkálnak össze-vissza.-nevetett fel...Ez megőrült..Felment bennem a pumpa, majd egy mozdulattal a nyakának emeltem a késem.

-Rossz válasz.-mondtam, majd elvágtam a nyakát.

Hagytam, had follyon ki az összes vére, de előtte fejbeszúrtam, hogy még véletlenül se jöjjön vissza.

Az utam rögtön a barátom felé vezetett, aki eszméletlen volt.
Letérdeltem elé, majd elvágtam a csuklóját szorító kötelet, minek következtében erőtlenül hullott a karjaimba.

-Nick!-óvatosan pofozgattam az arcát.-Kelj fel! Én vagyok az, Jasmin!-nagyon lassan, de rám emelte tekintetét.

-Ki..Kicsim..-nagyon halkan beszélt, de nagyjából értettem.

-Itt vagyok..-simogattam ki a szeméből a haját.-Itt vagyok Szerelmem..

-Ho...Hogy kerülsz ide?-kérdezte.

-Egy lövés hangra keltem fel, de mikor körülnéztem, már nem voltatok ott, így a keresésetekre indultam. Így találtalak meg téged..-mondtam.

-Hol vannak a többiek?

-Nem tudom Nick...-ráztam a fejem.-Nem tudom...

-Az nem lehet...-alig beszélt már.-Meg kell keresnünk őket..

-Így nem fog menni.-mutattam a jelenlegi állapotára.-Hisz alig tudsz járni is...

-Nem érdekel!-megijedtem a hirtelen hangsúlyváltozástól.-Nem hagyhatom magára őket.

-Szerinted én szeretném?-a sírógörcs kapott el.-Nem akarok arról hallani, hogy nem élnek...Nem akarom..Egyszerűen...Egyszerűen csak azt szeretném, hogy előkerüljenek, majd a karjaimba tarthassam mindegyiket..

Csend lett...
De nem az a fajta jól eső csend, hanem ez a feszültséggel teli.
Egy idő után Nick törte meg.

-Kicsim..-enyhült meg a hangja.-Sajnálom, hogy kiabáltam veled, de nem akarok tétlenül itt ülni, miközben a többiek akár bajban lehetnek...

-Én se, de így nem szabad útnak kelnünk.-rámutattam, majd folytattam.-Alig tudsz járni basszus.

-Nem kell miattam aggódnod.-mosolygott rám.-Én jól vagyok.

-Legalább magadnak ne hazudj.-mondtam, mire megpróbált felállni, de nem ment neki.-Látod? Még felkelni se tudsz, de te már a többiek után akarsz menni.

-Legalább én megpróbálom!-ordított egyet, mire éreztem azt a bizonyos "aucs" érzést. Pillanatok alatt felment bennem a pumpa és akaratlanul leszidtam Nick fejét.

-Azt hiszed...Azt hiszed, hogy én nem akarok rájuk lelni?! Azt hiszed, hogy engem nem érdekel Becca, Lily, Sofia és Ted?! Hát akkor elmondok én neked valamit,-leguggoltam elé, majd mélyen a szemébe néztem.-Nem azért vagyok még mindig talpon, hogy magamnak örüljek...Nem! Hanem, mert itt vagytok! Itt vagytok nekem és csak az a legfontosabb, hogy biztonságba legyetek! Leszarom, hogy velem mi történik, de ti éljetek! Ezt fel tudtad fogni?

-Sajnálom..-úgy éreztem sikerült a lényeget az agyába ráznom.-Egyszerűen csak kikészít ez az egész..

-Engem is, de nem szaladhatunk máris a vesztünkbe.-érveltem.-Mi van, ha már ott várnak minket a busznál?

-Miért is várnának ott ránk?

-Mert okosak és tudhatják, hogy az összes cuccunk abba a buszba maradt, így visszamennek.

-Egy próbát megérhet.

-Akkor most óvatosan felállítalak, majd útnak indulunk. Rendben?-válaszul csak bólintott, mire a keze alá nyúltam és úgy emeltem fel. Nehezen ment, de hála az égnek ő is tudott magán segíteni.-Menni fog?

-Persze.-mosolygott, de láttam a fájdalmat a szemében.

-Nick, ha bármi van, szólj és megállunk pihenni. Oké?

-Csak menjünk.-megforgattam a szemem, majd nagy nehezen útnak eredtünk.

-Bírod még?-kérdeztem barátomtól.

-Messze vagyunk?-láttam...láttam azt a bizonyos csillogást, ami a fájdalmat tükrözi.

-Nem, de üljünk le.-oda akartam vezetni egy fa törzséhez, de ő tiltakozott.

-Már kibírom.-kapkodta a levegőt és tudtam, hogy ennek semmi jó vége nem lesz.

-Fejezd be ezt.-mondtam neki, mire értetlenül rám nézett.-Ne csináld úgy, mintha nem fájna. Hisz látni lehet a szemeden. Kérlek Szerelmem, ülj le egy kicsit.

-De már nemsokára ott vagyunk Kicsim.-hiába könyörögtem neki, ő hajthatatlan volt.

Csak ment és ment, míg végre oda nem értünk a buszhoz.

-Ülj le ide, én meg megnézem, hogy ott vannak-e.-bólintott, mire elindultam.

Óvatos léptekkel közelítettem meg a járművet, hisz nem tudhattuk, hogy van-e ott valami élő, vagy halott.
A kés már megint a kezembe került, de nem mertem rá nézni, hisz eszembe jutott mit tettem vele.
Odamentem az ajtóhoz, majd lassan kinyitottam.
A szívem hatalmasat dobbant, mikor megláttam az ülésen zokogó Sofia-t, akit Becca és Lily vígasztal.

-Úristen!-örömömben eldobtam a kést, majd minden szó nélkül magamhoz öleltem a lányokat.-Istenem!

Egymás vállába zokogtunk, de nem érdekelt minket, hisz megvoltak...
Vagyis egy személy hiányzott.

-Hol van Ted?-kérdeztem.

-Elment vadászni.-mondta Becca, mire megijedtem.

-Miért ment egyedül?-nem akartam, hogy megtörténjen a múlt..Újra nem veszíthetem el őt és már kétlem, hogy megint olyan szerencsés lenne.

-Nem voltál itt, akivel el tudtam volna menni.-hallottam meg a hangot a hátam mögül.

Szinte eszeveszetten kaptam magamhoz, majd nála is elkezdtem sírni.

-Ilyet többet ne csinálj.-suttogtam a vállába.

-Nem fogok, de a barátod kinyír, ha nem mész oda hozzá.-mondta, mire elkezdtem nevetni.

-Nyugalom, nem bánt senkit.-gyorsan leszaladtam Nick-hez.

-Na?-kíváncsian nézett rám.

-Itt vannak! Mindannyian ott voltak fent!-ugráltam, mire a szerelmem is nevetett.

-Segíts.-óvatosan felhúztam a földről, majd elbotorkáltam vele a buszhoz.

Sofia fejvesztve rohant ide hozzánk, majd úgy átölelte a mellettem álló fiút, hogy alig akartam elhinni.
Imádták egymást.

-Annyira féltem.-zokogott, mire leguggoltam elé.

-Mi történt kicsi?-lágyan kérdeztem meg tőle.

-Arra keltem fel, hogy valaki cipel a hátán, mire rájöttem, hogy egyáltalán nem ti vagytok.-megint elkezdett sírni.-Miután leraktak a földre, akkor pillantottam meg Becca-t, Lily-t és Ted-et. Nagyon féltem, hisz nem mozogtak...Akkor odajött hozzám a bácsi és elkezdett engem puszilgatni.-kezem automatikusan ökölbe rándult.-Azt mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, csak vegyem le a ruháimat.-magamhoz öleltem, hisz...hisz nem akartam, hogy folytassa...-Csúnyán bánt velem a bácsi és most meg fáj lent!-a szívem szakadt meg...Rögtön kapcsoltam..

Ránéztem Nick-re, aki hasonlóan cselekedett, mint én.
Megerőszakoltak egy kislányt...
Egyáltalán hogy képes ilyesmire egy ember?!
Egy kislány, aki ráadásul semmiről nem tehet!
Ideges lettem, hisz eszembe jutott minden...
Egytől-egyig, mikor én nekem is át kellett ezt élnem.
Fájdalmasan öleltem át a kislányt, aki keservesen zokogott.

-Itt vagyok Tündérem.-suttogtam a fülébe.-Ne aggódj..Soha többet nem foglak elengedni.

-Fáj..-egyfolytában ezt hajtogatta..A szívem megszakadt, de nem tudtam ellene semmit se tenni.

Éreztem, ahogy nekem is végigfolyik egy könnycsepp az arcomon, de gyorsan le kellett törölnöm, hisz nem szabad Sofi-nak mutatni azt, hogy gyenge vagyok.

-Nézz rám drágám.-a kis arcát rám emelte.-Soha, de soha többet nem engedem, hogy bárki is hozzád nyúljon. Rendben van? Soha, de soha többet.

-Szeretlek..-megölelt, mire a karjaim közt vittem fel a buszra.

Ott hat szempár vizsgált minket.

-Sajnáljuk, hogy nem tudtuk előbb megmenteni.-mondta Becca.

-Nem a ti hibátok.-ráztam a fejem.-Azoké a.....

-Kicsim, ne mondj ilyeneket előtte.-kérte Nick, aki a hátam mögött állt.-Elviszem hátra és elaltatom. Oké?-gyengéden felemeltem Sofi-t, aki nem akart engem elengedni.

-Gyönyörűm, csak Nick-nek adlak, hogy elaltasson. Rendben?-bólintott.

Miután kisétáltak a hallókörből, fájdalom teli arccal ültem le az egyik ülésre.

-Mégis hogy lehettek erre képesek?-idegesen túrtam bele a hajamba.

-Aki ilyet tesz, az nem ember. Sajnos mikor felkeltem, akkor már ott kuporodott a sátor végében.-mondta Ted.

-Ez akkor is...-nem szerettem volna hangos lenni.-Mégis csak egy kicsike lányról beszélünk! Jézusom! Bele is halhatott volna!

-Jasmin..-halkan szólalt meg a mellettem álló Lily.-Nem akarlak még jobban felidegesíteni, de mi van, ha nem használt...Tudod...

-Nem..Ez nem lehet!-felkiáltottam, de azonnal le is nyugtattam magam.-Az nem történhet meg! Hisz egy kislány nem szülhet egy csecsemőt! Még orvos sincs, aki megműthetné!-bepánikoltam, hisz mi van ha igaza van..

-Ez csak egy felvetés.-helyezte Becca a vállamra a kezét.-Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni...

-Mert ez nem a legrosszabb dolog?! Hisz megerőszakolták! Csak én érzem át ennek a súlyát?

-Ugyanúgy érzünk akárcsak te basszus. De nem tehetünk már semmit. Megtörtént, pedig tudod hányszor visszatekerném az időt? Csak hogy tudjam, nem lett semmi baja.-igaza van Ted-nek...De mégis olyan nehéz felfogni...

Egy ártatlan kislány, aki alig keveredett ebbe az egészbe, de elvették tőle a legféltettebb kincsét...

-Azt kívánom, hogy aki ezt tette, keseredjen meg az élete még ennél is jobban...Semmi mást...-mondtam, majd felálltam és hátrabattyogtam.

Nick az ablak felöli ülésben foglalt helyet, az ölében pedig a kicsi, aki még mindig sírdogált.

-Nem fog elaludni..-mondtam neki halkan.

-Tudom...-morgott.-Esküszöm, ha én egyszer rálelek erre az...

-Add át nekem.-tudtam mit akar mondani, de inkább félbeszakítottam.-Majd én elaltatom.

-Rendben. Addig előre megyek a többiekhez.-bólintottam, majd hirtelen Nick helyére ültem, ölemben a kislánnyal.

-Minden rendben lesz, oké?-mondtam neki, pedig tudtam, hogy ez egy örökké tartó trauma lesz neki.

-Félek...

-Nem kell félned...Itt vagyok, szóval senki nem bánthat mégegyszer.

-Nem akarom soha többet, hogy elraboljanak...Nagyon fájt..-újra elkezdett sírni, amin nem is csodálkozok.

-Nyugodj meg drágám, rendben? Most szépen hunyd le a kicsi szemed és aludj egy kicsit. Addig én itt leszek.-bólintott, majd megtette amit kértem.

Pillanatok múlva hallottam a kicsi egyenletes szuszogását, ami engem is arra késztetett, hogy elaludjak.
Nem mertem mélyen szundítani, mert féltem, hogy megint elveszítem őket...
De ami a legjobban megrémisztett, az a tudat, hogy egy ártatlan kislányt képesek voltak bántani...
Az ilyenek nem emberek...

Ezekkel a gondolatokkal ringattam magam álomba nagy nehezen, de nem gondoltam volna, hogyha felkelek egy új személlyel fog bővülni a csapatunk...

Hát sziasztok drágák!❤️
Itt is lenne az új rész, ami nagyon sokat késett, amit nagyon sajnálok, de nem volt időm.😔❤️
Remélem azért tettszeni fog ez az újabb rész, de most megígérem nektek, hogy ma még összehozok egy újabb fejezetet.❤️❤️
Addig is jó olvasást és sulit nektek!😁❤️😍
Puszi: Fincsoo❤️💋