Másnap reggel arra ébredtem, hogy két erős kar szorít magához. Izuku egész éjjel mellettem maradt. Egy percre sem hagyott magamra.

Hihetetlennek tűnt az egész. Az évekkel ezelőtt eltűntnek, sőt halottnak hitt legjobb barátom mégis él, de gonosztevő, egy sorozatgyilkos vált belőle. Megtámadott engem is. Kétszer. De aztán megmentett a többitől. Megmentett és nem akart megölni. Bár labilis az állapota, valahol mélyen mégis ott van a régi Izuku benne. Az a fiú, akit szeretek. És ő azt kérte, hogy legyek az övé azért, hogy meg tudjon védeni.

Gondolataimból Izuku ébredése zökkentett ki.

Máshogyan kezdte venni a levegőt, mint korábban. Majd kicsit mormogó, kicsit nyöszörgő hangot hallatva nyújtózott egyet. Csak ezek után nyitotta ki mélyzöld szemeit és mért végig.

- Jó reggelt! - szóltam halkan miközben még jobban hozzábújtam.

- Mana? – hallatszott a hangján hogy nincs még ébren egészen

- Igen?

- Te mit keresel itt? – csukta be megint szemeit.

- Elfelejtetted a tegnapit?

- Mi? – pattant ki minden álmosság belőle - Várj? Azt ne mond, hogy az nem álom volt!

- Pedig nem volt az. - mosolyodtam rá és egy puszit nyomtam ajkaira.

- Baszki! – húzódott el tőlem gyorsan.

- Valami baj van? – ültem fel én is magam köré tekerve a takarót.

- Hhhh... bonyolult... - mondta miközben kimászott mellőlem az ágyból.

Furcsa volt. Mintha zavarta volna valami, amihez köze van a tegnap történteknek.

- Izuku... – szóltam halkan.

- Mit akarsz? – csattant fel.

- Csak szeretném tudni hova mégy?

- Elintézek pár dolgot... mormogta, míg felöltözött, de semmit sem szólt – Meg... szerzek valami reggelit...

Ezzel kilépett az ajtón és becsapta maga mögött. De nem zárta be. Mosolyogtam kicsit utolsó mondatán.

- Bármennyire is azt a látszatot akarja kelteni, hogy nem érdeklem, mégis gondoskodik rólam.

Én is kimásztam az ágyból, a szekrényéhez léptem és kivettem az egyik fehér ingét. Jópár számmal nagyobb volt, mint az én méretem, de ez érthető is volt. Izuku már lassan másfél fejjel magasabb, mint én és mivel sok izom van rajta nagyobbak lettek a ruhaméretei is. Magamra kaptam és az ajtó felé vettem az irányt. Kilestem rajta. A folyosón senki sem volt. De a padlót fedő szőnyegen vízcseppek nyomát láttam. Követtem őket és benyitva azon az ajtón, amihez vezettek, a fürdőszobába jutottam.

- Pont kapóra jött. Legalább le tudok tusolni.

Így is tettem elővettem egy törölközőt és a zuhanyhoz vittem felakasztottam és mellétettem az inget is. Beálltam a tus alá és engedni kezdtem a vizet. Nagyon jól esett. A forró víz felfrissített. A polcon megláttam az egyetlen tusfürdőt. Kinyitottam és beleszimatoltam. Egyértelműen férfi tusfürdő volt.

- Pont olyan, mint Izuku...

A semminél ez is jobb volt így egy kicsit nyomtam belőle a kezembe.

Miután végeztem a tisztálkodással magamra csavartam a törölközőt és az egyik tükörhöz sétáltam. Akkor láttam meg először, hogy mitt tett ez a fiú tegnap a nyakammal.

- Te jó ég! Teljesen kiszívta a nyakamat!

Vagy 10 folt volt végig egészen a mellemig. Kisebbek és nagyobbak meg néhány harapásnyom.

- Mit fognak ehhez szólni az otthoniak! De megértem... meg akart jelölni. Hogy lássák, már az övé vagyok.

Akkor hasított belém egy új felismerés.

- Baszki én nem mentem ma suliba! És ami még rosszabb, hogy Katsuki meg fog ölni, ha meglátja ezeket! Nem mondhatom el neki! Nem tudhatja meg!

Gyorsan megszárítkoztam és visszavettem magamra az inget. Visszamentem abba a szobába ahol aludtunk. Mikor az ajtóhoz értem hangokat hallottam.

- Tudtam, hogy ez lesz! Csak kihasznált és most elment!

Megint belevert egyet a falba az ágy túloldalán. Idegesnek tűnt. Nem látta, hogy ott vagyok.

- Izuku? - szólítottam nevén, mire megpördült.

- M-Mana? - szemében döbbenet látszott - Te itt vagy?

- Csak elmentem letusolni. Remélem nem baj! És kölcsönvettem az egyik ingedet is.

Szerintem akkor vette csak észre, hogy egy szál ingben állok előtte és csak azért takar megfelelően, mert nagy rám. Végigpásztázott szemével rajtam. Kicsit kínos volt, mert mivel még kicsit nedves volt a bőröm ezért az ing hozzám tapadt néhány helyen.

Izuku nagyot nyelt mikor végzett a pasztázással. Majd lassan közelebb sétált hozzám. És mintha egy kis pír is megjelent volna az arcán.

- Azt hitted, hogy azután, ami tegnap itt történt megszökök majd?

- Hallgass! - kapta el tekintetét rólam.

Ezt az oldalát szeretem. Nem tudja, hogyan kezelje azt, hogy nem félek tőle. Elé léptem és kezemmel óvatosan érintettem meg az arcát. Erre ő lassan visszafordult felém.

- Nem megyek innen, sehová amíg te meg nem engeded! Nem hagylak el! Hiszen már hozzád tartozok.

Szavaimtól mintha megnyugvást láttam volna szemeibe. Kicsit közelebb húzódtam hozzá és másik kezemmel is megfogtam arcát.

- Mana?

- Szeretlek! Izuku...

A lehető legnagyobbra kerekedtek ki a szemei. Én pedig a döbbenetét kihasználva lentebb húztam fejét, hogy megcsókolhassam.

Pár pillanattal később visszacsókolt. És lassan átvette a vezetést. De továbbra is csak lassan érzékenyen falta ajkaimat. Közben pedig kezei lassan a derekamra vándoroltak.

Nem sokkal később elvált tőlem. És magához ölelt. Én is átkaroltam őt úgy kapaszkodtam hátába.

- K-Köszönöm Mana... - suttogta a fülembe.

Olyan volt ez a két szó, mintha meg kellett volna magával küzdenie azért, hogy kimondhassa őket.

Szorosan fogott magához, mint aki attól fél, hogy ha elenged, eltűnök mellőle. De egyszer csak mégis elengedett.

- Gyere reggelizni! - rántott magával én pedig nem ellenkezve követtem.

Ismét kivitt a folyosóra és most arra mentünk amerről tegnap hozott. Egy kisebb konyhába vezetett, ahol volt egy kis körasztal is. Már meg volt terítve két főre.

- Ülj le!

Bólintottam és helyet foglaltam az egyik széken. Addig ő a tűzhelyhez lépett és levette a rajta levő edényt. Odahozta az asztalhoz, akkor láttam meg, hogy palacsintát sütött nekem, úgy ahogy szeretem. Háromszögben hajtogatva, cukrozott eperrel és tejszínhabbal megtöltve.

- Ha jól tudom még ez a kedvenced.

- Még mindig emlékszel rá?

- Én nem felejtek el ilyen dolgokat.

- Értem. És a tied milyen? Még mindig csokoládékrémmel töltöttet szereted.

Megint kikerekedett a szeme mikor meghallotta, hogy én is emlékszem az ő kedvenc édességére. Kicsit talán még pirosabb is lett, de az ilyesmit nagyon jól álcázza így lehet, hogy csak beleképzeltem a helyzetbe.

Megreggeliztünk. Közben elmondta, hogy el kell még mennie egy helyre elintézni azt, hogy ne keljen meghalnom, amiért láttam a Gonosztevők Szövetségének rejtekhelyét. Addig a házban kell maradnom. Aztán ha minden jól megy, holnap már mehetek iskolába.

Kicsit furcsáltam, hogy csak úgy hagy elmenni azok után, amit reggel művelt, mikor azt hitte, hogy elszöktem. De azt felelte erre, hogy ha most eltűnök, akkor keresni kezdenek, és rajtam keresztül megtalálhatják őt is amit nem engedhet meg magának.

Megértettem, amit mondott, elvégre a Zöld Démont még senki sem látta annyira, hogy pontos személyleírást adhasson róla. És valamiért Izuku pontosan tudta, hogy Katsuki sem fogja szétkürtölni, hogy Deku a Démon.

Reggeli után nem sokkal indult el és magamra hagyott abban a nagy üres épületben.

Unalmamban zenét akartam hallgatni. De mikor a telefonomat feloldottam megláttam, hogy a lányoktól egy csomó üzenetet kaptam.

- Aggódnak értem, mert nem mentem suliba....

Visszaírogattam mindenkinek, hogy nyugodjanak meg nincs semmi bajom csak kicsit belázasodtam az este. És mivel nem lettem jobban reggelre így nem mentem be.

Azonban ezt a hazugságot gyorsan megbántam, mert egyből olyanokat írtak vissza hogy akkor ma meglátogatnak. Nagyon nehezen tudtam rávenni őket, hogy ne tegyék ezt meg. De valahogyan sikerült. Megírtam még azt is nekik, hogy elméletileg, ha jól alakulnak a dolgok, akkor holnap már megyek suliba.

Ezt örömmel hallották és jobbulást kívántak nekem.

Katsukinak is akartam írni, de aztán erről lebeszéltem magam.

- Jobb lesz, ha ezt személyesen beszélem majd meg vele.

Letettem a telefonomat és csak a fülesemen keresztül szóló zenére koncentráltam. És lassan belealudtam ebbe.