Figyelem!!!! 18+os jelenetet tartalmazó fejezet!!!!

🔞🍋🔞🍋🔞🍋🔞

--------------------------------------

Elkapta a nyakamat és megemelt.

- Vigyázz a szádra! És kérdeztem valamit.

- Nem tudom. Nem tudom megmondani miért mentem utánad. A lábam magától mozdult. Csak azt éreztem mikor megláttalak, hogy muszáj utánad mennem, mert ha nem teszem, akkor talán soha többé nem látlak megint.

Erre a mondatomra megfagyott. Elengedte a torkomat így visszaestem az ágyra. Ő hátat fordított nekem elsétált egészen a falig. Majd beleütött egyet jobb kezével. Mint akinek fáj valamije és egy másikkal akarja csillapítani.

Felálltam és mögé sétáltam.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam. És köszönöm, hogy megmentettél. Még akkor is, ha ezután meg kell majd halnom.

Hirtelen fordult hátra és azzal a kezével, amellyel az előbb a falat ütötte meg most engem pofozott fel. Nagyot pördülve zuhantam a földre.

- Kurvára nem értesz semmit! Félned kéne tőlem! Miért nem félsz? Hagyod, hogy itt tartsalak, mikor olyan erőd van, hogy már rég kijuthattál volna vele! Mégis milyen hős vagy te?

Lassan ülő pózba küzdöttem magamat hogy felnézhessek rá. Fájt az arcom, de nem voltam abban a helyzetben, hogy kimutassam ezt. A jelenleg előttem álló személy egyértelműen labilis. Bármikor megölhet, ha olyan kedve lesz.

- Sajnálom.

- Mit? Azt hogy követtél vagy, hogy elfelejtettél? Mert azt tetted! Mint a többiek! Mind elfelejtettétek, hogy létezem!

Az ajtóhoz lépett, hogy megint magamra hagyjon.

- Nem felejtettelek el. – állítottam meg egy mondattal.

- He? Még van merszed visszaszólni?

- Nem felejtettelek el! – ismételtem határozottabban - Hogy is tehettem volna? Hiszen mióta eltűntél szinte minden nap voltam a házatokban!

- M-mi? – hökkent meg.

- Az elmúlt években én tartottam életben anyukádat. Majdnem belehalt abba, hogy eltűntél! Egy éven át minden nap voltam nálatok. És próbáltam életet önteni bele. Még a szobád közelébe sem tud úgy menni, hogy össze ne rogyjon, és ne sírjon! De lassan kezdem elérni, hogy legalább havonta egyszer mosolyogjon.

- Magyarán ő is elfelejt engem! Talált másik gyereket, akire vigyázhat!

- Hogy lehetsz ilyen vak! – emeltem meg a hangomat.

- He?

- Hogy tudna elfelejteni? Minden alkalommal mikor rám tekint, te jutsz az eszébe. Egy évig mindig sírt, ha ott voltam. Mert rád emlékeztetem és a sok emlékre, mikor együtt játszottunk nálatok! Most már ugyan tényleg nem sír, ha rám néz, de látom, hogy csak nagy erők árán tudja azokat a könnyeket visszatartani! És ez igaz a többiekre is! Mindenkinek hiányzol! Katsukit néha majdnem holtan találtam meg valamelyik árokban, mert addig keresett, míg össze nem esett. Az osztály nem tudott átmenni fél évig semmilyen vizsgán, mert nem voltál ott. Mindenkiben én tartottam a lelket. Miközben nekem fájt a legjobban hogy nem voltam képes megtalálni téged! Én ismerlek a legrégebb óta. Nem tudtam elképzelni, hogy lesz olyan, hogy nem vagy mellettem! Játszod itt a nagy sérültet miközben neked nem kellett azt átélned, hogy minden egyes nap egy csapat zombival vagy egy teremben. És senki más nem élesztheti őket fel csak én! Miközben nekem is kettétört odabent valami!

Kifújtam magamat. Izuku előttem ledöbbenve figyelte a kirohanásomat. Miután lenyugodtam már nyugodtabb hangon tudtam folytatni. De előtte odaléptem hozzá. Megfogtam a jobb kezét. Kicsit megrándult mikor hozzáértem, tehát még fáj neki az a két ütés. Pont mint gyerekkorunkban, most is adtam rá neki gyógy-puszit. Majd a szemébe néztem.

- Éppen ezért azt sajnálom, hogy gondot okoztam. De egyszerűen nem tudtam végignézni, hogy megint kisétálsz az életemből! Vállalom ezért a büntetést legyen az bármi. Ha megbocsájtasz az önzőségemért! És ha azzal meg tudom hálálni, hogy mégis megmentettél.

Izuku nem szólt csak csodálkozva tekintett le rám. Láttam a szemében, hogy nem érti, hogy mi történt az imént. Nagy hatással lehettem rá, ha ezek után még mindig életben hagy. Amire amúgy kicsi az esély.

Kicsúsztatta a kezét az ujjaim közül és végigsimított arcomon, ahol megütött. Közelhajolt és adott rá egy puszit.

- Izuku?

- Van egy ötletem a büntetésedre és a háládra. - suttogta mély hangon a fülembe.

Beleborzongtam. Sosem éreztem ilyet, de valahogy jól esett.

- M-mi lenne az?

- Add nekem magad! Mana.... - apró puszit lehet a nyakamra.

- M-mi?

- Ha az enyém leszel, akkor nem kell majd megölnelek! Hiszen tarthatok szeretőt. És ezzel meg is hálálhatod, hogy megmentettelek.

- De-

Egy gyors mozdulattal a falnak taszított majd hozzám préselte magát. Elkezdte kényeztetni a nyakamat. Minden leheletét éreztem és beleborzongtam.

- Tudom, hogy te is akarod Mana! - suttogott.

Ahogy csókolgatta a nyakamat rájöttem valamire. Tényleg szeretném. Tudtam, hogy már egy ideje többet gondolok Izukuról. Már nem csak egy gyerekkori barátot látok benne. És most arra kér, amit belül már régóta szerettem volna hallani tőle.

Közben ő már elkezdte lehámozni rólam az egyenruhám kabátját. És éreztem még így ruhákon keresztül is hogy odalent is hangulatba jött.

Kicsit eltoltam magamtól.

- Mana? – nézett rám kérdőn.

- Előbb szeretnék valami biztosítékot kapni, hogy ezután is biztonságban leszek, és nem csak kihasználsz.

Mosolygott. Úgy ahogy régen. Azzal a gyermekded, de igéző mosollyal. Úgy mintha ez a sok szörnyűség meg sem történt volna velünk.

- Csak ennyit szeretnél? - duruzsolta.

Bólintottam. Ő pedig közelebb hajolt és ajkait az enyémekre nyomta. Majd elmélyítette. Úgy falta ajkaimat, mint aki már nagyon régóta vár erre a csókra. És én is így éreztem. Az, hogy végre Izuku megcsókolt elfeledtetett velem mindent, ami körülöttünk volt.

Mikor érezte, hogy visszacsókoltam belemosolygott. Majd elhúzódott, hogy levegőhöz jussak.

- Ez elég biztosíték?

- Igen. Mostantól a tiéd vagyok Midoriya Izuku.

- Ezt akartan hallani.

Ismét megcsókolt megint olyan hevesen, mint az előbb. Nyelvével bebocsájtást kért, amit egyből megadtam neki. Hihetetlenül jól csókolt és teljesen lázba hozott vele. Ujjait belefúrta lila tincseim közé.  Nyelveink táncot jártak és ő még közelebb préselte magát hozzám. Éreztem, hogy egyik keze a szoknyám alá csúszik. Pár pillanattal később már érzékeny pontomat kényeztette az anyagon keresztül.

Én eközben elkezdtem megszabadítani az ingjétől, ami sikerült is. Ekkor mindkét kezével a fenekemre fogott.

- Ugorj! - vált le pillanatra ajkaimról.

Engedelmeskedtem neki. Felugrottam és elkapott. Így már egy magasságban voltam vele. Kezeimet a nyaka köré hajtottam és beletúrtam zöld fürtjeibe. Ő belemarkolt a fenekembe én pedig lábaimat a dereka köré fontam.

- Basszus Mana! Mikor lettél te ilyen?

- Csak úgy egyszer csak...

- Nem bírom tovább! Akarlak!!

Elemelt a faltól és az ágyhoz vitt. Óvatosan tett le, mint egy törékeny vázát. Tudtam is, hogy miért. Izuku pontosan tudja, hogy nekem ő lesz az első és vigyázni akar rám. És ez hihetetlenül jól esett azok után, amik az elmúlt héten történtek. A szekrényéhez lépett és egyik nadrágja zsebében kotorászott. Amíg keresgélt én is megszabadultam ingemtől. Nem is láttam mikor, de ő is ledobott magáról még pár ruhadarabot és mikor visszaért hozzám rólam is eltávolított mindent, ami az útjában volt. Így már mindketten teljesen meztelenül voltunk. Fölém mászott. Sosem láttam még ilyen közelről ezt a kidolgozott testét. Késztetést éreztem, hogy megérintsem. Ahogy végigsimítottam izmos mellkasán lentebb pillantottam.

- Sosem gondoltam hogy ekkora van neki. - gondoltam miközben éreztem hogy belevörösödök.

- Ennyire megbabonáztalak? - vigyorgott le rám.

- Mondhatni. - néztem bele zöld szemébe.

- De ez fordítva is igaz. Amíg nem figyeltem ilyen dögös lány lett belőled. - lehelt rá a nyakamra majd végignyalta bőrömet és egy helyen megszívta.

- Ez van, ha kihagysz pár évet. - sóhajtottam bele a jóleső érzésbe.

- Igaz. De megérte várni rád!

Ismét ajkaimra tapadt megint lassú táncba hívva. Csatlakoztam és hagyta, hogy felvegyem a tempóját. Nem sokkal később megéreztem, hogy egyik ujját belém csúsztatja. Kicsit felszisszentem rá.

- Fáj?

- Nem. Folytasd!

- Rendben!

És folytatta. Ajkaimról áttért a nyakam kényeztetésére és közben lent is mozgatni kezdte ujját. Bizsergő érzés fogott el, ami valahogy kellemes volt. Amikor leért a nyakamról a mellemig a második ujját is belém eresztette. Hangosan sóhajtoztam jelezve, hogy tetszik az érzés

Nyelvével kezdte el kényeztetni bimbóimat felváltva. Majd mikor érezte, hogy készen állok kihúzta ujjait.

- Jöhetek?

Aprót bólintottam, mert szavakat már nem tudtam formázni.

Merev tagját bejáratomhoz helyezte. Mozgatta egy kicsi. Majd belém hatolt.

Fejemet hátravetettem és egy nagyobb nyögés szaladt ki torkomon.

- Ezt már szerettem volna hallani. Mana. – vigyorodott el megint - Nagyon szűk vagy! De ezen változtatni fogunk ebben biztos lehetsz!

Elkezdett mozogni bennem. Lassan és nagyokat lökött rajtam. Minden lökésnél én is nyögtem egyet. A fájdalom hamar megszűnt. A helyét pedig átvette egy furcsa bizsergő érzés, ami hasonlított a korábbihoz csak ez mélyebbről jött. Kis idő elteltével, mikor látta rajtam, hogy kezdem megszokni az érzést gyorsított a tempón. Szaporábban vettem a levegőt és egyre nőtt bennem egy feszültség. Közeledett a vége, a csúcs.

- I-zu-uku. Karjaimmal átkaroltam a hátát.

Ő egyik kezével alám nyúlt és megemelt kicsit. Elérkezett az a bizonyos köd, amiben semmi mást nem éreztem a külvilágból csak őt.

- Mana! Én mindjárt... el-

- Izuku... - körmeimmel belekapaszkodtam a hátába.

Az utolsó legnagyobb lökéssel elértem a csúcsot, fejemet hátravetve és a nevét sikítva mentem el.

Ő elégedetten mosolyogva nyugtázta, hogy mostantól csak az övé vagyok. Nem vehet el tőle senki sem.

- Ügyes voltál Mana! - suttogott a fülembe - Jó kislány!

Mondta majd ismét az ajkaimra tapadt és elmélyítette azt egy csókba.

-------------------------------

Sziasztok!! Ez is megtörtént! Megírtam az első ilyen fejezetet is írói pályafutásom során. Remélem azért jó lett! És tetszett nektek!