- Köszi Kacchan! – mosolyodtam el a reakcióján.

- Mana? – fordult felém meglepetten.

- Már nem is emlékszem mikor neveztelek így utoljára. – mosolyogtam rá.

- Nahát de jóban lettetek ti ketten. – hallottunk meg egy hangot az egyik sikátorból.

- Ki van ott? – fordult oda Katsuki, úgy hogy közben engem védett.

- Régen találkoztunk-

Miközben egyre közelebb lépett a sikátor nyílásához, egyre jobban tudtam, hogy ki van ott a sötétben. Ezért nem vártam, meg míg befejezi mondatát.

- Izuku! - Kiáltottam mielőtt befejezhette volna a mondatát.

Két lépéssel kikerültem a lefagyott Katsukit és a zöld hajú fiúhoz futottam. Zöld szemei kikerekedtek, mikor a nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem.

- Hát rájöttél? - Suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam meg.

Kezeivel végigsimított a hátamon majd lassan eltávolodott tőlem.

- Izuku?- Néztem rá kérdően.

Ezt a mostani énjét nem tudom kiismerni. Katsuki mögöttem állt még mindig lefagyva. Szerintem nem fogta fel teljesen, hogy Deku áll előtte. Hallottam, amint kezét ökölbe szorítja, úgy próbál erőt gyűjteni a megmozduláshoz. Én közben végig Izuku arcáról akartam valamit leolvasni. Akármit. Bármi olyat, ami segít abban, hogy megértsem, miért teszi jelenleg azt, amit.

- Izu-

Egy erős kezet éreztem a torkomon. Izuku ujjai körbefonták és egyre szorították a nyakamat alig tudtam megszólalni.

- I-zu-ku mi-ért?

- Engedd el! - Kiáltott rá Katsuki és már indult volna a megmentésemre mikor a zöld szemű fiú elengedett.

De nem csak úgy egyszerűen. Nem... Egyenesen hozzávágott a sikátor falának. Nagyot nyögve csapódtam bele. Majd a homlokomnál éreztem megint a kezét, ahogy nekinyomja fejemet a falnak.

- Még egy lépés Kacchan és megölöm! - Mondta halál nyugodtan.

Amitől Katsuki megállt. Kisebb robbantások hagyták el a tenyerét. Tudtam, hogy ideges. De abban a helyzetben nem tehetett mást.

- Elrontottad a belépőmet Mana. - Pillantott rám majd vissza a szőkére.

- Bocsánat... suttogtam

- Már mindegy. De annyit kérdeznék, hogy te ennyire beütötted a fejedet a legutóbbi találkozásunkkor? Képes vagy úgy fogadni, mint egy régi ismerőst? Holott tudod hány tucat embert öltem meg? - Másik kezét ismét a nyakamra vezette és erősen megszorította.

Én tűrtem a fájdalmat. Végig a szemébe néztem, ami nem úgy csillogott, mint régen. Az a kedves tekintet most teljesen eltűnt belőle és csak a mérhetetlen vérszomjat láttam a helyén. De volt valami a háttérben, ami visszafogta a gyilkolás vágyát benne.

- Hagyd békén!

- Jaj Kacchan, mikor lett ennyire fontos neked Mana? Régen tudtommal utáltad. Most meg együtt sétáltok és játszod itt a hőst, hogy megmented! Hányok tőletek!

- És beléd mi ütött Deku? Képes lennél megölni őt? Azt, aki mindig kihúzott a szarból és megvédett tőlem?

- Már nem az a gyenge hasztalan gyerek vagyok, akit Dekunak gúnyoltál Kacchan. És ha megölöm Manat akkor csak még jobban beigazolom ezt.

- Izuku ez nem te vagy. - Préseltem ki ajkaim között.

Mire zöld szemeiben elkezdett örvényleni az őrület. Katsuki felé dobott el, aki sikeresen elkapott, de addigra mögé került a zöld hajú fiú és a nyakához szorított egy kést.

- Mit tudtok ti arról, hogy milyen vagyok. Nem ismertek már. Elfelejtettetek. De ne aggódjatok nem most találkoztunk utoljára.

- Izuku. - Emeltem meg a fejemet, hogy rá nézhessek.

- Te vigyázz magadra Mana-chan. Mert legközelebb lehet, hogy tényleg megöllek. Kacchan, te meg ne veszítsd őt szem elől. Ugyan ezen okból.

- Menj a faszba Deku!

- Még a halál küszöbén is képes vagy sértegetni. Sosem változol.

- Nincs elég merszed, hogy most megölj Szaros Kocka! Csak a szád jár.

- Úgy gondolod? - Ezzel a mondattal egy sekély vágást ejtett a szőke nyakán, amiből egyből patakokban kezdett folyni a vér.

- Katsuki! Izuku ne csináld! -Szedtem össze magamat és löktem el a szőkétől.

Hátrébb lépett és a késről lenyalta Katsuki vérét. Közben a sebesült fiú a nyakához kapott.

- Katsuki!

- Megmaradok. De azért a Kurva szádat Deku! - Fordult az őrülten ragyogó zöld szemekkel szembe.

- Ma megússzátok ennyivel! Mondta majd egyszerűen eltűnt.

Figyelmemet Katsuki nyakának tudtam szentelni. Nem volt mély a seb, de el kellett látni. Táskámból előkaptam egy pólót és letéptem egy csíkot belőle. Majd Katsuki nyakára kötöttem így elállítva a vérzést.

- Jól vagy?

- Nagyából. Nem hiszem el, hogy Deku ilyen lett.

- Igen... nagyon kifordult magából.

- És te mégis mit képzeltél magadról? - Vágott fejbe

- Itai!

- Képes voltál a nyakába ugrani annak a személynek, aki kórházba juttatott. Aki több tucat embert megölt?

Lesütöttem a szemeimet. Nem tudtam a szemébe nézni. De tudtam, hogy az a vörös tekintet most a méregtől majd felforr.

- Bazdmeg! Ő a jelenlegi legkörözöttebb bűnöző! Egy sorozatgyilkos! És –

- Ne beszélj így róla! - Szakadt ki belőlem

- Mana?

- Tudom, hogy most ki ő. De azt nem tudom elfelejteni, hogy ki volt! Biztos van valami magyarázata, amiért ezt tette! Nem hiszem el, nem akarom elfogadni, hogy önszántából fordult át! – Szememből kicsordultak az eddig visszatartott könnyek.

Hallottam, ahogy Katsuki sóhajt egyet azért, hogy lenyugodjon. Fejemen éreztem meleg tenyerét.

- Hülye liba... - mondta miközben fejemet a vállára húzta.

Én engedtem és odabújtam hozzá. Ő magához ölelt és próbált megnyugtatni azzal, hogy a hátamat simogatta.

Csak ezek után értünk el a hazáig. Anyáék már aludtak én pedig nem akartam felébreszteni őket. Katsuki ellenőrizte, hogy nem tett e bennem még több kárt Izuku. Csak miután meggyőződött arról, hogy rendben vagyok, akkor hagyta el a házunkat. Én Lefeküdtem aludni, de nagyon sokáig nem jött álom a szememre.

Másnap elmentem Boss-hoz leadtam a jelentéseimet. Majd meglátogattam Midoriya - mamát. De nem szóltam neki az eseményekről. Nem akartam felizgatni. A nap hátralévő részét anyáékkal töltöttem azért, hogy kiéljék rajtam az „aggodalmukat". Ami annyiból állt, hogy körbeugráltak mintha eltört volna valamim. Estefelé ráírtam Katsukira, hogy mennyire vészes a seb a nyakán. De csak annyit írt, hogy ne aggódjak, a nyakkendő majd eltakarja a hegyet. Nem is nagyon látszik. Ettől megnyugodtam egy kicsit. Nem akartam, hogy a többiek a suliban aggódjanak miatta is. Elég az, hogy holnap ki kell bírnom, hogy mindenki körülöttem fog ugrálni. Csak tudnám mit aggódnak annyira... Elvégre hősöknek tanulunk. Az a természetes, ha néha megsérülünk. De mást is írt a szőke. Még egyszer elmondta, hogy eszembe se jusson Deku után menni. Visszaírtam, hogy ha nem emlékeztetne folyton az ötletre, az segítene.

Izuku után menni. Egy olyan ötlet volt, amit egyszerre utáltam és nem bírtam elfelejteni. Utálta az eszem, aki nem akart ellenszegülni Katsukinak és még több gondot okozni másoknak pl. All Might-nak. És nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egyedül menjek utána és vonjam kérdőre. Esetleg próbáljam megérteni majd megmenteni. Mert ez volt a legfőbb célom. Megmenteni Izukut abból a sötét gödörből ahol jelenleg volt és ahová rejtély, hogy hogyan jutott.

Elérkezett a következő reggel és én beléptem a tantermünkbe. Bár csak testben voltam ott, mert a gondolataim folyamatosan Izukun jártak.

- Mana-chan! Hogy érzed magad? – támadott le Ochako szinte azonnal.

- Már semmi bajom sincs! Hála Recovery Girl-nek és anyumék hétvégi kényeztetésének. – fordultam felé

- Akkor most már beszélhetünk kényesebb témákról? – Lépett oda Sero a Bakusquad többi tagjával együtt.

- Ezt hogy érted?

- Hát magáról az estről szerettünk volna kikérdezni – vakarta a nyakát Mina.

- Azaz hogy ki volt a tettes? – nyögte ki végül a leglényegesebb kérdést Kaminari.

Erre azonban egyből görcsbe ugrott a gyomrom.

- Na, békén lehet Manat hagyni! – állt mellém Katsuki.

- Bakugou? – csodálkozott Kirishima.

- Nem elég szerencsétlennek hogy sorozatgyilkossal találkozik még nektek is fel kell feleleveníteni vele a történteket? – mordult rájuk

- Igazad van... - sütötték le a szemüket – Ne haragudj Mana-chan!

- Semmi baj! de ha lehet, még egy darabig nem szeretnék róla beszélni...

- Oké. Megértjük.

Ez után lépett be a terembe Aizawa sensei és elkezdődhetett az első óránk.

Aznap senki nem hozta fel még egyszer a témát. A nap szépen lassan eltelt.

- Mana-chan! Megyünk haza együtt? – jöttek oda a lányok órák után.

- Jó lenne, de megígértem Midoriya – mamának, hogy ma megint benézek hozzá.

- Értjük... Hogy van?

- Kicsit jobban, mint az elmúlt pár napban, amikor még miattam is aggodalmaskodott.

- Add át neki üdvözletünket!

- Meglesz! És a héten még bepótoljuk a mait!

- Okés! A szavadon fogunk!

Miközben Midoriya – mama házához igyekeztem bementem egy boltba és vettem pár csomag takoyakit is, hogy mégse üres kézzel menjek megint hozzá. Örült nagyon a ropogós finomságnak. Kicsit elfeledtette vele a gondjait. Beszélgettünk egy pár órát. 

Aztán megindultam hazafelé. Bár megmondom őszintén nem volt kedvem egyedül ülni otthon, mert tudtam, hogy anyáék elutaztak. Azt terveztem, hogy majd ráírok a lányokra, ha hazaértem, hogy nem megyünk e el valahova. De a tervezgetésben félbeszakított valami.

Az egyik kereszteződésnél vártam a zöld jelzésre mikor megláttam valamit. Egy jellegzetes zöld hajkoronát amint belép az egyik sikátorba a túloldalon.